Katolikus gimnázium, Miskolc, 1931

8 nyomorúság rabláncai között szinte egészen megfeledkeztek arról, hogy mi­lyen reverenciá-val tartoznak a gyermekeiknek! Sufficit diei malitia sua: elég a napnak az ő nyomorúsága, mondja a Szentírás. Permitte divis caetera: bízz egyebeket az istenekre, mondja Horatius. Ezzel a két igaz­sággal tartozunk a gyerekeinknek. Egyiket a személyes Gondviselés, a má­sikat pogány, de okos ember mondotta. Mindegyik mélyen belélátott az életbe: tudta, hogy a csüggedés és csüggesztés nagyfokú eröletörés és nincs meg még az a haszna sem, hogy talán nagyobb lökést adjon a „sors" ke­rekeinek. Nincs az a haszna sem, hogy köznyomorúságunkban igényteleneb­bekké és lemondóbbakká tegyen bennünket: hiszen igénytelenség, lemondás pozitív életigenlés építő erői, meltyek csak ott teremnek meg, ahol bizalom, szeretet, céllátás az alap-pillérek. Mi lesz velünk, ha folyton azt hangoz­tatjuk, hogy az életpálya betöltésére nem a hivatás, hanem az opportu­nizmus a döntő? A baj így is nagy. Bíznunk kell abban, hogy a hatalom­kezelő tényezők a helyzet súlyossága ellenére is meg fogják látni, hogy if­júságunk érdekében valaminek történnie kell, aminthogy útban is van ez a belátás. De még ennél is jobban kell éreznünk, hogy az általános csüg­gedést úgy tudjuk leszerelni, ha igényeinket mérsékeljük, áldozatkészségün­ket növeljük és a magyar ifjúság célhitébe vetett bizodalmat tőlünk telhe­tőleg megerősítjük. Adjuk vissza az ifjúság lelkébe azt a meggyőződést, hogy ethikai, de nemzetgazdasági szempontból is az a helyes pályaválasztás, amely komolyan számot vet a hivatottság kérdésével. Ellentétben is; van ez a csüggedés azzal az örvendetes ténnyel, hogy az okos testnevelés évek óta folytatott munkájának eredményei gyönyörűen látszanak. Az intézet június 5-én tartott tornaünnepén, de máskor is jól­eső érzésekkel állapítottuk meg, hogy mennyire megszaporodott a kidolgo. zott izmú, harmonikusan fejlesztett testű fiatalok száma! Vége annak a petyhüdt, izomtalan generációnak, amely éppen azért nem tudta megadni a könyvnek sem a magáét, mert, nem úszott, nem sportolt rendszeresen s így Budapest kőházai, vagy a városok kőrakásai közé keveredve olyan hamar befejezte az ifjú, rugalmas életfunkciókat. Jól tudjuk, hogy nincs miért egyoldalúságba esnünk: hiszen akkor is volt játszás, különösen a vidéken friss és eleven, ösztönszerű testnevelődé®, melyre a mindenki számára köte­lező áldott katonaesztendő valami igazán szép fegyelemtartással és megdől ­goztatással tette rá a koronát. De lezek a mi okosan sportoló fiaink a közép­iskolai tanulmányaik végén islzinte elsőrendű katonaanyag, amely, ha még egyszer visszatérhetne a sorozások pántlikás, nótás világa, bizony sok örö­met szerezne a isiorozóbizottságnak. (Bár már itt volna ez a világ!) Az okos testnevelés pedig lassan és tervszerűen beletalál abba az egyenesbe, ahol nem a divat, nem a túlzások, nem az egészség rovására űzött egyoldalúságok irányítják, hanem az a komoly meggyőződés, hogy nemcsak lelki, hanem testi erő is kiejti a marék magyarságnak, de meg az a belátás is, hogy a : /

Next

/
Thumbnails
Contents