Katolikus gimnázium, Miskolc, 1927

23 Halottaink Mersits István Vili. B. oszt. tanuló (1910—1928. Putnok.) „ ... Ha bimbó fővel asznak A virágok: óh, ez fáj: Ha reménye új tavasznak, Most születve, sírba száll." (Arany: Juliska leányomhoz.) Bizony fáj, bizony szomorú az ifjú élet hervadása, a remények megsemmisülése, az élet céljának elvesztése. Bizony, ebbe bele lehet betegedni, lehet rajta zokogva sírni hónapokig, bánkódni évekig. Szülő és tanár egymásra borúihat, egymás kezét megfogva állhat a néma koporsónál és kérdezheti a bánat szemrehányó hangján: „Miért tetted ezt velünk?" Kap rá választ? Nem fontos! A bánatnak, mely mélységesebb, mint a tenger, feketébb, mint a legsötétebb éjtszaka, kétségbesett a szava. Aki a bánatot adta, bölcsen adta olyannak, mint amilyen. Csak hadd ömöljön a könny, csak hadd szoruljon marokba a kéz, csak hadd ferdüljön gúnyos mosolyra a vigasztalást hallgató zokogó száj: a vigasztalanságnak ez a vigasza. Óh csak zúgolódjatok bánatos szívűek Istenetek ellen: ez a zúgolódás az ő adta vígasz. Mert, míg zúgolódtak, elmúlik a ti szíveteknek bánata, láthatatlan por alakjában hullik szívetekre a mindent ellepő, a mindig orvosló isteni jóság adománya: a feledés. És bánatodban zúgolódtál Ellene, megnyugvásodban nem gondolsz Rá, boldogságodban nem törődsz vele. De ettől se ijedj meg; azért a legtökéletesebb jóság Ő, hogy téged ilyennek teremtve, akaratod ellenére, de mindig a te javadra irányítja életedet. Fáj, hogy elmúlt a boldogság? De úgy-e boldogság, hogy megszűnt a bánat is? Ugyanaz a kéz vette ezt el, mely a másikat adta. Nyugodj bele sorsodba: azt istenkéz intézi!