Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

7 nyainknak, hogy tévedéseinket, amely pillanatban akár mások, akár magunk révén rajtuk ütöttünk: abban a pillanatban kezelés alá fogjuk és szabadulni igyekszünk tőlük. A szülők is csak erre az álláspontra hely ezkedhetnek: régente szülő is, tanár is valami olympusi mozdulatlan felsőbbséggel tartott tekintélyt az alája tartozók előtt; ma — s ez a mai nevelésnek igen nagy haladása, azzal akarja mind a kettő magasabb erkölcsiségét megmutatni, hogy ők is éreztetik a jobbá levés kötelességének állandó folyamatát a gyermekeikkel; azzal kell hatniok, hogy ők sincsenek befejezve, nekik is egyre mélyebben és sokoldalúbban kell tudniuk, egyre tökéletesebben kell látniuk és így egyre jobban, szebben, igazabb an és erősebben kell akarniuk. Istennek hála, nagyon kis része csak a tanárságnak, amelyik ezelket a nagy és az életben szinte alapvető igazságokat nem látja. Nem volna tehát e részben semmi okuk a szülőknek, hogy a lelkük teljes őszinteséggel meg ne nyíljék gyermekeik nevelői és oktatói előtt, föltéve, hogy nyíltságuk még akkor is megőrizné az oktató-nevelők föltétlen jóakaratába vetett hitet, ha egyik-másik intézkedésünket, eljárásmódunkat tévedésnek minősítenék! Már pedig semmi sincs könnyebb, mint hogy a jóakaratú szülő ezt a nevelő-oktatók jóhiszeműségébe és föltétlen jóakaratába vetett hitet állandóan megtartsa, ápolja és fejlessze a lelkében. Ha okos és jó, nem is tehet máskép. Bnélkül a hit és bizalom nélkül ugyanis nem tehet egy lépést sem: hiszen az, aki hit helyett skeptikus elfogultságot, bizalom helyett bizalmatlanságot, jóakarat helyett gyanakvást ápol a lelkében, nem bízhatja rá komolyan a gyermekét az iskolára. Nincs ember, aki ellensége kezére adná a gyerekét nyolc esztendőn át — okos ésszel. De a szülők egy része nem is t u d mit mondani a szülői értekezleteken. Az értekezletek rendes lefolyása ugyanis az, hogy az előadó tanár valamilyen általános pedagógiai kérdést, rendszerint értekezés formájában dolgoz ki és ezt adja elő. Bármilyen érthető legyen is az előadás módja, bármilyen szerencsés a formája, az értekezés maga olyan műfaj, mely nem izgatja a szülők többségét közös megbeszélő munkára. Nagy művészet kell hozzá, hogy az értekezés tárgya ne legyen elméletszagú, még több bölcseség ahhoz, hogy élettapasztalatok legyenek benne feldolgozva, még pedig úgy, hogy elmélet helyett az élet áradjon belőle. Nagy művészet kell ahhoz is, hogy az előadás formája megragadja a közönséget s ritka ember, akiben megvannak ezek az adományok, úgy, hogy összetalálkozva érdeklődést keltsenek és megbeszélésre indítsanak. Ritka ember, aki életbölcseségét és szaktudományát úgy tudja kezelni, hogy a tudás és bölcseség súlya agyon ne nyomja a hallgatóságot. Már pedig a lehengerelt és agyonnyomott hallgatóságnak nem lesz arra ereje és bátorsága, hogy a benne támadt, de még csak csirázó gondolatokat