Katolikus gimnázium, Miskolc, 1911

23 folytonos cserebere tárgya lett, a pártküzdelmekben elvérző nemzet szimbóluma. Bár pusztította volna el szörnyű, villámokkal terhes fergeteg ezt is, mielőtt idegen zsoldosok kezeire került, akik biztos várfalaik mögül csak nyomort, átkot zúdítottak a környék lakóira. És ... és ne kímélte volna meg a Hunyadiak ősi fészkét, Vajdahunyad lovagvárát sem, hogy elkerülte volna sorsát, mely a lovagtermekből vaslerakodó helyiségeket csinált és tnikor már istennyila, tűzeső jól tönkre tették, olyan szakértők kezeibe juttatta, akik olyan módon restaurálják, hogy amit az egyik felépít, a másik lerontja. A Hunyadiak nagy alkotásainak közös sorsa ez, de minden belátásom dacára elrontotta élvezetemet, szertefoszlatta illúzióimat. Junius 25-én a korai reggeli órákban értünk Vajdahunyadra. A pesti városligeti minta után képzeletemben olyan romantikus környezetbe helyeztem el a várat, hogy szinte megdöbbentem, mikor füstös gyárkémények között megpillantottam a régi dicsőségnek romlásnak indult, de megrenovált tornyát. Ez az első kellemetlen benyomás nem hagyott el később sem, mikor már a várudvaron álltam. Az Aranyházba ugyanis nem engedtek be, mert új szakértő jött és a régebbi restaurálást stilszerűtlennek találta, tehát ott akkor nagy rombolás folyhatott. Pedig mi érdekelhetett volna jobban, mint a renaissance klasszikus uralkodójának, Mátyásnak, az igazságosnak építkezése! Mintha egy illúzióval szegényebbé lettem volna ! No, de semmi. Nézzünk körül. Az udvar egyik sarkában a teljesen stilusnélküli Zólyominé-féle ház előtt magányos és viharvert fecskendő éktelenkedik . . . Végre valami ízléses is akad a Bethlen-szárnyban és megnyílik a Hunyadi János korából való lovagterem ajtója is. Két sor márvány oszlop tartja ezt a világos termet, melyben édes anyjuk felügyelete alatt gyakorolta magát bizonyára László és Mátyás is. Ezek a' széles padkájú ablakfülkék! Valami odavonz, hogy leüljek a padra, hogy megpihenve azon néhány perc alatt megértesse magát lelkemmel a Hunyadiak korának lelke. Jól emlékszem, mennyivel többet ért minden kortörténeti tanulmánynál, mikor annak a szűk, kis szobának ablakfülkéjében leülhettem, ahol Szent István született. A fülledt levegővel magamba szívtam a rég letűnt nagy kornak világából egy darabot, a lényeget, a szellemet és irigység szállott meg az iránt a kor iránt, mely olyan szerencsés volt, hogy életenek nagy forradalmában olyan vezetőre talált, mint Szent István volt. Ma is forrong a nemzet, az emberiség lelke, de nincs vezetője! . . . Messze elbarangoltam, pedig csak a márványos oszlopú, színes ablakú teremnek egyik ablakfülkéjébe vágyódtam . . . egy lépést teszek feléje, de visszariaszt a vezető szava: „A szőnyegen tessék maradni!" Jó. Menjünk tovább. Felvezetnek a lovagterem fölött lévő és kívülről díszes erkélyes palotába. A külső cifra dísz nagyon szegényes belsőt takar, melyben a bürokratizmus kiváló műízlése üli diadalát. Mielőtt azonban teljesen elkedvetlenítenének tapasztalataim, már a Nyebojsza folyosón botorkál az egész társaság. Itt pedig jól a lába elé nézzen mindenki, ha orra bukni nem akar.