Katolikus gimnázium, Miskolc, 1909

— 21 — erejéig. Alvásunkat a földszinten levő kávéház cigányzenéje édesítette meg, mely andalítóan szűrődött a falakon át. Másnap reggel a török vásárt tekintettük meg. Nagy szakállas, mély barázdás arcú vén törökök édességeik mellett álldogáltak. Olcsó kockacukrot, szultán kenyeret, fügét, kávét és sok más egyebet ajánltak hangosan megvételre. A bódé sarkában nagyban foglalatoskodott a feketekávés ember. Rendeztünk is mindjárt általános feketekávé-ivást. Néha még a „zacc" is lement a torkunkon nagy buzgóságunkban. Délutáni programmunk Adakaleh szigetének megtekintése volt. Négy csolnakon siklottunk a Dunán. Edzett török karok irányították csolnakjainkat. Volt köztük olyan ember, ki már 25 éve csolnakos a Dunán s így ugyancsak nyugodtan ültünk a csónakba, mindegyik nagyobb fiú maga mellé ültetve a rábízott kis fiút. Minden baj nélkül partra értünk. Kerten vezetett az út a sziget bejáratánál, majd egy régi erősség ép falai mentén haladunk tovább. Mikor beértünk a török negyedbe, megpillantunk egy kirakat üvegen keresztül cigaretta készítő törököt, ki barátságosan integetett felénk: betódúltunk s csodáltuk a török cigaretta töltő tehetségét. Szük utcák s alacsony házak sorakoznak. Az üzletek előtti asztalon kirakva minden édesség, cigaretta, dohány. Ilyen asztalhoz letelepedve párolgó feketét szürcsöltünk. Nagyon különösnek látszott nekünk a monopolizálatlan dohány és cigaretta eladás. Még ismerősre is akadtunk itt. Majd a nyakunkba borúit a miskolci Picknél dolgozó perzsaszőnyegjavító ember. Elképzelhető milyen öröme volt, hogy most ő kalauzolhat bennünket. A török templom egyszerűségével hatott reánk. A legértékesebb benne a padlót egészen beborító perzsa szőnyeg. Visszatértünkkor nyakunkba szakadt az eső. Csuron víz vagyunk a Duna közepén. Lucskosan állunk a vámhivatalnál a mindenható pénzügyőr elé, ki mindent rendben talált. Hatalmas sáron, vizén keresztül fáradtan értünk be orsovai szállodánkhoz. Bizony, bizony sok fáradtság, kellemetlenség éri az embert egy kirándúláson, de mind eltörpül az élvezet mellett, melyet nyújt. Ez volt a második szín. Más következik. Megyünk visszafelé : rá sem érünk busúlgatni, hogy elhagyjuk e helyet, már Herkulesfürdőn terem velünk a vonat. Az állomás nagysága sejteti, hogy híres fürdővel van dolgunk. Sokat időzünk az állomáson, várjuk a kocsikat, hogy beszállítson a fürdőre, mely az állomástól jó messzire van. Közben telik az idő: elbeszélgetünk a váci diákokkal, kikkel itt találkoztunk. Egyszerre elénk áll két nagy teherszállító kocsi. Majd leestünk a lábunkról a meglepetéstől. S állva és ülve, guggolva és hanyatfekve vonúlunk be egy-egy kocsin tizenöten, huszanHerkules fürdőre. Igaz az a közmondás: „Akinek pecche van, még a mentőkocsi is elgázolja", mert alig hogy odaérünk megint esik az eső. Mi azonban nem tágítottunk s a szikla-falak között a Cserna mentén nagyszerű fölvouúlást rendeztünk. A fürdő valósággal világfürdő: óriási szállodák, lakok emelkednek gyönyörűen elrendezett parkok mentén. S mindezek vadregényes hegyek, erdőségek koszorújába illeszkednek. Herkulesfürdőről való eltávozásunk mindig eszünkbe juttatja majd annak a nagyállású énekes mester embernek az alakját, ki büszkén csapta oda nekünk a címét: „Kafer, — Bltimen-, Schmetterling- und Wipera meister". Mindig félelmesebben közeledtünk hazafelé. Már Temesváron vacsorálunk. Lélekemelően hatott reánk a volt tanárunkkal Farkasfalvi Kornéllal való találkozás. Majd Budapest fogad. A mi sokat látott Budapestünk. Egy egész napot töltünk a legkitűnőbb hangúlatban.