Katolikus gimnázium, Miskolc, 1909

szívüket, belefojtják lelkűknek nyugtalanságát a fatalizmus letargiájába, de hirdetik az anyag örökkévalóságát és erőinek kiapadhatatlanságát és észre sem veszik, hogy az élet helyett a pusztulás vészmadarai, mert az élet fejlődik, alakúi, alkot, míg ők rombolnak, meg akarják ölni a mikrokosmos szépségeinek tökéletességét. A tudósok más utakon járnak, az érzelmek lobogó fáklyáját elhagyják és agyuk mécsesével indúlnak el a nyomok keresésére, melyek lelkük eredetéhez elvezetik őket. A természet pantheonjaban csakhamar ráakadnak a mindenütt szembetűnő jegyekre, melyek feltüntetik a teremtés fenséges koncepcióját, elragadja őket könnyen a lelkesedés és az Istent látják mindenben. Pantheismusuknak túláradó örömében összetévesztik magát az Alkotót az eszméivel, az ő megtestesülésének tartják a világot a helyett, hogy teremtményének látnák, mely nagyszerű gondolatai szerint alakúit. A teremtés örök elveinek hasonló félreismerésére vall Haeckelnek monisztikus felfogása, ki az anyagban működő erők összehatásaként nézi ezt a világot és túlzott tagadásában csak port, sarat vesz észre az életben, a napsugarat, mely pedig rezgésbe hozza a porszemeket, száműzi a mindenségből. Elfogúltságában nem számol az anyag tehetetlenségével, az élet célszerű berendezésével és múltjának kutatásában eredetének megismerésére elegendőnek tartja ősnemződési hipotézisét, mely folyamathoz hasonlót ma egy szervezet sem tár elénk. Tanainak sérthetetlenségét, állításainak szavahihetőségét eljátszotta azoknak a vitáknak a során, melyeket nagynevű tudósokkal úgy vívott meg, hogy válogatott gorombaságokkal illette őket. Ehhez a gőgösséghez képest mily méltóságosabb az az ujjongó büszkeség, mely Galileinek, Keplernek, Pasteurnak és másoknak keblét eltölti, mikor végességiikkel a végtelen útjain szédülés nélkül járhatnak és alázattal hajolhatnak meg a világ ura előtt. A fejlődés a népek vallásos áhítatában, az egyes ember tudásának meggyőződésében körfutásának kiinduló pontjához érkezik vissza. A lélek szabadságában és tökéletességében éri el ideális teljességét. A természetet szemlélő embernek nem szabad megállania a félúton ingadozó hittel, kételyekkel telt szívvel, különben elveszti a teremtés egészében hivatását, önként lemond létjogosúltságáról. Egyeztesse össze szívének sóvárgását és a körülötte rajzó életnek lüktetését megnyugtató és felemelő világnézetben, akkor eleget tesz rendeltetésének és megszabadúlhat a pusztulás rémétől. Elmoshatatlan jelekkel jegyezte fel a világegyetem rendjében nagysága bizonyságait, gondviselésével őrzi az élők jogát, az alkotás gyönyöreiben megnemesíti a lelket szellemországa hasznos tagjává. Ezernyi példát nyújl arra, hogy követésük által boldoggá, megelégedetté tegye az embert. Elénk szórja a szemeket, melyekből diadalmas palotáját építheti az ember lelke dicsőségének, éterikus hullámokkal aranyozza be a szálakat, melyekkel a halhatatlanságot lekötheti, lágyan zengő akkordokkal népesíti be a tért, hogy fenséges harmóniákká erősödjenek a szellem ihletében. Ott áll az ókor derűit egében Pitagorasz kezében lanttal, hogy a szférák harmóniáját keblének hasonló szépségű szimfóniáival üdvözölje és egy szép életnek drága perceivel váltotta meg magát a rög vonzásától. Az ember gyarló voltának szűk féreg látóköréből kiemelkedhetik lelkének harmóniájával a világnézet magaslatára, a honnan körűitekintve, boldogan ujjonghat az élet pompája felett, a hol magába mélyedve végességének zaklató nyugtalansága megpihen a gondviselés hullámain. A parányi 2