Katolikus gimnázium, Miskolc, 1907

10 Ha meg az ember az égre tekint, szárításra kiterített makkaronit, vermicellit, fehérneműt, mosott ruhát lát lógni a szemközti emeletes házak ablakai közölt, legtöbbször keresztbe az utcán. Ily körülmények között elképzelhető az ósdi utcák nyirkos, penészes házai között való járkálás kellemetessége. Úton-útfélen árulják nagy zsákokban a tökmagot, melyet úgy esznek az olaszok, mint mi a pattogatott kukoricát; tovább, egy másik utcasarkon, árulják a paradicsomos vagy sajtos makkaronit; épp úgy mint nálunk a marónit: kis tűzhelyén főzi az olasz. Nápoly nappal kihalt, az élet este indul meg; fő útján, a Toledon, ember ember hátán nyüzsög, díszes fogatok robognak, a házak lapos tetejére kiülnek, — ilyenkor festői Nápoly, tündéri villamos fényben, melynek központja a Galleria Umberto I-o, hatalmas nagy üvegfedeles csarnok, itt vannak a legdíszesebb kirakatok, kávéházak és cukrászboltok. Olyan az egész, mint egy fényes bálterem, az urak, hölgyek elegáns öltözékben, jókedvűen sétálnak, avagy valamely asztalnál szürcsölik a hűsítőt (fagylalt, grenadino). Majd jókedvű csoportok közelednek, kacagnak, adomáznak, pajzánság mindenfelé; utcai énekesek mandolin mellett énekelnek, odább a tarantellát járják. Daltól visszhangzik minden, mintha a népnek bánata nem is volna, pedig talán a holnapi piac árát mulatja el a bohém, máról holnapra élő. Későn, éjfél után csendesedik el a zaj, hogy napköltével újra ébredjen a félmillió lakóval biró óriási város. Reggel azután kezdődik a próza; hivatalokba siető emberek, egyegy lakodalmas, vagy temetési menet sajátságos csuklyával letakart papokkal; a színek változatossága mindenfelé, fent a sötét azúrkék felhőtlen ég, előttünk lent a haragos kék tenger, zöld halmok mindenfelé idegenszerűen lepnek meg, de rögtön otthonosan érezzük magunkat, oly kellemes minden. A nép csupa szív, csupa lélek, csupa szenvedély, csupa tűz. Egy siheder olasz talicskát tol vígan fütyörészve valamely operaáriát; a másik utcából egy másik talicskás nyargal ki, — összeütköznek, a talicskák felborulnak, tartalmuk kigurul; vad szidalmak, szemforgatások közt már késhegyre mennek — a következő percben egymásra néznek, majd összeölelkeznek s kacagnak a végtelenbe, — — majd berakják a holmit s tovább mennek. íme, ilyen az olasz. De sokszor igen szomorú vége van az ilyen epizódnak, mert az olasz hevesség, mely ölni bármikor kész, sok esetben határt nem ismer. Másnap (1899. március 28.) gyönyörű időben indultunk a ílegrei mezőkre tervezett kirándulásunkra. A vonat mindenütt a tengerparton visz ama érdekes vulkánikus vidékre, a hol Cumae közelében hitték a régi rómaiak az alvilág bejáratát. 3A órai út után megérkeztünk. Vezetőnk, Matteucci, a nápolyi egyetem tudós geologus tanára, ki a legutolsó Vesuvkitörés alkalmával tanúsított bátorságáért a „Vesuv hőse" címet nyerte el, — először is Nero thermáihoz vezet el. Ez egy szikla olda-