Katolikus gimnázium, Miskolc, 1897

9 pasztalásból tudom, hogy nem minden kövér gyerek egészséges és a legeslegtöbbnek vastag karja-lába nem az izmoktól, hanem a hájtól duzzadt, e miatt az ilv kövér gyerek erőtlen, mozdulataiban esetlen, ügyetlen, testileg s szellemileg lusta, igen érzékeny a legkisebb külső behatással szemben, tehát nem edzett; a játék iránt közömbös, blazirt és legtöbbször erőtlensége érzetében gyáva. Az egészséges gyerek eleven, szünetlenül mozog és e mozgáshoz és első sorban a játékhoz természetadta joga van. Nem kell tehát a szülőknek kétségbeesniük, ha apró gyermekök erőpróbálgatása idején egyensúlyozó állás és járás nehézségeivel küzdve elesik és nem kell sajnálniok, ha fáramászás és testedző játékai közben ruhát ront és más kisebb károkat okoz, mert mindezen mozgási gyakorlatok egészségére, testi és lelki jólétére szolgálnak. — A természet a gyermekbe beoltotta a mozgás ösztönét, mely csak a teljes kifejlődéssel ér véget. A testmozgásnak egyik legfontosabb neme a játék, mely nemcsak az egész kisgyereknek munkája és világa, hanem szükséges és üdvös testgyakorlata az iskolás kisebb és felnőtebb fiuknak és leányoknak egyaránt. Sok szépet és figyelemre méltót irtak ezekről, különösen jeles neveléstudósunk Felméry Lajos, csak az a kár, hogy „túlzó anglophil" létére abba a szélsőségbe esett, hogy inig egyrészről egekig magasztalja a játékokat, addig sárba rántja a tornarendszert, mitsern akarván tudni arról, hogy a tornarendszer liivei mindig elismerték mind a társas, mind pedig a labdajátékok testetedző és egyúttal erkölcsnemesítő és jellemképző hatását azáltal, hogy a tornatanárok a szűkre szabott 2 órai tornázás mellett mostoha körülmények daczára is — Felméry és társai felszólalása előtt jóval előbb — módját ejtették annak, hogy az elhanyagolt nemzeti játékokat felelevenítsék és az enyészettől megmentsék. Tudnivaló ugyanis, hogy mig szabadabb terek voltak a városok szélén vagy közelében, a diákok és felnőttek maguktól is játszottak ; mióta azonban változtak a viszonyok, lassan-lassan e játékok kimentek a divatból, s hogy az utolsó ütőfa ki nem esett a diákok kezéből, azt első sorban a játékokat dicsőítő urak által sokat szidott tornarendszer híveinek kell meg köszönnünk. A játékok elhanyagolását tehát nem a tornatanárok tanítási rendszerének kell tulajdonítanunk, hanem két más tényezőnek: Az első tényező a városi hatóságok abbeli gondatlansága, hogy nem tartottak fenn oly közelfekvő szabadabb teret, melyen az ifjúság végezhetné játékait. A távolabbi helyeken sem játszhatván az ifjúság, (mert innen elűzték őt a pásztorok és a csőszök), elszokott e nemes szórakozástól. Ennek az lett a következménye, hogy egy részök az utczán kószál, vagy gombozással és krajczár-gurítással fecsérli idejét, a serdültebb része pedig a városon kivül csatangol, verebeket gummipuskáz, követ dobál és ezigarettára gyújt. Ha a gyermekek játékai elé napjaikban nem tolult volna ilv gátló körülmény, a labda-játékok üdítő hatásaiban részesülhetnének a szegényebb szülők nem középiskolai, tehát még nem tornázó gyermekei is. A másik tényező, mely a játékoktól elvonta és elidegenítette a serdülő ifjúságot, magok — még pedig a jobbmódú szülők, kik iskolából hazatérő sokszor még kicsi, gyenge testalkatú gyermeKöket külön órákra, idegen nyelvekre, rajz, zene stb. tanulására fogják ; jő aztán az instructor ismétlő óraadása stb. A szegényebb sorsú tanulók egy része pedig négy