Katolikus gimnázium, Miskolc, 1896
57 szomorú szívvel vette tudomásul a halálesetet s az igazgató indítványára elhatározta : hogy a boldogult emléke jegyzőkönyvileg megörökíttessék; hogy az özvegynek testületileg részvét fejeztessék ki; hogy az elhunyt ravatalára a ta nári kar és az ifjúság részéről koszorú helyeztessék ; lelki üdvéért a tanári testület és ez egész ifjúság részvételével ünnepélyes gyászmise tartassák; hogy a sirnál dr. Reibner Márton, legifjabb tanártársunk, a tanári kar nevében rövid búcsúztatót mondjon s hogy a gyászszertartások s egyéb szükséges intézkedések rendezésével és megtételével egy három tagu bizottság : Andor Tivadar, Baumgartl Boldizsár és dr. Beibner Márton tanárok bízassanak meg. Mindez megtörtént. Márczius 26-án délután, miután a dalárda elhunyt karnagyának a gyászindulót elénekelte, a gyászfátyolos egész ifjúság és az intelligentia impozáns részvételével kisértük ki felejthetetlen barátunkat s kartársunkat a gymnasium udvaráról, hol ravatala fel volt állítva, az őt életében kedves kötelességének teljesítésére szelíden figyelmeztető s most a gyászmenet megindulásakor utolsó útjára szomorúan elbúcsúztató iskola csengetyűjének megszólamlása mellett az örök nyugalom helyére. Elköltözött az élők sorából ! Egy terhes, a kötelességek nehéz útján járó élet emléke maradt utána: hogy örök pihenőre tért a fáradhatatatlan férfi, a ki vezető is, dologtevő is volt a tanítás és nevelés nehéz munkájában. Megtörték erejét a szellemi gondok, kifárasztotta energiáját és ambitióját a hivatás szüntelen ösztökélése, neki rontott munkabírásának az alattomos kór. A munka volt eleme, a munka volt életének czélja s talán a végzetnek bölcs intézkedése akart az lenni, hogy a nagy munkást megóvla a sok munkától a maga leg kegyetlenebb végzésével: a halállal. A munka idealistája volt, a becsületes munka rajongója. Szerette kötelességeit és kereste feladata gondjait. A lelkesedés és a munkarajongás volt az ereje, a jóság a gyöngesége. Senki sem tudja jobban, mint mi, — az ő működésének közvetlen tanúi, az ő tevékenységének hű osztályosai: hogy miként szerette ő hivatását, s hogy e szeretetből mily súlyos, mily nehéz munkát végzett érette. Szakadatlan tevékenységben, fáradságos munkában eltöltött életének nem volt egy napja, egy órája sem, a melyben nemes lelke egész hevével, idealizmusával, jó szivének legmelegebb érzelmével ne csüggött volna az intézet ós az ifjúság sorsán, a melyben ne munkálkodott volna azon, a mi neki mindennél kedvesebb volt: a magyar tanügy emelésén, felvirágoztatásán 1 Azért intézetünk történetének lapjai örökké tanúságot fognak tenni az ő tanügyi érdemeiről, az ifjúságnak iránta tanúsított rajongó szeretetéről s tanártársainak bizalmáról és becsüléséről, mely az idők folyamán csak öregbedett. Példaként állasz előttünk, drága halottunk! hogy miként kell a tanügyet igaz, ideális lelkesedéssel, meleg szeretettel, önzetlenül és szigorú lelkiismeretességgel szolgálni. Igazi mestere voltál és vagy tanár- és polgártársaidnak, ki mindig elüljártál a hazafiúi és polgári erényekben a leglelkesebb, a legönérzetesebb munkásságban. Őszinte tisztelet és szeretet kisért örök nyugvó helyedre, s emléked iránt mindnyájan mindig hálás elismeréssel adózunk. Fenkölt szellemed elköltözött közülünk, de érdemeid maradandók lesznek, sohasem fognak elévülni; emlékezeted örökké élni fog, figyelmeztetője lesz a hív, nemes kötelességtudásnak. Kidőltél sorainkból kedves barátunk, a ki díszünk, büszkeségünk voltál! Első voltál közöttünk a kötelesség teljesítésében ! Kötelességérzeted még akkor is munkára késztetett, a mikor törékeny tested már roskadozni kezdett a be-