Katolikus gimnázium, Miskolc, 1891

6 utóbbi azt mondja, hogy ha Velleiusnak a kor viszonyai miatt az igazat megírnia életveszélyes volt, valótlant nem kellett volna írnia, mert senkisem köteles okát adni annak, ha nem ír. Tudjuk azonban, hogy a császárok korában bűn volt a hallgatás, bár nem ezzel kívánjuk Velleiust menteni. írónk hitelét, ki élete java részét Tiberius táborában és környezetében töltvén el, tőle a császár korának megbízható történetét várjuk — leginkább ama körülmény veszélyezteti, liogy a római császárok korának legnagyobb történetírója, az emberiség legnagyobb s legtisztább szellemeinek egyike, Tacitus, de meg Suetonius és Dio Cassius is tekintélyes müveikben e kor képét a Velleius által nyújtottnál bővebb, pártszinezettöl ment, tehát kevésbbé egyoldalú leírásban mutatják s szerzőnket épen ez oldalról éri a hűtlen előadás vádja, mert adatai némelyike amazokéhoz viszonyítva ferdítésnek, vagy valótlanságnak látszik. Tacitus sine ira et studio törekedett művét megírni; a rendelkezésére álló legjobb forrásokat használta fel s az igazság tiszteletreméltó, de merev ridegségével adja elő történetét; s míg elbeszélését a rokonérzet melege sehol sem kiséri, addig mégis csak kitör helylyel-közel a keserű gyűlölet hangja s különösen Tiberius iránt fel-feltörő ellenséges indulatot árul el. — De meg kell fontolnunk először is azt, hogy míg Tacitus a pártvillongásoktól távol s Tiberius kormányának egész korszakát annak lezajlása után s általános hatásának keserű emlékezete alatt írja meg : addig Velleius a magában a császári családban is otthonos pártvetélkedés küzdelmeiben és lázában maga is részes, egész élete folyásának hullámai által állandóan a császár pártja felé űzetve írja meg Tiberius uralkodása első éveinek történetét, tehát amaz időét, melyben Seianus még élt s melyben Tiberius lelkülete, jelleme más világításban jelentek meg, mint később, s így vélt erényeit még nem homályosította el a kegyetlenkedés s a bűnös életmód. Ha a századok sora Tiberius történetéről nem őrzött volna meg egyebet, mint Tacitus Annalesének 4 első könyvét, vagy a császár akkor halt volna meg, mikor M. Vinicius consullá lett, úgy a kép, mit róla alkotnánk, nagyon hasonlítana a Velleius által nyujtotthoz. Másodszor meg kell fontolnunk azt, hogy maga Tacitus Ann. VI. 51. mint nyilatkozik Tiberiusról: egregius vita famaqne quoad privatus vei in imperiis sub Augusto fűit. S Tiberius jellemének képe e korban vésődött irónk lelkébe, mert Tiberius elismert sikerű liadvezérkedése idején irónk hozzá egészen közel állott s eltelve ez idő alatt mutatkozó jelességeinek s fényes hadi tetteinek emlékével, megtartotta nagyrabecsülésének s bámulatának magaslatán a későbbi Tiberiust is. Figyelemreméltó harmadszor az is, hogy Tacitus művéből a 29., 30. és 31-ik év története — csekély töredékeket leszámítva — hiányzik, bár épen ezen évek azok, melyekben a pártküzdelem legerősebb s talán a legsikeresebb volt; Livia halálát csakhamar követte Seianusnak s személyi pártjának bukása, E fontosabb adatok daczára a történetírók mellőzik Velleius művét, melyben e korbeli pártokról némi adatok lelhetők,* s mellőzik azért, mert ő hízelgő s részrehajló pártember s az eseményeket csak röviden érinti, sőt fianke** azt hiszi, hogy mentenie kell magát, mert itt-ott használta. A Históriáé Romanae hitelessége szorosan összefüggvén Tiberius egyé* Dr. P. Abraham: Velleius und die Partéién in Rom unter Tiberius. ** Weltgesehichte III. 2. 272. oldal.