Menora Egyenlőség, 1989. június (28. évfolyam, 1274. szám)
1989-06-02 / 1274. szám
New address: 824 Sheppard Ave. W. Downsview Ont. M3H 2T2 TELEFON: 630-4495 AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 28. 1274. Ara 75 cent JUNE 2. 1989. Second class mail Registration No. 1373 CANADA U.S.A. Second class mail paid at Lewiston N.Y. and Additional Mailing Offices USPS 104-970 ““ A széthúzó arabok 11. Hassan marokkói király erőlködése hiábavaló volt. Nincsen egység az arab világban. Az arab világ továbbra is a széthúzás világa marad. Szaddam Husszein, Irak ura utálja Hafez Asszadot, Szíria elnökét, mert az az irak-iráni háborúban testileg-lelkileg Iránt támogatta. Moammar Kadaffi, Líbia beszámíthatatlan diktátora le sem akar ülni egy asztalhoz Hoszni Mubarak egyiptomi elnökkel. Arafat gyűlöli Asszadot, mert az az ő terrorista riválisait támogatja. Mubarak joggal ki nem állhatja Asszadot, mivel ő volt az okozója hogy Egyiptomot 10 évvel ezelőtt kizárták az Arab Ligából. Asszad erős bűntudattal ül az arab vezetők között, mivel azok őt Libanon elpusztításával vádolják. Benjedid, Algéria ura csupán a napokban hárította el népe forrongását mely őt meg akarta fosztani kitűnően jövedelmező állásától. Husszein, Jordánia királya ugyancsak nehezen képes megbirkózni az országában levő forrongásokkal, felkelésekkel és különböző zavarokkal. Mubarak súlyos gazdasági bajokkal küzd. Egyiptom elnöke 10 évi távoliét után felszólította az arab államok vezetőit, hogy “hagyjanak fel az elpocsékolt idővel, a kínálkozó lehetőségek meg nem ragadásával" s egyezzenek meg egy jövőbeni megoldásban, mely előmozdítja a közelkeleti békét. Mubarak, a 22 arab ország vezetőjéhez intézve szavait, kijelentette, hogy Egyiptom erősen támogatja a palesztinok jogait, hogy azt válasszák amit ők a maguk számára a legjobbnak tartanak, a többi ország beavatkozása nélkül. Ez félreérthetetlen kihivás volt Sziria __________________ Folyt, a 3. oldalon A félreértett demokrácia Sokan úgy vélik, hogy a kínai diákság lázadásának célja egy demokratikus államforma elérése. A sajtószabadságot, szabad szót és a kormányon belüli korrupció megszűnését követelő diákok valószinüleg maguk sincsenek tisztában a demokrácia igazi értelmével. A diákság kétségtelenül győzedelmeskedett. Lázadásával megértette Kína egybillió lakosával, hogy a kinai népnek is joga van a szabadsághoz. A lázadás még nagyon folyékony állapotban van a lapok és a televízió szólásszabadsága a mérsékelt és radikális elemek kormányon belüli küzdelmét tükrözi csak vissza. A tömeg most Li-Peng miniszterelnök lemondását követeli, de bár a hadsereg nem hajlandó a tömegbe lőni, s ezt hét tábornok nyíltan ki merte hirdetni, a haderő egy tekintélyes része úgy látszik, Li Peng mellett áll. Ez persze percről percre változhat. A jelek szerint Zhao Ziyang kommunista pártvezetőt, akit a diákok felé történő mérséklet hirdetéséért megíosztották rangjától, sőt a pártból is kizártak, újból visszaveszik állásába. Nincsen kizárva, hogy a csaptok eltávozása után megkezdődnek Li Peng bajai. Ilyen politikai nyugtalanság 40 év óta nem volt Kínában. Ha Zhao kezébe keríti a vezetést, úgy az komoly gazdasági és politikai változással járhat. Zhaot máris hősként ünnepli a tömeg. Én úgy látom, hogy a diákság identitását óhajtja kifejezésre jutattni. Ez persze nem a nyugati értékeknek hanem egy egészen speciális kínai értékelméletnek és filozófiának kifejezője lenne. Li kormánycseréje és a propaganda szervek saját kezébe vétele nem járt sikerrel. A valószínűség szerint Li-nek előbb vagy utóbb le kell majd mondania. Deng Xiaoping, aki gyakorlatilag Kína vezetője maradt, tekintélye erősen csökkent. Deng teljesen eltűnt a nyilvánosság szeme elől, Növelte a rejtélyt hogy Wan Li, a Nemzeti Népkongresszus feje félbeszakította amerikai útját. Ez könnyen eredményezheti a Kongresszus összehívását ami Li lemondatásával járhat. A diákságnak nyilván nem célja a kommunista rendszer megbuktatása. Ők csupán Gorbacsov-féle glasznosztyot akarnak elérni Kínában. Elsősorban a nyílt sajtóért küzdenek s meg akarják akadályozni, hogy csupán a gazdag szülők gyermekei mehessenek külföldre és Mercedes kő csikat vezethessenek Kína útjain. Amint a görög demokráciát sem lehet összehasonlítani a nyugati demokráciákkal, úgy elképzelhetetlen, hogy az ezeréves kínai feudalizmus és elszigeteltségük alatt kialakult kultúra, fatalizmus, laoizmus és a különböző vallási irányzatok egy csapásra nyugati demokráciává változzanak. A Szovjetúnió máris beigazolta, hogy egy szabadságot hirdető áramlat olyan erős nacionalizmust okozhat, mely az állam széthullásával fenyegethet. Az is csupán mitosz, hogy a gazdasági fejlődést feltétlenül össze kell kötni egy demokratikus fejlődéssel. Délkorea, Taiwan, Singapore, Hong-Kong tekintélyuralmon alapuló, igen sikeres gazdasági fejlődést mutató államok. Camus szerint a lázadás fontos, mivel anélkül nincsen haladás. Ez egy speciális szerepet kölcsönöz a diákoknak. Nemcsak Kínában és Koreában, hanem a világ valamenynyi táján a diákság képviseli a forradalmi erőt. Aristoteles már 2500 évvel ezelőtt megállapította, hogy “az ifjúságnak túláradó ábrándjai vannak, mivel ők még nem mentek keresztül az élet megpróbáltatásain és nem tanulták meg a szükséges korlátozásokat. Idealizmusuk nagy dolgok elérésére sarkallja őket." A cárok alatti Oroszország diáksága a radikalizmus melegágya volt. Az amerikai forradalom gyökerét a diákság alkotta. Amikor Licurgost két és fél évezreddel ezelőtt valaki meginterjúvolta a demokráciáról, ő a következő bölcs tanácsot adta neki: “Kezdjed el barátom a saját családodban." Az igazi demokrácia a spártai Apellaban kezdődött, amely kimondta, hogy nincs törvényalkotás a nép jóváhagyása nélkül. Ott a javaslat elfogadható vagy visszautasítható volt. Cicero a görög Apellát a római tribunussal hasonlította össze. Solon további lökést adott a demokráciának, Peisistratus a népek emancipációjáért harcolt. Peisistratus fiai azonban diktatúrát vezettek be a gazdag Athénban, melynek polgárai mindent megkaptak csak szabadságot nem élveztek. Spárta végúlis ledöntötte az athéni zsarnokságot, melyet akkoriban négy törzs keretében 360 család uralt. Cleisthenes megszüntette a rokoni alapon álló törzseket. Athént 10 törzsre osztotta, s minden törzsnek további 10 demes-e, azaz kerülete volt. Minden demes-nek megvolt a patrónusa, rendszerint egy háborús mártír alakjában. Minden törzs 50 tagot választott a Tanácsba, illetőleg a tagokat nem is választották. Azok sorshúzás útján kerültek oda. Az egyetlen feltétel 30 éves koruk betöltése volt. Születés, vagyon nem jöhetett számításba. Ilyenképpen a polgárság egy harmada egy évet töltött a Tanácsban. Kormányállásokra és bírósági szolgálatokra ugyancsak minden polgárnak megvolt a lehetősége. Minden polgár úgy érezte, hogy övé az állam. Minden polgár birtokában volt cselekvési- és gondolati szabadságának. Ezután Ephialtes, egy vagyontalan, becsületes polgár, majd Pericles, aki arisztokrata család tagja volt, lázadt fel az oligarchia arisztokratáival szemben és újból megszervezte az igazi demokráciát, melynek uralma a demos-ra (népre) volt alapítva, amely egyedüli uralkodó szerv (krattei) volt az álllamban. A nyugati országok választásait sokszor a pénztámogatás és a televíziós és sajtópropaganda mérve és minősége dönti el. Az Egyesült Államokban melyben az elnök a miniszterelnök autoritásával is rendelkezik, túlnagy szerepet kapott a demokráciában. Az egybilliós Kínában szinte lehetetlen igazi demokráciát elképzelni, hiszen ennyi embert csupán egy erős központi kormányzat képes összetartani. Emlékezzünk és emlékeztessünk! FELHÍVÁS Toronto Hungárián Jews Memóriái Association. Az 1989. évi Aszkarát Sziván hó 8.-án, azaz junius 1 l-én fogjuk megrendezni, vasárnap d.e. II órai kezdettel a Bathurst Lawn Cemetery Achavat Achim parcella előtti Mártírok Emlékművénél. Kérjük mindazokat, akik hozzátartozóinak neve megörökítésre került az emlékművön, megjelenni szíveskedjenek lehetőleg hozzátartozóikkal együtt, hogy az ünnepségen emlékmécsest gyújthassunk és közös Kadis imát fogunk mondani. Ugyancsak meghívjuk azokat is, akiknek hozzátartozóiknak neve nem szerepel az emlékművön, hogy megemlékezhessenek az elpusztítottakról. Székekről és az emlékmécsesről, valamint a ünnepi műsorról a Vezetőség gondoskodni fog. Barkay Ze'ev A múlt árnya és a jelen veszelye A magyarországi zsidóság helyzete egy felszólalás és egy tanulmány tükrében Tornay József, József Attila díjas magyar költő felszólalt a Magyar Demokrata Fórum 1989. március 12.-én Budapesten megtartott gyűlésén és felszólalását az Új Kelet május 5.-i száma „A kiengesztelődés pillanata” cím alatt közölte. A vitathatatlanul jószándékú felszólalás zsidók és magyarok közötti megbékélés szükségességét hangoztatja, mondván: „Azt javaslom az itt jelenlevő szervezetek, pártok, mozgalmak, köztük a MDF elnökségének, hogy külön-külön, vagy együttesen forduljanak az országgyűléshez, az általuk képviselt közvélemény nevében, hogy az országgyűlés a közeljövőben tartson ünnepi ülést a magyar holocaust ügyében. Ezen történjen a magyar zsidóság ünnepélyes kiengesztelése. Az áldozatok visszafogadása, újre-eltemetése immár magyar áldozatként”. Derék és dicséretre méltó szavak. A felszólalás azonban ezt a passzust is tartalmazza: Elgondolkozhatunk a bocsánatkérésen is. Végül is azonban bocsánatot nem kérhetünk, mert azzal elismernénk saját bűnösségünket is. Márpedig a mi nemzedékünk nem bűnös a holocaust dolgában. Mert nem vállalhatjuk a felelősséget azért, amit annak idején a nyilasok, csendőrök, tisztviselők, katonák, a kormány tett a magyar zsidóság ellen." Ez már meglepő megállapítás. Tisztázzuk, mi értendő a „mi nemzedékünk” alatt? Tornai József nemzedéke? Tornai ma hatvankét éves. 1944-ben tizenhét éves volt. Vajon az ő korosztályának tagjai között nem voltak nyilasok? De mennyire voltak! A Szálasi-féle puccs után, például az Árpád-sávos szalagot viselő „pártszolgálatosok”, „zsidókísérők” tekintélyes része 16—17 éves suhanc volt. Ezt mint szemtanú állíthatom. Ez a korosztály is felelős azért, ami történt! És az egy-két évvel idősebbek, vagy azoktól felfelé? \zok már mind kihaltak volna? Már senki sem él Magyarországon azokból a korosztályokból, amelyek elkövették mindazt, amiért most nem hajlandó vállalni a felelősséget?! Amit Tornai ma mond, az mintegy húsz év múlva lesz aktuális, amikor valóban nem igen lesznek már életben azok, akik annak idején cselekvő részesei voltak a történteknek. De elképzelhető az is,' hogy fiúk kérjenek bocsánatot apjuk "nevében, apjuk bűneikért. Már hallottunk ilyet! Mert igenis; van kinek és van kitől bocsánatot kérni! Tornai egyébként ellentmondásba is keveredik önmagával: felszólalása elején azt mondja: „ . . . feszültség mutatkozik a magyar zsidóság és a magyarság között”, nem pedig azt, hogy mondjuk:„Feszültség mutatkozik az izraelita és keresztény vallású magyarok között”. — Azaz: nemzetiségi és nem felekezeti kategóriákban beszél, szerintem találóan. A továbbiakban viszont kijelenti: „A közös gyász és megrendülés jegyében egyesüljön végre a magyarság eme sokat szenvedett két része”. Itt már a magyarság két részéről van szó, amikoris mindkét rész „sokat szenvedett”. Ennek az egalizáló kifejezésnek tartalmát nem kívánom most firtatni. De bárhogy is legyen: a zsidók nem úgy és nem azért szenvedtek, ahogy és amiért a magyarok! Ha a magyarok is úgy érzik, hogy szenvedtek — ettől nem lehet megfosztani őket. Annyi azonban bizonyos, hogy zsidók és magyarok szenvedése nem volt azonos! Márpedig a közös szenvedés egyike azon tényezőknek, melyek eggyé kovácsolnak egy népet. Zsidóság és magyarság nem egyformán érez — ez az igazság! Ez azonban még mindig csak a problémák egy része. Mert nemcsak a múlttal van baj — baj van a jelennel is. A budapesti Magyar Nemzet 1989. január 20.-i számában „Hatalmi politika és antiszemitizmus” cím alatt rendkívül figyelemre méltó tanulmány jelent meg Zolnay János szociológus és Braun Róbert bölcsészhallgató tollából, amely a legelején leszögezi: „A magyar múlt tragikus tapasztalatai és a napjainkban egyre gyakoribb antiszemita jelenségek azt a következtetést sugallják, hogy: a legveszélyeztetebbet helyzetben a cigányság mellett a jelenleg hozzávetőleg nyolcvanezer főnyi zsidóság van.” E sorok olvasásakor óhatatlanul felvetődik az ember agyában a kérdés: ki és mi veszélyezteti tulajdonképpen manapság a magyarországi zsidóságot? Hiszen magyar részről állandóan azt hangoztatják, hogy „mi nem vagyunk fasiszta nemzet", meg ahogyan Tornai is mondotta: „a mai nemzedék nem tehet arról, amit annakidején a nyilasok, a csendőrök, katonák, tisztviselők, meg a kormány a zsidókkal tett”. De a magyarországi zsidóság mégis, most ebben a nemzedékben van a 'legveszélyeztetettebb helyzetben”. Helyesebben: ebben a nemzedékben is. Igaz, erre némi választ ad az a magyar hírközlő eszközökben néhány héttel ezelőtt publikált hír, mely szerint az a felmerült javaslat, hogy engedjék újra szervezkedni a — Nyilaskeresztes pártot! (Azt a pártot, melynek vezetőjét a múltban háborús főbünösként kivégezték.) S habár magának a javaslatnak felvetése távolról sem jelenti azt, hogy az megvalósításra is talál, — egy dolog bizonyos: aki felvetette, tisztában van azzal, hogy adott esetben sikerülne a pártnak — újra — tért hódítania. De térjünk vissza a tanulmányra, amely nem nyilasokkal, hanem az 1945 utáni rendszer zsidókkal való viszonyával foglalkozik. így megállapítja: „A Rákosikorszak tudati hatásához kikerülhetetlenül hozzátartozik, hogy a rendszert mind a mai napig sokan „zsidórendszer”ként értékelik”. A legérdekesebb azonban talán a hatvanas évek „közmegegyezésére” vonatkozó rész: „A közmegegyezés folyamatának fontos része volt, hogy a rendszer ad acta kívánta tenni a „zsidókérdést”. Az alkú lényegében a következő volt: a párt sorain belül megtiltotta antiszemita színezetű frakciók alakítását és — a kelet-európai kommunista pártok közül egyedül — nem folytatott befelé irányuló anticionista propagandát — ugyanakkor: a vezetőség ügyelt arra, hogy a legmagasabb politikai vezető pozíciókba zsidó lehetőleg ne kerüljön." Szóval, lényegében ez a rendszer is megalkotta a maga belső kis zsidótörvényét „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozására" az 1938—39-es hagyományoknak megfelelően, ha bár nem hivatalosan, és jóval kisebb mértékben, — de a zsidók száma is jóval kisebbre csökkent azóta . . . A továbbiakban ezt olvashatjuk: „Ebben a politikai helyzetben mind az általános hallgatás, mind a hétköznapi „kocsmai” antiszemitizmus rendszerstabilizáló eszközzé vált.” A rendszer azonban mégsem maradt stabil: „A válság elmélyülésével a nyolcvanas évek második felében bomlásnak indult a fentvázolt 'közmegegyezés', változásnak indult a nyilvánosság szerkezete, bizonyos tilalomfák, tabuk megdőltek”. . . . S mindez oda vezetett, hogy a magyarországi zsidóság olyan helyzetbe került, amilyennek Braun és Zolnay leírja. Áttekintve mindezt, az ember aligha juthat más következtetésre, minthogy megállapítja: amikor a Horthykorszak antiszemita kormányai voltak uralmon, akkor azért volt antiszemitizmus; amikor a zsidó Rákosi és társai kerültek uralomra, akkor azért, amikor „rendstabilizáció, kormányzat tartotta kezében a gyeplőt, akkor azért; amikor pedig demokráciára hajlamos politikai vezetőség irányította az ügyeket, akkor derült ki, hogy a „legveszélyeztetettebb helyzetben a magyar zsidóság van”. Braun és Zolnay tanulmánya a következő mondattal zárul: „Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy egy adott nemzetiséghez, vagy kisebbséghez való tartozás nem jelenti automatikusan a magyarsággal való azonosulás megtagadását, vagy éppen illojalitást, sőt a magyar társadalom s a magyar nemzet csak sokszínűségét megtartva, s demokratikus viszonyokat teremtve válhat modern nemzetté”. Azaz: a tanulmány két készítője a maga megfogalmazásában, s az ottani adottságokhoz alkalmazkodva bár, de valósággal a magyarországi zsidóság szájába rágja, hogy nyilvánítsa magát nemzetiséggé, miután előzőleg már megállapította: „Számunkra elveszett a magyar nemzethez való asszimiláció 1944 előtti lehetősége, vagy legalábbis nyilvánvalóvá vált, hogy a történtek után ez változatlan formában nem folytatható”. Kérdés azonban, hogy a magyarországi zsidóság ezt milyen mértékben hajlandó megérteni. Mert most, ebben a vonatkozásban, módjában állna saját kezébe venni sorsát. Csupán annyit kellene tennie, hogy beismerjen egy amúgy is fennálló helyzetet: nevezetesen, hogy a zsidó néphez, — néphez, és nem „vallásfelekezethez” tartozik. A múlt veti árnyát a jelen — vagy talán a jövő — veszélyére. De még van kivezető út. Az az út, amely ezt a közöséget egyben visszavezeti önmagához, saját zsidóságához. (Új Kelet) lörös Aladár írja Eurápábol... A budapesti Igazságügyi Minisztérium 1989. május 1 L- kén a hazai lapokban — végre! — közzétette a forradalom után és a forradalomban viselt szerepükért kivégzett mártírok névsorát. Nehéz szülés volt! Nyögött is az igazságügyi államtitikár amikor elpanaszolta, hogy munkatársainak csaknem 150 ezer kartotékot kellett áttanulmányozni, hogy kihámozzák 1956 december 20.-a és 1961 i december 13.-a között hány embert is küldtek a bitóra Kádárék vészbíróságai! Azt vallják 277 embert végeztek ki 1956 miatt. „Persze ez nem a végleges szám“, mondják. „A nyilvántartás sok esetben hiányos“. Mi több mint 500 kivégzettről tudunk — óriási szám ez. „Méltó" a magyar népidemokrácia „igazságszolgáltatásához“,', ahol még a legutóbbi időkig kivénhedt ávéhás funkcionáriusok őrködtek a hatalom biztonságára. Meg kell néznünk a kivégzettek névsorát és — Folyt, a 2. oldalon
