Menora Egyenlőség, 1988. július (27. évfolyam, 1228. szám)

1988-07-15 / 1228. szám

NCW address: 824 Sheppard Ave. W. Downsview Ont. M3H 2T2 TELEFON: 630-4495 Rev. Dr. L. Pokolv 155 Marlee Ave # 1211 Toronto, Ont. MÓB 4JB5 Second class mail Registration No. 1373 CANADA U.S.A. Second class mail paid at Lewiston N.Y. and Additional Mailing Offices USPS 104-970 AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 27. 1228. Ára 75 cent JULY 15. 1988. Rubin Ferenc Megoldás felé Bár a napilapok az utóbbi időben csak nagyritkán közölnek híreket a középkeleti békemozgalmakról, a függöny mögött élénk tárgyalások folynak egy arab-izraeli megegyezésről. Bár a palesztin felkelés vezetőinek nagyrésze az izraeli börtönökben van, a zavargások még erősen folynak. A legutóbbi merénylet áldozata Eli Cohen volt, ki az ú.n. zöldvonalon belüli földjén dolgozott a gyilkosság időpontjában. A zavargások új formát öntöttek; a petrolbombákkal és kövekkel megdobált autók mellett a palesztinok az izraeli erdőket gyújtogatják. A 140.000 palesztin munkás 80 százaléka ismét visszatért izraeli munkahelyére. Yasser Arafat sajtófőnöke, Bassam Abu Sharif, nyilatkozatában kijelentette, hogy a PLO készen áll Izrael államának elismerésére. A nyilatkozatot az algíri csúcskonferencia tagjai között szétosztották. Phyllis Oakley, az amerikai külügyminisztérium szóvivője azonban kérdésesnek tartja a nyilatkozat autoritását, melyet a Szíria által támogatott palesztin terrorszervek ,,Yasser Arafat hazaáruló nyilatkozataiként emlegetnek. Oakley azonban sietett megjegyezni, hogyha a nyilatkozat valóban Arafat véleményét tükrözi, úgy annak hangja „konstruktív”, s pozitív javaslatokat tartalmaz. A nyilatkozat kibocsájtása után az Arafat melletti és Arafat elleni palesztin terrorcsoportok Bejrutban összeütköztek, s a harcok 40 újabb halottal végződtek. A nyilatkozat lényeges része a következő: „Izrael célja egy tartós béke és biztonság elérése. Tartós béke és biztonság a palesztin népnek is célja és törekvése. Senki sem érzi át jobban a zsidó nép századokon keresztüli szenvedését, mint a palesztinok. Mi tudjuk, mit jelent országtalannak lenni, kitéve a különböző nemzetek előítéleteinek.” Sharif szerint a palesztinok békére törekszenek, saját maguk és az izraeliek számára. „Mi bizonyosak vagyunk abban, hogy ebben az óhajunkban és annak kivitelében — egy lényegtelen kisebbség kivételével -— Izrael minden polgára osztozik. A PLO szóvivője közvetlen megbeszéléseket indítványoz „anélkül, hogy bármely kívülálló meg­vétózhatna egy egyezményt". Egy, a felekre erőszakolt egyezmény nem tartana sokáig. A PLO készen áll a tárgyalásra bármelyik izraelivel. Sharif szerint Izraelnek nincs más választása, mint a PLO-val való tárgyalás, mivel a palesztinok egyetlen elismert képviselője. Ö belemegy egy nemzetközi ellenőrzés mellett történő népszavazásba, melynek eredményét a PLO szívesen elfogadja. ,,A PLO raison d’etreja (célja) nem Izrael megsemmisítése, hanem a palesztin nép jogaiba való visszahelyezése, beleértve a szólásszabadságot és a nem­zeti önrendelkezés jogát. Sharif szerint a PLO elfogadja az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242-es és 338-as határozatait, mely igazságos megegyezést és az izraeli csapatok biztos határok mögé való visszavonását tar­talmazza.“ Ami a két határozat feltétel nélküli elfogadását zavarja, az nem az ami a határozatban bennefoglaltatik, hanem ami nincs benne. Egyik határozat sem emlékezik meg a palesztin nép nemzeti jogáról, beleértve demokratikus jogát a szólásszabadságra és önrendelkezésre." Sharif tagadja, hogy a palesztin állam veszélyeztetné Izraelt. „A palesztin nép készen áll egy rövid, kölcsönösen elfogadott átmeneti időszakra, mely időszak alatt egy nemzetközi mandátum irányítaná a területeket egy demokratikus palesztin államforma felé. Ezen felül a palesztinok hajlandók elfogadni nemzetközi garanciákat a területek biztonságára vonatkozóan. A palesztinok úgy látják, hogy nekik több okuk van Izraeltől, annak hatalmas háborús gépezetétől és nukleáris felkészültségétől tartani, mint Izraelnek a palesztin néptől félni. Őszinte óhajuk, hogy a jelen kínálkozó alkalmat az érdekeltek ne mulasszák el. Természetesen Izrael nem bízik a garanciákban és a múlt és jelen tapasztalatai alapján az ENSZ csapatok védelmében sem, de el kell ismerni, hogy a nyilatkozat hangja erősen különbözik a PLO harcos nyilatkozataitól. A két szuperhatalomnak az arab-izraeli összeütközésben elfoglalt véleménye időközben — függöny mögötti tárgyalások keretében — közelebb került, s lehetséges, hogy összehangolva nézeteiket, felhasználva befolyásukat, elfogadnak majd egy elvi javaslatot az egyezmény kör­vonalaira vonatkozólag. Izrael viszont attól tart, hogy a két szuperhatalom esetleg ráerőszakolni óhajt egy Izrael Állama szempontjából kedvezőtlen egyezményt, gyanítják, hogy a két szuperhatalom a legutóbbi moszkvai csúcsértekezleten valamiféle egyeszségre jutott ezügyben. Washington ezt tagadja, de elismeri, hogy a két nem­zet közti különbség összeszűkült. Július hónap­ban a két szuperhatalom magasrangú tisztviselőkből álló küldöttsége összeül, hogy újból megtárgyalja a béke ügyét. Amerika elismeri, hogy Moszkva is érdekelt fél a térségben és így őt is bele kell kapcsolni a tárgyalásokba. Gorbacsov máris egy eddiginél konstruktívabb álláspontot foglalt el. A szovjet hajlandó az Izraellel való kapcsolatai megjavítására, mely tényt a legutóbbi Shamir és Shevard­­nadze orosz külügyminiszter közötti megbeszélés is alátámasztott, s az izraeli konzuli delegációnak nyújtott belépési engedélyekből is megnyilvánult. Mindkét vezető megegyezett abban, hogy Izrael jogos biztonsági érdekeit egyensúlyba kell hozni a palesztinok jogaival. A szovjet további nyomást fog gyakorolni a palesztinokra az ENSZ 242-es és 338-as határozatainak elfogadására, mint a jövő tárgyalásainak alapvető feltételére. Az összehívandó nem­zetközi értekezletre vonatkozóan a szovjet meglepő rugalmasságot árult el, ígéretet téve Washingtonnak, hogy az értekezlet kezdete napján visszaállítja diplomáciai kap­csolatait Izraellel és drámai módon fogja megkönnyíteni az orosz zsidóság kivándorlását. Egyben nagyobb vallási és kultúrális szabadságot és jogokat biztosít a Szov­jetunióban maradó zsidóságnak. Még az is lehetséges, hogy a szovjet teljesen eltörli a kivándorlási korlátozásokát és teljesen szabaddá teszi a zsidók kivándorlását, nyilván abban bizakodva, hogy a perestroika és glasnost sikere majd visszatartja őket. A szovjet valószínűleg elfogadja az amerikai indítványt, mely szerint egy nemzetközi értekezlet keretében az érdekeltek külön tárgyalásokat folytathatnának és külön megegyezéseket létesíthetnének egymással, a kívülállók: vétója nélkül. Sheverdnadze -— Shamirral történt beszélgetése után — úgy látja, hogy az izraeli minisz­terelnök végül is hajlandó lesz elfogadni egy nemzetközi konferencia tervét. Shamir máris elfogadott egy együttes amerikai és szovjet „megnyitást”, melyet az érdekeltekkel való közvetlen tárgyalások követnének. Ez feleslegessé tenné egy nemzetközi értekezlet összehívását. A szovjet úgy látja, hogy Washington hajlandó lenne elfogadni a palesztin önrendelkezési jognak egy korlátolt formáját. Ez* felbátorítaná a PLO-t és az arab országokat a két szuperhatalom diplomáciai törekvéseinek elfogadására. Shultz úgy látja, hogy törekvései megakadályozták, hogy az arabok az algíri csúcskonferencián véglegesen elvessék az amerikai javaslatot, mely így ma is életben van. Folyt, a 9. oldalon LAPZÁRTA „Mindent lehet — kivéve ami tilos", ez szabály Magyarországon, — mondta a New York Timesnak adott interjújában július 8.-án Grósz Károly az új főtitkár és: miniszterelnök. Tőle tudtuk meg, hogy Gorbacsov modelnek tekinti Magyarországot a gazdasági és politikai terveihez. A magyar vezető, aki július 27.-én találkozik Reagan elnökkel, elmondta, hogy tudatában van annak, hogy a gazdasági kérdések előfeltétele a pofink demokratizálódás, ami — szerinte — lehetséges az egy­­párt-rendszer fenntartása mellett. Elképzelhetőnek ítélte azt, hogy Pozsgai Imre lesz a következő miniszterelnöke az országnak. Közben a Fehér Házhoz olyan információk érkeztek, hogy talán a szovjet visszavon csapatokat Magyarországról. Július 11-én Gorbacsov 6 napos látogatásra Varsóba érkezik, ahol két napig a kelet-európai országok vezetőivel fog tanácskozni. 50 év után a Sztálin által meggyilkolt Bucharin és még 5 társa „visszanyerték" párttagságukat és holtukban teljes rehabilitációt „élvezhetnek". Tragikus tévedés Július 3.-án, vasárnap, szomorú hírrel ébredtünk. A U.S. Vincennes, — olajszállító hajóknak a Perzsa Öblön keresztüli szállítási vonal biztosítására kirendelt hadihajó, tévedésből lelőtt egy Bandar Abbasból Dubaiba igyekvő iráni utasszállító repülőgépet. A szerencsétlenségnek 290 áldozata van. Az iráni állítás mely szerint a „barbár tömeggyilkosságot" amerika szándékosan követte el, egyszerűen hazugság. A Perzsa Öböl-beli tragédiáért Irán felelős. Vita tárgyát képezi, hogy az iráni gép eltért-e rutinszerű útvonalától. Valószínű, hogy hibáját javítani óhajtva, visszatért megszokott légvonalába, mely viszont a Vincennes radarján úgy jelentkezett, hogy egyenesen a hajó irányába halad. A jelen vizsgálat tárgyát képezi az is, hogy vajon a radaron megállapítható lett volna, a hajót megközelítő gép utasszállító repülögép-e, vagy F-14-es kis bombázó. Az is vitás, hogy a kapitány miért nem vette igénybe azt a hajóra szerelt komputert, melynek feladata jelezni, hogy ellenséges támadó, vagy békés légijármú közelíti meg a hajót. Az irániak állítólag kétféle jelzést adtak le, melynek egyike egy utasszállító, a másik viszont egy harci repülőgép közeledését jelentette. A hajó kapitányának eszében a U.S. Stark hadihajó kapitányának sorsa forgott, akit, mivel nem lőtt a közeledő, hajóját támadó iraki repülőgépre, — elbocsájtották állásából. Éppen ez késztette Washingtont a parancs kiadására, mely szerint, minden amerikai hajót veszélyeztető ellenséges repülőgépet idejében le kell lőni. Amerika természetesen beleegyezett egy nemzetközi bizottság vizsgálatába. A legvalószínűbb feltevés, hogy Irán, a veszteségre álló háborújának istápolása érdekében, feláldozta a személyszállító gép 290 utasát, hogy az ENSZ kötelezze amerikát a Perzsa Öböl elhagyására, s ő ott szabad kezet kapjon az Irakot segítő kuwaiti tankszállító hajók lebombázására. Egyébként egy közelben tartózkodó olasz hajó is bizonyítja, hogy az utasszállító gép a Vincennes négy felszólítását figyelmen kívül hagyta. Khomeni kijelölt utóda, Ali Montazeri, levélben sürgette Khomenit, hogy utasítsa „forradalmi gárdáját, hogy töltse ki bosszúját minden amerikaival szemben." R.F. Losonczy László (j^yf g ^yy g faSÍZIÜUS? Valóban demokráciának lehet nevezni az olasz demokráciát? „Hitler sose szerette igazán Mussolinit és az olasz fasizmust. Ebben jelentős szerepet játszott az a tény, hogy a olasz fasizmus megelőzte a német nácizmust. Hitler roppant féltékeny természetű volt.” — Gróf Ciano, Mussolini külügyminisztere. Május 24.-én szokatlan látványban volt része a római polgároknak és az éppen ott tanyázó túristáknak. A Szent Ágnes templomot több mint 50.000 tüntető fogta körül, legtöbbjük barna vagy fekete ingben és fekete nyaksállal. Tábláikat magasra emelve kiáltották: „II Duce, II Duce”, s az elvétve tiltakozni próbálókat kőzáporral zavarták a templomot környező sikátorokba. Bent a templomban nyolc pap mondott gyászmisét a fekete fasiszta zászlókkal dekorált oltárnál. Egyikük pon­tosan úgy nézett ki — és úgy öltözött — mint a Duce, Benito Mussolini. Akit pontosan egy emberöltővel ezelőtt akasztottak fel lábánál fogva a feldúlt és demokráciára váró antifasiszták. A Mussolini kinézésű pap a háború utáni Olaszország neofasiszta vezérét, Giorgio Almirante-t és helyettesét, Pino Romualdi-t búcsúztatta gyászmise formájában, s a Scripture helyett Almirante ismertebb mondásait idézte. A két fasiszta vezér az előző hétvégén halt meg, alig néhány óra választva el Almirante halálát Romualditól, de a rendőri vizsgálat szerint semmi gyanús körülményt sem találtak a két halálesetben. A Piazza Navona visszhangzott a fasiszták üdvrivalgásától. Kísértetiesen úgy, mint Mussolini fénykorában, amikor a fasiszta vezér a Piazza Venezia balkonén sütkérezett a diadalban, s mosolygott az üdvrivalgás hallatán . . . A fasizmus és nácizmus múltját kutató történészek szerint a Mussolini diktatúra nem sokban tért el Hitler diktatúrájától. „Németországban a nácik alig néhány év alatt küldtek halálba milliókat, — írja Sir Nigel Aldridge, neves angol oknyomozó történész, aki a koreai háború során húnyt el egy bombazáporban, — míg Mussolininak sokkal több év állt rendelkezésére egy csaknem hasonló arányú pusztításra”. Az olasz fasizmus a zsidóság mellett a nagyszámú cigány lakosságot próbálta felszámolni. Olaszországban a harmincas években — hozzávetőleges számítások szerint — több mint hétmillió cigány, vagy az évszázadok során olaszokkal vegyesházasságra lépett, ú.n. „colone" élt, akik Folyt, a 2. oldalon ED KOCH New York City polgármestere beszél Izraelről, arról, hogy mit jelent zsidónak lenni és a világ legnagyobb városát kormányozni. Szeles, szókimondó, fegyelmezetlen; Edward Irving Koch-ot az Isten is New York City polgármesterének teremtette. Ed Koch 1977 óta szószerint újjáírta a nagyvárosi politikai harc alapél veit. A világ legőrültebb városának főtisztviselőjeként olyan állást tölt be, melyei a legtöbb ember a világ minden pénzéért sem vállalna. De a már harmadik időszakát töltő polgármester szem­­melláthatóan kedvét leli az állásában, szereti és remekül boldogul abban a hivatalban, amely leginkább fejfájást okoz az embernek. Általában igyekszik a dolgok jobb végét meglátni, néha felháborító, de mindig teljesen őszinte megjegyzéseivel méltán lett híres és különlegesen népszerű politikus. Koch szemmel láthatóan nem félénk, gyáva ember. Nemegyszer kellett már szembenéznie városi sztájkokkal, bűnözéssel, költségvetési nehézségekkel és a new yorki problémák hosszú sorával, de mindig a maga kiszámithatatlan, vidám módján reagált a bajokra. Ami a szívén, az a száján, és ha ez fel is háborít egyeseket — hát istenem, neki ez is a feladatköréhez tartozik. Nevezték már szemtelennek, fölényeskedőnek, beképzelt fráternek . . . mindennek, csak unalmasnak nem. S mint azt az egész New York tudja, Koch számára nagyon fontos saját zsidósága, Izrael és az antiszemitizmus kérdése. A Lifestyle-s kiadója, Gábriel Erem a Városházán levő irodájában készített vele interjút, melynek anyagát az alábbiakban közöljük. New York polgármesterének irodájába való bejutás már maga is egy külön esemény. Először át kell jutni a fém­detektoron, majd a biztonsági emberek udvarias, de kemény hangon szólítják fel az embert, hogy ürítse ki a zsebeit. Miután átsétáltunk egy hosszú folyosón és a hivatali szobák labirintusán, a látogatót elvezetik Koch polgármester irodájába. Meglepően kicsiny helyiség, a legjelentősebb tárgy a hatalmas íróasztal, rajta réztábla: „Fiorello La Guardia polgármester”. A kandallótól balra egy nagy, kényelmes fotelben ül a polgármester. Még így ülve is látszik, milyen magas. Ingujjban, kezét tarkóján összekulcsolva közli, hogy beszélhetünk bármiről. A 64 éves polgármester nyugodt és tavalyi kórházi kezelése ellenére meglepően jól néz ki. Odakint, a Városházán kívül megint többszáz ember készül tömeggyúlésre. Nem számít. A polgármester nyugodt, állandóan mosolyog, az örök op­timista benyomását kelti. Erem: Legelőször is a tavalyi Auschwitz-i útról szeretnék kérdezni. Mit jelentett ez az út Önnek? Koch: Nos, amikor elhatároztam, hogy elmegyek Lengyelországba, az út legfontosabb állomása Auschwitz volt, mivel nem tudom pontosan, melyik rokonom is halt meg ott. Tudom, hogy apám fivérei és nővérei éppen Lengyelországban haltak meg, nagyon is lehetséges, hogy pont Auschwitzban. Látni akartam Auschwitzot. Ez volt utam legfontosabb része és amikor átléptem a tábor kapuját, azt éreztem: „Miért nem jön el ide az egész világ, minden egyes ember, hogy lássák, mi történt a zsidókkal?” S bár a lengyelek igyekeztek meggyőzni, hogy Auschwitz más nemzetek számára is haláltábor volt, a tény mégiscsak az, hogy itt, Auschwitzban a mintegy hárommillió meggyilkoltnak a 75 százaléka zsidó volt. Voltak persze mások is, de igen kis számarányban. Egészen mostanáig a lengyelek nem nagyon jelezték, hogy itt zsidókat öltek halomra. Amint az ember belép Auschwitzba, barakkokat lát, rajtuk nemzetiségek, népek nevei. Egyikükön az áll, francia, másikon keletnémet. De a Franciaországból idejövő emberek nagyrésze nem francia keresztény volt, hanem francia zsidó. És akik Kelet-Németországból jöttek, azok sem német keresztények, hanem német zsidók. Ezt nem jelzik a barakkokon. Végülis nemrég a lengyelek felállítottak egy barakkot, melyről kifejezetten az olvasható, hogy zsidók laktak benne. így aztán hinnünk kell nekik. Erem: Mit mondana a Holocaustot tagadókról? Koch: Nem hiszem, hogy nagyon sok ember lenne a világon, akit meggyőztek volna arról, hogy mindaz, amit ma tudunk, a nácik által készített fotók eredménye és hogy a Holocaust kitalálás. Még arra is van példa, hogy ezek az idióták, vagy antiszemiták — akik a történelmet akarják tagadni — bíróság elé kerültek és ténylegesen hazúgnak minősültek. Erem: Ön nemrégen európai útja során Magyarországra is ellátogatott és ott elment a Zsidó Kórházba. Valaki, aki Ön mellett állt, azt mondta, hogy könnyeket látott az Ön szemében. Mi a véleménye a mai, kommunista országok­­beli zsidók hitéletéről? Koch: Nos, igen, Magyarország kivételt képez esetleg. Magyarországon igen aktív zsidó közösség létezik, és hiszek abban, hogy a magyarok a vallás kérdését, a vallásgyakorlás lehetőségét és a magyar zsidók iránti érzéseiket sokkal együttérzőbben közelítik meg, mint pl. a lengyelek. Benyomásom szerint Lengyelországban nincs életképes zsidó közösség. Nincsenek zsidó gyerekek és csak nagyon kevés öreg zsidó van, azoknak sincs hova menniük igazából. Magyarországon sok zsidógyerek van. Bár mitz­­vah-kat tartanak, igazi zsidó élet van. Dicsérettel illetném a magyar kormányt emiatt. Tény, hogy a vallásügyi minisz­ter ateista, ahogy ő állítja, de nagyon szimpatikus és azt hiszem, nagyon együttérző a hivőkkel és különösképpen a zsidókkal. Erem: Mennyiben segített Önnek barátja. Rabbi Arthur Schneier tevékenysége? Koch: Azt hiszem, bár ebben nem vagyok teljesen biz­tos, ő kezdeményezte, hogy a szovjet kormány engedélyt adjon zsidóknak arra, hogy a budapesti rabbi­szemináriumban tanulhassanak. Ez az ő nagy érdeme. Erem: Néhány évvel ezelőtt Ön afféle felzúdulást keltett zsidó körökben, amikor azt állította, hogy a zsidók nem sokat tesznek a szegényekért, vagy az életkörülmények javításáért. Mi a véleménye, javult-e valamit a helyzet? Koch: Beismerték, hogy igazam volt. Majd meghivtak, amikor szerepet vállaltak abban, amit a new yorki római katolikus érsek már régóta tesz —, vagyis hogy otthont és segélyt nyújt a különlegesen sebzett embereknek, akik amúgy nem fordulnának segítségért az otthonokhoz. Ez volt az az időszak, amikor meghivtak, hogy tartsak beszédet a Westside-i zsidó közösség számára. Vezetőjük, Balfour Brickner hívott meg, aki valószinúleg azt hitte, hogy szép dolgokat mondok majd róla, de csalódott. Majd mentegetőztek, miután Brickner elítélt en­gem. Én azt feleltem: „Nem kéne inkább behívni a zsinagógákba azokat a szegény koldusasszonyokat, akik pár utcára vannak csak innen? Miért nem tölthetik itt az estét, mint tehetik azt a római katolikus temp­lomokban?" Jól emlékszem mit felelt erre Brickner, Mérgesen ezt válaszolta: „Ez a hely — így beszélt egy zsinagógáról — nincs arra berendezkedve, hogy éjszakai menedékhely legyen”. De akkor a saját gyülekezete rábírta, hogy tegyen valamit. Ma már azt mondja, hogy ő kezdeményezte a dolgot. De én ott voltam, emlékszem, hogy történt. Ezek után a város zsidó gyülekezetei igyekez­tek tenni valamit, azt mondhatnám, a zsidók is kiveszik most a részüket a feladatból, ma már mindenképp jobban, mint régebben. Erem: Ön azt állítja önéletrajzában, hogy kizárólag egyszer helyezte előtérbe a zsidó közösséget, akkor, amikor legelőször megválasztották kongresszusi képviselőnek. Mi adta Önnek a lökést; az állami politika, vagy valami más? Mindig is büszke voltam zsidó létemre, de sosem voltam túlságosan érdekelve, bár amikor hazajöttem a Második Folyt, a 2. oldalon

Next

/
Thumbnails
Contents