Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)
1981-11-01 / Melléklet
November 1.1981 D 39 oldal ACZÉL TAMÁS: A negyedik napon Akkor már negyedik napja nem aludtam otthon, ott dőltem le, ahol az éjszaka ért, — a főkapitányságon, az egyetemen, az írószövetségben. Kényelmetlen karszékek, hideg padlók, zsúfolt szobák helyett jólesett volna már el nyújtóznom egy frissen vetett ágyban, ha ilyesmi egyáltalán még létezett. Ezért, amikor végétért az értelmiségi forradalmi bizottság ülése, valamikor tizenegy óra után, éjfél előtt, rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Maradhattam volna ott a Központi Egyetemen, a többiekkel együtt, akik messze laktak s ezért azt határozták, hogy ott töltik az éjszakát. Csakhamar helyet is kerestek maguknak. Egy Íróasztalon, egy karosszékben, vagy a földön. Akkoriban ez természetes volt, senki sem törődött azzal, hogy hol alszik. Huszonöt év távlatából is hallom még a gyors, jóízű horkolást a rektor szobájából: ki húzta, sejtelmem sincs róla, de jóízűen húzta. Az előszobában is hamarosan elcsendesedett a zaj. A fal mellett egy fiatal, szóke lány aludt, géppisztolyát a sarokba támasztva, éberen. Az íróasztal mögött az ügyeletes virrasztód, komoly figyelemmel és fontosságának teljes tudatában. A telefont figyelte. De a telefon is aludt. A forradalmi bizottság tagjai közül ketten még folytatták a vitát, halkan, de szenvedélyesen. A szoba lassan kihűlt. A levegőben keserű cigarettafüst gomolygott, hidegen. A folyósó kőpadlóján az őrségváltás csoszogott. Álmos voltam, fáradt és kimerült. Nem volt kedvem ittmaradni. Aludni szerettem volna, mélyen és hosszan. Közel laktam, a Petőfi téren, alig kőhajításnyira A csábításnak nem tudtam ellenállni. Tíz percig sem tart, amíg odaérek, bíztattam magamat. Akkoriban nem volt tanácsos az utcákon császkálni éjféltájban, egyedül, de végülis felgyűltem a galléromat és kiléptem a kapun. A Kecskeméti utca üres volt, sötét és visszhangos. Sohasem tudtam, hogy ilyen visszhangos a pesti utca. A Kálvin tér felől léptek hallatszottak, tompán és kellemetlenül élesen. A kapuőrség fülelt. De a zaj néhány pillanat múltán elült. Megint csend volt, hideg, nyugtalan, szeles csend, amely jobban izgatja az embert, mint a puskaropogás. Akkor legalább tudod, hogy még élsz. De ebben a csendben az volt a különös, hogy az ember nem tudta meddig él. A meglepő az volt, hogy senkit sem lephetett meg, ha véletlenül megtalálta egy eltévedt golyó a semmiből. Borsódzott a hátam, amikor nekivágtam a süketen-hallgaiag utcáknak. Jól behúzódtam a fal mellé és siettem. A házakban sehol sem égett a villany, az ablakok sötéten fénylettek. Pedig jól tudtam, hogy a kedves és ismerős Belváros nem alszik, csak színleli az alvást. A zárt ablakok mögött tovább folyt a vita, a találgatás, a reménykedés. Amikor kifordultam a Váci utcára, egy pillanatra megtorpantam. Ismertem errefelé minden házat, minden sarkot. De most csak álltam és néztem a sötét utcát, mintha először láttam volna. Merev volt, feszes és ugrásra kész. Sóhajtani sem volt kedvem. Ebben a pillanatban, az Eskü út felől öt árnyék hullott elém. Amikor felkaptam a fejemet az öt árnyék testet öltött. Öt srác állt előttem, kiskabátban, dideregve a hideg dunai szélben, kobakjukon hátraforditott micisapka, kezükben csőretöltött géppisztoly, szemükben — amennyire kivehettem a sötét utcán — gyanakvó láng. Mindenesetre a géppisztolyukat az orrom alá bökték. Meglepetésemben majdhogynem el nevettem magamat. Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Ekkor a legidősebb, 'lehetett vagy tizenhat éves, hegyes orrú, barna képű kölyök, féllépést előbbre lépett s a géppisztolyt még mindig mellemnek szögezve, megszólalt. ’’Hát a polgártárs hova megy?” így mondta, szavamra polgártárs. A hangja kissé gúnyos volt, kissé hetyke, kissé ijedt, kissé nyugtalan, de azért igyekezett a négynapos hagyományokhoz híven udvarias lenni. A hangsúly valahol ott lebegett a ’’most megcsíptünk, csavargó” és a ”ne tessénk ránk haragudni, bácsi” árnyalatai között. Most már mégjobban csiklandozott a nevetés. A történelem állt előttem, micisapkában. ’’Haza” mondtam aztán, igen komolyan. "Itt lakom a szomszédban.” A géppisztoly még mindig ott ágaskodott a gyomrom táján, de most már mintha kissé bizonytalanabbul. ’’Haza?” ismételte a srác és szívott egyet az orrán. ”És hát pedig honnan?” Megmondtam. Hallgattak. ’’Tessék magát igazolni” — mondta ekkor a fiú, nagyon határozottan. Átadtam neki a személyazonossági igazolványomat Elvette és a lámpa alá vonult. A többiek mozdulatlanul álltak, tüzelésre kész géppisztollyal. Néztem őket. Egyik sem lehetett több tizenöt évesnél, piszkosak voltak, kialvatlanok. Szakadt kabátok és nyitott ingek, a ferencvárosi grundokról ideszakadt fickók, modern Boka Jánosok és Nemecsekek, egy megdermedt történelmi pillanatban, akik most igazi géppisztolyt tartottak kezükben és Ács Feri helyett valódi ellenséggel néztek farkasszemet. Mosolyognivaló kedvem hirtelen elmúlt. A játék mögött felsejlett a valóság. A vezér közben befejezte személyazonossági igazolványom vizsgálatát. Leeresztette a géppisztolyát és odalépett hozzám. ”Az elvtárs — író?” kérdezte, kissé döbbenten, kissé kíváncsian. Aligha láthatott még eleven írót életében. Petőfi járt az eszemben, amikor először találkozott Teleki Lászlóval. Te vagy az első eleven gróf, akit megismertem, mondta Petőfi. Hát döglöttet ismertél-e komám? — vágott vissza Teleki. A fiú csak állt előttem, válaszra várva. Hirtelen — elvtárssá visszaváltozottan — csak bólintani tudtam a fura kérdésre. A fiú csendben lehajtotta a fejét. Alighanem szégyelte magát. "Akkor bocsánat” — mondta halkan. ’’Mi tudniillik a Korvin-közből vagyunk.” És zavarában kezet nyújtott. Kezetráztunk, most már barátian, cinkos egyetértéssel. Mindannyian. És elnevettük magunkat Felszabadultan. ’’Aztán főznek ott valami jót, abban a bizottságban?” kérdezte az egyik polgártárs, egy tárnyi géppisztollyal az öntudatában, de nyilván semmivel a gyomrában. Mondtam nekik, menjenek csak oda, kapnak valamit biztosan. Főzésről — persze — alig esett szó a forradalmi bizottságban. De a vezér hirtelen félbeszakította a gyors virágzásnak indult barátkozást. ’’Pista,” mondta rangjához illő komolysággal, ’’kísérd haza az író elvtársat, nehogy baja essék.” Pista, a legfiatalabb, egy pisze, feketehajú kisfiú, kivált a csoportból és. odaállt mellém, feszesen. Legszívesebben megsimogattam volna az arcát, a haját. ”És ti” kérdeztem aztán. ”Ti nem jöttök? Kísérjetek ti is el.” ’’Nem lehet” felelte a vezér, titokzatosan, noha látszott, hogy érdekelné a dolog. Egy eleven író! ’’Még van egy kis elintéznivalónk.” S hegyes kis orrával a Gellérthegy irányába bökött. Elindultunk. ' Pista meg én, csendesen, a Petőfi tér felé. Ezek négyen meg a Vámház körútnak. Később utánuk fordultam. Lassan ballagtak, tüzelésrekész géppisztollyal, lefelé a hideg, üres Váci utcán. Most is látom őket, huszonöt év után, a pesti éjszakában. LAURENTIAN LEATHER GOODS Szeretettel köszöntjük a 20 éves születésnapját ünneplő Menórát Völgyesi László és felesége TORONTO / magyar betilt szolgáló Menórát 20 éves születésnapján üdvözli a RÁKÓCZI ALAPÍTVÁNY TORONTO Az alapítvány célja II. Rákóczi Ferencnek, a magyar szabadság eszményképének, példamutató hazaszeretetét és áldozatkészségét az utánunk következő korosztályoknak átmenteni, köszönetünket és elismerésünket magyarságukhoz nehéz körülmények között is hűen kitartó ifjúságunkkal szemben látható formában is kifejezni.
