Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)
1981-11-01 / Melléklet
November 1.1981 D 15 oldal A napokban kis csomagot kaptam Japánból. Egy Kanawaki nevű ur elküldte egyik könyvemet japánul és megkért, hogy írjam alá. Ha az ilyesmi hízeleg is az ember hiúságának. van bennem annyi természetes szerénység is, hogy túlzottnak találjam a dolgot: miért érne meg az alairasom ennyi fáradságot és költséget valakinek? Ki lehet ez a Kanawaki? A címe az osakai egyetem címe volt, — tehát nyilván ott tanár, vagy előadó, vagy valami njás. Kanawaki... Kanawaki... mondottam magamban és lassan eszembe jutott, hogy ismerek Kanawaki professzort. 1957-ben, nem sokkal a magyar forradalom után a PEN Klub konferenciát tartott Tokióban és erre én is elmentem, több újonnan érkezett magyar menekülttel, köztük barátommal Pálóczi-Horváth Bobbyval és Ignotus Palival. Többszáz résztvevője volt a PEN konferenciának, de a nevek teljes listája megjelent a japán lapokban, — egyetlen egy ember kivételével: ez Zilahy Lajos volt, aki utolsó pillanatban határozta el New Yorkban, hogy — legnagyobb örömünkre, mégis eljön, de túl későn ahhoz, hogy a neve megjelenjen a listán. MIKES GYÖRGY: Az értekezlet első napján a vad augusztusi kánikulában hazatértem szállodámba, az Imperial Hotelbe, amikor is a portás közölte velem, hogy egy úr vár rám. Nem vártam senkit, rettenetesen melegem volt és szerettem volna megfürödni, és nemsokára újra el kellett mennem. így e látogatás nem töltött el különös örömmel. De mielőtt bármit is mondhattam volna, odajött hozzám egy japán úriember, ami meglepett. Akkor még nem ismertem egy japánt sem a konferencia egy-két tisztviselőjétől eltekintve. De még sokkal jobban meglepődtem, amikor a japán úriember enyhe akcentussal, de ízes magyarsággal köszöntött: ”Jó napot, Mikes ur!” Félrevont, hogy ne legyünk senkinek se útjában, a portás pultja előtt, azután bemutatkozott. Kanawakinak hívták és — mindezt hibátlan magyarsággal közölte — olvasta az újságban, hogy itt vagyok. Ekkor láttam, hogy egy könyvet szorongat a kezében. Elhozta a kedvenc könyvét, — folytatta, mire én szerényen elpirultam, de azért magamban mégis kissé vállonveregettem magam. A borítékból elővette a könyvet és hozzátette: ”Ez kedvenc könyvem,mondta - kérem, írja alá.” És átnyújtotta Zilahy Lajos ’’Halálos tavasz” c. regényét. "Ezt a könyvet nem én írtam,” mondottam ’’hogyan írhatom én alá.” Valami olyat válaszolt, hogy hát én mégis tudok valamit beleírni magyarul, míg Zilahy nem lévén itt... vMondtam neki, hogy várjon. De mielőtt bármi egyebet is tettem volna, megkérdeztem tőle: hogy van az, hogy egy japán egyetemi magántanár tud magyarul. Kanawaki megmagyarázta, hogy a dolog nagyon egyszerű. A jápán kormány Pestre küldte a festészet történetét tanulni, ott volt két évig és megtanulta a nyelvet. Amikor kitört a háború, haza akart menni. Ekkor — a szovjet-náci paktum idején — Japán rövid ideig elég jóban volt az oroszokkal, tehát Egy csipet tárkony Folytatás az előző oldalról bort volt jó inni, nem behütött Szekszárdit, méghozzá Parádi vízzel és én szerettem a bámuló sajt tetejét jóféle csípősebb rózsapaprikával meghinteni, mert a sajt, talán maga is tudja.. Ennél a pontnál Szortiment annyira elérzékenyült, hogy az asztalra borulva sírni kezdétt, úgyhogy könnyei mind ráfolytak a kihűlt körömpörköltre s összekeveredtek a kocsonyásodó szafttal. Nagyon megszántam az öreget s mert még voltak jó összeköttetéseim a beszerzési forrásokat illetően, — tisztelettel meghívtam hozzánk szombat esti vacsorára. II. Feleségemmel óriási izgalommal készültünk az estebédre. Sorra jártam az ismerősöket; Közért boltsegédek lakására mentem rejtett fűszerekért, "Húsért” boltvezetők fogadtak hátsó bejáratok jégszekrényes zúgaiban, Zsuzsi nénihez is elmentem, nagy csokor krizantémmal kedveskedve neki, a Liszt Ferenc-téri vioeházmesternéhez, ki maga és néhány ismerőse számára még hordóban savanyitotta a káposztát, a taposásban felhasználva tiroli származású férje szaktudását. Szortiment pontosan érkezett, szerény virágcsokorral. Derékban illően meghajtotta magát, feleségemnek kezetcsókolt, mint a régi gavallérok és az alkalomra gondosan átfényesítette kitaposott cúgos cipőit. Az étrend egyszerű volt. Tejfeles bableves — persze tarka babból — csülökkel, kolbászdarabkákkal. (-— Felismerem a tárkony zamatát. — mondta Szortiment, lehúnyta a szemét, az arca ragyogott. — Erdélyi havasokat idéz ez az elfelejtett íz, csobogó patakokat, szélben hajbókoló fenyőket.) Sűrű, becsinált, zöldborsós kappan következett. (— Drága édesanyám jut eszembe! — mondta Szortiment, akinek a régi, boldog zsírosság kezdett arcára visszaömleni. — Ha sok volt éjjel a keserű ital s fejfájósan ébredtem, becsináltat hozott a mama az ágyamhoz, de meg ne haragudjanak érte, nem kappant, hanem ifjú kakast s anyám nem kímélte e létől a champignon gombát sem!) Főtt, kissé zsíros marhahús tormával volt a következő fogás. (— Rezeg! — lelkendezett Szortiment, meg-megpacskolva kése lapjával a jó darab húsokat. — Rezeg, mint óbudai Brummerék Kakukos rájában a tányérhús!) Malacpecsenye jött, köményes párolt káposztával.) (—1 Könyörgöm, ne méltóztassék elvinni a kanalamat! — rimánkodott Szortiment a feleségemnek. — Nekem a régi kanalamhoz van gusztusom, melynek fogásához mar hozzászokott a kezem, nem szeretnék a pecsenyezsírba idegen kanalat merítgetni...) Szortiment lassan, szakértőén, ínyesen, nagyon sokat Kanawaki a szibériai vasúton át hazautazhatott. Igaz, két hónapig tartott az utazás, de hazaért. Azóta is ápolja magyar tudását, de senkivel sem tud Tokióban beszélni, hát ezért jött el hozzám, Zilahy könyvével, hogy kicsit elbeszélgessünk. Odamentem a házitelefonhoz és fölhívtam Zilahyt, — még ma is emlékszem rá, hogy a 16- os szobában lakott. Megkérdeztem, hogy ráér-e öt percre. Udvariasan, de kissé hűvösen felelte: ”Ha te akarod és ha tényleg csak öt percről van szó, akkor ráérek.” Megnyugtattam, hogy ez a helyzet. Kijött és persze őt is meglepte, hogy Kanawaki tanár magyarul üdvözölte. Az érdeklődés a két ember között lelkesedéssé nőtt, rám nem volt szükség, hát fölmenten» a szobámba, megfürödtem, majd elmentem, — gondolván, hogy Lajoska maga is el tud búcsúzni majd az öt perc letelte után. Amikor négy és fél órával későbben hazajöttem, Zilahy és Kanawaki még mindig ott ült a díványon a hotel-hall sarkában. Amikor elosontam mellettük, csak azt hallottam, hogy Zilahy ezt mondta: ’’Nem kérem... Az ikes igékkel egészen más a helyzet.” evett, szinte féltünk,’ hogy annyi évi önmegtartóztatás után még megárt neki. Kétszer kért a borjúpörköltből, a galuskát bőven öntözte paprikás lével, nem kímélte az uborka-, paradicsom- s burgonya-salátát, a jegelt sört és a balatonvidéki rizlinget, melyet a sógorom küldetett és — bár nem szokásom vendégeim fogyasztását figyelemmel kísérni, — megjegyeztem,' hogy kilenc darab almásrétest lökött már megfehéredett és a zaftoktól pirosvégű bajusza alá. A vacsora végére egészen kigömbölyödött, tréfált, titokban kigombolta mellénye alsó gombjait, ’’Fölséges, fölséges!” -— mondogatta egyre s távozóban — minden szokása ellenére — átölelt és öreges pityergéssel jobbról is, balról is megcsókolt. Feleségemmel boldogan integettünk utána és az ablakból figyeltük, eléri-e az utolsó villamost, amely ferencvárosi, társbérleti szobája felé vitte őt. III. Ki tudná mindezek után magyarázatát adni annak, hogy Szortiment kis szobájában miért öltözött éjfélkor molyette frakkjába, mintha bálba készülődne és ugyancsak miért lőtte magát szivén ezen az éjszakán, amikor a vacsorán látszólagosan minden kedvére történt? Talán csak nem az a csipet tárkony ártott meg neki, amit a bablevesbe tettünk? \uTs- a 20 éves tyienóf át További sok sikert kívánunk a 20 éves Menórának DR KELENYl PÁL CSALÁDJA TORONTO Köszöntjük a 20 éves Menő rá t születésnapja alkalmából TAR MIHÁLY és FIAI BAYVIEW NURSERY TORONTO Szívélyesen gratulál a 20 éves Menórának COLLIN KATI és LACI (A Collin Jewellers tulajdonosai) TORONTO
