Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)
1981-11-01 / Melléklet
D 12 oldal November 1.1981 SZOMBATHY SÁNDOR A PINCELAKÓK IHJéhány esztendeje történt. dJ Az élet szebb volt, mint most. Élt még a drága Mama, aki — akár Mécs Lászlóé a saját fiáról — tudta, hogy királyfi voltam. Bármerre is barangoltam a világban, bármilyen nagyurak asztalánál is ettem, bármilyen óriásokkal is paroláztam, arca, mosolya, hangja mindenüvé elkísért. Soha nem voltam egyedül, csak azóta vagyok, amióta nyelve olyan, mint a húrnélküli hegedű, ahogy azt Shakespeare, oly gyönyörűen írta. * Ij ondonországban jártam, —4 több, fontosnak vélt dolgomat intéztem. Estére barátomhoz voltam vacsorára hivatalos. Azt mondta, hat órára jöjjek az irodába, a város szívében, onnan incjd kivisz házába. Mivelhogy szokás szerint inkább vagyok előbb a találkán, mint később, — aki a más ember idejét lopja, a más életét is lopja —, már negyed hatkor elérkeztem ama épület elé, amelyben barátom millió ügyét intézte, hadseregnek beillő számú alkalmazottját irányította. Péntek este volt, ilyenkor a vállalatoknál a rendesnél is nagyobb a sürgés - forgás, — a hetet zárják. Nem akartam barátomat jelenlétemmel zavarni, gondoltam, sétálgatok negyvenöt percet, látnivaló van elég. Alig határoztam azonban így, amikor megpillantottam a másik oldalon levő póstahivatalt. Isten újjá! — gondoltam. Van időm, hamarjában megírok a drága Mamának, Los Angelesbe egy kis szerelmetes levélkét. Papír, boríték volt a táskámban. Péntek este a póstán is sok az ember. Nem voltam rest, az álló-íróasztalnál, két levélíró közé szorítottam elég kényelmetlen helyzetben, kabátban, kalapban kezdtem neki dolgomnak. Illetve kezdtem volna, mert kedvenc lilatintás golyóstoliam éppen akkor .!. ':c az utolsót. Szerencsére aktatáskám mélyén találtam mást, bár pirostintást, amit csak javításokra szoktam általában használni. Lassú tempóban, minden betűt külön megrajzoltam, — írásaimat már régen nehezen lehet elolvasni, márpedig azt akartam, hogy a drága Mama minden szavamat megértse. Aztán beálltam a hosszú sorok legrövidebbjének végére. Háromnegyed hat volt, mire sor került rám. Az ablak mögött ülő hivatalnoknak jólápolt vörös pofaszakáll, méltóságos fejtartás, öntudatos, elegáns mozdulatok komoly tekintélyt kölcsönöztek. Ő képviselte Őfelsége a Királynő Postáját. Kezébe sem vette a levelet, fölényesen, szárazon tudomásomra hozta, hogy azt ő nem fogadhatja'el. — Miért nem? —ámultam. Talán Nagybrilánniában a póstahivatlok nem arra szolgálnak, hogy az ember leveleit továbbítsák? — Arra, uram. De nem azokat, amelyeket piros tintával címeztek... — őszintén szólva, uram. én sem rajongok érte, de lila toliamból kifogyott a tinta. Kényszermegoldás volt. Nem vitatom: nem nagyon szép, dehát ha az ördög éhes. legyeket eszik, tartja a német közmondás. Kivételesen tekintsen el a rikító színtől és küldje el ezt a levelet Kaliforniában élő Édesanyámnak. Igen örül majd neki. erről biztosíthatom... — Sajnálom, uram. Bármennyire is becsülöm fiúi ragaszkodását, — a szülők iránti tiszteletet már a Tízparancsolatban is olvashatjuk, — de levelét mégsem tudom átvenni. Ha tudni akarja az okát... — De mennyire tudni akarom! Csupa fül vagyok! — Az ok az, hogy Angliában csak a végrehajtók címezhetik piros tintával leveleiket. Más senki. Végrehajtó ön? — Nem uram. A legjobb indulattal sem merem azt állítani, hogy angol végrehajtó lennék. De mit legyek? Más borítékkal nem rendelkezem és túl késő van ahhoz, hogy valamelyik papírüzletben mást vásároljak... — Az igaz, — mondta a póstahivatalnok és megigazította szemüvegét. Adok önnek fekete, vastagvégű iront. Álljon ide félre, próbálja a piros betűket feketével úgy eltakarni, hogy az eredeti, tiltott szín ne lássék. Ha ez sikerülne, amit őszintén kivámok, szíves-örömest elküldöm levelét to the charming old lady... a bájos üreg hölgynek... Átvettem a ceruzát és oldalt álltam. Ekkor eszméltem rá, hogy mialatt a hivatalnokkal vitatkoztam, a mögöttem állók nem zúgolódtak, mé^csak nem is köhécseltek, hogy türelmetlenségüket tudomásomra hozzák. Ez újabb alkalom volt - annak megértésére, miért tisztelik annyira újsütetű angol barátaim a “bennszülötteket" és egyedülálló modorukat. Az ",átírás" tökéletesen sikerült, az ügy happy enddel végződött és barátomnál a vacsora is kitűnőnek bizonyult. a reggel, a közeli, teljesen üres, kis postahivatalban ajánlott küldeményt kellett átvennem. A csinos szőke hivatalnoknő zsinórra odabiztosított golyóstollra mutatott. Miközben aláírtam a nevemet, csodálkozással állapítottam meg, hogy színe piros. De még mielőtt tovább beszélném történetemet, hadd mondjam el itt, zárójelek közölt. hogy rendkívüli előszeretettel beszélek ismeretlenekkel, akárhol is találkozom velük. Az élet az én kísérleti nyulant. írtam egyszer. Engem minden érdekel és minden emberre odafigyelek. Állandó kapcsolatban kívánok maradni embertársaimmal, környezetemmel, a jelen eseményeivel. A liftesfiút, mészárossegédet, autószerelőt, az asszonyt, aki fehérneműmet mossa, sósukról, családjukról, terveikről, véleményükről kérdezem. Mindenik komolyan válaszol, láthatóan örülnek, hogy valaki törődik velük. Egyszer valamelyik barátnőm szememre vetette, hogy az utca népével keveredem. — I don*t mingle, 1 am learning... Én nem keveredem, hanem tanulok, mondtam neki magyarázatként angolul, mivel más nyelven nem igen értett. — Érdekes, mondtam a póstáskisasszonynak, hogy piros ceruzával íratja alá nevemet könyvében... — Mi ebben a különös? — kérdezte. ímmel-ámmal. — Az, hogy a szomszédos Angliában ez tilos... A lányt semmi érdeklődést nem mutatott, dolgai között matatott. Semmi sürgős munkája nem volt, unottan ásított, amikor ablakához odaléptem. — Érdekli, mademoiselle, hogy miért tilos a piros tinta használata Angliában? — Nem! — válszolta határozottan. Nem vagyunk Angliában... Elmentem anélkül, hogy kalandomat elmondhattam volna neki. A hölgy nem reflektált arra, hogypóstaügyekben tudását növeljem. W| éhány napja az egyik drága élelmiszer nagyáruházban volt dolgom, — talán a losangelesi Gelson Markeljéhez hasonlóban. Ebben van egy óriási méretű sajt-vaj és csemege részleg, ahol a világ minden részéből érkezett ínyenc falatokat árulnak, nem olcsó pénzen, sőt egyre drágábban. Eszékes ember lévén clnézegcttem a nyálfakasító falatokat, míg végül elhatároztam, hogy a Trappista apátok készítette finom sajtból vásárolok egykeveset. Kora reggel lévén, a részlegben teremtett lélek sem volt. a pult mögött rakosgató egyetlen kiszolgálólányon és jómagámon kívül. A lány nyilvánvalóan nem akart észrevenni. Talán még túl korainak találta a működést. Tessék-lássék alapon tologatott dobozokat ide-oda. Végülis elvesztettem türelmemet. — Kisasszony, szóltam, van itt egyáltalán kiszolgálás? A hölgyike lassan felém fordult és visszakérdezett: — Hol a száma? — Nincs számom. — Akkor sajnálom, mondta és visszafordult. — Mademoiselle... - mondtam. De nem folytathattam, mert anélkül, hogy visszafordult volna, hátraszólt: — Monsieur, kár a strapáért. Ha nincs száma, nem szolgálom ki. Punktum. — Mondja, Mademoiselle erősködlem, tudja-e, hogy mire szolgálnak azok a számok? — Nem tudom, de nem is érdekel... — felelte a lány, még mindig háttal. Nekem azt mondták, hogy a vevők számát előbb el kell vennem, csak aztán szolgálhatom ki. Ehhez tartom magamat, Monsieur. — Azt is mondták, hogy abban az esetben is ragszkodnia kell a számhoz, ha egyetlen vevő van jelen? Amikor természetesen nem lehet vita arról, hogy kin van a sor? A nő vállat vont és én elmentem Trappista sajt nélkül. * Ezek a pincelakók. Az életből csak az arrahaladók cipőit, lábait látják. Húszéves korukban már nyugdíjról álmodnak. Soha egy pillanatra nem érdekelte őket valójában az. amivel életüket eltölt ik. Vannak, mert megszülték őket. Valahol vannak, mert odatették őket. Soha semmit nem vontak kétségbe. Soha semmit másként csinálni nem akartak', mint ahogy azt előttük csinálták. Nekem, eleinte, óriásit ugrott a vérnyomásom, amikor azt hallottam: — Ah. ez lehetetlen! Ezt eddig soha sem csináltuk! Mindennek ellenségei ami új. Mindent gyűlölnek, ami változást jelent. Semmit sem próbáltak ki önmaguk, mindent elfogadtak, amit mondtak nekik. Reggel azzal ébrednek, hogy valahogy el kell tölteni a napot, lehetőleg a legkevésbé kellemetlen módon. Esznek, isznak, gyereket nemzenek, megöregszenek, meghalnak és semmit sem láttak abból a gyönyörűséges, egyedülálló, hasonlíthatatlan színjátékból, amelynek nézői, csodáiéi, résztvevői lehellek volna. De ők a pincében maradlak. Mivel ott jól érzik magukat. makes it happen INDUSTRIES INC. HEAD OFFICE: 75 COLVILLE RD„ TORONTO, ONT. M6M 2Y3 • TELEPHONE: (416) 249-7171, TELEX: 06-969818
