Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)

1981-11-01 / Melléklet

B36 MENÓRA * 1981 november 1 M£NC^AN/AKi *3«*iX2.s^tow*boí. -A világ egyik legnagyobb élé grafikusa rajzzal köszönti a Menörát Tél hozta, tavasz vitte írta: Sásdi Sándor Olyan hideg korahajnalon érke. zett hozzánk, hogy a februárelei szél, mint a cimbalomütő az acél­húrokon, játszott az ereszről le­csüngő vékony, hosszú jégcsapo­kon. Télikabátosan telepedett le a székre, anyám közben lámpát gyújtott, annak sárga fénylésében láttam, verejték áztatja az arcát. Rafaél, távoli rokonunk, mindig váratlanul érkezett és ugyanúgy tűnt el. Néha idegen országból küldött képeslapot, mindig ugyan­azzal a szöveggel: „A messzi tá­volból gondol reátok világcsavar­gó, hű Rafaéltok.” „RAFAÉL..." — így nevezi ön­magát és ha valaki tapintatlanul előhozakodik a tegnapi „Bernát”­­tal indrgnálódva felel: — Napóleon önkezével illesz­tette leiére a koronát, nem szorul­va a pápára, tehát én a munká­csi sakter fia, aki bátorkodtam vinni valamire, jogot formálhatok a biblikusán, nemesen csengő... RAFAÉL-re! Nemde bár olyan, mintha dalba akarnék kezdeni. Miközben anyám próbálja fel­éleszteni a cserépkályhában a tü­zet, apám pálinkával kínálja a korai vendéget. Rafaél, még min­dig a, prémgalléros kabátban, jó­kora nagy bőröndjéből szedegeti az ajándéknak szántakat. Apám számára óraláncra akasztható aranytallér, és ficsúros bársony­­mellény (jó lesz nekem bármic­­vóra), anyámnak vastag fekete csipkeszövet (mert — szerinte — valamirevaló zsidóasszony nagy­ünnepen csak olyanban mehet templomba), a testvéremnek ma­gas sarkú lakkcipő, aranycirádás legyező. (Mi az, • hogy polgárista leánynak nem való? Két év múl­va udvarlók veszik körül é$ én majd megtanítom, hogyan hasz­nálja a Fächert.) Paplanomra tette a cintányéros bohócot, a gipszkutyust, az ólomkatonákat (elfeledve, hogy három év óta va­lamelyest eljárt énfelettem is az idő). — Rafaél, a temón kihúzták a számodat? Nem felel anyámnak, engem biztat: — óvatosan nyúlj a zsebembe. — Kismadár! — Rigó. A Kobzos közben lel­tem, félig megfagyva vergődött, a nevemen szólított, azt mondta: „Ments meg, kiben bizhatnék, ha nem benned?" Ra faélnek setétbama, pedrett a bajúsza, olyan a szaga, mint a réten száradó virágé, a ruhájának is, de azt most még elnyomja a vonaton beléje ivódott dohány­füst. — Szénaparföm... A Lipótvá­rosi' Kaszinóban Vázsonyi Vil­mosnak is feltűnt. Délután wansztep-figurákra ta­nította a testvéremet, apámmal feleselt, hogy hány óráig mond­ható a Mincha-ima, velem bema­goltatta a koronás fő láttán reci­tálandó brochót, majd frissen vágott fűzfagallyakból elkészítet­te az aléltságából ébredező rigó kalitkáját. A féltett porcelánszer­vizünkből vette el a sótartót, egyik része itató, a másikba kölest szórt, másnap kijelentette: Bodri meg­hűl éjszaka a nyitott fészerben, parádés kutyaházat eszkábált a számára. Anyám vasalódeszkáján kívül, áldozatul esett a négy szál gyalult fenyő, amelyet jászol ja­vítására szánt apám. A további­akban megjavította a falióránkat, kovásszal összeragasztotta a ma­jolika-vázát; igaz, úgy, hogy aranybetűs felirata csak jobbról bálra olvasható, mint a héber szöveg: „Harkányi emlék! Rafaél bőröndjéből előkerül néhány tucat gramofonlemez és a díszes kiállítású árjegyzék, amelyben felsorakozott a danoló­­gépek legkülönbözőbb fajtája. Nagyapám halálakor került a padlásra a mi masinánk, ha Ra­faél megtisztogatta, olajjal pá­­tyolgatta és kora reggeleken, amikor apám töfilinben-taliszban hajlongott a sachrisz imát susog­va, harsogott a Radetzky-mars, Király Ernő „Varázskeringő" slá­gerével jeleskedett, Rózsa Lajos énekelte az „Egy kék szempár”-t. Ha bennünket elküldték Pop­perhez, lisztért, cukorért, tudtuk, Solti Hermin frivol kupiéi ke­rülnek sorra. Péntek este, a két gyertya javában lángol, Tkata kántor hangja betölti alacsony szobánkat: Löchó daudi, likrász káló ..Ezt hallva apám kezdi megbocsátani a jászoljavításra szánt négy szál fenyődeszkát. — Popper József bevezeti üzle­tébe az én cikkemet... Egyelőre hat gramofont, hat tucat lemezt szállít címére, utánvéttel Stern­berg Hangszerkirály, javamra írva a nekem járó jutalékot. Büszke lehet a sikerére, mert Daszkál Rafaelen kívül e világon senki sem főzhette volna meg a fukar, a maradi „Rőfös, rövidáru; gyarmatáru nagyban és kicsiny­ben” cég tulajdonosát, hogy a fő­ként parasztokból rekrutálódó kuncsaftériát megkínálja valami­vel, ami nem szükségeltetik a mindennapi élethez. De hol van még a java! Rafaél lelkesedik: — Ehelyütt süllyedjek el, ha a három Popper lány közül nem Blanka a legszebb, a legkülönb... Művelt, vele beszélhetek maga­sabb ^rendű témákról... — Kisé­táltunk az .állomásra, holnap ród­­lizunk a Bagoly-hegyen. A lányok közül Blanka a leg­idősebb, talán a legszebb. Sajnos, ferde vállú, észrevehetőleg pú­pos. Férjhez menésre kevés a re­ménye, * felsőkereskedelmiben érettségizett, hogy — a szülök örökké nem élnek — kenyér le­gyen valamikor a kezében. Rafaél rendezi az Izraelita Nő­­egylet Chanukka-estjét, szavalja Kis József „Rab asszony’v-át. Em­berek, láttatok már ilyen csodát? Popper Blanka, akiről 24 éves kólában azt mondták: besavanyo­dott vénlány, a padlásra jár ne­­vetni^ott ül húgaival a terem el­ső sorában, kaposvári szalonban varratott matlasszé selyemben, a hajában piros szegfű. Emberek, a Purim-bálon, ugyanabban a se­­lyemmatlasszéban, de olyan mo­dern frizurával, amely kiemeli ar­ca klasszikus szépségét, ismét lát­hatjátok őt, akit testi nyomorék­­sága megtanított a rejtekezésre. Ügy nézi a táncolókat, mint, akit nem izgat a furcsa ugrabugrálás. Néha halkan nevet: Szerény, nem kérkedik a szmokingos széptevő­jével, a világjáró gavallérral. Nem bánja, hogy hetet-havat összehordanak Rafaélről: hamis­kártyás, kinézte magának a gaz­dag Popper-lányt, ha ellóverse­­nyezi a hozományát, utánvéttel küldi haza. Mindez szemenszedetl hazugság, kölyök létemre, talán egyedül én tudtam, hogy — Ra­faél szavaival élve — nemes, tiszta érzelmet táplál a legidő­sebb Popper-lány iránt... „Ha szegény lenne, mint a templom egere, talán örökre melléje sze­gődnék ..., Talán ... Ha ugyan maradhatnékom lenne, ha nem vonzana a távolság... az isme­retlenség százféle rejtélye ...” Kezében Blanka zöld bársony­táblás „Emlékkönyv”-e, lapoz­gatja; letakarja előlem, amit. be­leír. Ugyanakkor félszavakkal kér valamire... Mert én vagyok titkának letéteményese ... mert érzi, zsenge korom ellenére, vagy talán éppen ezért, én értem meg őt teljességgel ... és tudni fogom, ha úgy adódna, vagyis, ha önhi­báján kívül, neki nem lenne módjában, én intézem a további­akban a zöld bársonyos könyv sor­sát... Közös titkunk az is, hogy Ra­faél csodálatosan szép dallamra tanít. „Széder este, amikor reád kerül a sor, nem prózain, hanem énekelve, úgy ahogyan apám ta­nulta apjától, a belzi csodarabbi­tól és továbbadta nekem, úgy, olyan zsidó fájdalomtól-remény­­től megszentelt árián kérdezed? „Má nistánó. Hálájló házé...?” Megpróbáltam, de a nevezetes széder estén sírásba fúlt a han­gom, mert akitől a dallamot ta­nultam, messzire járt. Két nap­pal előbb még segített anyámnak a rézedényt gliholni-kóserolni. Errefelé ezt mondta: — Meleg a szoba, kifekszem a verandára, hogy jobban érezzem a rügyező, virágzó fák szagát. Reggelre hűlt helye, üres a rigó kalitkája, a verandaasztalon a biTkanyíró olló, amit. ígérete sze­rint, megjavított. És ott a levél. Rég halott anyja nevében írta: „Kelt. Mennyország, március 29. Kedveskéim, Isten áldása legyen rajtatok, mert otthont és kenye­ret adtatok az én rossz fiamnak, szül Daszkál Bernátnak. Bocsás­satok meg neki.” Chalemajd első napján adtam át a zöldfedelű könyvet. Blanka hangosan olvasta: Az élet álom, álmodjál szépeket Örökre búcsúzik, ki Téged hőn szeret. Setétszürke, régi ruhájában, karján a klottvédő, ismét ő volt a legidősebb Popper lány; ferde vállú, észrevehetőleg púpos, aki­ről hírlett, hogy a padlásra jár nevetni. — Blanka kisasszony... — kezdtem, de ő már nem hallotta, ment befelé ...

Next

/
Thumbnails
Contents