Menora Egyenlőség, 1981. január-március (20. évfolyam, 838-847. szám)
1981-01-17 / 840. szám
MENDRH AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 20. 840 Át* 70 cent. jan. 17. 1981 MINDENKI VERSENYT FUT AZ IDŐVEL Valami kétségtelenül változott az elmúlt évtizedek folyamán a "világpolitikai nagycirkusz" műsorrendszerében. Vagy két évtizeddel ezelőtt még az volt a szokás, hogy rendszerint orosz kezdeményezésre (de természetesen néha amerikaira is) kipattant egy válság a világ valamelyik részén, ami egy-két hét alatt megoldódott békésen vagy háborúval aztán egy hónappal később mindenki elfeledkezett róla és a válságjelek valahol máshol mutatkoztak. Miután a világpolitikát két-három nagyhatalom irányította, ezek szabadon mozgatták a sakkfigurákat vagy játszottak a bábukkal (ki hogy szereti a megfogalmazást). A változást valószínűleg a terror egyensúlya hozta meg. A terroré, amelyik kis országokat is veszedelmessé tehet, s ami ellen egyelőre a nagyhatalmaknak sincs meg a kellő védekezésük. Valószínűleg ez okozza, hogy az elmúlt évtizedekben a válságok stabilakká váltak olyan formán, hogy ha egy jelentéktelennek számító ország valamilyen vihart robbant ki, azt addig tudja műsoron tartani, ameddig ő akarja. A nagyhatalmak esetleg tárgyalhatnak egymás között, de befolyásuk azokra az államokra, amelyek azelőtt egyértelműig tartoztak a befolyási övezetükbe, egyre csökken. Így, amikor ezen a héten beszámolunk a világ gyújtópontjainak eseményeiről, olyan témákkal kell foglalkoznunk, amikről az elmúlt hónapok folyamán már számtalanszor irtunk. Először is itt van az iráni túszok ügye. Az Egyesült Államok a kellő lélektani pillanatban, tehát 1979. november 4.én elmulasztotta az erőteljes beavatkozást és ennek következtében ma a tárgyalások pontosan ott tartanak, ahol egy évvel ezelőtt. Vagyis elképzelhető, hogy akár e héten is bekövetkezzen egy döntő fordulat és az amerikai foglyokat szabadon engedjék — de valószínűtlen. Igaz, hogy Iránnak ma kevesebb a reménye valamilyen sikeres zsarolásra, mint hónapokkal ezelőtt volt, de éppen, mert a mai perzsa államvezetés teljesen kiszámíthatatlan, a holdkőrosok gyengeségi helyzetüket nem hajlandók tudomásul venni. Az utolsó napjait élő Carter adminisztráció ugyan roppant erőfeszítéseket tesz, hogy legalább ezt a kérdést ne hagyja megoldatlanul maga után és állítólag 14 milliárd dollár kifizetésére hajlandók. Roppant nagy összeg, de az ügyben nem a számszerűség a döntő, hanem az, hogy Carteréknak nincsen meg az alkotmányos, joguk ahhoz, hogy amerikai állampolgárokat vagy vállalatokat megakadályozzanak Iránnal szembeni anyagi követeléseik érvényesítésére. És ennek ellenére egy gyors kibontakozás lehetőségét nem a? Egyesült Államok, hanem Perzsia makacssága akadályozza meg, holott ők is tisztában vannak azzal, hogy csupán egyetlen hét áll rendelkezésükre, hogy a problémát egy engedékenyebb féllel tárgyalva oldják meg. Január 20-án délben 12 órakor veszi át Reagan elnök és adminisztrációja az Egyesült Államok vezetését. Minden jel arra mutat, hogy az új kormány hajlandó lenne ugyan lenyelni a békát és elfogadni egy már addig megkötött megállapodást, de ha ők kezdenek , akkor a teheráni és a Qumni megszállottak teljesen új nótát, az erő dallamát fogják hallani. Reagan elnök az utolsó hetekben többször is —- diplomáciában szokatlan módon, ne nagyon jogosan — gazembereknek és terroristáknak bélyegezte őket és nem valószínű, hogy hajlandók lennének a 14 milliárd dolláros váltságdíj megfizetésére. Ismét csak: nem a számszerűség miatt, hanem azért, mert Reaganéknak előbbutóbb valamelyik válságban meg kell mutatni gyakorlatban is, hogy helyre akarják állítani az Egyesült Államok megtépázott tekintélyét és ezt természetesen sokkal könnyebb Irán esetében tenni, mint egy olyan kihívásnál, amit esetleg a Szovjetunió újonnan készít elő. Reagan megteheti azt, hogy egyszerűen közli a világgal: Amerika leírta 52 emberét, ha azért dollármilliárdokat kell kifizetni és szégyenteljesen kell alkudozni, de ugyanakkor figyelmeztetheti Khomeinit és bandáját, hogy ha az elfogott diplomáciai vagy akár állambiztonsági személyzetnek csak hajaszála is meggörbül, ügy az Egyesült Államok rosszallását nem csak diplomáciai jegyzék formájában fogja kifejezni. Mindenesetre érdemes lesz figyelni, hogy hogy kezd hozzá Amerika a nagy rendcsináláshoz. Sokezer kilométernyire a Perzsa Öböltől, a világ egy másik pontján ugyancsak versenyfutás folyik az idővel. El Salvadorról van szó, ahol a baloldali gerillák döntő támadásra szánták el magukat. Bizonyos szempontból hasonlít az ügy Iránhoz. Az eljövendő amerikai vezetők állásfoglalása teljesen egyértelmű, Haig tábornok, a rövidesen beiktatásra kerülő külügyminiszter a szenátusi vizsgáló bizottság előtt egy kérdésre válaszolva kifejtette: megszünteti azt a politikát, hogy az amerikai ideáltól távoleső szabadságjogi visszaélések miatt nem támogatnak különben velük barátságos kormányokat. Az ilyen politika — így Haig — a múltban mindig oda vezetett* hogy ellenséges kormányok kerültek hatalomra, akik a szabadságjogokat még inkább semmibe vették, mint elődeik. Az El Salvador-i helyzetre lefordítva ez azt jelenti, hogy aktív katonai segítséget fognak nyújtani a katonai juntának, amely egy ilyen támogatással hetek alatt tudja felszámolni az egész baloldali mozgalmat, vagyis az El Salvador-i felkelőknek egyetlen hetük van az esetleges győzelemre, utána legfeljebb az öngyilkossággal egyenértékű megmozdulásokra kerülhet sor. A baloldal esélyei azonban ezúttal nem kedvezőek. Duarte Meghívó Január 17-én, szombaton délután 4 órakor FALUDY GYÖRGY Irodalmi délutánjára NEW YORK 921 Madison A ve. (73-74 utcák között) Presbiterian Church dísztermében Mindenkit szeretettel vár a rendezőség PANIK SAN SALVADOR UTCAIN Egyre kíméletlenebb a polgárháború államelnök csapatai elég szilárdan állják a sarat ahhoz,hogy még egy pár hétig saját erejükből is biztosítsák a hatalmat. Úgy tűnik, hogy az új amerikai politika egyik fontos feladatának tekinti Latin- Amerika stabilizálását. Kubával egyelőre sokat nem tehet és tudomásul kell vennie, hogy Nicaragua már véglegesen elveszett. De ahhoz, hogy a tűz ne terjedjen tovább pl. Guatemalára, Panamára, Argentínára. ahhoz, ebben a különben nem túlságosan fontos kis országban, El Salvadorban kell rendet csinálni. Ne legyünk tehát meglepve, ha Haig nem diplomata külügyminiszterként, hanem katona-külügyminiszterként mutatkozik be ebben a válságban és egy szép napon tengerészgyalogság jelenik meg a dél-tengeri partokon és a fővárosban, San Salvadorban. Menjünk most vissza Európába, ahol az utolsó napokban ismét magasra szökött fel egy betegnek a láza. akiről eddig is udták. hogy gyógyíthatatlan, ermészetesen Lengyelországról beszélünk, amely körül több mint féléve folyik a "bevonulnak — nem vonulnak" tojás;, ica. Kétségtelen, hogy Lech Walesa és a Solidaritas szakszervezet többi vezetői olyan ügyesen politizálnak, mintha évtizedek óta ezt tanulták volna. A két lépés előre egy lépés hátra technikáját azonban nyilván nem lehet a végletekig gyakorolni a Kreml urai ellen, akik Lenin tanain nőttek fel és ezt a módszert az idevágó alapkönyvből ismerik. A Solidaritas vezetőinek teljesen igazuk volt, amikor múlt szombatra ismét sztrájkot hirdettek, hogy a kormányt rákényszerítsék a múlt év őszén tett egyik ígéretének betartására, az öt-napos munkahétre. Több mint 11 millió dolgozó maradt távol munkahelyétől, vagyis a tényleges lengyel alkalmazotti erőnek 90 százaléka. A kormány nyilván szívesen hajolna meg ekkora tömeg-nyomás előtt, de nem teheti két okból: az egyik ok az, hogy a lengyel gazdasági helyzet olyan rossz, hogy nem engedhet meg magának egy munkanap kiesést. Erre persze könnyű ellenérvet mondani. Miután a lengyel munkást csak fizetgetik, addig amúgyis csak dolgozgatnak, nem dolgoznak, tehát majdnem mindegy hányszor kényszerítik a jelenléti ív lebélyegzésére. Ez persze viccnek jó, de nem egészen igaz. Ezzel szemben igaz az, hogy a lengyel kommunista kormány kénytelen erőt mutatni, furcsa módon egy olyan cél érdekében, amelyben végülis a párt és a lakosság majdnem hogyegyetértenek. Lehetőleg el kell kerülni a szovjet beavatkozást, a katonai bevonulást. A Szovjetunió nem fog eltűrni egy 5 napos munkahetet. A hírközlés meggyorsulása óta egy olyan lehetőség, hogy egy ország dolgozói kevesebbet dolgozzanak, mint amennyit előírnak neki, részükre tűrhetetlen. Egy ilyen idea tűzvész, amely nemcsak a többi csatlós-államokra, hanem a Szovjetunióra is átcsaphat. Tehát, ime itt van egy olyan válság-helyzet, amit a világon minden érdekelt fél, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nyugaj-Európa, a lengyel kormány és párt, a lengyel katolikus egyház és a lengyel nép egyaránt szeretne elkerülni és e sorok írójának véleménye szerint mégis elkerülhetetlen. Nem a hogyan, inkább a mikor kérdése van nyitva. Az 1968-as csehországi példa többek között bizonyítja azt, hogy a Szovjetunió az ilyen katonai lépéseit néha félévig, néha háromnegyed évig készíti elő. hát még egy ilyen esetben, ahol kemény ellenállással kell számolni. Azt már igazán csak a küszöön álló elnöki beiktatás okából tesszük hozzá, hogy az Egyesült Államoknak semmiféle reális ^beavatkozás vagy akár válaszadás lehetősége nincs abban az esetben, ha Moszkva elszánja magáig katonai invázióra. Minket természetesen elsődlegesen érdekel Izráel belpolitikai helyzete is. Annál is inkább, mert ez potenciálisan külpolitikai változásokat hozhat maga után. Mikor e sorokat írjuk, a Begin kormány alighanem utolsó óráit éli, Hurwitz pénzügyminiszter ugyanis lemondott, s vele együtt a Ráfi nevű politikai csoportosulás kivált a koalícióból, amely igy elvesztette többségét. Múlt hét végén olyan hirek terjedtek, hogy Begin nem kívánja megvárni, amíg a Kneszet bizalmatlansági szavazással bélyegzi bukását, hanem már azelőtt lemond és kiírja a választásokat. A harcos természetű miniszterelnök azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát és kijelentette, hogy novemberig tovább akarja vinni az ország ügyeit. Ez aligha fog sikerülni: sokkal valószí- ) Folytatás a 2. oldalon A hatalom mechanizmusa Mi értelme van — kérdezte valaki e sorok írójától — annak, hogy a Szovjetunió nem engted ki látogatásra a lányához egy 70 éven felüli öregasszonyt, noha előzőleg az már több alkalommal volt az Egyesült Államokban? Természetesen a Második Világháború egyik híressé vált szerelmi históriájának újabb fejezetéről van szó. Még a negyvenes években történt, hogy az amerikai hadsereg egy ezredese, aki Moszkvában állomásozott, beleszeretett egy szép orosz színésznőbe, akit feleségül kívánt venni. Sztálin azonban személyesen lépett közbe, megtiltva a házasságot és mire a szerelem gyümölcseként megszületett a kisleány,. Taté ezredes már ki lett utasítva a Szovjetunióból. Egy évvel később a színésznőt letartóztatták és kém-gyanúsként hosszú éveket töltött börtönben. A háború után az időközben tábornokká előléptetett Taté évekig hiába nyomozott szerelme után, csak több mint negyedszázad után találta meg őt újra; természetesen ekkor már házasságról szó sem lehetett. Ezzel szemben a közben ugyancsak színésznővé serdült kislányt a tábornok hosszas diplomáciai csatározások után kihozatta látogatóba az Egyesült Államokba. Az előrelátható bekövetkezett, a lány — Natalia — beleszeretett egy amerikai állampolgárba és disszidált. Taté azóta meghalt, s a szovjet hatóságok több alkalommal engedélyezték, hogy a nagymama .meglátogassa unokáit. Legutóbbi alkalommal azonban ezt a kérést elutasították. Tényleg miért? Mi értelme van nemzetközi diplomáciai botrányt vállalni egy ilyen jelentéktelen ügyért? A nagymama biztos nem fog disszidálni, vagy ha igen, ez a Szovjetunió részére ma már legfeljebb egy nyugdíjtól való megszabadulás előnyét biztosítaná. Ezen érdemes kicsit elgondolkozni. És akkor rájövünk, hogy egyetlen politikai rendszerben sem az a legszörnyűbb, hosszú távon, hogy milyen elveket hirdet. Abban minden rendszer azonos, hogy az elvek előbb-utóbb feledésbe mennek és helyüket a hatalom mechanikája veszi át. Mégpedig egy olyan mechanika, amelyik fokozatosan teljesen függetlenné válik magától a hatalom irányzatától. Nem szabad ugyanis azt hinni, hogy a Kreml akármelyik hivatalában felelős emberek leültek volna megtárgyalni egymás között: kiengedjük-e a nénét Amerikába vagy sem. Kérvénye valamelyik szabvány-bürokrata íróasztalára került, az hozta a negatív döntést. És épp itt jutunk el a dolog lényegéhez. Minden diktatúra azonos abban, hogy az állampolgár hivatalnok elé kerülő ügyére automatikusan nemet mondjon, kivéve, ha az igenre valamilyen különleges ok van. Ebben különbözik az általunk szeretett és becsült demokratikus államrendtől, ahol a hivatalnokot arra nevelik, hogy az állampolgár minden eléje kerülő kérdésére igent mondjon, kivéve, ha a nemre valamilyen különleges okuk van. Vagyis a tisztességes és tisztességtelen hatalmak közötti különbség mégcsak nem is a törvények megfogalmazásában, még kevésbé az ideológiában van, hanem abban, miként idegződik be a közhivatalnokokba a kötelességük. Szolgái vagy urai-e az adófizető polgárnak? A Szovjetunióban nemcsak a miniszterek, nemeseik az államvédelmi tiszt, nemcsak a járási párttitkár érzi magát feljebbvalónak, de az iktatóhivatalnok, a szakszervezeti bizalmi, az utcai öntözőkocsi sofőrje is. Miért hozzon olyan döntést, ami állampolgártársainak jó, hiszen őt azzal bízták meg, hogy a mindenható állam érdekeit képviselje, márpedig részükre világos, hogy állam és állampolgár szükségképpen ellenségek. Nemrégiben egy ismerősöm mesélt egy elképesztő esetet. Kolozsváron egy idősebb, nyugdíjas zsidó bácsi, aki két 80 éven felüli nővérével élt egy közös szobában, egy szekér fa kiutalását kérte az “illetékes hatóságtól", hogy télen fűteni tudjanak. Néhány hét múlva megérkezett a válasz: a fa kiutalását megtagadják, mert megállapitást nyert, hogy a két 80 éven felüli hölgy nem nyugdíjjogosult, márpedig feltételezhető, hogy a kiutalás esetén a fából ők is melegednének. A férfi azonban nem hagyta magát, felutazott Bukarestbe, megfellebezte a döntést és felsőfokon, a miniszter személyesen neki adott igazat. ______ É Na mármost, milyen tanulságot lehet ebből levonni? Lehet erre azt mondani, hogy jé, ez a miniszter milyen rendes ember és nem kötelezi a szekér fát arra, hogy kizárja a melegedés lehetőségéből azt, aki nem nyugdíj jogosult! Vagy mondhatjuk-e azt, micsoda alávaló miniszter az ilyen, aki az elsőfokú döntőhöz hasonló tisztviselőket eltűr, ahelyett, hogy azonnal kirúgná őket? Egyik válasz sem helyes. A miniszter és az alsófokú beosztott különböző döntéseik ellenére azonos folyamatnak a produktumai. Mindkettőnek szent meggyőződése, hogy az állampolgár életét meg kell nehezíteni, csakhogy amíg a kolozsvári kistisztviselő kénytelen azzal megelégedni, hogy egy vagy kettő, vagy tíz, vagy ötven embernek okozzon kellemetlenséget, addig a miniszter tudja, hogy az ő magas beosztása mentesíti őt az apróbb piszkálódások szükségességétől. Ő kiutalhatja nyugodtan a szekér fát, tőle azt vájják, hogy az életet tízezer, százezer vagy egy millió ember részére tegye nehézzé. Végeredményben ez fordított előjellel ugyanaz, mint amikor egy tisztességes ország minisztere idegesen legyint, ha egy közelébe jutott kérelmező jelentéktelen egyéni sérelmét mondja el neki. Neki nem az egy emberrel kell foglalkozni, hanem a nagy egész részére kell lehetővé tenni, hogy az egyes emberekkel jót tegyenek. És amikor idáig eljutottam a gondolkozásban, hirtelen eszembe jutott: milyen gyakran hallottam az utóbbi évek folyamán Kelet-Európából idelátogató ismerősöktől a mesterségesen terjesztett propagandát X miniszterről, Y elvtársról, akik nem olyanok, mint a régiek voltak, hanem tele vannak emberséggel, mindenkihez van egy jó szavuk és nagyon szeretik a sóletet. Úgy tűnik, mint hogyha az utóbbi évtizedekben a vasfüggönyön túl sok minden megváltozott volna. Talán így is van. Csak a hatalom mechanikája változatlan.
