Menora Egyenlőség, 1981. január-március (20. évfolyam, 838-847. szám)

1981-01-03 / 838. szám

MEN □ EH ,Mr.August J.Molnar P.O.Box 1o 3 4 New Brunswick, N'ew Jersey o39o3 U.S.A. ^“nond class mail Registration No. 1373 CANADA / USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Pi.No. 104970 AZ (SZAKMAI MAGYAR ZSIDÓSÁG IAP1A VOL. 20. 838 Ár* 70 cent. JAN. 3. 1981 ÚJ ÉVTIZED AGGÁLYAI ÉS REMÉNYEI Ismét eltelt egy esztendő és az optimista politikai analizátor szeretné ezt egy évtized befeje­zésének minősíteni, sokkal inkább, mint új évtized kez­désének, mert ha ezt fogadjuk kezdésnek, könnyedén úgy jár­hatunk mint a cigány, akit hétfő haj nalban'visznek akasztani, ‘ ‘ na ez a hét is jól kezdődik!". Maradjunk tehát annál, hogy 1980-al lezárult az a dekád, amely a szabadvilágot fönnállá­sának legnagyobb veszélyéhez sodorta és az utolsó év — amely utolsó egy év volt — tényleg az utolsó a reményte­lenségek éveiben. Illetőleg nem is volt olyan reménytelen, mert igaz, hogy a nyugat nem tudta megoldani az iráni túszok kisza­badítását, még mélyebbre sod­ródott bele a reménytelen közel­­keleti válságba, elvesztett egy néhány afrikai államot s a leg­jobb úton van ahhoz, hogy Kö­­zép-Amerika is kicsússzon a ke­zéből, de ugyanakkor némi megelégedettséggel nézhetjük, hogy a Szovjetunió egy év alatt sem tudta leküzdeni az afgán el­lenállást, látszólag tehetetlenül áll szemben a lengyel népmoz­galommal, csatlós államai nem hajlandók a feltétlen engedel­mességre és mezőgazdasági és ipari szervezetlensége következ­tében súlyos gazdasági válság­ban van. Vagyis tulajdonkép­pen mindkét fél csak negatívu­mokat jegyezhetett fel magának s vigasztaló ellentételként köny­velheti el csupán a másik fél bajait Legyünk tehát optimisták. Próbáljuk elhitetni magunkkal — hátha beválik — hogy Amerika az új Reagan-i admi­nisztrációval valóban elindul a felemelkedés útján, ami egyúttal szövetségesei politikai bajain is segíteni fog. A jelek biztatóak. Két héttel ezelőtt már elemeztük az addig kinevezett új amerikai kormány-tagok múltját és vár­ható jövőjét, közben azonban összeállt a teljes csapat is. Ezek közül legnagyobb jelentőségű az új külügyminiszter, Haig tábor­nok kinevezése. Kontraverziális kijelölés volt ez. Haig-ot nem­csak azzal vádolják ellenfelei, hogy állítólag szerepe volt a Watergate-ügy ügyetlen eltusso­­lási kísérletében, hanem azzal is, hogy mint Kissinger tanácsa­dója, annak idején ő vette rá Nixont Vietnam és Kambodia bombázására és mint a NATO főparancsnoka "hisztérikus szovjetgyülöletről" tett tanú­ságot. Ellenfelei hisztérikus gyűlölködését nyugodtan fogad­hatjuk el pozitívumként. Ha a világ az elmúlt időkben közele­dett az atomháború veszélyé­hez, ez csak azért volt, mert a vezető nyugati politikusok túl­zottan is reszkettek az atomhá­borútól. Nem mintha a félelem­re nem lenne meg az ok, de vezető stratégák és atomfiziku­sok egyaránt azt a tételt állítot­ták fel, hogy az atomháború ugyan elkerülhető, de ha azt tételezik Tel, hogy valószínűtlen, akkor válik csupán elkerülhetet­lenné. Vagyiá Amerikának teljes erővel kell elkezdenie a fegyverkezést, erőt kell mutat­nia minden téren, s ebből a szempontból, egy kiváló katona kinevezése külügyminiszterré: jó jel. A kezdeti nagy handa­­bandázás után nem is lesz semmi probléma a szenátusban Haig kinevezésének szentesíté­sével. Brzezinski, Carter elnök biztonsági főtanácsadója az év utolsó napjaiban televíziós nyi­latkozatot adott. Természetesen, mint demokrata funkcionárius­tól azt várták tőle, hogy Haig kinevezése ellen lesz. Nem ez történt, Brzezinski kijelentette: ha a szenátus előtt eskü alatti tanúvallomást kell adnia, úgy nem tehet mást, mint hogy Haig-et alkalmas embernek minősiti a külügyminiszteri tisztségre. Mi az, ami alapvetően változ­hat meg az amerikai külpoliti­kában? Az első lépés, hogy a nyugati világ vezető hatalmának szövet­ségeseit kell ráncba szedni. Ezek úgy viselkednek mint a vezető nélküli cserkészek. Valójában azonban alig várják, hogy valaki összefogja és megfelelően irányítsa őket. Az elmúlt évek egyik jellegzetessége az volt, hogy Nyugat-Európa legjelen­tősebb politikai ereje, a Szociál­demokrata Internationale a Szovjetunió felé csúszott el. Felelőtlenség lenne azt mon­dani, hogy a kommunizmussal szimpatizálnak, csak éppen komolyan mérlegelik Európa “finnlandizálásának" lehető­ségét, vagyis szépen beálltak azoknak a sorába, akiket a lenini taktika a hasznos idióták­nak nevez. De ebből a körből talán nem is lesz nehéz őket ki­szabadítani és elérni, hogy a szociáldemokrácia gondolatát Európában ne Olof Palme, Willy Brandt és Michel Foot, hanem náluk realistább politi­kusok képviseljék. Jelentős változás képzelhető el a kinai nyitás kérdésében is. Reagan elnök már a kampány során tanújelét adta annak, hogy nem nagyon bízik a Vörös Kínával való szövetség haté­konyságában. Természetesen nem politikai elfogultság vezeti (ilyesmit egy komoly állam­­vezető nem engedhet meg ma­gának) hanem az a véleménye, hogy a Kínával való.barátkozás­­nak egyetlen értelme Moszkva katonai sakkban tartása. Ki­derült azonban, hogy Kína katonai hatalomként még köze­pesnek sem minősíthető és ahhoz, hogy hadseregét modern fegyverekkel szereljék fel, az egész Egyesült Államok 3 évi fegyverkezési költségének áta­dására lenne szükség. Világos, hogy erről szó sem lehet, így Reaganék szerint a kínai szövet­ség kisebb értékű, mint ahogy azt eredetileg feltételezték s ráa­dásul Kínának nagyobb szük­sége van Amerikára, mint for­dítva, tehát nyugodtan lehet velük erőhelyzetből tárgyalni. Hogy az analízis helyes-e vagy sem, azt a jövő eseményei dönt­hetik el. de mindenesetre az el­következendő egy-két évben mindkét oldalról kevesebb hangzatos szeretet megnyilvá­nulást várhatunk, esetleg több tényleges eredményt. A leghatározottabb fellépést Reaganéktól az első hónapok­ban Közép-Amerika kérdésében várunk. Nigérián ugyan már aligha lehet segíteni, de El Salvador még megmenthető. Amerika erőteljes segítséget fog adni a gerilla-mozgalom felszá­molásához és a junta mérsékelt vezetőjét Duarte-t fogja támo­gatni s ugyanakkor a háttérben igyekezni fog elnyomni a szél­sőséges, jobboldali beállítottsá­gú Guilermo Garda hadügymi­nisztert Egy ilyen politika nem­csak erre a kis országra lesz hatással, de érezteti majd ered­ményét Panamában, sót bizo­nyos fokig Kubában is. Nem várhatunk viszont túl­zottan hatékony fellépést a Kö­zel-Keleten, ehhez pillanatnyilag nincs meg az amerikai potenda. Reaganék ugyan nemcsak a 24 milliárd dollár váltságdíjat, vagy a 9 milliárd dollár előleget nem fogják kifizetni Iránnak a túszokért (amit még Carterék is visszautasítottak) de nyilván egy fillért sem fizetnek. Ez nem fog a túszok lemészárlásához vezetni: általában az idő mú­lásával mindig az ember-rablók azok, akik bizonytalanokká vál­nak és a végén örülnek, ha saját bőrüket menthetik meg. így lesz ez az iráni államvezető ember­­rablók esetében is. Ezzel szem­ben Reaganék nem tehetnek semmit egyelőre a Szovjetunió F olytatas a 2 oldalon 4 Nácik garázdálkodása és a kommunista paradicsom Losonczy László: “A nácizmus és kommuniz­mus közti különbség pontosan olyan, mint a kutya és az eb közti fogalomkülönbség. Nap­jaink bizonyítják, hogy nácik­­bói lesznek a leghűségesebb kommunisták.1’ — Sulyok De­zső. a háború utáni magyar de­mokrácia egyik politikusa. * A múlt heti cikkemben közölt denveri konferencia során örömmel üdvözöltem egy Cleveland-ban élő magyar szár­mazású barátomat, aki nemcsak kitűnően képzett egyetemi tanár, hanem éleslátású politikai megfigyelő is, amellett, hogy rendszeres olvasója a Menórának. (Ami önmagában véve jeles osztályzatot érdemlő szokás.) A Hilton éttermének kényelmében időszerű problé­mákról társalogtunk, kül­politikáról és amerikai politiká­ról. a Metropolitan opera csőd­jéről, és a Pittsburg Steelers for­mahanyatlásáról. S mert a greensboro-i per hatása még mindig nem múlt el, a társalgás elkerülhetetlenül erre a témára terelődött. Mint ismeretes, 1979 november 3-án egy szervezett "Death to the Klán (Ku-Klux-Klan)" tüntetés során, melyet a CWP, Com­­munist Workers Party kez­deményezett, az el len tüntetésre összegyülekezett Klán tagok és neonáci provokátorok öt CWP tüntetőt meggyilkoltak. A november közepén tartott greensboro-i tárgyaláson, huszonhárom. heti pereskedés után az esküdtszék felmentette a gyilkossággal vádolt négy klánt és két neonácit. (Utóbbiak az American Nazi Party tagjai voltak.) Clevelandi barátom a "nevető harmadik" szemszögéből vizsgálta az ügyet: "Ha a nácik irtják a kom­munistákat, vagy megfordítva, legalább az a vigasztaló, hogy nem ártatlan emberek az áldo­zatok". Ami nyilvánvalóan — barátom szerint — azt is jelenti, hogy a megszokott náci-­­kommunista puszilkodás helyett a szélsőségesek egymás ellen fordulnak. Persze, az ügyet nem lehet ilyen könnyedén kezelni. A greensboro-i tüntetésben a kom­munisták mellett a Southern Christian Leadership Con­ference, és a National Organiza­tion of Black LIniversity and College Students tagjai is reszt­vettek, számos észak-karolinai polgár társaságában, akik demokratikus joguknak vélték a Ku-Klux-Klan és a neonáci mozgalom szaporodó kilengései ellen való tüntetést, ami megtámadhatatlan joga minden egyénnek vagy csoportnak egy demokratikus rendszerben. A szólás- és gyülekezési szabadság otthonában nemcsak az aggasztó, hogy e közönséges bűntény elkövetőit — függetlenül az áldozatok politikai világnézetétől — egy törvényes bíróság önvédelemre hivatkozva felmenti. A tavaly novemberi eseményeket, hála a televízió éber riportereinek, tíz­milliók nézték az esti hír­­szolgálatban: a bírósági döntés e tízmilliók józan ítélőképességét tette nevetség tárgyává. Láthat­tuk ugyanis, hogy a klán és neonáci gyilkosok, elhajítva korábban használt husángjukat, előhúzták pisztolyukat, s addig lövöldöztek a felvonulókra, míg utolsó golyójuk is elfogyott. Az északamerikai közvélemény Greensboro nélkül is sejtette, hogy a déli államokban változatlanul baj van a demokráciával és a polgári jogokkal. Bár négerek­nek nem kell többé az autóbusz hátsó részében utazniok, s néger utazók, legalábbis papíron, szobát kaphatnak "fehér" szállodákban, a rabszolgakor réme ugyanúgy kisért, mint a • XIX. században. A federális kormány polgári jogok betartá­sát ellenőrző hivatalnokai időn­ként nyomtalanul eltűnnek, többet "ismeretlen tettesek" az éj sötétjében véresre vernek, s jelentéseik a déli posta­­hivatalokban "elkallódnak". Négerek változatlanul másod- és harmadosztályú polgárok a Karolinákban, Alabamában és Georgiában; céltáblái egy intézményes diszkriminációnak és áldozatai egy fajgyűlölő kampánynak. Keserű szájízt okoz, hogy a greensboro-i kirakatper után a Klán és a neonáci párt diadal­mas vitustáncot lejt. Harold Covington, a neonácik vezére, büszkén és dagadó önérzettel jelentette ki újságírók előtt, hogy "Amerika ébredése küszöbön áll: a keresztény fehér réteg hovatovább nem tűri a színesek és zsidók garázdál­kodását". A per utóhatását figyelve, nincs kétség afelől, hogy a bigott déli államok örömmámorban úsznak a felmentő ítélet után, s nyilván­való, hogy a fajgyűlölő csürhe vehemensebb tagjai vérszemet kapva, további súlyos atrocitásokat kezdeményeznek i majd. * A kommunista forradalom hatvanharmadik évfordulóján a moszkvai ünnepségek a szokottnál csendesebb légkör­ben zajlottak le, legalábbis a katonai parádét tekintve. Annál zajosabb volt az ünnepségeket kísérő propaganda. A Reagan számára küldött "figyel­meztetés" mellett Brezsnyev büszkén jelentette ki, hogy a kommunista paradicsom ideoló­giája "megállíthatatlanul" ter­jed Európában, Afrikában és Ázsiában. (Az amerikai elnök­­választásra való tekintettel a szovjet vezér "tapintatosan" eltekintett az amerikai földrész emlegetésétől.) Figyelemreméltó volt e propaganda évenként ismétlődő procedúrájában a Közép-Keletre, s a nyugatázsiai térségre való utalás. Persze, Brezsnyev elvtárs nem említhette nyilvánosan, hogy valami baj van ezzel a kommunista paradicsommal. Főleg a Közép-Keleten és a .nyugatázsiai térségben. A virág nem éppen úgy virágzik, ahogy azt Brezsnyev és fiókdiktátorai elképzelték. A románok és jugoszlávok egyre türelmetlenebb táborát most már a lengyelek is gaz­dagítják. Reformtörekvésekre a múltban Moszkva csak egyféle­képpen tudott reagálni: nyers erőszakkal, a vörös hadsereg felvonultatásával és a valódi vagy képzelt ellenforradalmi bűnösök likvidálásával. Csakhogy a jelenlegi lengyel reformmozgalom egy olyan komplex, aminek megoldása nem tanácsos ezzel a megszokott nyers erőszakkal. A szovjet recept szerint ugyanis Lengyelországgal egyidőben Romániában és Jugoszláviában is "rendet" kellene teremteni, felszámolni a kommunista paradicsom állítólagos gyümöl­cseit kiröhögő kétkedőket, s - közvetlen moszkvai ad­minisztrációval intézni az ügyeket. Úgylátszik, a kremlini hierarchia — Afganisztán árnyékában — nem tartja taná­csosnak a régi — és általában jól bevált — recept alkalmazását. Legalábbis egyelőre. A kommunista paradicsom propagandisztikus diadalával azonban éppen ott van baj, ahol .Brezsnyev szerint minden ró­zsás: a Közép-Keleten és az arab világban. Líbiát, és elmebeteg diktátorát, Khádáfit, sose vették komolyan Moszkvában. Nem­csak azért, mert Khádáfi kiszámíthatatlan, hanem azért is, mert a hóbortos ezredes a saját maga kiszabott úton jár, s a szovjet tanácsadók véleményére egyáltalán nem ldváncsi. Márpedig Moszkva sose szerette az egyénies, "köz­ponti irányelveket" figyelmen kívül hagyó helytartókat. Ettől eltekintve, Khádáfi a klasztrofó­­bia minden jelét magán viseli: biztos lévén abban, hogy köz­vetlen környezete bukására tör, mindenkit válogatás nélkül lik­vidál, akire a gyanú legkisebb árnyéka esik. így például Omar Morhága őrnagyot, korábbi kebelbarátját, a líbiai kom­munista mozgalom egyik vezérét és Moszkva hűséges kiszolgálóját, júliusban börtönbe vetette összeesküvés vádjával. (Valószínű, hogy az Őrnagy azóta alulról szagolja az ibolyát.) Egy angolai fogadáson Khádáfi egyáltalán nem diplomatikus módon kifecsegte, hogy Moszkvára csak addig van szüksége, míg fegyvereket vásá­rolhat tőle. Hasonló a helyzet Szíriában is. Bár Ászád egyik megállapodást a másik után írja alá Moszkvában, a damaszkuszi Baath-párt alig egy év leforgása alatt háromszáz kommunistát tartóztatott le és küldött börtön­be. A szeptemberi Iszlám ünnepségek során a szíriai mollák legbefolyásosabb vezetője a kommunizmus elleni szent háború szükségességéről hcszélt, mialatt Ászád az előkelőségek számára fenntartott tribünön fe­szengett. Az olajból meg­gazdagodott Líbiával puszil­­kodni és a fegyvereket küldő Kremlinnel szeretkezni teljesen különálló a belső biztonságtól és a belső bajkeverők, értsd: kommunisták felszámolásától. Ászád Gamal Abd el Nasszert kopírozza; a különbség az, hogy Ászád naiv és tehetségtelen. Semmivel sem jobb a kom­munista paradicsom kilátása a leghűségesebbnek tűnő arab szatellitben, Irakban sem. Száddám Husszein, a 43 éves diktátor, Hiram Mosley szerint "funny guy" az Iszlám tenger­ben. A hatalom megkaparintása óta szakadatlan harcot folytat a shiite többség és a sunni kisebbség között a rendelkezésé­re álló olajmilliárdokból. Az iraki Baath párt úgy hasonlít a szíriai Baath párthoz, mint Ann Margaret Frankensteinhez, így a shiitek mellett állandó éberségben kell lennie az ászádi baathistákkal szemben is. Szak­értők szerint hajszálon múlt, hogy Moszkva helyett Washingtonhoz közeledett volna: ez a hajszál az Izrael elleni "közös arab" front propagandájának volt köszön­hető. Száddám a jelenlegi arab világ egyik legagyafúrtabb, leg­körmönfontabb, de kétség­telenül legtehetségesebb egyé­nisége. Az elmúlt hetekben tar­lóit nagy shiite ünnepek alatt, amikoris a szekta Imám Husszein mártírhalálára emlé­kezett (Husszein Imám Ali ‘unokaöccse volt; Alinak tulaj­donítják a szekta megalapítását), Száddám dagadó kebellel szemlélte a Bagdadban fel­vonuló iraki shiiteket, akk üvöltözve követelték róni shte testvéreik teljes kiirtását. Husszein jordániai király nyilatkozta egyszer elismerőleg Száddámról: "A Próféta óta ó az egyetlen, aki a homok­­sivatagban is képes viítet találni". Szerencsére a magyar nyelv­ben a túlvilági paradicsom és a kerti paradicsom ugyanazzal a szóval határozandó meg. N'ern nehéz ilusztrálni hogy melyk rothadt.

Next

/
Thumbnails
Contents