Menora Egyenlőség, 1981. január-március (20. évfolyam, 838-847. szám)
1981-01-03 / 838. szám
MEN □ EH ,Mr.August J.Molnar P.O.Box 1o 3 4 New Brunswick, N'ew Jersey o39o3 U.S.A. ^“nond class mail Registration No. 1373 CANADA / USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Pi.No. 104970 AZ (SZAKMAI MAGYAR ZSIDÓSÁG IAP1A VOL. 20. 838 Ár* 70 cent. JAN. 3. 1981 ÚJ ÉVTIZED AGGÁLYAI ÉS REMÉNYEI Ismét eltelt egy esztendő és az optimista politikai analizátor szeretné ezt egy évtized befejezésének minősíteni, sokkal inkább, mint új évtized kezdésének, mert ha ezt fogadjuk kezdésnek, könnyedén úgy járhatunk mint a cigány, akit hétfő haj nalban'visznek akasztani, ‘ ‘ na ez a hét is jól kezdődik!". Maradjunk tehát annál, hogy 1980-al lezárult az a dekád, amely a szabadvilágot fönnállásának legnagyobb veszélyéhez sodorta és az utolsó év — amely utolsó egy év volt — tényleg az utolsó a reménytelenségek éveiben. Illetőleg nem is volt olyan reménytelen, mert igaz, hogy a nyugat nem tudta megoldani az iráni túszok kiszabadítását, még mélyebbre sodródott bele a reménytelen közelkeleti válságba, elvesztett egy néhány afrikai államot s a legjobb úton van ahhoz, hogy Közép-Amerika is kicsússzon a kezéből, de ugyanakkor némi megelégedettséggel nézhetjük, hogy a Szovjetunió egy év alatt sem tudta leküzdeni az afgán ellenállást, látszólag tehetetlenül áll szemben a lengyel népmozgalommal, csatlós államai nem hajlandók a feltétlen engedelmességre és mezőgazdasági és ipari szervezetlensége következtében súlyos gazdasági válságban van. Vagyis tulajdonképpen mindkét fél csak negatívumokat jegyezhetett fel magának s vigasztaló ellentételként könyvelheti el csupán a másik fél bajait Legyünk tehát optimisták. Próbáljuk elhitetni magunkkal — hátha beválik — hogy Amerika az új Reagan-i adminisztrációval valóban elindul a felemelkedés útján, ami egyúttal szövetségesei politikai bajain is segíteni fog. A jelek biztatóak. Két héttel ezelőtt már elemeztük az addig kinevezett új amerikai kormány-tagok múltját és várható jövőjét, közben azonban összeállt a teljes csapat is. Ezek közül legnagyobb jelentőségű az új külügyminiszter, Haig tábornok kinevezése. Kontraverziális kijelölés volt ez. Haig-ot nemcsak azzal vádolják ellenfelei, hogy állítólag szerepe volt a Watergate-ügy ügyetlen eltussolási kísérletében, hanem azzal is, hogy mint Kissinger tanácsadója, annak idején ő vette rá Nixont Vietnam és Kambodia bombázására és mint a NATO főparancsnoka "hisztérikus szovjetgyülöletről" tett tanúságot. Ellenfelei hisztérikus gyűlölködését nyugodtan fogadhatjuk el pozitívumként. Ha a világ az elmúlt időkben közeledett az atomháború veszélyéhez, ez csak azért volt, mert a vezető nyugati politikusok túlzottan is reszkettek az atomháborútól. Nem mintha a félelemre nem lenne meg az ok, de vezető stratégák és atomfizikusok egyaránt azt a tételt állították fel, hogy az atomháború ugyan elkerülhető, de ha azt tételezik Tel, hogy valószínűtlen, akkor válik csupán elkerülhetetlenné. Vagyiá Amerikának teljes erővel kell elkezdenie a fegyverkezést, erőt kell mutatnia minden téren, s ebből a szempontból, egy kiváló katona kinevezése külügyminiszterré: jó jel. A kezdeti nagy handabandázás után nem is lesz semmi probléma a szenátusban Haig kinevezésének szentesítésével. Brzezinski, Carter elnök biztonsági főtanácsadója az év utolsó napjaiban televíziós nyilatkozatot adott. Természetesen, mint demokrata funkcionáriustól azt várták tőle, hogy Haig kinevezése ellen lesz. Nem ez történt, Brzezinski kijelentette: ha a szenátus előtt eskü alatti tanúvallomást kell adnia, úgy nem tehet mást, mint hogy Haig-et alkalmas embernek minősiti a külügyminiszteri tisztségre. Mi az, ami alapvetően változhat meg az amerikai külpolitikában? Az első lépés, hogy a nyugati világ vezető hatalmának szövetségeseit kell ráncba szedni. Ezek úgy viselkednek mint a vezető nélküli cserkészek. Valójában azonban alig várják, hogy valaki összefogja és megfelelően irányítsa őket. Az elmúlt évek egyik jellegzetessége az volt, hogy Nyugat-Európa legjelentősebb politikai ereje, a Szociáldemokrata Internationale a Szovjetunió felé csúszott el. Felelőtlenség lenne azt mondani, hogy a kommunizmussal szimpatizálnak, csak éppen komolyan mérlegelik Európa “finnlandizálásának" lehetőségét, vagyis szépen beálltak azoknak a sorába, akiket a lenini taktika a hasznos idiótáknak nevez. De ebből a körből talán nem is lesz nehéz őket kiszabadítani és elérni, hogy a szociáldemokrácia gondolatát Európában ne Olof Palme, Willy Brandt és Michel Foot, hanem náluk realistább politikusok képviseljék. Jelentős változás képzelhető el a kinai nyitás kérdésében is. Reagan elnök már a kampány során tanújelét adta annak, hogy nem nagyon bízik a Vörös Kínával való szövetség hatékonyságában. Természetesen nem politikai elfogultság vezeti (ilyesmit egy komoly államvezető nem engedhet meg magának) hanem az a véleménye, hogy a Kínával való.barátkozásnak egyetlen értelme Moszkva katonai sakkban tartása. Kiderült azonban, hogy Kína katonai hatalomként még közepesnek sem minősíthető és ahhoz, hogy hadseregét modern fegyverekkel szereljék fel, az egész Egyesült Államok 3 évi fegyverkezési költségének átadására lenne szükség. Világos, hogy erről szó sem lehet, így Reaganék szerint a kínai szövetség kisebb értékű, mint ahogy azt eredetileg feltételezték s ráadásul Kínának nagyobb szüksége van Amerikára, mint fordítva, tehát nyugodtan lehet velük erőhelyzetből tárgyalni. Hogy az analízis helyes-e vagy sem, azt a jövő eseményei dönthetik el. de mindenesetre az elkövetkezendő egy-két évben mindkét oldalról kevesebb hangzatos szeretet megnyilvánulást várhatunk, esetleg több tényleges eredményt. A leghatározottabb fellépést Reaganéktól az első hónapokban Közép-Amerika kérdésében várunk. Nigérián ugyan már aligha lehet segíteni, de El Salvador még megmenthető. Amerika erőteljes segítséget fog adni a gerilla-mozgalom felszámolásához és a junta mérsékelt vezetőjét Duarte-t fogja támogatni s ugyanakkor a háttérben igyekezni fog elnyomni a szélsőséges, jobboldali beállítottságú Guilermo Garda hadügyminisztert Egy ilyen politika nemcsak erre a kis országra lesz hatással, de érezteti majd eredményét Panamában, sót bizonyos fokig Kubában is. Nem várhatunk viszont túlzottan hatékony fellépést a Közel-Keleten, ehhez pillanatnyilag nincs meg az amerikai potenda. Reaganék ugyan nemcsak a 24 milliárd dollár váltságdíjat, vagy a 9 milliárd dollár előleget nem fogják kifizetni Iránnak a túszokért (amit még Carterék is visszautasítottak) de nyilván egy fillért sem fizetnek. Ez nem fog a túszok lemészárlásához vezetni: általában az idő múlásával mindig az ember-rablók azok, akik bizonytalanokká válnak és a végén örülnek, ha saját bőrüket menthetik meg. így lesz ez az iráni államvezető emberrablók esetében is. Ezzel szemben Reaganék nem tehetnek semmit egyelőre a Szovjetunió F olytatas a 2 oldalon 4 Nácik garázdálkodása és a kommunista paradicsom Losonczy László: “A nácizmus és kommunizmus közti különbség pontosan olyan, mint a kutya és az eb közti fogalomkülönbség. Napjaink bizonyítják, hogy nácikbói lesznek a leghűségesebb kommunisták.1’ — Sulyok Dezső. a háború utáni magyar demokrácia egyik politikusa. * A múlt heti cikkemben közölt denveri konferencia során örömmel üdvözöltem egy Cleveland-ban élő magyar származású barátomat, aki nemcsak kitűnően képzett egyetemi tanár, hanem éleslátású politikai megfigyelő is, amellett, hogy rendszeres olvasója a Menórának. (Ami önmagában véve jeles osztályzatot érdemlő szokás.) A Hilton éttermének kényelmében időszerű problémákról társalogtunk, külpolitikáról és amerikai politikáról. a Metropolitan opera csődjéről, és a Pittsburg Steelers formahanyatlásáról. S mert a greensboro-i per hatása még mindig nem múlt el, a társalgás elkerülhetetlenül erre a témára terelődött. Mint ismeretes, 1979 november 3-án egy szervezett "Death to the Klán (Ku-Klux-Klan)" tüntetés során, melyet a CWP, Communist Workers Party kezdeményezett, az el len tüntetésre összegyülekezett Klán tagok és neonáci provokátorok öt CWP tüntetőt meggyilkoltak. A november közepén tartott greensboro-i tárgyaláson, huszonhárom. heti pereskedés után az esküdtszék felmentette a gyilkossággal vádolt négy klánt és két neonácit. (Utóbbiak az American Nazi Party tagjai voltak.) Clevelandi barátom a "nevető harmadik" szemszögéből vizsgálta az ügyet: "Ha a nácik irtják a kommunistákat, vagy megfordítva, legalább az a vigasztaló, hogy nem ártatlan emberek az áldozatok". Ami nyilvánvalóan — barátom szerint — azt is jelenti, hogy a megszokott náci-kommunista puszilkodás helyett a szélsőségesek egymás ellen fordulnak. Persze, az ügyet nem lehet ilyen könnyedén kezelni. A greensboro-i tüntetésben a kommunisták mellett a Southern Christian Leadership Conference, és a National Organization of Black LIniversity and College Students tagjai is resztvettek, számos észak-karolinai polgár társaságában, akik demokratikus joguknak vélték a Ku-Klux-Klan és a neonáci mozgalom szaporodó kilengései ellen való tüntetést, ami megtámadhatatlan joga minden egyénnek vagy csoportnak egy demokratikus rendszerben. A szólás- és gyülekezési szabadság otthonában nemcsak az aggasztó, hogy e közönséges bűntény elkövetőit — függetlenül az áldozatok politikai világnézetétől — egy törvényes bíróság önvédelemre hivatkozva felmenti. A tavaly novemberi eseményeket, hála a televízió éber riportereinek, tízmilliók nézték az esti hírszolgálatban: a bírósági döntés e tízmilliók józan ítélőképességét tette nevetség tárgyává. Láthattuk ugyanis, hogy a klán és neonáci gyilkosok, elhajítva korábban használt husángjukat, előhúzták pisztolyukat, s addig lövöldöztek a felvonulókra, míg utolsó golyójuk is elfogyott. Az északamerikai közvélemény Greensboro nélkül is sejtette, hogy a déli államokban változatlanul baj van a demokráciával és a polgári jogokkal. Bár négereknek nem kell többé az autóbusz hátsó részében utazniok, s néger utazók, legalábbis papíron, szobát kaphatnak "fehér" szállodákban, a rabszolgakor réme ugyanúgy kisért, mint a • XIX. században. A federális kormány polgári jogok betartását ellenőrző hivatalnokai időnként nyomtalanul eltűnnek, többet "ismeretlen tettesek" az éj sötétjében véresre vernek, s jelentéseik a déli postahivatalokban "elkallódnak". Négerek változatlanul másod- és harmadosztályú polgárok a Karolinákban, Alabamában és Georgiában; céltáblái egy intézményes diszkriminációnak és áldozatai egy fajgyűlölő kampánynak. Keserű szájízt okoz, hogy a greensboro-i kirakatper után a Klán és a neonáci párt diadalmas vitustáncot lejt. Harold Covington, a neonácik vezére, büszkén és dagadó önérzettel jelentette ki újságírók előtt, hogy "Amerika ébredése küszöbön áll: a keresztény fehér réteg hovatovább nem tűri a színesek és zsidók garázdálkodását". A per utóhatását figyelve, nincs kétség afelől, hogy a bigott déli államok örömmámorban úsznak a felmentő ítélet után, s nyilvánvaló, hogy a fajgyűlölő csürhe vehemensebb tagjai vérszemet kapva, további súlyos atrocitásokat kezdeményeznek i majd. * A kommunista forradalom hatvanharmadik évfordulóján a moszkvai ünnepségek a szokottnál csendesebb légkörben zajlottak le, legalábbis a katonai parádét tekintve. Annál zajosabb volt az ünnepségeket kísérő propaganda. A Reagan számára küldött "figyelmeztetés" mellett Brezsnyev büszkén jelentette ki, hogy a kommunista paradicsom ideológiája "megállíthatatlanul" terjed Európában, Afrikában és Ázsiában. (Az amerikai elnökválasztásra való tekintettel a szovjet vezér "tapintatosan" eltekintett az amerikai földrész emlegetésétől.) Figyelemreméltó volt e propaganda évenként ismétlődő procedúrájában a Közép-Keletre, s a nyugatázsiai térségre való utalás. Persze, Brezsnyev elvtárs nem említhette nyilvánosan, hogy valami baj van ezzel a kommunista paradicsommal. Főleg a Közép-Keleten és a .nyugatázsiai térségben. A virág nem éppen úgy virágzik, ahogy azt Brezsnyev és fiókdiktátorai elképzelték. A románok és jugoszlávok egyre türelmetlenebb táborát most már a lengyelek is gazdagítják. Reformtörekvésekre a múltban Moszkva csak egyféleképpen tudott reagálni: nyers erőszakkal, a vörös hadsereg felvonultatásával és a valódi vagy képzelt ellenforradalmi bűnösök likvidálásával. Csakhogy a jelenlegi lengyel reformmozgalom egy olyan komplex, aminek megoldása nem tanácsos ezzel a megszokott nyers erőszakkal. A szovjet recept szerint ugyanis Lengyelországgal egyidőben Romániában és Jugoszláviában is "rendet" kellene teremteni, felszámolni a kommunista paradicsom állítólagos gyümölcseit kiröhögő kétkedőket, s - közvetlen moszkvai adminisztrációval intézni az ügyeket. Úgylátszik, a kremlini hierarchia — Afganisztán árnyékában — nem tartja tanácsosnak a régi — és általában jól bevált — recept alkalmazását. Legalábbis egyelőre. A kommunista paradicsom propagandisztikus diadalával azonban éppen ott van baj, ahol .Brezsnyev szerint minden rózsás: a Közép-Keleten és az arab világban. Líbiát, és elmebeteg diktátorát, Khádáfit, sose vették komolyan Moszkvában. Nemcsak azért, mert Khádáfi kiszámíthatatlan, hanem azért is, mert a hóbortos ezredes a saját maga kiszabott úton jár, s a szovjet tanácsadók véleményére egyáltalán nem ldváncsi. Márpedig Moszkva sose szerette az egyénies, "központi irányelveket" figyelmen kívül hagyó helytartókat. Ettől eltekintve, Khádáfi a klasztrofóbia minden jelét magán viseli: biztos lévén abban, hogy közvetlen környezete bukására tör, mindenkit válogatás nélkül likvidál, akire a gyanú legkisebb árnyéka esik. így például Omar Morhága őrnagyot, korábbi kebelbarátját, a líbiai kommunista mozgalom egyik vezérét és Moszkva hűséges kiszolgálóját, júliusban börtönbe vetette összeesküvés vádjával. (Valószínű, hogy az Őrnagy azóta alulról szagolja az ibolyát.) Egy angolai fogadáson Khádáfi egyáltalán nem diplomatikus módon kifecsegte, hogy Moszkvára csak addig van szüksége, míg fegyvereket vásárolhat tőle. Hasonló a helyzet Szíriában is. Bár Ászád egyik megállapodást a másik után írja alá Moszkvában, a damaszkuszi Baath-párt alig egy év leforgása alatt háromszáz kommunistát tartóztatott le és küldött börtönbe. A szeptemberi Iszlám ünnepségek során a szíriai mollák legbefolyásosabb vezetője a kommunizmus elleni szent háború szükségességéről hcszélt, mialatt Ászád az előkelőségek számára fenntartott tribünön feszengett. Az olajból meggazdagodott Líbiával puszilkodni és a fegyvereket küldő Kremlinnel szeretkezni teljesen különálló a belső biztonságtól és a belső bajkeverők, értsd: kommunisták felszámolásától. Ászád Gamal Abd el Nasszert kopírozza; a különbség az, hogy Ászád naiv és tehetségtelen. Semmivel sem jobb a kommunista paradicsom kilátása a leghűségesebbnek tűnő arab szatellitben, Irakban sem. Száddám Husszein, a 43 éves diktátor, Hiram Mosley szerint "funny guy" az Iszlám tengerben. A hatalom megkaparintása óta szakadatlan harcot folytat a shiite többség és a sunni kisebbség között a rendelkezésére álló olajmilliárdokból. Az iraki Baath párt úgy hasonlít a szíriai Baath párthoz, mint Ann Margaret Frankensteinhez, így a shiitek mellett állandó éberségben kell lennie az ászádi baathistákkal szemben is. Szakértők szerint hajszálon múlt, hogy Moszkva helyett Washingtonhoz közeledett volna: ez a hajszál az Izrael elleni "közös arab" front propagandájának volt köszönhető. Száddám a jelenlegi arab világ egyik legagyafúrtabb, legkörmönfontabb, de kétségtelenül legtehetségesebb egyénisége. Az elmúlt hetekben tarlóit nagy shiite ünnepek alatt, amikoris a szekta Imám Husszein mártírhalálára emlékezett (Husszein Imám Ali ‘unokaöccse volt; Alinak tulajdonítják a szekta megalapítását), Száddám dagadó kebellel szemlélte a Bagdadban felvonuló iraki shiiteket, akk üvöltözve követelték róni shte testvéreik teljes kiirtását. Husszein jordániai király nyilatkozta egyszer elismerőleg Száddámról: "A Próféta óta ó az egyetlen, aki a homoksivatagban is képes viítet találni". Szerencsére a magyar nyelvben a túlvilági paradicsom és a kerti paradicsom ugyanazzal a szóval határozandó meg. N'ern nehéz ilusztrálni hogy melyk rothadt.
