Menora Egyenlőség, 1980. július-december (19. évfolyam, 814-837. szám)

1980-09-06 / 822. szám

, Lí r. Augus t J . !ii o 1 aa.r P.O.Box lo34 N e vv Brunswick, N e v; v U.S.A.

men □ en

Second class mail ‘ration No. 1373 CANADA

jA Second class mail paid at F lushing N.V . 11351. Di.No. 104970

íz (szakmai

MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

Sept. 6. 1980

Ára 70 cent.

Vol. 19. 822.

MOST KEZDŐDIK A VÁLASZTÁSI FINIS

Mire olvasóink kezükbe veszik ezt az ünnepi lapszámot, már 60 nap sincs hátra áz Egyesült Államok elnökválasztásáig, amely 4 évenként a világ legjelentősebb politikai eseménye — és ezt itt nem elhamarkodottan mondtuk ki, hiszen fontossága, potenciálisan még helyi háborúk kitörésénél vagy befejezésénél is jelentősebb. Ebben az esztendőben még jelentősebbé teszi az, hogy ha hinni lehet az általános véleménynek, nem csupán az elnök személyének kiléte dől el, hanem esetleg olyan jelentős erőátcsoportosulás történik az amerikai politikában, amit a történészek 1880- hoz és az 1932-es roosevelti győzelemhez hasonlítanak. Lehetséges, hogy teljesen új korszak kezdődik, hogy az amerikai belpolitikán belül új tömegkoalíciók alakulnak ki, amik aztán nem 4 vagy 8 évre, hanem évtizedekre befolyásolják a világ, bár talán pillanatnyilag hanyatlónak tűnő, de mégis leghatalmasabb államának alakulását.

1932-ben Francklin Delano Rooseveii egy olyan demc’ rata pártot tudott maga köré tömöríteni, amelyben felsorakozott a párt hagyományos magja mellé minden déli állam, minden nemzeti kisebbség, és a szakszervezetek. Ez a koalíció lényegében azóta is hatalmon van; a Demokrata Párt azóta is megszakítás nélkül többséggel rendelkezett a törvényhozás mindkét házában és az államok kormányfői székeiben. Bár még 60 nappal a választás előtt is korai lenne ebben jóslásokba bocsátkozni, mégis elképzelhető, hogy a kép megváltozik és ezúttal a Republikánus Pártnak sikerül egy ilyen széleskörű koalíciót kialakítania. Ha ez megvalósul, úgy még elképzelni sem lehet pontosan, milyen jó és milyen rossz fordulatokat hoz ez magával. Éppen ezért ebben a pillanatban nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk felmérni a várható alakulásokat a szavazásra vonatkozóan, annál is inkább, mert a hagyományok szerint a tulajdonképpeni elnökválasztási küzdelem hivatalosan szeptember l-ével kezdődik meg.

Nem hivatalosan több, mint egy éve folyik. Hiszen mindenki tudja, milyen komplikált az Egyesült Államok választási rendszere, mennyi energiát, pénzt emészt fel, amíg a két nagy párt kandidátus-jelöltjei egymás közti harcukban döntik el előválasztások és konvenciók során, hogy ki lesz a párt

zászlóvivője. Egy évvel ezelőtt még vagy tíz jelöltről beszéltek, akik közül 6-nak komoly esélyt is adtak, s ez most 3-ra csökkent le, a Demokrata Párt vezetőjére, a jelenlegi elnökre, Jimmy Carterra, a Republikánus Párt hivatalos jelöltjére. Rónáid Reagan volt californiai kormányzóra és egy úgynevezett független jelöltre, John Andersonra.

A közvéleménykutató intézetek már lázasan dolgoznak, s egymás után jelennek meg az ún. vélemény-szondák, amelyek ebben a pillanatban azt mutatják, hogy — amennyiben a választásokat ma tartanák — a győztes a republikánus Rónáid Reagan lenne. Szinte halljuk a felszisszenést, azt a

„ :£J\ J

■1 c:»-;

kétséget, amit a vele szembenálló sajtó próbál beletölteni a szavazókba: egy középszerű filmszínész az elnöki székben?

Elhatározott szándékunk, hogy ezúttal nem saját véleményünkről Írunk, és senkit nem kivánunk döntésében befolyásolni, de azért mégis megkérdezzük: miért ne? Miféle értelmetlen elfogultság az, hogy egy filmszínész nem lehet politikus? Sőt: miért ne lehetne jó politikus? Az Egyesült Államokban az utolsó évtizedekben egymást követték az elnöki székben katonák, ügyvédek, üzletemberek, farmerok. Mindegyik ellen lehetett kifogást felhozni, jogos kifogást. De abban szinte mindenki egyetért, hogy az utolsó igazán jó elnök egy nyakkendő ügynök volt. Harry Truman. Tehát, ha lehet jó elnök a nyakkendő ügynök, akkor lehet színész is, lehetne rakodómunkás, multimilliomos filantróp, vagy akár pincérnő. A foglalkozásnak nincs semmi köze a politikai

MEGHÍVÓ

érzékhez, az. észhez sem. Egy igazán jó elnöknek egyet kell tudnia: eléggé ismerni az embereket ahhoz, hogy segítőtársait, tanácsadóit ügyesen válassza meg. A jó tanácsadók jó elnököt jelentenek, a rossz tanácsadók rossz elnököt, maga a személyiség, pláne a személyiség foglalkozása ezt kevéssé befolyásolja.

De olvasóink nyilván nem elmefuttatást várnak tőlünk ezúttal, hanem azt, hogy mi lesz a várható eredmény? Nem tudjuk! Mert valóban igaz, hogy az Egyesült Államok közhangulata szeptember elsején Rónáid Reagan felé hajlik, de még közel két hónap van hátra, tehát rengeteg olyan dolog történhet, amely akár az utolsó pillanatban is befolyásolja az amerikai választók véleményét és hangulatát. Rengeteg múlik azon is, hogy a két vagy három televíziós vitán melyik jelölt tűnik vonzóbbnak a nézők szemében. Nem követ-e el valamelyik egy jóvátehetetlen baklövést. Ma már például pontosan tudjuk, hogy négy évvel ezelőtt Gerald Ford bukását az a bizonyos elszólás okozta Lengyelország függetlenségéről, amit valószínűleg ő maga sem mondott volna el, ha nincs lámpaláza és van egy fél perc gondolkodási ideje. Ki tudhatja, hogy nem követ-e el valamelyik jelölt hasonló nyelvbotlást.

Ugyancsak döntően, nyom a latba, hogy mennyi szavazatot von el a két nagy párt jelöltjétől a független jelölt, John Anderson. Valamit mindkettőtől elvesz. Reagantól azért, mert Anderson republikánuspárti képviselő és a középtől kissé jobbra álló pártnak természetesen számtalan olyan tagja

A BNAI ZION - Nagyvárad és környéke Chapter 56 1980 október 4-én (szombat este) fél 9-kor ünnepli FENNÁLLÁSA 15 ÉVFORDULÓJÁT és a SZIMHÁSZ TÓRÁT A BNAI ZION DÍSZTERMÉBEN (136 East 39 St. Manhattan)

Glatt kosher vacsora, szabad ital, Continentalis zenekar biztosítják a kitűnő hangulatot.

Adomány $22.50

Kérjük telefonon a jelentkezését este 6 után Faragó Pálnál Stein Anikónál Csekket Stein

457 - 7011 261 - 4116 Dávidhoz küldjék

144-21 69kd

Flushing N.Y. 11367

ERRŐL A RENDEZVÉNYRŐL EGYETLEN TAGUNK SEM HIÁNYOZHAT!

is van, akik a középtől kissé balra állnak, s így Reagan személye nem felel meg nekik. A demokratáktól azért vesz el szavazatot, mert a liberális párt és a liberális érzelmű szavazók támogatására épít. Ezek a liberálisok esetleg elégedetlenek Carterral, de Anderson hiányában mégis inkább a demokratákra szavaznának. Néhány újságban az elmúlt hónapokban még az a gondolat is felvetődött, hogy az elektorok száma esetleg annyira megoszlik a három jelölt között, hogy végülis (így írja az alkotmány) a képviselőknek kell majd kijelölni az új elnököt. X

Ezt a képtelenséget nyugodtan elvethetjük. Anderson a jelenlegi közvéleménykutatási jelentések szerint 15-16 százaléknak a bizalmát bírja. A dolog természeténél fogva ez a szám csökkenni fog november

4-én. Andersonnak nem lesz többje, mint 8-9 százaléka. Ennyivel győzni egyetlen államban sem lehet, vagyis Anderson elektorainak száma nulla lesz.

538 elektort választanak, vagyis a többséghez kétszázhetven szükséges. Ki fogja ezt megszerezni? A kérdés szempontjából nem döntő, hogy mi országos viszonylatban a szavazók arányszáma. Az a jelölt, aki egy államban egyetlen szavazattal győz, megkapja az összes elektorokat, tehát még az is elképzelhető, hogy valaki úgy legyen az Egyesült Államok elnöke, hogy a többség ellene szavaz, de a választási aritmetika az ő oldalán van.

Ezeknek előrebocsájtása után nézzük meg, miként értékeli a két tábor a saját esélyeit szeptember elsején.

Legkevesebb vita a nyugati partvidék körül van. A pacifik oldal hagyományosan republikánus szavazó. Négy évvel ezelőtt Ford úgy kapott kétszáznegyvenegy elektort, hogy ebből csak negyvenhat tartozott az ország keleti feléhez, ebben az évben még nagyobb az eltolódás. Még Carter tábora sem csinál titkot abból, hogy az Ohiotól, Kentuckytól, Mississippitől nyugatra terjedő vonalat egy-két kisebb állam kivételével föladták. Még a 26 elektorral rendelkező Texasról is lemondtak, egyedül Oregon és Washington államokban reménykednek valami csodában, de ezt is csodának tekintenék.

Amire Carterék szilárdan számítanak, az a fővárostól délre terjedő terület, Mary-land, North és South Carolina, Georgia, Alabama,

Mississippi, valamint a hagyományosan demokrata Massachusetts.

Ezeknek a teljesen biztos demokrata elektoroknak a száma azonban alig több mint száz. A választás sorsa természetesen azokban a keleti és közép területi ipari államokban dől el, amelyeknek óriási elektorszámaik vannak. Soroljuk

fel azokat a nagyobb államokat, amelyekről mindkét fél azt hiszi, hogy ő fogja megnyerni. Ez New York, New Jersey, Pennsylvania, Ohio, Michigan és Illinois. Százötvenhét elektort választanak ebben a 6 államban, s aki ezeknek kétharmadát megszerzi, az biztosan győz is. Nézzük meg hogy szavaztak ezekben az államokban 1976-ban. New York, Pennsylvania és Ohio a

demokratákra, New Jersey, Michigan és Illionis a republikánusokra.

Ezt a bűvös kört még tovább is csökkenthetjük. A republikánusok azt állítják — lehet, hogy igazuk van, lehet, hogy nem — hogy Carter négyéves államvezetése aligha erősíthette meg a két nagy ipari állam, Michigan (Detroit) és Illionis

Folytatás a 3. oldalon...

Egyre fogy, porladozik a Menora munkatársi gárdája. Néhány héttel ezelőtt búcsúztunk el Bállá Erzsébettől, most pedig attól a barátunktól, attól az írótársunktól kell elköszönni, aki lapunk születésének első pillanatától ott állt mellettünk, résztvett gondjainkban, örömeinkben, s aki e 21 év alatt olvasóink legkedveltebbjei közé tartozott.

Szombaton, augusztus 3Ö-an elhunyt 78 éves korában Székely Molnár Imre. Halála tulajdonképpen nem érte váratlanul környezetét, és mégis hirtelen jött. Hónapok óta tudtuk, hogy Imrét az egyik legszörnyűbb betegség, a tüdőrák kínozza, és felkészültünk a legrosszabbra. Talán szentségtörés e pillanatban ilyet mondani, de mégis úgy fogalmazhatjuk: legalább ez a legrosszabb elmaradt. Székely Molnár Imrét, ezt a becsületes, tiszta, jószándékú embert szerette az Ur, megtakarította neki a hosszú hónapok fulladásos halálát. Imre ugyan napról napra gyengült, egyre kevesebb étel csúszott le, de nem szenvedett: Sőt, tele volt bizakodással, jegyezte, hogy milyen könyveket kell a következő napokban elolvasnia, afelől érdeklődött, hogy elég erős lesze ahhoz, hogy jövő tavasszal ellátogathasson Magyarországra, autóval el-el vitette magát barátokhoz, kollégákhoz egy kis beszélgetésre. Aztán a péntekről szombatra virradó éjszakán kétszer esett el, amikor ágyából ki akart szállni és másnap reggel Tériké, egy életen keresztül hűséges társa, felesége bevitte őt a torontói Central Hospital-ba. Az egész haláltusa 2-3 órát tartott, aztán Imre elszenderült.

Nemcsak felesleges, de lehetetlen is lenne jellemrajzot adni róla azoknak, akik nem olvasták írásait, akik nem voltak állandó figyelői életművének, akiket Imre nem vont bűvkörébe. Olvasóink között azonban ilyen csak nagyon elvétve akadhat. Visszaemlékezései, mikszáthi bőséggel csordogáló anekdotái, a régi, letűnt világ legkedvesebb, legbohémabb figuráinak jellemzése, ismertetése olvasóink kedvenc rovata volt. Székely Molnár Imrét tehát azok is íst merték, akiknek nem volt olyan szerencséjük, hogy valaha személyesen is találkozhattak volna vele.

Poéta nascitur. Az író születik. Ez különösen vonatkozik az olyan őstehetségekre, mint amilyen Imre volt, akinek nem volt szüksége arra, hogy az írás tudását, szabályait, technikáját másoktól, tanároktól, idősebb kollégáktól tanulja el. A magyar újságírásnak jelentős egyénisége volt, anélkül, hogy kategóriába lehetett volna sorolni, anélkül, hogy ideológiákhoz, pártokhoz kötötte volna le magát, anélkül, hogy hatalmasok kegyét kereste volna. A fiatal, lobogó sörényű Székely Molnár Imre szinte lénegyerekként robbant be a szegedi lapszerkesztőségbe és zsenijét egy csapásra oly jelentős írók és esztéták ismerték fel, mint Juhász Gyula, Móra Ferenc és még sokan mások, akik ebben az időben Magyarország második városának szellemi vezetői voltak. Ismerték a szerkesztőségekben, ismerték a kávéházakban, a kocsmákban, ismerték a korzón — megfordultak utána a lányok, asszonyok... a karrier egyik napról a másik napra delelőjére futott. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy már ebben az időben mindenki barátja volt Székely Molnár ugyanis harcos volt, aki bár nem tűrt maga körül pártkereteket, de mindig az első sorban csatázott minden igazságtalanság ellen, az üldözöttek védelmében a hatalmasokkal, és tollával kegyetlenül tudott döfni, vágni, ha valahol szándékos gonoszságot érzett. És így történt, hogy bár írásstílusa alapján egy ideig ”a szegedi Szabó Dezsőként” becézték, Imre mégsem tévedt el soha a politika olyan ingoványaiban, mely embertelenséghez vezetett, a nácizmus idején egyértelműen állt ki az üldözöttek mellett, írástudásával és emberségével egyaránt, mint ahogy kiállt az üldözöttek mellett később, a másik színű diktatúra idején is.

El is kellett menekülnie Magyarországról, hiszen az utolsó időkben a Kisgazda Párt sajtóosztályának egyik vezetője volt. Egy ideig Svájcban élt, feleségével, Terikével, aki Auschwitzból való visszatérése után vállalta Imre mellett a nem mindig könnyű, de mindig érdekes és becsületes életet, majd áttelepültek Kanadába. Az angol nyelv elsajátítása.. — hát bizony, ez volt Imre gyenge oldala — talán ezért nem lett érdeme szerint kiemelkedő cikkírója, munkatársa, esetleg szerkesztője valamelyik nagy kanadai lapnak. Székely Molnár és a magyar nyelv egymástól elválaszthatatlannak bizonyultak. De ízes történeteit élvezték az olvasók szerte az egész kontinensen, s a kör legfeljebb olyankor szűkült, amikor Imre kikapcsolt egyes újságokat, amelyekről úgy vélte, hogy azok politikai tisztessége nem felel meg az ó ízlésének. Ezért vagyunk büszkék arra, hogy a Menőmtől soha egy pillanatra sem tántorodott el, és most, hogy szemét lehunyta, íróasztalán még mindig jónéhány kézirat maradt, amit lapunknak szánt, s ami természetesen meg is jelenik majd.

Ha azt kérdeznék, tulajdonképpen mi volt Székely Molnár, költő, író vagy újságíró — a kérdésre szinte lehetetlen válaszolni. Mindhármat egyaránt gyakorolta, mindhármat sikerrel. Talán úgy mondhatnánk, fiatal éveiben olyan újságíró volt, akinek a szentsége a költészet. Ezt bizonyítja, hogy élete folyamán kiadott 15 könyve közül 10 verseskötet, s ezek mind a második világháború előtt jelentek meg, mint a Tiszapartján vagy az adys hangvételű Áldozás pogány oltárokon. A késői Székely Molnár Imre viszont olyan újságíró, aki a szakma keretein belül emelkedik írói magasságokba. Száműzetésében megjelent könyvei tulajdonképpen olyan újságcikkekből gyűjtött novellák, amik azonban kiállják a könyv, a legszigorúbb kritika mércéjét is. A Hallod-e Zsófi, a Föltisztul az ég, az Apostol és Paradicsommadár, a Forgó komédia már Torontóban jelentek meg, innen indultak el hódító útjukra, innen kerültek el minden magyar könyvszerető polcára.

Drága Imrém, hogyan búcsúzhatnánk tőled? Tériké említette, hogy az utolsó két napban még mindenáron velem akartál beszélgetni — próbáltál is elérni telefonon, de nem sikerült. Mennyire sajnálom! Vajon jóváteszem-e akaratlan hibámat, ha azt ígérem, hogy továbbra is rendszeresen fogok beszélgetni veled? Hogy a lapban megjelenő egy-egy karcofit, vidám vagy szomorú visszamlékezés régi jó időkre megüti-e azt a mértéket, méltó-e ahhoz a laphoz, amely ilyen tárgyú írásokat korábban Székely Molnártól hozott? Kevesen vagyunk ma már az ország határain kivül, akik féltő tisztasággal vigyázzuk ezt a szép nyelvet. S ha egy most kiesett közülünk, ígérjük, hogy a jövőben még nagyobb gonddal~ állunk őrt és nemcsak önmagunkért, hanem érted is, Székely Molnár Imre, kedves barátunk, akinek esetében még csak fogadalmat sem kell tennünk arra, hogy ’’nem felejtünk el”.

Felejteni? Ugyan már, ahhctz Te, Imre túlságosan robusztus egyéniség voltál. Most egyszerűen csak kimentéi az ajtón és várjuk, hogy mikor jössz vissza. Szervusz Imre!