Menora Egyenlőség, 1980. július-december (19. évfolyam, 814-837. szám)
1980-08-30 / 821. szám
, 15 r. A u 5 u s t J.l'olnar P.O.Box 1o 3 4 N e w Brunswick, New Jersey o 3 9 o 3 U.S.A. Second class mail »ration No. 1373 CANADA jA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Pi .No. 104970 HZ ESZAKAMtRlKM MAGYAR ZSIDÓSÁG IAP1A I • Vol. 19. 821. Am 70 cent. AUG. 30. 1980 Makacsság de módjával Pontosan ott tartunk, ahol évekkel ezelőtt — mondják a pesszimisták. Szerintük a közelkeleti válság az elmúlt hetekben annyira felforrósodott, hogy nemcsak az Izrael és Egyiptom közötti béketárgyalások szakadtak meg, de egy újabb közelkeleti háború kirobbanásától lehet tartani. A Begin kormány ellenzői ehhez még azt is hozzáteszik, hogy a dolgok ilyetén állásáért és azért, hogy Izrael politikailag és diplomáciáikig szinte teljesen elszigetelődött, a miniszterelnök makacssága a felelős. Érdemes egy kissé higgadt fejjel elgondolkodni azon, tulajdonképpen mi is a pillanatnyi helyzet. Kétségtelen az, hogy az elmúlt hónapok tárgyalásai során áz izráeli kormányzat olyan merev álláspontot foglalt el, amely egyeseknek néha indokolatlannak is tűnik, bár mi magunk is úgy érezzük, hogy egy kicsivel több rugalmasság ezekben a hónapokban talán hasznos lett volna, azért mégsem mernénk azt állítani, hogy Begin miniszterelnök elvesztette a mértéket és nincs pontos, sót reális politikai elképzelése a jövőre vonatkozólag. Először talán próbáljuk röviden összefoglalni az események alakulását. Az izráeli parlament törvénybe foglalta Jeruzsálemnek, mint Izrael fővárosának örök oszthatatlanságát. Ez önmagában elegendőnek tűnt ahhoz, hogy az Egyiptommal való béketárgyalások megszakadjának, mivel a palesztinai önrendelkezési jog kérdése megoldhatatlanná vált. Az arab országok még Egyiptomot is beleértve úgy értelmezik a Camp David-i megegyezést, illetőleg a Palesztin önrendelkezési jogot, hogy abba Jeruzsálem is beletartozik, mégpedig mint egy palesztin identitás (egyesek mellőzik az állam szó használatát, mások nem) szerves része. Izrael viszont végig azon az állásponton volt, hogy Jeruzsálem helyzetéről még tárgyalni sem hajlandó. A Kneszet határozat következtében, az állítólag mérsékelt arab államok is megvadultak és értekezletet tartottak Casablancában, ahol ismét meghirdették a Jiddah-ot, a szent háborút Izrael ellen. Ugyanakkor az ENSz-ben ismét a zsidó államot megbélyegző határozatot hoztak és felszólították azt a 13 országot, melynek követsége Jeruzsálemben van, hogy a külképviseleteket helyezzék át Tel Avivba. A javaslat mellett 14 ország szavazott, ellene senki. Az Egyesült Államok tartózkodott a szavazástól. Vagyis nem élt vétó jogával. Ily módon ez a határozat jogerős. Jogerős, csak éppen nem jelent semmit. Időközben megerősödött a palesztinai terrorista mozgalom, terrorista településeket, sőt, legutoljára közel 2 év után légiharcra is sor került, melynek során lelőttek egy legmodernebb szíriai repülőgépet. Tehát tényleg nem nagyon vigasztaló a helyzet, de azért semmiképpen sem kell reménytelennek minősíteni, még kevésbé attól tartani, hogy háború kitörésére kerülne sor. masak arra, hogy kész helyzetet teremtsen és majdan a béketárgyalások újabb megnyílása idején Izrael erősebb helyzetből indulhasson, mint a jelenlegi. Megszokhattuk a világpolitikában azt, - hogy minden szenzáció néhány hónap alatt elcsitul, elmúlik és azt, ami ma tűrhetetlen szenzáció, egy idő után már elfogadott kiindulási alapnak tekinthetik. Az amerikai politikának hagyományos sarkpontja az, hogy Izraelt támogassa. Ebből az utolsó hónapokban keveset élveztünk, mert Carterék igyekeztek eltáncolni ettől az elfogadott vonaltól, persze úgy, hogy közben mondogatták a jelszavakat. Beginnek azonban a jelszavak nem elegendőek. Ő már most fölkészül arra, hogy az elnökválasztások után, akár a régi elnökkel, akár egy új elnökkel esetleg komoly diplomáciai csatába kell bonyolódnia. Az, hogy a miniszterelnök a hét folyamán igen éles szavakkal ircu neki az Egyesült Állampkrak, amely elfordult Izráéltöl, tulajdonképpen egy közvetett fenyegetés az elnökválasztási csatába való beavatkozásról. Carter és a Demokrata Párt nehéz helyzetben van. Nemcsak az a veszély fenyegeti, hogy az elnöki széket vesztik el, de még az is, hogy évtizedek után először esetleg republikánus többség lesz a törvényhozásban. Carter tehát nem fog haragosan válaszolni a súlyos begini vádakra, még kevésbé fog bármit is tenni, hogy az ENSz döntések gyakorlati végrehajtására sor kerüljön. Ezzel ugyan is teljes egészében elvesztené a már most is megosztó zsidó szavazatokat, amit 3 jelentős államban New Yorkban, Californiában és Floridában a mérleg nyelvét képezhetik. Márpedig ha a demokraták elveszítik New Yorkot, ez nemcsak egyszerű, tianem szinte földcsuszamlásos republikánus választási győzelmet jelentenének. Izrael ugyan hivatalosan nem avatkozik be a választásba, de azért a miniszterelnök nem követ el butaságot, hogy ha arrafelé kacsint, annak a jóindulatát igyekszik megszerezni, akit az Egyesült Államok következő elnökeként tételez fel, tehát Reagan felé. És ha az Egyesült Államok pillanatnyilag tehetetlen a közel-keleti helyzet terén, úgy még tehetetlenebbek azok a közép és kishatalmak (beleértve Angliát és Franciaországot is) akik az ENSz e szélsőséges álfoglalását szavazatukkal elősegítették. Ha egyszer a zsidó államnak amúgyis tudomásul kell vennie, hogy a világ hajlamos behódolni az arab olajzsarolásnak, úgy igazán teljesen érdektelen, hogy felemelik-e a mutatóujjukat és azzal rosszakban integetnek, vagy sem. Mint ahogy az is érdektelen, miféle határozatokat hoznak Casablancában. Az úgynevezett szent háború ugyanolyan üres fenyegetőzés, mint volt bármikor. most talán még üresebb. Ezen az értekezleten például nem vett részt az a Líbia, amely mind között a legszélső-Folytatás a 3. oldalon... Mire jó egy bizottság? Heuréka! Az Egyesült Államok egy katonai vizsgálóbizottsága, több hónapi tárgyalás, kihallgatás után megtalálta mi volt a hiba az Irán elleni támadás tervében, amely az 52 amerikai túsz kiszabadítását célozta. A terv — mondja a kibocsátott jelentés — alapvetően helyes volt, csak éppen hevenyészett volt a stragégiai kidolgozás, mert — állapították meg a tudós hadvezérek — ha a támadás sikeréhez minimálisan 5 helikopterre volt szükiég, úgy nem nyolcat kellett volna útnak indítani, hanem tizet. Akkor a támadás sikerült volna és a foglyok már rég szabadlábon lennének és az Egyesült Államoknak nem kellett volna ilyen kudarcot elszenvedni. E vizsgálat eredménye olyan zseniális, hogy azzal nem is merünk vitába szállni. Legfeljebb annyit tehetnénk hozzá, hogy nem a jelentéktelen Menora volt az egyetlen olyan fórum a világon, amely ezt különleges vizsgálat nélkül, a támadás utáni napon megállapította. Hogy valamiben mégis egyedülállóak legyünk, most viszont mégis fölajánljuk az Egyesült Államok kormányának, hogy a jövőben közvetlenül hozzánk fordulhat ilyen döntőjellegű--vB8gáIatek végeredményéért. Mi, szegények lévén, néhány száz dollárért szívesen bocsájtottuk volna rendelkezésre ugyanezt az eredményt, amely így az Egyesült Államoknak súlyos dollármillióiba került. Pontosan nem tudjuk mennyibe, de talán helyes lenne e célra, egy szenátusi vizsgálóbizottságot alapítani, mely ezt néhány tízmillió dolláros költséggel kikutatja, aztán , mikor megvan az eredmény egy albizottságnak arról kell értekeznie, hogy mennyit ér az Egyesült Államoknak az ilyen különben megszerezhetetlen szakvélemény. Az adminisztráció urai évek óta arról próbálnak meggyőzni minket, hogy többek között azért kell megnyirbálni a felderítő titkos szolgálat költségeit, mert ezeket a pénzeket fölöslegesen dobják ki, vagyis mondjuk arra, hogy a Szovjetunió katonai terveinek mi a sebezhető pontja, arra nem érdemes pénzt költeni, de arra, hogy amerikáé, arra érdemes. Ez különben igaz is. Arra érdemes volna. De, hogy a stratégák azért üljenek össze és tanácskozzanak komoly képpel és komoly költséggel, amit bármelyik cserkészcsapat örsi összejövetelén 2 perc alatt megoldanak, az valóban több a soknál. Most már ugyanis tudjuk, hogy külön-külön egyik helikopter balesete sem okozott volna kudarcot, csak a háromé együtt, továbbá tudjuk azt, hogy az akció sikerült volna akkor, ha előzőleg megfelelően gyakorlatoztatják az abban résztvevő katonákat. Csak azt nem tudjuk, — és soha nem is fogjuk megtudni, — hogy ki a felelős a rossz szervezésért, a gondatlanságért, a kudarcért. Pedig ez megérne néhány tízmilliót. amely ismét bombákat robbant és emberéleteket pusztít, károsít az izráeli városokban. Begin miniszterelnök viszont megelégelte az állandó visszaütés politikáját és megelőző lépésekre határozta el magát. Szinte rendszeresen bombázzák és ágyuzzák a dél-libanoni Pró&áljuk beleképzelni magunkat Begin helyzetébe. Jeruzsálem és egy palesztin állam kérdésében a különböző izráeli politikai álláspontok között, tulajdonképpen csak taktikai differenciák vannak. Valószínűleg Begin úgy érzi, hogy ezek a hónapok az alkal-M EG HÍVÓ A BNAI ZION - Nagyvárad és környéke Chapter 56 1980 október 4-én (szombat este) fél 9-kor ünnepli FENNÁLLÁSA 15 ÉVFORDULÓJÁT és a SZIMHÁSZ TÓRÁT A BNAI ZION DÍSZTERMÉBEN (136 East 39 St. Manhattan) Glatt kosher vacsora, szabad ital, Continentalis zenekar biztosítják a kitűnő hangulatot. Adomány $22.50 Kérjük telefonon a jelentkezését este 6 után Faragó Pálnál Stein Anikónál Csekket Stein. 457- 7011 261 - 4116 Dávidhoz küldjék 144-21 69Rd Flushing N.Y. 11367 ERRŐL A RENDEZVÉNYRŐL EGYETLEN TAGUNK SEM HIÁNYOZHAT! Lengyelország üzenete A történetírónak évtizedek, néha évszázadok állnak rendelkezésére, hogy a múlt eseményeit higgadtan leirja, elemezze és a messzi idő távlatából lehetőleg tárgyilagosan kommentálja. Az újságírótól elvárják, hogy azon melegében mondja el azt, ami a közelében vagy a világban történik, fűzve hozzá a véleményét. — sőt, ha csak egy mód van rá, a kommentárjában még a jövőbe (legalább a közeljövőbe) is próbáljon bevilágítani. A feladat nehézségét — úgy is mondhatnék: lehetetlenségét — semmi sem mutatja meg jobban, mint a jelenlegi lengyel helyzet. Idestova két hónapja tartanak a sztrájkok Lengyelországban, — de mikor elkezdődtek, akadt-e egyetlen ember is a világban, aki el tudta volna képzelni, hogy egy ilyenaianyu és ekkora időtartamú sztrájkmozgalom lehetséges egy kommunista országban, — és ma akad-e egyetlen felelősségteljes ember, aki meg tudná mondani, hová fog mindez vezetni, mi történik holnap vagy holnapután? Hiábavaló jósolgatások helyett próbáljuk meg inkább megvizsgálni azt, mi a lengyel helyzetben az új, mik azok a tényezők, amik ezt az újat lehetővé tették és — bármit hozzon is a jövő — mi az, ami már az eddigiek alapján is kitörölhetetlen marad Kelet-Európa történelméből. Sztrájkmozgalmak eddig is voltak Lengyelországban. 1970- ben a munkások tízezrei szüntették be a munkát Gdanskban, — a kommunista párt akkori vezetője, Gomulka lövetett rájuk: több, mint 50 munkást lemészároltak és Gomulka belebukott az eseménybe. Utóda, Gierek igyekezett liberálisabb politikát folytatni, s mikor a munkás-elégedetlenség pár évre rá megint sztrájkokhoz vezetett, gyorsan kiegyezett a sztráj kólókkal. Akárcsak a múltban, a mostani sztrájkok is — élelmiszer-áremelések következményei. Akárcsak a múltban, Gierek eleinte most, is megpróbálkozott engedményekkel: a szórványosan sztrájkoló üzemek munkásai fizetésemelést kaptak. Csakhogy a múlttól eltérően, az engedmények a futótűz sebességével egyik üzemből a másikba, egyik városból a másikba vitték tovább a mozgalmat. És a múlttól eltérően, a gazdasági követelésekben egyre több politikai is járult: az emberi szabadságjogok, a sztrájkjog, a szabad és független (a kommunista párttól független) szakszervezetek megalakításának a követelménye. Nincs olyan kommunista rendszer, ami ezekben a kérdésekben tényleges engedményt tehetne. A mai lengyel helyzet egyik újdonsága — a mozgalom szinte elképzelhetetlen időtartalma mellett — az a holtpont, ahová a helyzet eljutott. S ahonnan pillanatnyilag senki sem látja a kivezető utat. Ebből fakad egyébként az események veszélyessége is. Egy másik újdonság: a mozgalom teljes és páratlan munkás-jellege . A magyar 56- han, a csehszlovák 68-ban nagy szerepük volt az intellektueleknek, az íróknak, művészeknek, újságíróknak, s nagy szerepe volt a kommunista párton belüli ,.revizionista” liberális irányzatoknak, amelyeket Budapesten Nagy Imre, Prágában Dubcek szimbolizált. A lengyel mozgalom — noha természetesen élvezi egy értelmiségi csoport rokonszenvét — teljes egészében munkásmozgalom, úgy ahogy az a marxizmus-leninizmus nagy könyvében megvan írva. Semmi sem kompromittálóbb egy kommunista rendszerre, mint az, ha a saját munkásosztálya fordul vele szembe es semmi sem köti meg jobban a pártvezetés kezét. Elhajtó vagy fellázadt miniszterelnököket és párt főtitkárokat el lehet mozdítani, félre lehet állítani, fel lehet akasztani, — rakoncátlan írókat börtönbe lehet vetni, de mit lehet csinálni sztrájkoló munkások százezreivel vagy millióival? Engedményeket tenni? Az engedményeknek (politikai) határai vannak. Lövetni rájuk? A sorstűzek következményei beláthatatlanok. Kérni vagy megengedni a Szovjetunió beavatkozását? A „munkásosztály első államáét” — a lengyel proletáriátus leverésére? Ennek már nemcsak a kommunista tömbön belül, de világméretekben is fel mérhetetlenek volnának a konzekvenciái. Ide kapcsolódik az a kérdés: mi tette a jelenlegi lengyel helyzetet egyáltalán lehetővé? Úgyis fogalmazhatnánk: az összes úgynevezett népi demokrácia közül miért éppen Lengyelországban állt és állhatott elő ez a rendkívüli helyzet? Nyilvánvaló, hogy a lengyel munkások életszínvonala a legalacsonyabbak közé tartozik és a húsárak emelése azt tovább rontotta. De egyedül ebben keresni a választ nem kielégítő. Ilyen méretű mozgalomhoz nemcsak gazdasági sérelmek kellenek, de kivételes öntudat is, — politikai öntudat és nemzeti öntudat egyaránt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Kelet-Európában Lengyelországnak van a legöntudatosabb munkásosztálya, amelyik ismeri a saját erejét, bízik a saját erejében és nem éri be azzal a meglehetősen passzív életbölcsességgel, hogy elégedjünk meg azzal, ami van — úgy sem lehet semmit sem csinálni” A lengyel nemzeti öntudat — és erről sokan megfeledkeznek — nem egészen azonos az ún. keleteurópai kis népekével. Nemcsak azért nem, mert az orosz-ellenességnek sehol sem olyan mélyek a hagyományai, nemcsak azért nem, mert a katolicizmusnak sehol sem olyan mélyek a gyökerei, hanem azért sem, mert a lengyel nem kis nép. A lengyel Európa nagy népei közé tartozik. Az ország 35 milliós lakossága több, mint Magyarországé és Csehszlovákiáé, vagy Romániáé és Bulgáriáé vagy a Benelux országoké és egész Skandináviáé együttvéve, nem beszélve arról a 10-15 millió lengyelről, akik szerte a világban élnek, s akikről nem lehet nem beszéjni, hiszen náluk összetartóbb és szervezettebb közösség kevés van, s mert olyan világpolitikai szerepet játszó emberek vannak köztük, mint Il.János Pál pápa vagy az amerikai elnök elsőszámú külpolitikai tanácsadója, vagy a lengyel eredetűek közt az amerikai külügyminiszter és a francia köztársasági elnök legközvetlenebb munkatársa A lengyelek még akkor is, amikor nem is volt önálló nemzeti államuk, amikor a szent szövetség országai osztozkodtak rajtuk, vagy amikor Hitler és Sztálin szakították ketté hazájukat, — akkor is azt énekelték: Nincs még veszve Lengyelország! Hogyan mondanának le nemzeti sajátságaikról — s hosszabb távon: a függetlenségükről, — akkor, amikor a világ figyelmének középpontjába kerültek? Persze, mindnyájan tudjuk: manapság az események forgataga olyan, hogy - égyik „szenzáció” a másikat követi. Most, amikor sok szó esik Lengyelországról az olyan tegnapi szenzációkat, mint az iráni amerikai túszok sorsa, vagy Afganisztán, szinte már el is felejtették. De — és ezzel elérkeztünk az utolsó problémakörhöz, amit ezeken a hasábokon még felvetnénk, — akárhogy folytatódjék és végződjék is az, ami ma Lengyelországban zajlik, — az immár két hónapja folyó események kitörölhetetlenek, nemcsak Közép-Európa, hanem az egész világ emlékezetéből. Lehet, hogy győztesük nem lesz, de vesztesük már van: a bűnbakként gyorsan leváltott miniszterelnökön es minisztereken kivül a kommunista gazdasági rendszer, a kommunista politikai rendszer és mindezek mögött, mindezek forrásaként a Szovjetunió. Manapság, amikor a nyugati világot — a szovjet aggresszivitás és a saját tehetetlensége következtében — jónéhány kudarc érte, az emberek hajlamosak bizonyos elcsüggedésre, defetizmusra, — hajlamosak kiiktatni a tudatukból azt, hogy a pöffeteg, terjeszkedő, fenyegetőző és zsaroló orosz birodalomnak is megvannak a maga problémái, sőt, igazából ennek a birodalomnak a problémái a legsúlyosabbak, mert megoldhatatlanok. Igen, a nagy baj az, hogy a nyugat erről újra és újra megfeledkezik — annyira, hogy már eszébe sem jut, ha (mint most) az események eszébe nem juttatják. Arra, hogy kiaknázza őket, mint ahogy az oroszok kiaknázzák a nyugat nehézségeit, semmiféle terve vagy elképzelése nincsen. Pedig — az egyetlen Izrael kivételével — sem Ázsiában, sem Afrikában, sem másutt olyan megbízható, szivéhez, leikéhez, kultúrájához, civilizációjához közelálló barátai és potenciális szövetségesei nincsenek, mint a lengyelek, a magyarok, a csehek és a többi kelet- és középeurópai nemzet. A 35 éves szovjet fennhatóság ellenére, sőt: éppen ezért Ezt üzeni ma Lengyelország is. Mikor fogja a nyugat ezt az üzenetet meghallani? Meghallani és megérteni? P.V.
