Menora Egyenlőség, 1980. július-december (19. évfolyam, 814-837. szám)

1980-07-05 / 814. szám

MENDEH

f Sir. August J . ■<'olnar

P.O.Box lo34

Brunswick, New Jersey o j jo -Second class mail “ “‘ registration No. 1373

u•b•A • CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Pi .No. 104970

HZ fSZHKHMlUKM MOTU ZSI9UU UPU

VOL.19, 814. Ár« 70 cent. JULY 5 1980.

n

b?

< !>■ -0

EGRI GYÖRGYKONZER VÉLET - ROSSZABB A HALÁLNÁL

Nekem már akkor is gyanús volt az ügy, amikor 5 évvel ezelőtt olvastam a lapokban, hogy a feltámadás küszöbén állunk, mert bár senki sem tudhatja még pontosan mikor szólalnak majd meg a feltámadás harsonái, az már kétségtelen, hogyha lelkünket nem is, de testünket fagyasztással konzerválni tudjuk arra az időre, amikor az orvostudomány eredményesen lesz képes szembeszállni minden, ma még gyógyíthatatlannak minősített betegséggel. Gyanakodtam, mert ebben a fagyasztásban valahogy nem tudtam hinni. Olyan rohadt világ van körülöttünk, — mondottam — minden rohad, miért pont abban lehetne megbízni, hogy a rohadás ellen eredményesen tudunk fellépni, hátha rohadás elleni küzdelmünk is rohad. Mindez 5 évvel ezelőtt jutott eszembe, mert ekkor történt, hogy egy kaliforniai társaság kezdeményezésére és vállálkozásában, egy szerencsétlen szülőpár befagyasztatta 12 éves elhunyt kislányát közvetlenül a halál bekövetkezése előtti pillanatokban. Elképzelésük az volt, hogy majd a későbbi jövőben valahol kiolvasztják, kigyógyítják a ma még gyógyíthatatlan állapotából és így normális életet biztosítanak neki.

Most aztán olvasom, hogy alig 5 év kellett ahhoz, hogy feltételezésem igazolódjon, mert kiderült, hogy 5 év után a fagyasztás már nem fagyaszt, illetőleg fagyasztva is bekövetkezik az elkerülhetetlen bomlási folyamat. És megrázó meglepetés ért. 5 évvel ezelőtt ugyanis teljes helytelenítéssel néztem a szülők reménytelen reménykedését, de nem tudtam tőlük megtagadni szánalmamat botor reménykedésükért, amivel összekeverték a halhatatlan lélek esetleges létezését a halhatatlan test jövőbeni lehetőségével. Ma azonban más a helyzet. A szülők kijelentették, hogy az olvadásban lévő egykori testet újból befagyasztják, mert lesz ami lesz, meg akarják őrizni az öröklét részére.

Nem hiszek nekik többé. Mondják rám, hogy cinikus, hogy gonosz vagyok, mondják rám, hogy lábbal taposom az erkölcsi törvényeket, akkor sem hiszem el, hogy 5 év után az emberi gyász többet jelent egy sajgó emléknél, nem hiszem, hogy valaki folytatni akarná a mindennapos életet az 5 évvel ezelőtti kedvessel, nem hiszem, hogy pont ez a montreáli házaspár az, amely az emberiség története során először, nemcsak arra az anyagi lehetőségre, de arra a szeretet-fokra is eljutott.

mely feljogosítaná őket Isten szerepének átvételére.

Az alapvető kérdéseknek már 5 évvel ezelőtt is fel kellett volna merülnie agyukban, dehát Istenem, akkor még tele voltak friss fájdalommal, friss gyásszal. Azóta azonban eltelt 5 év és ime föláll minden idők legigazságosabb bírója, aki azt mondja: jól tettem, amit tettem, még 5 év után sincs bennem semmi kétség. Boldog emberek. Nekem még soha nem sikerült semmi olyat tennem, semmi olyanban ítélkeznem magam és mások felett, amivel kapcsolatban 5 év után ne lennének kételyeim.

Soraim nyilván nem jutnak el a szülőkhöz; kár. Megkérdezném ugyanis tőlük, hogy vajon tudják-e a fagyasztási módszer ebben a pillanatban még kezdetleges állapotban van. Fagyasztani könnyű, de úgy látszik, a fagyasztás nem olyan tartós, mint amilyennek szeretnénk, vagyis a fagyás is olvad. Még mindig ez a kisebb probléma; az igazi bökkenő az olvasztással van. A fagyasztott testet ugyanis az abszolút nulla hőfokán kell tartani (ami nem tévesztendő össze a fagypont hőmérséklettel, hanem minusz 273 Celsius fokot jelent) a kiolvasztásnak viszont egyetlen pillanat alatt kell történnie, ellenkező esetben az életet nem lehet rekonstruál- Az egyik, hogy az újrafagyasztott test az idő közbeni lassú olvadás következtében, amúgyis örökre jóvátehetetlen károkat szenvedett, a másik, a rosszabb eset, hogy a bomlási folyamat nem indult meg s így a szülők képesek gyermeküket konzerválni mégpedig a tudomány fejlődésének tempójától függően, legkevesebb egy évszázad távolságba.

Lehet ugyanis, hogy száz év múlva az egyetlen pillanat alatt történő kiolvasztás megvalósítható lesz és az emberformájú jégtömbből egyetlen másodperc alatt egy 12 éves kislány fog előpattanni. Iszonyatos. Mi ehhez képest egy halál okozta csapás? A szülő, aki gyermekét ennek teszi ki, nyilván nem tudja, hogy egész tudásunk, ismeret-anyagunk egy hatalmas léggömbhöz hasonlítható, amit nmiel nagyonbra futunk. Iminél többet tuaunk, annál nagyobb az ismeretlennel érintkező felület, vagyis annál kevesebbet tudunk viszonylagosan, annál több dologról tudjuk, hogy nemtudjuk, azt amit tudni kéne.)

Nem felelhetünk például arra a kérdésre, hogy ki szereti jobban gyermekét, vagy más hozzátartozóját, az-e, aki reménytelen helyzetben át-HELYREIGAZÍTÁS

Múlt heti számunkba olyan súlyos szerkesztőségi hiba csúszott be, ami már nem csak súrolja, de túl is haladja a tudatlanság határát. Brazília fővárosának Buenos Airest tettük meg Rio de Janeiro helyett.

A szerkesztő bűne, s nem magyarázható mással, mint az Újságok szerkesztésénél szinte kötelező kapkodással. Nemrég egy nemzetközileg ismert koncertzongoristával fordult elő, hogy egy társaságban Sibelius Finlandiájának eljátszását kérték tőle, ő leült a zongorához, és játszani kezdte Dvorak Moldváját. Pedig tudta, csak éppen nem figyelt oda. így jártunk mi is. Mindenesetre olvasóink (már akik észrevették a hibát) elnézését kérjük.

engedi őt a természet törvényeinek; vallási fogalmak szerint “belenyugszik Isten akaratába", vagy az-e, aki fellázad a szerves élet örök körforgása ellen.

Ahogy az idő, vagy legalábbis az én időm múlik, egyre inkább hiszek abban, hogy a céltalan és kínos, vagy fájdalmas élet erőszakos úton való fenntartása, pláne a beteg kívánsága ellenére, alig valamivel enyhébb bűncselekmény, mint egy egészséges emberélet elvétele. Egy ilyen, a jövőre való elraktározást még akkor is helytelenitenék, ha az eredmény száz százalékosan biztos lenne, még akkor is, ha az egykori 12 éves kislány maga követelte volna ezt, de a szülői határozatot aztán semmiképpen sem tudom elfogadni. Nem mintha kétségbe vonnám a szülők jogát, hogy egy 12 éves gyermek nevében és helyett joguk van intézkedésre, hanem azért, mert a szülők nem gyermekük élete, hanem saját életük érdekében határoztak így. A Risiány élete, a fizikai halál bekövetkeztével visszavonhatatlanul és kétségtelenül lejárt. A halott gyerek nem érez fájdalmat halála fölött. Az elárvult szülőnek nagy fájdalma nem az, hogy a gyermek nincs, hanem az, hogy ők vannak gyermek nélkül. Nem tudom elképzelni

például, hogy val. nelyik szülő úgy határozna: fa; asszák be a gyermekét majt,an, annak halála idején, akkc., amikor ők maguk már esetiig 20 éve a temetőben porlad; ak. A szülő ugyanis jól tudja hogy saját halálával megszűnnek a problémái. Mivel hozzá többé nem jut el semmilyen létmegnyilvánulás, tehát a jövő teljesen érdektelenül hagyja őt. A befagyasztás nem a gyérmék jövőjének, hanem saját életük későbbi megjavításának reményében történik, \bban hisznek, hogy a puszii tó betegség gyógymódjának megtalálása, a kiolvasztás niódjá al egyetemben még az ő — a szülők — életében megtörténik és így mégegyszer talál! :>zni fognak gyermekükkel. És egy ilyen meggondolás, egy ilyen szülői magatartás megbocsájtható a gyász bekövetkeztének pillanatában, de 5 évvel eésőbb hipokrízisnek, szenzációhajhászásnak, gyűlöletesnek tűnik.

A szülők tulaj ónképpen a poklot készítik elő imádott gyermekük jövőbeli élete számára. Életét mesterségesen a végtelenbe akarják meghosszabbítani, 12 éves korát száztizenkét éves korba, vagy ezertizenkét éves korba áthelyezni és ezzel olyan helyzetbe hozni, amiben semmije sincs meg, ami más 12

éves kislánynak megvan. Képzeljük el a feltámadás időbelileg még bizonytalan pillanatát.

Az első kérdés: minek? Az élet százezerszámra alakul naponta és már régen nem az a problémánk, miként biztosítsuk az emberiség fennmaradását, hanem, hogy miként szabályozzuk azt. Naponta százezer, vagy millió új variáció. Elképzelhetőe, hogy szükség van egy plusz variációra? A valószínűség, hogy ez az egy létvariáció bármilyen formában eltérne a szabványtól, hogy különleges lenne, majdnem nulla. De tételezzük fel, hogy valóban különleges variánsról van szó és a 12 esztendős kislány befagyasztott testében egy két méteren felüli magasugró, egy világszépségverseny győztese, egy jövőbeni Nóbel-díjas agytekervényei, egy évszázadok távlatába világító művészi fárosz, vagy akár egy új Megváltó, a tökéletes jóság földi megtestesítője pusztul el. Vajon ilyen esetben érdemes lenne kitolni, illetve áthelyezni életét jövő századokra?

Nem, még akkor sem. Emberi fajtánk fejlődése ugyanis szédületes sebességgel halad. Senki nem juthat Nóbel-dijhoz ma azért, mert a relativitás elméletének tökéletes értője. Aki kettő és negyed métert ugrik a magasba ma, az negyedszázad

múlva esetleg csak jelentéktelen, önmaga kedvtelésére sportoló, amatőr versenyzőnek számit. És ha századunk legnagyobb rajzolói, Matisse, Picasso, Braque a reneszánsz festők modorában, stílusában, technikájával dolgoztak volna, senki sem tekintette volna őket komoly alkotó művészeknek, mint ahogy nem vesszük már komolyan azokat a politikai gondolkodókat, akik múlt századi politikai eszmék alapján próbálnak bennünket boldogítani.

Agyunk tulajdonképpen egy különleges komputer. Az átlagember agya csak azoknak az adatoknak, ismereteknek alapján tud működni, amiket gyermekkorában betáplálnak. Csak a legritkább zsenik képesek az emberiség számára teljesen új gondolatokat produkálni. Az átlagagyba betáplált adatok azonban egy idő után túlhaladottá s ezért értéktelenné válnak. Itt van egy 12 éves kislány, akit valamikor 50, 100, 200 év múlva feltámasztanak és ha ez az agysejtek károsodása nélkül sikerül, úgy a mai ismeretek, mai adottságok, a ma erkölcsi kódexe alapján fog funkcionálni. Mindaz, amit gyermekkorában megtanult, feltámadása idejében egy új világban, felhasználhatatlan lom. Tehát

NEUTRONBOMBA

FRANCIAORSZÁGNAK

Amilyen érdekes és izgalmas volt a világpolitika alakulása az e?t.''n^egeléz^^eB,' .mányira szürke, jelentéktelen volt az elmúlt napok eseménysorozata. Úgy látszik, hogy július megérkeztével beköszönt az uborkaszezon, amit még a lefutottnak ígérkező amerikai pártkonvenciók sem fognak megváltoztatni. Volt ugyan a hét folyamán három érdekes külpolitikai esemény, mely megérdemli a kommentárt, de igazi újdonságot egyik sem tartalmazott.

A legfontosabb, hogy Schmidt, a német kancellár, megérkezett Moszkvába, tárgyalt Brezsnyewel és kiderült, hogy ettől a megbeszéléstől egyik tábornak sem kellett túlságosan tartania. Schmidt a velencei megbeszélések eredményeként nemcsak mint német kancellár, hanem mint az egész Nyugat szószólója érkezett Moszkvába. Pohárköszöntőjétől tehát a Politbüro tagjai nem voltak túlzottan elragadtatva. "Németország a nyugati védelmi szövetség szilárd pontja — mondotta Schmidt — de ez nem jelenti azt, hogy ne kívánna békés és jó gazdasági kapcsolatokat kiépíteni a Szovjetunióval. Ehhez azonban az kell, hogy Moszkva megszüntesse a jelenleg világra nehezedő háborús feszültséget. Ennek pedig egy módja van, ha visszavonják csapataikat Afganisztánból. Mégpedig nem tessék-lássék, és néhányezret, hanem mind a 85 ezret, és nem küldenek a helyébe másikat. Hagyják, hogy az afgánok saját maguk intézzék országuk ügyeit.”

Brezsnyev válasza rendkívül világos "nyet” volt. A részletes indokolást egy másik politbüro-tagra hagyta, aki elmagyarázta, hogy a szovjet csapatok kivonásáról azért nem lehet szó, mert az úgynevezett forradalmi kormány olyan népszerűtlen Afganisztánban, hogy egyetlen percig sem lenne képes tartani magát. Ebből logikusan következik, hogy a Szovjetuniónak kell fenntartani. Forradalmi kormányok (így vélekedik hivatalosan a Politbüro) mindig követnek el véres, súlyos hibákat, az afgán kormányok pedig még több ilyen hibát követtek el, mint más országokban az előfordult. Ez azonban nem ok arra, hogy egy forradalmi kormányt sorsára hagyjanak.

Az ügyhöz,kommentárt fűzni fölösleges. A nyugati világ és a keleti világ között azért nem lehet megegyezés, mert annyira más

nyelven beszelnek, hogy semmifele tolmácsi közremuködessel sem érthetik meg egymást.

Viszont annál mulatságosabb az a Párizsból érkező hír, hogy a francia kormány kidolgozta és megkezdte sorozatgyártását a neutron-bombának, tehát annak a fegyvernek, amely csak az emberéletet oltja ki, de az épületeket épen hagyja, s aminek előállítását 3 évvel ezelőtt Carter elnök lefújta. A franciák nem tagjai a NATO katonai egyesülésének (természetesen tagjai a nyugati blokk egyesülésének), s így nem tartotta magára nézve kötelezőnek Carter elnök naiv elhatározását amit a Szovjetunió érzékenységének megkímélésére hozott, hanem előállította ezt a fegyvert. És mot éppen Schmidt moszkvai látogatása idején jelentették be, hogy Franciaország nemcsak saját védelmére, de Nyugatnémetország védelmére is hajlandó ezekkel a neutron-bombákkal.

A harmadik hírtől már csak ásítani lehet. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa megbélyegezte Izraelt. A megbélyegzés oka: az Izraeli Minisztertanács és a Parlament most iktatta törvénybe Jeruzsálem egyesítését.

Lényeges ellenvélemény nem volt. A kommunisták kivételével minden ellenzéki párt a kormánnyal együtt szavazott. Múlt héten lapunkban cikket írtunk arról, hogy helytelennek tartottuk Begin miniszterelnök provokatív építkezési tervét Jeruzsálemben, de természetesen mi ugyanúgy, mint a világban minden épelméjű zsidó ember, magától értetődőnek tartjuk, és helyeseljük Jeruzsálem egységének törvénybe iktatását. Az ENSZ-döntésben a legszomorúbb, hogy az egyhangú volt. Még az Egyesült Államok sem használta vétó-jogát, hanem tartózkodva a szavazástól lényegileg hozzájárult Izrael megbélyegzéséhez.

Nagyobb tragédia nincs. Most itt állunk bélyegezve. Az ENSZ- döntés egyetlen dologra alkalmas, hogy a békefolyamatot lelassítua. A lelassítás persze a Szovjetunió érdeke, de az Egyesült Államok, amelyik gyosítani szeretné a folyamatot mégsem akadályozza meg a Szovjet diplomáciai sikerét, mert még mindig félnek, hogy ellenségeik nem fogják szeretni őket.

Ki érti ezt? És mikor térnek észre?

vagy át kell állítania teljesen az agyát, vagy egy idejét múlt gondolkodási rendszerrel, szellemi kitaszítottként tengeti életét egy számára érthetetlen világban Embertársai nyelvét, gondolatrendszerét nem érti; szülője, barátja nincs, feltámasztott id' gén állatfajta. Sőt még énnél ; kevesebb, állatkerti darab.

étszáz év múlva, a múzeumok kitömött gyűjteményeibe beállíthatnak egy élő 12 éves kislányt, akit szülei szerető gondoskodása helyezett ide a múltból.

A “minek" kérdése után felvetődik a “kinek”? Természetesen nem a gyermeknek. Hiszen az élet befejezése után nem jelentkezik hiányérzet. Soha senki nem felelt még és nyilván nem is fog felelni arra a kérdésre: mi lett volna, ha Ő nem hal meg? Nem is a szülőknek, hiszen akkor azok már régen nem lesznek. Nem barátoknak rokonoknak és főleg nem a társadalomnak, amelynek elég gondja lesz az ázalagnyűzsgésben, akkori-élei képesnek minősített “egyedi eltartásával”. A híres magyar regény, az Új Zrinyiász jut eszünkbe, ahol Zrínyi Miklósra és hős társaira a csörgősapkás bohóc szerepe vár. Különben is, a természet törvényein való erőszaktevés, végső fokon mindig céltalan. Itt nem csak a beteg kislány esetére gondolok. A legenda szerint Jézus feltámasztotta Lázárt. Hol vagy Lázár?

Meddig élt a feltámasztott Lázár? Húsz évig, vagy ötvenig? Ki tudja? Már pedig a feltámadásnak öröklét nélkül semmi értelme nincs. Az, hogy' egy egyed mikor élte le a számára előírt 12, 50 vagy 80 évét, az emberiség ismert hatezer éves és előttünk álló egy éves, vagy 500.000 éves történelmében teljesen mindegy. Az, aki meghalt, talán a tudomány szempontjából egy idő után feltámasztható, de az, akinek rokonai, utódai, kortársai meghaltak, az feltámaszthatatlan. Próbáljon valaki egy régi, öreg temetőben dönteni arról, hogy az 500 évvel ezelőtt meghalt 30 éves anyát érdemese feltámasztani, vagy az 510 évvel ezelőtt meghalt 1 éves gyermekét. Nem is érdekel senkit, az emberiség szempontjából egyre megy s az akkori anya fájdalma gyermeke halála felett ugyancsak egyre megy. Tehát ugyan mit számít, hogy ez a 12 éves kislány valaha feltámad-e és él-e még 20, 30 vagy 40 évet, ha egyszer nem tartozik semmihez, nem tartozik senkihez.

5 évvel ezelőtt gyászukban még sajnáltam ezeket a szülőket, de most az újrafagyasztás idején csak megvetni tudom eszetlen kapaszkodásukat a terméketlenségért és a terméketlenség ellen egyaránt. De mégy így sem kívánom nekik, hogy az ő nevüket jegyezzék fel az annalesekben, mint az emberi élet első konzerválok. A konzervéletet tudniillik azért gyűlölöm, mert szeretem az életet. Annyira szeretem, hogy csak a teljes értékű életet tudom elviselni, a puszta vegetatív lét, a céltalan, hiábavaló élet nem vonz, de iszonyít.