Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)

1980-02-29 / 796. szám

• -4- T ”a1 ns.r

,5!r. August J .... o i r

p 0.3ox lo34 ~n -7

« . Kew Jersey o39o3

Ü e J ofUflS «Iw*- r

U.3.A.

/VNENDETl

Second class mail registration No. 1373 CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Dj.No. 104970

AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

VOL. 19. 796 Ára 70 cent. FEBR. 29. 1980

MÉGEGYSZER

A KANADAI VÁLASZTÁSOKRÓL

Azon az emlékezetes vasárnapon amikor az ottawai parlament költségvetési vitájában leszavazták a kormányt senki nem értette, hogy tulajdonképpen mi is történt. Épp ezekben a napokban volt szinte biztosra vehető, hogy a konzervativoknak legalább egy év nyugodt kormányzati lehetőségük van, egészen addig amíg a liberális párt megválasztja új vezérét, s az új vezért kellőképen megismeri az ország. Joe Clark az akkori miniszterelnök nyilván ezt értékelte túl, s így követte el azt a hibát, hogy egy olyan szigorú költségvetést terjesztett a ház elé, amit az ellenzéki pártok nem fogadtak el. Nem azért, mert nem voltak tisztában azzal, hogy egy ilyen nagyon kemény, szigorú és magas adókkal dolgozó költségvetés végsófokon jogosult, hanem mert azt remélték, hogy az ellenvélemény hangoztatásával népszerűségük növekedni fog. A bukás kormánypártot, ellenzéket, poltikai megfigyelőket egyaránt váratlanul ért. Nem csoda, hogy az új demokata párttal rokonszen»cíó egyik kitűnő újságíró Douglas Fisher így fordult konzervatív kollégájához McKenzie Porterhez: úgy fest a dolog, elsöprő konzervativ győzelem lesz. Mire Porter így felelt: az elsöprő talán túlzás.

Mi lehetett az oka,hogy az egész ország ennyire rosszul kalkulált? S mi lehetett az oka, hogy 8 hónap alatt alapvetően változott meg a közhangulat? Igaz, Joe Clark sok apróbb hibát követett el gyakorlatlanságában, de nem követett el semmi olyat, amely az ország helyzetét alapvetően rontotta volna, tehát tulajdonképpen megérdemelte volna, hogy elképzeléseinek valóraváltásához kissé több időt adjanak.

És főleg mi lehetett az oka, hogy az ország lakosságának 48 százaléka egy olyan pártot támogatott, amelynek vezére a

választások kiírásakor éppen lemondásban volt s a párt megújhodását éppen attól remélték, hogy ettől a vezértől végre megszabadulnak. Minderre a feleletet talán csak évtizedek múlva fogják megadni, nem annyira a történészek, mint inkább a tömegpszichológia kutatói.

A demokrácia játékszabályai alapján, mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy legalább 4-5 évig Pierre Elliott Trudeau lesz a miniszterelnök és ez a liberális párt kegtöbb vezetőjének legalább annyira fáj, mint a konzervatívoknak. Lehet, hogy az elkövetkezendő években kialakul majd egy olyan új gárda, amelynek valamelyik tagja képes lesz átvenni Trudeau örökét, egyelőre azpnban nincs ilyen. Ma nem Trudeau a pártvezér, hanem Trudeau a párt. Ez a helyzet az egyik alap-aggodalom az új mányzattal kapcsolatban. A miniszterelnök tehetségét senki sem vonja kétségbe. De nagyvonalúságával nagyszabású hibák is járnak együtt.Trudeau beállítottságánál fogva alkalmasabb autokrata uralkodónak, mint demokratikus miniszterelnöknek. De — mondják hívei — az elkövetkezendő zavaros években a quebecki válság idején éppen ilyenre van szükség. Még az is lehet, hogy igazuk van.

A másik gyengesége az új liberális kormánynak, hogy az ország “felbillent’’. Winnipegtől nyugatra egyetlen mandátumot sem kaptak a liberálisok, sót szavazati arányuk nem érte el a 23 százalékot. Ezzel szemben 148 mandátumból 74-et a francia kanadai szavazók biztosítottak részükre.

Veszélyes precedens. Ugyanis, ha tovább analizáljuk a dolgokat azt látjuk, hogy Ontárioban a mérleg nyelve az etnikus körzetekben hajolt el, s legalább 30 olyan liberális képviselő jött

be, akiknek körzetében első vagy másodgenerációs bevándorlók jelentették a többséget.

Természetesen egy demokráciában minden szavazat

egyenlő értékű. De mégis rosszat v jelez,ha az ország angolszász őslakossága szinte egységesen kerül szembe a többi etnikus csoporttal. Azt ugyanis tudomásul kell venni, hogy az igazi angol Kanada, Nyugat- Kanada. S bizony nem jó, ha egy ország egyik fele uralja a másikat, pontosan ugyanúgy nem jó, mintha egy konzervativ győzelem esetén, az ország többi része uralta volna Quebecket. ;

Ezek az uj liberális kormányzattal kacsolatosan döntő aggodalmaink. Nem az. ho«v fog-e Trudeau ismét csókolódzni a kubai diktátorral Castróval, vagy hogy elküldi-e végülis Kanada sportolóit Moszkvába vagy sem. A kanadai külpolitika amúgy sem állt soha a világ figyelmének középpontjában. Belpolitikában sem valószínű, hogy nagy fordulatokra

kerüljön sor. E téren a liberálisok abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a választási kampány során nem tettek semmiféle 'fjéretét; tehát nincs mit megszej r.’ok, j ?nem még programot sem adtak. Teljesen szabad kezük lévén nyilvánvalóan gazdasági realitásokra figyelnek majd, ez pedig—hacsak nem akarják az országot még súlyosabb adósságokba dönteni — hogy a gazdasági vérkeringést megszigorítják, az életszínvonal rohamos növekedését megfékezik. Vagyis, az a költségvetés amit az uj kormány a parlament elé teijeszt majd, legfeljebb részleteiben fog különbözni attól, amit mint ellenzéki párt elvetettek, de fővonalakban nem.

A választások eredményeként tehát még azok, akik a liberális párt ellen szavaztak sem tehetnek egyebet, minthogy támogatják P.E. Trudeau kormányát abban a nem konnyú feladatban, hogy az ország egységét megőrizzék.

Normalizáció közben nehéz

tárgyalások

A bélyeg és telefon vagy telex tarifa Izráel és Egyiptom között ugyanolyan, mintha két állam polgárai Ausztriával akarnának levelet vagy szót váltani. A szárazföldi és tengeri úton történő kapcsolat is megindult ezekben a nápokban, de nem olyan egyszerűen, mint európai államok között. Van vízumkötelezettség. S amig a nagykövetségek és konzulátusok nem kezdték meg működésüket, azaz 1980 február 26-ig, a vízumokat az izráeli külügyminisztérium adta ki.

Amit titokban lehet tartani, az mind menni fog a két ország kapcsolatában. Sajnos, a mi újságjaink mindent kifecsegnek, mert nálunk tökéletes a sajtószabadság. A kairói kioszkokban már kaphatók az Izraelben megjelenő arab lapok és a Jerusalem Post, s ha a Davar, a Háárec és a többi lap kockáztatja a silány üzleti kilátást, azokat is ki lehet függeszteni akárhol. Megtudhatják tehát, hogy Egyiptom modern távközlési felszerelések iránt érdeklődik elsősorban, hogy távíró és

telefonszolgálatát feljavítsa. Azt meséli egy Kairót járt barátunk, hogy napokig nem volt képes telefonálni sehová. Se Tel- Avivba, se Bécsbe. Mi, magunk gyártjuk ezeket a telefonközpontokat, igaz, hogy ennek ellenére el vagyunk maradva és évente 100 ezer ember vár telefonra,de ennek más okai vannak.Tudunk szállítani és boldogan is tesszük az általunk feltárt Szuez öböli kőolaj ellenében. Hacsak a nagy nyilvánosság, amelyet a mi sajtónk biztosít ezeknek a tárgyalásoknak, nem árt meg az üzleti kapcsolatoknak. Azt is megírtuk ugyanis, hogy Egyiptom megvásárolta tőlünk a telefon és távíró hálózatot, amelyet a Szináj félszigeten épített katonai bázisok számára létesítettünk. Ez volt az első gyakorlati üzletkötés és nyilván Egyiptom járt jobban.

Aztán, nem is sokára, az El A1 is elindíthatja járatait Kairóba. Az igazgatóság már kapott egyet a fejére, mert bejelentette, hogy ekkor vagy akkor már fel is száll az első repülőgép. Nincs

joga a vállalatnak ilyen bejelentésre, amig a kormány nem hozza létre a légügyi egyezményt a két ország között. De azért meg lesz hamarosan.

A Szadat ajánlotta óriási terv, hogy a Nílus vizét a Negevbe vezessék, a pusztaság megtermékenyítésére, hatalmas vívmány lenne, bár éppen most közölték velünk, hogy a Negev talajában húsz millió köbméter víztartalék rejlik, eddig azért nem tárták még fel, mert a kormány inkább Somronban és Júdeábán telepít. Lehet, hogy a Nílus olcsóbb lesz, mint a 10 millió font, amelyet a víz megtalálásába kellene fektetni. Mindezt persze ünneprontó rossznyelvek fecsegik és igen sajnálatos, hogy mi sem hallgathatjuk el, mert nem lehetünk különbek mint fiatalabb és szemfülesebb kollégáink. Nem maradhatunk le a hírekkel.

Közben váijuk Sol Linowitz washingtoni ügyvéd urat, akit Jimmy Carter rendkívüli nagykövetnek nevezett ki, hogy segítsen megteremteni az

autonómiát a Nyugati Partvidék es a gázai sáv lakossága számára. Jó fiskális ez a rokonszenves, diplomata külsejű zsidóember, az egyik washingtoni konzervativ templom elnöke és elöljárója. Két fivére inkább az ortodoxia felé hajlik. Nagy ügyvédi irodájuknak mindenütt vannak kirendeltségei az USA területén. Sol, a senior, legutóbb az USA és Panama közötti szerződést ütötte nyélbe, a híres csatorna tulajdonjogáról. Mindezt amerikai szellemben, ügyvédi honorárium ellenében. Azért is megkapja majd a honoráriumot, ha létrehozza az autonómiát, amelynek tárgyalásai egyelőre egy helyben vesztegelnek.

Furcsa ország ez a nagy Amerika. Vajon közük azt is, hogy mennyi lesz a honorárium!? Az izráeli sajtó éhesen csapna rá erre a szenzációra. S vajon mennyi lesz a jövedelmi adója és az értéktöbblet illeték!? Igazán megtehetnék nekünk ezt az indiszkrét szívességet. Megfogadom, hogy a Menóra olvasóit azonnal tájékoztatom felőle...

Orosz manipuláció Németországban

A novemberi elnökválasztás előkészületei annyira elfoglalják Amerika népét, hogy a lapokban alig-alig esik szó arról: novemberben Európában is lesz egy olyan választás, amely döntően befolyásolhatja világunk jövőjét. Nyugatnémetországban választanak új parlamentet és ezzel együtt új kormányt is.

Ha hinni lehet az előzetes jelentéseknek, úgy ez a választás rendkívül szoros lesz és szinte lehetetlen megjósolni, hogy hatalmon marad-e a szociáldemokrata párt, vagy ismét a polgári keresztény demokrata párt veszi át a kormányrudat.

Mint ahogv az új elnök személye, az Egyesült Államokban esetleg döntő világpolitikai fordulatot jelent, ugyanúgy múlhat a Nyugat és az Atlanti Szövetség jövője azon: ki győz Nyugatnémetországban. Éppen azért fontos tisztázni — nemcsak a frontokat — de néhány téves képzelet is. A jelenlegi szociáldemokrata kormány miniszterelnöke Helmuth Schmidl, aki pártjának jobbszárnyához tartozik, a Godesbergi Kongresszus döntésének megfelelően szakított a marxizmussal. Kétségtelen, hogy a nyugati egység híve.. Tisztában van a Szovjet fenyegetés veszélyevei Állásfoglalásai mégsem egyértelműek — főleg azért mert a pártja nagyon megoszlik. A baloldal ugyanis nem hagyta el a szociáldemokrata pártot, sőt, jelentős erőt képvisel. A párt elnöke, Európa legjelentősebb szociáldemokratája, Willv Brandt a pán közepén foglal helyei és mindkét oldal felé hajlamos engedményekre. Egy megváltozott amerikai politikának tehát ezzel a nehézséggel is számolni kell — bár ezzel közel sem kívánjuk azt mondani, hogv szociáldemokrata vezetés alatt a nyugati világ nem számíthat Németország támogatására.

E soroknak a célja inkább az, hogy némi elégtételt szolgáltassunk a Keresztény Demokrata Párt jelenlegi vezérének, Franz Josef Straussnak, aki immár kél évtizede áll egy tajtékzó gyűlölettől vezetett propaganda-hadjárat össztüzében. A világ a göbbelsi propaganda alapgondolatának bűvöletébe került. E szerint, ha a legvadabb hazugságot is sokáig ismétlik, előbb-utóbb mindenki elhiszi. Straussról két évtizede mondják, hogy fasiszta, az emberi jogokat semmibe vevő, diktatórikus törekvésű führer-jelölt. Olyan ügyesen folyt ez a propaganda, hogv közel két évtizeden keresztül szinte senki sem járt utána annak az eseménysorozatnak, amivel Straussot hosszú időn kérészül lehetetlenné tették. Az történt, hogv 1962-ben a Spiegel magazin egy olyan cikksorozatot közölt a német hadsereg hadgyakorlatairól, amit az akkor hadügyminiszterként működő Strauss államtitoknak minősített. Intézkedésére a Spiegel tulajdonosát és szerkesztőjét letartóztatták. Borzalmas botrány tört ki, amely végülis Strauss bukásához vezetett, lemondását az akkori Keresztény Demokrata Párttal koalícióban lévő Liberális Párt erőszakoló ki. Strauss bírósághoz fordult. Azóta tizenegy bírói döntés őt igazolta, de ez nem volt elég tisztázásához. Most azonban, közel két évtized után, a liberálisok akkori vezére, Erich Mende nyilvánosan megkövette Straussot, az újonnan felmerüli bizonyítékok alapján belátva, hogy neki volt igaza.

Az új bizonyítékokat Jan Senja, a cseh titkosszolgálat időközben nyugatra szökött főnöke szolgáltatta. Könyvében ugyanis megírta, hogy jelen volt Hruscsov bécsi fejtágítóján, ahol az parancsot adott arra, hogy Strausst, aki egy ötszázezer főnyi modern nyugatnémet hadsereget szervezett meg, rágalomhadjárattal el kell távolítani az útból. A cseh és keletnémet kémszervezetet bízta meg és ezeknek segítségével került ki a hadgyakorlat híre a minisztériumból és közölte azt le a Spiegel. Vagyis nem Strauss diktatórikus hajlama, nem fasiszta mentalitása eredményezte ezt a bukást, hanem a szovjet titkosszolgálat ügyessége.

■ /

Elképzelhető, hogy ez a hír annyi német szavazó véleményét változtatja meg, hogy ennek alapján a novemberi választásokon a Keresztény Demokrata Párt győz és Franz Josef Strauss lesz a miniszterelnök.

Állást foglalni, legalábbis innét Amerikából szinte lehetetlen. Nem ismerhetjük eléggé a német belpolitika szövevényeit, nem tudhatjuk, hogy végső fokon a két párt közűi melyiknek a győzelme lenne hasznosabb általános német, általános európai, általános Atlanti Szövetségi szempontból. A mi részünkre az egyetlen tanulság, hogy nem kell okvetlenül elfogadni egy fasiszta minősítést pusztán azért, mert azt a kommunista blokk nagyon szorgalmazza. Elképedve olvastuk például, egy baloldali német hetilapban azt a bizonyítékot Strauss fasizmusáról, hogy tagja volt a náci beállítottságú német autóvezetők szövetségének. Anélkül, hogy a német nép felelősségét kisebbíteni akarnánk, meg kell állapítanunk, hogy ezek szerint Németországban csak az nem volt náci, aki nem tudott autót vezetni. Ezzel szemben aki kocsival rendelkezett, az szükségképpen náci volt.

Hogy ki lesz az új kormányelnök, azt bízzuk a nyugatnémet választókra. De ha esetleg Straussék győznek, semmi esetre sem jelenti azt, hogy Németország a hitleri útra tér vissza. Legfeljebb az ország antikommunizmusa lesz egyértelmű.

A rendőrség a bűnös

Borzalmas dolgok történnek ezen az amerikai kontinensen. Ha még ezt sem lehet fasizmusnak nevezni, akkor ugyan mit? Mégpedig mindkét országban, az USA-ban is, Kanadában is. Képzeljék csak, a rendőrségi szervek aljasul visszaélnek a nép bizalmával.

Kezdjük ott, hogy az FBI “csőbe ..ázott’’ hat washingtoni honatyát, egy szenátort és 5 képviselőt. Arab üzletembereknek álcázták magukat a rendőrök és készpénzfizetés ellenében jogtalan, illegális előnyök beszerzésére szervezték be ezeket a washingtoni törvényhozókat. Kiderült róluk, hogy megvesztegethetők.

A Capitol Hill-en tajtékzik a felháborodás. Különösen demokrata párti körökben, mert véletlenül minden lebukott honatya ehhez a párthoz tartozott. Nem úgy mint Nixon, akinek lebuktatásán nem háborodtak fel.

A felháborodás oka az, hogy az FBI megengedhetetlen módszereket használt a bűnüldözésben, hangszalagra, sót filmre vette a tárgyalásokat. amik a megvesztegetéshez vezettek. Már pedig bizalmas beszédeket hangszalagra, filmre venni törvénytelen. Az FBI-nak az lett volna a kötelessége, hogy a képviselőket figyelmeztesse: fogadják csak el ugyan nyugaodtan a megvesztegetési pénzt, de közben gondoljanak arra. hogy az egészet hangszalagra veszik. Mivel azonban ezt elmulasztották, kétségtelen, hogy ezen a fasiszta módszerekkel dolgozó titkosrendőrségen el kell verni a port.

A honatyákon nem. Ellenük nincs bizonyíték, illetőleg ha van, az törvénytelen, tehát nem vehető figyelembe.

A határ északi oldalán is nagy a felzúdulás. Kiderült, hogy az ontáriói börtönhatóságok lehallgatják a foglyok telefonbeszélgetéseit, sót, odáig merészkednek a tisztességes polgárok emberi jogainak megsértésében, hogy a gyanúsítottak beszélgetéseit ügyvédjükkel is megfigyeltetik.

Nem szép dolog, az igaz. Talán nem is lenne szükség rá, ha minden ügyvéd nemcsak szakmája, de hivatása magaslatán is állna, s egy vitathatatlan bűnös esetében nemcsak enyhítő körülményeket könnyebb büntetéseket keresne, de nem akarná minden áron bizonyítani a tökéletes ártatlanságot.

Furcsa világot élünk. Az emberi szabadságjogokat nagyon komolyan vesszük. Főleg azoknak a jogait, akik valamilyen bűnbe estek, őket ezerszer is figyelmeztetjük, hogy nem lehet csak úgy uk-muk-fuk elitélni őket. A rendőri szerveket is állandóan figyelmeztetjük, hogy nem lehet csak úgy uk-muk-fuk bűnt üldözni, mert a bűnüldözés és bűnbeesés között csak minimális a különbség. Lassacskán kiderül, hogy aki a társadalom ellenségének kívánja tekinteni magát, az két utat választhat, a nehezebb az, hogy bűnöző lesz; társadalom ellenességét nehezen fogják elhinni. A könnyebb, hogy rendőr, detektív, fogházőr lesz, mert ezeknek társadalom ellenességét a pályaválasztásuk eleve határozza meg.

Csak azt szeretném tudni, ki fogja megvédeni a megsértett társadalom szabadságjogait. Vagy lehet, hogy ez nem is olyan fontos?