Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)

1980-06-14 / 811. szám

, iá r. August J.iáclr. ír P.O.Box lo34

M

E

N

D

E

R

"

Second class mail registration No. 1373 rcey o39o3 CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Pi No. 104970

M (SMAMfRIKM MAGYAR BIDftkG IAP1A

VOL. 19. 811. ATM 70 cent. JUNE 14. 1980

EGRI GYÖRGY:

OLVASÁS KÖZBEN

Tudom, hogy a hét folyamán isméi összeülnek az OPEC államok tanácskozásra, hogy Kanadában az alkotmány módosításáról tárgyalnak a tartományi miniszterelnökök és a federális kormány, hogy az angol munkáspártot a teljes szélsőbalra csúszás veszélyezteti, hogy az afgán partizánok Kabult támadják, hogy az amerikai elnökválasztás utolsóelőtti etapjában vagyunk. Mindez kevésbé foglalkoztat, mint egy jelentéktelennek tűnő apró hír, egy olyan ember sorsáról, akinek még a nevét sem tartottam érdemesnek megjegyezni, (ha jól emlékszem Puttsnak hívják), akit egy amerikai bíróság gyilkosságért halálra ítélt.

Az ügyet azért tartom érdekesnek, mert ebbe az egyszerű bűnügybe szervezett kisebbségi csoportok szóltak bele, akik magukat különböző “szabadságvédő”, “emberi jogokat védő", “természetvédő” stb. szervezeteknek nevezik. Ezek a különböző “Special Interest” csoportok egyre több dologba szólnak bele és minél szélesebbre tetjesztik hatáskörüket, annál inkább kiderül, hogy jelenlétük nemcsak veszélyes jövő felé mutató jel, hanem tagjaik, vezetőik, legtöbbször azt sem tudják, hogy miről beszélnek. Már maga az, hogy különleges érdekeket védenek, kizárja azt a lehetőséget, hogy a társadalom egésze nevében szólalhassanak fel, de ók mégis ezt teszik. Sót, nemcsak hogy felszólalnak, de meggyőződésük, hogy nekik van igazuk és így tulajdonképpen fontos kérdésekben egyedül csak ők szólalhatnak fel. Elszánt hívei a szólásszabadságnak és akár a barikádra is hajlandók menni, hogy megvédjek mindenkinek a szólásszabadsági jogát, feltéve, ha az illető ugyanazon a véleményen van mint ók. Akinek más a véleménye, az hamis úton jár, tehát elveszíti a társadalom ügyeibe való beleszólás jogát, sót, mint az alábbi történetből kiderül, még a saját életébe való beleszólás jogát is.

Ez a gondolatmenet részükre teljesen világosnak tűnik. Ezt a Puttsot például egy könyörtelen gyilkosságért halálra ítélték és ő nem fellebbezett, hanem azt kérte, hogy hajtsák végre rajta a halálos ítéletet. A halálbüntetés ugyan Amerika egyes tagállamaiban elvben még fennáll, de végrehajtására szinte sohasem kerül sor, mert különleges jogi technikai módokon egy kivégzés végrehajtását messze tűi az emberi életkor határán lehet elhúzni s így azok a bűnösök, akikről egy bíróság megállapítja, hogy kiérdemlik a legsúlyosabb büntetést, gondos őrizet és kellemes ellátás mellett élhetnek addig, amíg a természet törvénye, betegség vagy végelgyengülés következtében nem hajtja rajtuk végre az ítéletet.

Ez a Putts azonban nem kért ebből az életből. Vele ugyanis, azonkívül hogy letartóztatták és elítélték, egy másik kis baleset is történt, egy váratlan ügy, ami velem, vagy veled kedves olvasó aligha fordulhat elő. Nevezetesen az, hogy a letartóztatásnak ellenállva, utcai tűzharcba keveredett, melynek során égy rendőr hasbalőtte. S bár megmentették, pénzt és áldozatot nem kímélve az életnek, ó úgy véli, hogy ebben semmi

köszönet nincs, mert fáj a hasa. Tehát inkább meghalna. Ezért nem fellebbezett a halálos ítélet ellen. Már a kivégzés napja is ki volt tűzve, mikor az emberi jog védői közbeszóltak. Ezek a jogvédők azt állítják, hogy bűnözőt kivégezni nem szabad, mert ez maga is gyilkosság. Én ugyan kétlem, de lehet, hogy igazuk van, nincs most időm arra, hogy ezt a kérdést szimplifikálva tárgyaljam, de... milyen jogon tagadják a szabadság és életvédők a halálhoz való jogát valakinek, aki nem akar élni? Hiszen ugyanezek bármikor — hajlandók síkraszállni a magzatelhajtás szabadságáért. Bár ebben a konkrét kérdésben magam is egyétértek velük, logikájukat mégsem tudom követni. Szerintük egy megszületendő gyerek élete fölött a terhes anya szabadon dönt. Mégpedig azért, mert a magzatnak még nincs joga dönteni — valakinek pedig dönteni kell. Ugyancsak hívei az euthanázia, a méltóságos halál gondolatának, feltéve, ha ezt a halálraszánt szabad akaratából cselekszi. Végkövetkeztetésükkel ismét egyetértek, gondolatmenetükkel nem. Ok ugyanis elhatározták, hogy Puttsot meg fogják menteni a bitótól akár akarja, akár nem. Mondom egyetértünk abban', hogy Putts nem érdemli meg a méltóságból való halált, dehát ez a halál olyan dolog, hogy legtöbbször amúgysem kérdezi meg az elítélttől (a halál szempontjából mindnyájan elítéltek vagyunk), hogy milyen körülmények között akar meghalni. Szépen, csúnyán, közömbösen? A szabadságvédők szerint ez alól csak egyetlen kivétel van, az, ha valakit gyilkosságért elítélnek. Annak nem szabad szépen meghalni (nagyon helyes) nem szabad közömbösen meghalni, annak egyáltalán nem szabad meghalni. Putts nevében ők fellebbeztek és arra hivatkoztak, hogy Putts halálhoz való vágyát nem lehet teljes értékűnek venni, mert a rendőr okozta haslövés olyan fájdalmat okoz neki, hogy ez befolyásolja ítélőképességét.

Na már most, mi az ami az ítélőképességet annyira befolyásolja, hogy véleményét saját élete fölött nem szabad elfogadnunk? Az-e, hogy a haslövést egy rendőr okozta, vagy az-e, hogy fáj neki? Ha az emberi jogvédők szerint a golyó rend-_ órpuskából eredő mivolta a döntő tényező, akkor mindannyian biztosíthatjuk magunknak az élethez, illetőleg a viszonylagos büntetlenséghez való jogunkat, ha revolverrel járunk az utcán és a minket igazoló rendfenntartó közeget megtámadjuk. Érdekes, a száz-, százötven évvel ezelőtti anarchisták sokkal világosabb gondolkodási rendszerűek voltak, sokkal érthetőbb volt a felfogásuk és sokkal becsületesebb volt az álláspontjuk, mint ezeknek a modern szabadságvédőknek, akiknek agyában olyan mély a “double thing", a gondolathasadás, hogy azt talán csak a kiváló író George Orwell tudná kibogozni. Ha viszont azért veszti el jogát valaki az élete feletti döntéshez, mert fájdalmai vannak, ami gondolkodóképességét esetleg befolyásolja, akkor ezek a modern jogvédők a kontraszelekció olyan tökéletes

rendszerét dolgozták ki, ami még egy szocialista tervgazdálkodásnak is dicséretére válna. Mert ha a fájdalom annyira befolyásolja az agyat, hogy gondolatainak elfogadása nem kötelező többé, úgy torvényt kellene hozni arra, hogy mindenkinek joga van saját kegyes halálához, akinek nincs oka meghalni. Öngyilkosságot követhet el, vagy kérheti orvosától a morfium injekciót az, aki gazdag, szép és fiatal, aki olyan egészséges mint a makk, de elveszti ezt a jogát akkor, ha beteg lesz, öreg lesz, fájdalmai támadnak, mert hiszen akkor már az agya megengedhetetlen külső befolyásnak, a fájdalom befolyásának van kitéve.

Egy híres amerikai regény, a Catch22 azon a kedves bolond ötleten alapul, hogy a második világháború alatt csak azt az amerikai katonát lehetett leszerelni. aki ezt azon az alapon kérte, hogy ő bolond. A katonai hatóságok azon az állásponton voltak, hogy aki nem akarja éltét a hazáért föláldozni, az ezzel azt bizonyítja, hogy nem bolond, vagyis aki kéri leszerelését az nem szerelhető le, csak azt lehet leszerelni, aki nem kéri, mert az bolond. Még fél évszázad sem kellett hozzá, hogy a kincstári butaságot kifigurázó szatíra, korunk modern szabadságharcosainak hivatalos eszméjévé váljék.

Visszatérvén a kérdés általános vonatkozásaihoz, jó lenne megállapítani, hogy ezeknek a “Special Interest Group”oknak meddig teljed a hatáskörük. Amennyiben többségi felfogást képviselnek, úgy nyilván nincs szükség rájuk, mert hiszen akkor a demokratikus processzus, ami amúgyis az ő elképzeléseiket, elveiket érvényesíti, ha viszont kisebbségben vannak, akkor szükség lehet rájuk, mint az ellenvélemény szószólóira. De amikor ezt az ellenvéleményt erőszakos úton kívánják érvényesíteni, akkor ők már nem speciális érdekvédelem, nem "részvevő demokrácia”, hanem "élcsapat”, “hivatásos forradalmárok", akik egyedül tudják csak, hogy mi a jó, és aki olyan ostoba, hogy mást merészel jónak tartani mint ők, azt ők meg fogják védeni önmagától és kényszeríteni fogják a tudatlan egyént, hogy kemény ököllel csapjon le önmagára és ettől neki jó lesz.

Magam olyan súlyosan csalódtam fiatalkori álmaimban, hogy hosszú idő óta már az ellen is tiltakozom, hogy nagybetűs liberálisnak, vagyis ilyen ideológiai párthoz tartozónak tekintsenek. Ha azonban a liberalizmus az utolsó évtizedekben annyira kifordult önmagából, hogy már azt is tagadja: mindenki szabadon vélekedhet és saját sorsának mindenki szabad kovácsa, amíg ez mások érdekeit nem sérti, úgy fájó szívvel bár, de lemondok a kisbetűs liberalizmusról is.

A liberalizmus eredetileg a felsőbb szervek magánéletbe való beavatkozása ellen küzdött, az állami apparátus mindenhatóságát akarta megnyirbálni. A mai neoliberalizmus az államot akarja kis érdekcsoportok sőt kisebbségben lévő érdekcsoportok kezébe átadni és a kisebb érdekcsoportok akarnak dönteni az egyén fölött. A nyugati életformában már senki sem fél a mindenható államtól. Annál jobban félünk a hivatásos szabadságvédőktől, az erőszakos női egyenjogosítóktól, az egyeduralmat kívánó néger, délázsiai, kínai arab, indián egyenlőségi harcosoktól, a később születés jogán öregeket talonba-tenni kívánó ifjúsági mozgalmaktól, a homoszexuálisok szabadságát biztosító különleges érdekcsoportoktól, az autóipari, fémipari, állami alkalmazotti, postási. börtönőri és fogoly szakszervezetektől, amelyeknek mindnek meggyőződése, hogy csak egyfajta igazság létezik a földön: annak a csoportnak az igazsága, amelyikhez ő tartozik.

Hogy ez a Putts él-e, hal-e, lényegében teljesen mindegy. Tulajdonképpen egy magasabb igazság szempontjából (mint mondom, az ilyen magasabb igazság létezését tagadom) az lenne helyes, ha élne és fájdalmakkal élne. A bíróság végső fokon kegyes volt hozzá, az élelvédők kegyetlenek.

De hiszen ez sem meglepő, a világtörténelem folyamán mindig az derült ki, hogy a hivatásos életvédők mindig kegyetlenek és mindig ők azok, akik hajlamosak elvenni azoknak az életét, akik nem életvédők.

Túlzott következtetési nem akarok levonni abból, hogy a világ bolond. Mindig is bolond volt és minden generáció meg volt győződve arról, hogy soha még olyan bolond korszak nem volt, mint amilyenben ő él. Tehát nincs okunk különösebb

kétségbeesésre. Nem mi vagyunk a világban az utolso generáció — legfeljebb hisszük magunkról — csak éppen mint minden generációnak, nekünk is van egy általánosan megoldandó kötelezettségünk Ez pedig az, hogy az ezerféle szabadság közül azt az egyet próbáljuk visszaállítani, amely ugyan lehet, hogy ugyanolyan tévelygő és élvezhetetlen mint az összes többi, de mégis az egyetlen amelyben élni lehet és érdemes, amelyben halni lehet és halni érdemes: az egyén szabadsagát.

nista ideológia kivültartása a közelkeleti térségből.”

Vagyis, amikor e hét folyamán Washingtonban újra kezdődnek a tárgyalások, Egyiptom már csak formálisan tárgyal saját nevében, valójában Szaudi Arábia s ezzel együtt az arab világ áldásával teszi azt.

Nem szabad túlzottan lelkes következtetéseket levonni. Fahd herceg a békéért olyan árat követel, aminek egy részét semmilyen izraeli kormány nem hajlandó megfizetni, másik részét legalábbis a jelenlegi kormány nem. Mert aztvhogy Izrael lemondjon Jeruzsálemről, nemcsak Beginék nem vállalják, de nem vállalnák Simon Pereszék sem, mert nem vállalná az izraeli nép. De azt, hogy egy palesztin állam mégis megvalósuljon, azt esetleg akad olyan izraeli kormány amelyik elfogadja, mert hiszen ennek csak két feltétele van, az egyik, hogy az ily módon létrejövő béke valóban tökéletesen biztosított és veszélytelen béke legyen, a másik, (ami ezzel összefügg) hogy egy palesztin állam mentes legyen minden szovjet befolyástól.

És ha nem is szabad túlzott lelkesedéssel fogadni Fahd nyilatkozatát, nem szabad azt lebecsülni sem. Ne feledjük el, az egyiptomi békeszerződés is ugyanilyen reménytelen helyzetből és ugy anilyen apró, jelentéktelennek tűnő, diplomáciai helyzetből indult el és következett be. Még Begin miniszterelnök válaszának is jelképes jelentősége van. Szívesen látjuk Khalidot vagy Fahd-ot Jeruzsálemben, — mondotta. Meghívjuk öt, jöjjön el a Kneszetbe és mondja el a véleményét. Lehet, hogy meggyőz minket, lehet, hogy mi győzzük meg őt, mindenképpen ismételjük meg Szadat Jeruzsálemi útját.

Ez a dolog lényege. Az arab világ hajlandó békére, mégpedig az ENSz kétszáznegyvenkettes számú döntése alapján, annak a döntésnek alapján, amit szélsőséges arab kezdeményezésre a világszervezet éppen az elmúlt hetekben akart átfogalmazni és átértelmezni. Szaudi Arábia e szerint elfogadja a határozatot mely Izrael békéjét és függetlenségét

Folytatás a 2 oldalon..

SZAUDI ARABIA KÉSZ A BÉKÉRE

Újrakezdődnek a palesztin önrendelkezésre vonatkozó tárgyalások Egyiptom és Izrael között W ashi glonban — jelentik éppen lapzártakor a távirati irodák. Ezt így önmagában is megelégedéssel kellene tudomásul venni, hiszen még három hete sincs, hogy Szadat elnök a tárgyalásokat “véglegesen” felfüggesztette. Azok azonban, akik nemcsak figyelemmel kisérik a diplomáciai alakulásokat, hanem belső információkkal is rendelkeznek, a tárgyalások hírére ugyanúgy nem lepődtek meg, mint ahogy pontosan értették a megszüntetés indokait is.

Egy hónappal ezelőtt Szadat még valóban teljesen elszigetelten állt az arab világban, s az itt mellékelt kép ábrázolja legjobban az akkori helyzetet; mohamedán testvérei készek voltak felfeszíteni őt a Dávid-csillagra azért, mert békét kötött a zsidó állammal. Szadatot kevéssé izgatta, hogy az úgynevezett szélsőséges országok, Szíria, Líbia, Irak meg a Palesztin Felszabadító Mozgalom haragudott rá. Ennél fájdalmasabban érintette, hogy az utolsó hónapokban Szaudi Arábia is kezdte komolyan venni az Egyiptom ellenes gazdasági bojkottot, ami főleg azért volt fájdalmas, mert Szadat — mint mindenki más — annyira impotensnek érzi a jelenlegi amerikai vezetést, hogy nem bízik a beígért gazdasági támogatás realizálódásában. Tehát kénytelen volt lelassítani a tárgyalásoknak a tempóját, bebizonyítandó ezzel, hogy nem akarja föláldozni az önálló palesztin érdekeket.

Az elmúlt hét folyamán azonban váratlan és érdekes diplomáciai alakulásnak lehettünk tanúi. Hogy valami fő a fazékban, erre akkor figyeltek fel először a szakemberek, amikor Khalid király aki jelenleg gyógykezelésen van Európában, megbeszéléseket folytatott Giscard d’Estaing francia államelnökkel. Köztudomású, hogy Franciaország az Egyesült Államok legmegbízhatatlanabb szövetségese, amely szinte minden amerikai lépést igyekszik megkontrázni. Az is ismert, hogy Franciaországból évek óta árad a legmodernebb fegyver, tank, repülőgép Szaudi Arábia felé, persze jó áron és kedvező

olaj szerződések ellenében. Ilyen körülmények között az lett volna feltételezhető, hogy a szaudiak örömmel fogadják azt a francia kezdeményezést, melynek célja a Camp David-i egyezmény megtorpedózása és a közelkeleti válság rendezését célzó tárgyalások Európába történő helyezése, illetőleg a genfi megbeszélések a Szovjetunió részvételével való újrakezdése. De nem ez történt. Khalid király közölte a francia elnökkel, hogy mégegyszer tárgyalni kíván Washingtonnal.

A továbbiakat már abból az

tón Post egyik legfőbb szerkesztője Fahd-tól.

A válasz körülbelül így hangzott:

Öt vagy itai évvel ezelőtt az arab világban még említeni sem lehetett volna egy Izraellel való békét. Ma viszont egyetlen olyan arab ország sincs, ahol ennek ne lennének komoly támogatói. Rájöttünk, hogy a háborús állapot mindenkinek csak káros és megfelelő körülmények között nemcsak, hogy szó lehetne a békéről, de Szaudi Arábia az élére fog állni egy ilyen mozgalomnak és hajlandó

interjúból ismerjük, amit a Washington Post közöl Fahd herceg trónörökössel és Abdullah miniszterelnökkel. Ez az interjú méltán számíthat a század legváratlanabb interjúja címre, mert egy csapásra változtatta meg a Közel-Kelet politikai helyzetlehetőségeit

Mik a közelkeleti béke lehetőségei? — kérdezte a W ashingnyomást gyakorolni a béke ellenzőire.

A későbbiekben még váratlanabb szövegezés következett “Senki se felejtse el, hogy mi és a zsidók unokatestvérek vagyunk, azonos fajból származunk, évszázadokon keresztül barátságban éltünk egymással és most is vannak közös érdekeink, nevezetesen a kommu-