Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)

1980-03-29 / 800. szám

MENÓRA * 1980 mircius 29 un ÍT* “»ITTl f I \D írni wpy urn nr»u> ^ uTpbj* uru .p^-in^na. y»3wm wí» jiint!? mn U33 trn:sm ónsoü rrn an‘,*r«u.bji if^aiy *ry í nbVsri isiit* n^jmai -anh n£&j" un^Wipfut^An -t“;- . JT»3nuí ^ty Ö. a BARÁTAINKNAK ÉS ISMERŐSEINKNEK BOLDOG PÉSZACHI ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK HORVÁTH TIBOR, ÉVA •I a CSALÁD HORVATH STUDIO — »-rJOTOGRAPHY I 355 EGLINTON AVE.W. Tel 487-3443 KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁN kedves Vendégeinek és Barátainak CSÁRDA Tavern & Dining Room 720 Bay Street, Toronto tulajdonosa és 'JoIro/ . KELLEMES ÜNNEPEKET KÍVÁN VENDÉGEINEK és BARÁTAINAK restaurant DEUOOUS HUNGARIAN AND LATIN-AMCMCAN DISHtS WINE & BEER 353 HOOK WEST AT BATHURST TORONTO • TH. 536-756Ó SZÉDER ESTE, - AZ UTOLSÓ VACSORA Évek múltán sem tudok napirend­re térni a dolog fölött; irritál, tehát újra és újra beszélnem kell róla. Egyszer valaki társaságban félre­húzott és titokzatosan suttogva fgy szélt: “Árulja el már végre — nekem megmondhatja —, mi van a maguk Tórájában? Lehet-e egy magyar for­dításhoz hozzájutni, vagy hétpecsétes titok?* Kissé váratlanul ért ez az ostobaság, de meghökkenésemnél úgy látszik, jobban működött a humor­érzékem: suttogóra fogtam a hangom magam is, és ezt feleltem. “Menjen haza és gondosan olvassa el a magyar­­nyelvű bibliáját; de necsak a végét lapozgassa, az Újszövetséget, hanem az elejét is, ami régebbi dolgokkal foglalkozik, hasonló témakörben.” Hitetlenül nézett rám; azt hitte, mel­lébeszélek, és elég sok ideig tar­tott, míg meggyőztem: ha a Tórát keresi, forgassa gondosan az Ószö­vetséget. Azóta jobban figyeltem azá.rdeklő­­dő kérdésekre: mit miért citn.álnak a zsidók, milyen szokás miért van, melyek a “furcsaságok” a vallásgya­korlatunkban, stb. A probléma ott kezdődik, hogy ha egy keresztény ember meg akarja ismerni — nem a zsidóság szellemi világát, hanem a saját Krisztusát, nemcsak olymódon, ahogy az iskolá­ban, hittanórán tanulták, tehát ahogy a sokévszázados dogmák és vallási szokások — különböző népek szoká­sainak beszüremlődése után — meg­merevítették, hanem saját vallásá­nak élő momentumait is keresi és ugyanakkor azokra a körülményekre is kíváncsi, amelyek közt vallása ki­alakult, — tehát vallásgyakorlata alap­vető megnyilvánulásainak gyökerét akarja megismerni,föltételnül foglal­koznia kell a zsidó szokásokkal, ha­gyományokkal, a zsidó múlttal —úgy, ahogy a kereszténység papjai teszik is. Ezek ismerete nélkül a gyökér érthetetlen marad. Itt van mindjárt az Úrvacsora gya­korlata; a vallásos katolikus minden nap részesül ebben a szentségben (de az alig vallásos keresztény is legalább egyszer egy évben, éppen ilyenkor, húvét táján). A szent os­tya, amit csak megtisztulva, ima kíséretében vehet magához az áhí­­tatos keresztény, a zsidóságnál mais gyakorlatban lévő régi szokás. Az ünnepi kenyér msgáldása, megsze­gése és darabjainak — a majcinak — szétosztása olyan szokás, aminek teljesítése közben sem a vallásos zsidó, sem a vallásos keresztény nem gondol arra, hogy ugyanarról a műveletről van szó. Aztán itt van Pészach ünnepe, a Húsvét, amely a kereszténységnek egyik legnagyobb ünnepe, csakúgy, mint a zsidóságnak is. Bár vissza­­ködlik a keresztény ember gondola­tainak alján, hogy a Húsvétnak és a “Páskák ünnepének” van valami fon­tos közük egymáshoz, vajon hány jó keresztény gondolt már arra, hogy megismerje az Utolsó Vacsora kö­rülményeit, a pészachi szertartást, amelyre valaha összegyűltek Jeru­zsálemben az ország zsidó zarándo­kaival együtt — a Törvény kívánal­mai szerint — a későbbi apostolok is, hogy Jézussal az asztalfőn üljék meg a legfőbb ünnepet?Azt az ünne­pet, melynek lényege az Istenhez való elkötelezettség, a szolgaságból és istentelenségből való megváltás, a zsidóknál is, a keresztényeknél is. Hány keresztény gondolt márHÚsvét­­kor arra, hogy a Pészachotlényegé­ben ma is úgy ünnepük a zsidók, mint Jézus idejében? Csak éppen nem gyűlnek oda a zsidó vallási és szel­lemi élet központjába, a Templomba, hanem kis közösségekben ülik meg együtt az isteni szabadság ünnepét. Vagyis — nem szabad megfeledkezni arról a számtalan zsidóról, aki be­tartva az isteni követelést, ma is éppen ezidőtájt zarándokol el a Szent­földre. Vajon a keresztény embernek föltűnik-e, hogy mikor Húsvét táján az utazási irodákat sok zsidó keresi fel, hogy szabadságát éppen most és éppen utazással töltse, hogy az utazó nem szeszélyből megy éppen most, hanem vallási kötelezettségét telje­síti? És vannak más, a zsidóság köré­ben Jólismert szokások is. Jut-e az érdeklődő keresztény eszébe, hogy Jézus bemutatása a Templomban a zsidóság egy természetes vallási szo­kása, s ma is a szabályok közé tar­tozik, hogy (akárcsak az újszülött keresztelésének szertartása, amely­lyel Istennek kötelezik el a gyerme­ket,) a vallásos zsidó szülök első­­szülött fiúkat egy kohanitától “meg­váltják”? ősi hagyomány maradéka ez, amikor a zsidók mindennek első zsengéjét elvitték az Úr Házába, ál­dozatként, Istennek ajánlva. Feláldoz­ták az első bárányt, az elsőnek ara­tott gabonát, az első termését min­dennek; a gyermeket nem áldozták fel, hanem “megváltották” a földi életre. Aztán, a gyermek Jézus a Temp­lomban tanít... Jézus tizenkét éves, amikor a Templomban a “doktorokkal vitázik”. Zsidó szokás szerint a gyer­mekek vallásismeretre való nevelése már nagyon korán megkezdődik. Mi­re tizenhárom évesek, “felnőttek” lesznek; tisztában kell lenniök a hit­béli — tehát a régi Szentföldön: egy­ben társadalmi — szokások és tör­vények nagyrészével (hiszen a Szent­földön akkoriban a vallási és társa­dalmi törvények nem voltak külön­választva — s ma sincsenek). Ti­zenhárom éves korukban felnőtt fér­fiként lépnek a közösségbe (ennek felel meg a barmicvó és a konfir­máció). És ez a szokás nem is fur­csa. Meleg éghajlaton élő népeknél a gyermek minden szempontból ha­mar érik felnőtté; Ázsiában, Afri­kában és délamerikai területen a ti­zenhárom éves nő már asszony és gyermeket dajkál. A férj se sokkal idősebb. A vita és a vitán keresztül való tanulás-tanítás nem idegen a zsidó szellemtől. Hiszen a tóramagyará­zatok tekintélyes része is vitákban született és csiszolódott gyöngy­szemmé. Tehát az, hogy a tizenkét éves Jézus, aki át-meg-át van itat­va a vallás bűvöletes szépségével, vitázik a tudorokkal, nem transzcen­dentális csoda, és csak úgy fogható fel teljes egészében, ha az ember ismeri a zsidó szellem és tudásszomj gyakorlati vetületét. A Templomot, ahol a tudós vita folyt, vagy ahonnan — az Újszövet­ség tudósítása szerint — később Jé­zus kiűzte a “kufárokat” — nem úgy kell elképzelnie a hívő keresztény­nek, mint egy mai, vagy akár kö­zépkori templomot, egy vagy három hajóval és esetleg oldalkápolnákkal. A Templom inkább a keleti épület­komplexumokhoz hasonlított, több helyiséggel (hiszen raktárak is vol­tak benne), körül a vásárosokkal, akik esetleg áldozathoz szükséges dolgokat árultak, — mert hiszen az idegen­ből jövő hívő nem vihette a maga termését az áldozati oltárhoz. Ter­mészetesen, ezek az árúsok nem ott voltak, ahol az áldozati oltár vagy a Szentek Szentje, a frigyláda foglalt helyet. Voltak helyiségek az elmélyült meditációra vagy vitákban csiszolódó bölcselkedésre is. Hirtelen eszembe jut egy kis, tipikusan keleti jelenet: Hebronban, ahol az ősatyák el vannak temetve, a barlang felett egy, a ke­resztes háborúk idején épült temp­lom áll. Több helyisége, folyosója van. A pitvarban, vagy inkább az egyik folyosó nyílásában öreg arab ült, be­hajtott lábbal, törökülésben. Kezében nagy könyv. Őrákon át figyeltem: egy szót se szólt, nem imádkozott hangosan, hanem magába mélyedt és szent dolgok felett tépelődött. Bib­liai kép volt, és úgy vélem, az ő­­korban a zsidók közt mindennapos kép lehetett. Tehát, az öskereszténység lelküle­­tét, az éppen születésben lévő szek­ta életmódját csak úgy közelítheti meg a jámbor és érdeklődő keresz­tény, ha ebbe az ősi szellembe bele­éli magát, ha sétál Jeruzsálem ut­cáin, elképzeli a zarándokok színes, ünnepi sokaságát, a zsúfolt, szűk ut­cákat s lelki szemei elé varázsolja az oly régen lerombolt és azóta is siratott Templomot a Moria hegyen, az egyetlen Templomot, mely az egész világon szétszórt zsidóságnak egyetlen — már nem létező, de két­ezer év óta siratott — vallási és szellemi központja; maga elé képzeli a kohanitákat és levitákat, a “dok­torokat” a Templom körül és a Templomban. Pontosan tudja, hogy a Templomban nemcsak a pap be­szél és imádkozik a gyülekezet kó­rusával együtt, hanem a hívek, a nép valóban éli a vallás légkö­rét; idézgetnek és vitázgatnak, hogy jobban kiismerhessék magukat a szá­raznak látszó s mégis oly tartalmas törvények között, s egy fiatal —eset­leg tizenkét éves — fiú okos magya­rázata éppen olyan fontos tényező ebben a vallásos légkörben, mint a bölcs tudósé. A zsidó vallás szellemében a gyer­meknek nem hallgass a neve; hiszen éppen Pészach ünnepének egyik ked­ves szabálya az, hogy a gyermek megszólal és kérdez. Nemcsak gyer­mekes dolgokat, hanem joga van “okosakat” is kérdezni. (A kérdezés maga sem gyermekes dolog; zsidó szokás — de sokszor kiviccelik! —, hogy a bölcselő kérdés formájában veti fel a témát és fgy tanít.) Egy kedves katolikus barátom za­rándokolt el Jeruzsálembe akkor, mí­­'kor én is ott voltam. Áhftatos ki­tartással kereste Jézus lábnyomait, be-belátogatott a templomokba, amik évszázadokkal az Események után épültek és amelyekben nem Jézus, a rabbi, hanem a keresztes vitézek szelleme leng. Barátom járt a szűk sikátorokban s megállt a Stációk előtt s a Golgotánál, a Szent Sír templománál, s elképzelte az évszá­zadok alatt megkövesült hamis és propagált képet: a zsidók ott tolon­ganak az úton, ahol Jézus a kereszt alatt roskadozik és gyönyörködnek a látványosságban; csak a hívek kísé­rik aggodalmasan és fájdalommal telt szívvel és csak Veronika nyújt kendőt a vérrel verejtékezőnek. Ez­zel a középkori szellemmel átitatott barátomnak csak egy nem jutott eszébe: Azon a Napon lényegében a hívek is a zsidóságból rekrutálódtak és a könyörületes Veronika is zsidó nő volt. Viszont, ha nem a későbbi évszázadokban megformált képet ve­títi lelki szemei elé, hanem a reális képet keresi, amikor az utcák töme­gét idézi fel magában, olyannak kell képzelnie a régi körülményeket, amilyenek azóta is, minden szeren­csétlenség alkalmával: vannak kíván­csi, látványosságra éhező nézők, szó­­rakozók, és vannak, akik megrendül­nek a szörnyűség láttán — és vannak olyanok is, akik segíteni szeretné­nek, csak éppen nem tudnak; és van­nak könyörületes Veronikák, akik enyhíteni igyekeznek a szenvedést. Barátom Jézusát kereste; de ment­hetetlenül a későbbi századok Jézusát kutatta, nem azt, aki belegyökered­­zett abba az országba, akinek lába egy nagyon is élő, élénk és sok­politikájú városban hagyott nyomo­kat. Úgy éreztem, ő sosem találhatja fgy meg Jézusát. Ahhoz, hogy elta­láljon hozzá, nem elvonatkoztatva, merevült formaként, hanem nagyon is élőként kellene ismernie úgy a régi Szentföldet a maga politikai, gazda­sági, hitbéli és mindennapi problé­máival, mint a mai Szentföldet, a­melynek léte ugyanúgy hajszálon függ, mint a krisztusi időkben. A területet ismerni kell. Hogy pél­dául az ember megértse Jézus meg­kísérlését a pusztában, ahhoz el kell vándorolnia a judeai sivatagba. Aki nem látta, hajlamos azt hinni, hogy ez a sivatag végtelen homoktenger, akár a Szahara, hatalmas, szőke, lágy hullámhegyekkel és völgyekkel. A Judeai sivatag kegyetlenül szag­gatott kőrengeteg, számtalan szaka­dékkal és barlanggal. így, ezt a vi­déket ismerve, világosan felidézhető Jézus elvonulása a pusztába. Szinte magától kínálkozik a kép: a meditá­cióra éhes lélek a napszúrásos fény­özön elől behúzódik a szakadékok árkába, barlangok homályába s itt befelé fordul, Isten felé fordul. És érhetővé válnak Lukács információi: “... Mondjad a kőnek, hogy változ­zék kenyérré!” Ezt mondta a kísér­tő, s pontosat mondott, mert kő az, amit itt a láb tapos, nem finom, aprószemű homok, s aki éhezik, az kőre néz itt. S ha már ennyire belemerültünk a múlt titkaiba: izgalmasan szép ré­sze az Újszövetségnek, amikor — az első pünkösdkor — az apostolok vá­ratlanul prédikálni kezdenek. Ismét csak Lukács szavait idézve: “Meg­­telének pedig mindnyájan Szent Lé­lekkel, és kezdének szólni más nyel­veken ...” S a sokaság mind a maga nyelvén hallotta szólni őket. Ismerős kép; valahol az Ószövetség mélyén, Mózes IV. könyvében hasonló csoda található. íme az idézet, Károli sza­vaival: “Leszálla az Úr felhőben, és ... elszakaszta abból a Lélekből, mely vala őbenne és helyezteté a hetven vén férfiakba; mikor pedig megnyu­godott volna őrajtuk a Lélek, prófé­táiénak akkor, és nem többé.” És később fgy szól Mózes a panaszko­­dóknak: “Bár az Úrnak minden népe próféta volna és adná az Úr az Lelkét beléjük.” És ezt fgy folytathatnánk. Végül, maga a név, amely ma használt formájában oly kevéssé em­lékeztet eredeti alakjára: Jézus-Jehosua-Josua-Józsua.., igen gyako­ri zsidó név, mely a pusztában ván­dorló, nomád népet az ígéret Föld­jére vezető régi nagy vezér nevét és dicsőségét idézi... Remélem, kedves barátom ismét elzarándokol a Szentföldre, s már ilyen “áthangolt” szellemben teszi majd meg ezt az utat. Remélem, elmegy... remélem, elmehet... s nem kell ugyanúgy sírni majd a ro­mok felett, mint annakidején, ami­kor a Templom, a régi életforma, a vallás régi bölcsője rommá om­lott ... KELLEMES PÉSZACH ÜNNEPEKET Kívánunk Rokonainknak, Barátainknak és Ismerőseinknek ÜSGÁR LÁSZLÓ, MAGDA, GYURI és TOMI KELLEMES PÉSZACH-I ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK Pácienseinek és Barátainak Novák József D. T. Kohári József D. T. FOGSOR KUNIKA 21B VAUGHAN RD. (St. Clair - Bathurst) 653-5369-------------------------------------------------------------------------------------—________1 I BARMAINKNAK ES ISMERŐSEINKNEK BOLDOG PÉSZACHI ÜNNEPEKET KÍVÁNUNK LESLIE WISE FURRIER 3SS Adelaide St. W. 363-S421 j * "x.'' >% Két régi hagada. *1 €pK-M • i¥ „ m: *» 4, ■<t r£f vfn 1 ul <* /I li P i-T i li : M. '<

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents