Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)

1979-09-08 / 773. szám

M

E

N 0 R

n

♦ «i*.August J.Molnár

P.O.Box lo34 i

Ke«r Brunswick, New Jersey o89o3 U. S.A.

Second class mail registration No. 1373 CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di.No. 104970

AZ ÍSZAKAMERIKAi MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

EGRI GYÖRGY*

Mégse leszek

Lehet, hogy ez a megállapítás nem hat megdöbbentő újdonságként azoknak, akik személyesen is ismernek és tudják, hogy a huszárság mint intézmény, mint életcél és mint művészi tudomány egyaránt meglehetősen távol áll úgy lelki, mint fizikai alkatomtól. Mégis be kell vallanom, hogy volt idő, amikor hatos huszárnak készültem. Ez akkor volt, amikor Lajos bácsi, nagyapai nagybácsim a térdén lovagoltatott, s arról mesélt, micsoda gyönyörű világ volt az, amikor az első világháborúban délceg paripákon száguldoztak a magyar huszárok az olasz frontvonalon és arról győzött meg, hogy nincsen szebb dolog, mint diadalmas hadfinak lenni egy győzedelmes háborúban.

— Hatos huszár leszek, mert a Lajos bácsi is az volt — határoztam el magamban 6 éves fejjel.

Mindez arról jutott eszembe, hogy szeptember l -én emlékezett meg a világ a Második Világháború kitörésének 40 éves fordulójából E háborúban nem huszárként, de a közismert okok miatt, munkaszolgálatosként kivettem részemet, talán azt is hozzátehetném, hogy alaposan erőmön felül vettem ki részemet, de most nem erről

akarok beszélni. Hanem arról, hogy 40 évvel ezelőtt azon a bizonyos vasárnapon, amikor őfelsége kormánya, majd utóbb a francia kormány is hivatalosan közölte, hogy hadiállapotban lévőnek tekintik magukat Hitler harmadik birodalmával, milyen ártatlan naivitással, s milyen tudatlansággal fogadta az egész világ a háború tényét. En ebben az időben már nem akartam hatos huszár lenni, de maga a háború tudata (mit tagadjam utólag) megelégedéssel töltött el. A 17 éves süvölvény úgy érezte, hogy azt, ami eddig történt, azt csak vérrel lehet lemosni, csak kegyetlen bosszúval lehet jóvátenni. Hogy mi történt addig? Ma már tudom, hogy nem sok. Kegyetlen és borzalmas dolgok, amik azonban mind jelentéktelen aprósággá, gyerekjátékká változtak ahhoz viszonyitva, ami később következett. Ha utólag visszagondolok akkori érzéseimre: a háborút valami nemes lovagi harcjátéknak éreztem. A “vérrel lemosni" nyilván a század eleji német és középeurópai párbajszabályokból és párbajillemtanból ragadt rám, s ezzel az érzéssel nyilván nem voltam egyedül. Nemrégiben mesélte egy idős rokonom, hogy életében van egy szégyenfolt.

hatos hnszái

Máig sem tudja megérteni, máig sem tudja megbocsátani magának, de fiatal korában egyszer párbajozott. Mégpedig a legjobb barátjával, akivel egy ifjú hevességű összecsapásban olyan szavakat vágtak egymás fejéhez, amikkel "úriemberek” nem illethetik egymást.

Mindezt azért írom le, mert így negyven év után az az érzésem, hogy a szörnyű Második Világháborút kitörésének napjaiban szinte mindenki akarta. Az 1914-18-as vérzivatar vészes gyorsasággal merült el a feledés tengerében, még maguk az élő mementók, nyomorék, megcsonkított emberek is mélyen hallgattak és különböző nemzetek színeinek pántlikáit lobogtatva bíztatták a semmit-nemtudókat. Az 1930- as évek végén Európa nemcsak gazdaságilag és hadászatilag érett meg a háborúra, de megérett arra erkölcsileg, az emberek lelkületében is.

Ez persze több eredőre vezethető vissza. Biztosan szerepet játszott benne az, hogy az úgynevezett demokratikus országok kormányai pontosan ugyanazzal az “ appaisement” politikával próbálták kifogni a szelet a diktatúrák vitorláiból (illetve a szelet pótolva saját maguk fújták a vitorlákat), mint ahogy a mai demokráciák

vezetői most teszik a jelenkor ;! diktatúráival. Hozzájárult az <; általános sértődöttség. 1939 :< szeptemberére sértődöttek :! voltak a németek, s az olaszok, sértődöttek 3' angolok, a ;; franciák, sértődöttek a ma- j; gyarok, a zsidók, szinte egész !> Európa. S mivel a kontinens j! nagy része abban a mítoszban ;í nőtt fel, hogy a sértéseket vérrel <; kell lemosni, annak a néhány <; tucat gondolkodó humanistá- j; nak a szava, akik tudták miről !« van szó, s akik körülbelül :> sejtették, hogy mi következik, elveszett az általános hang- ;; zavarban. j;

Nehogy valaki félreértsen, s|j> azt a következtetést kivánja ;! levonni ebből, hogy nem értek ;í százszázalékosan egyet azzal, hogy a fasizmus elpusztítására <; nem tartottam vagy akár utólag !> is nem tartom szükségesnek a ;! legkegyetlenebb háborút is..;: Csak éppen azt tanultuk meg időközben, hogy a háború, az •; ultima ratio egy olyan végső j> érv, amelyik elkerülhető akkor. ;! ha a dolgokat nem hagyják a ;! végső érvig fejlődni. Próbáljunk ;; csak végignézni a történelmen, jj vajon volt-e olyan háború, !> amelyről utólag az derült ki, ;! hogy tényleg elkerülhetetlen ;; volt, s nem lehetett volna-e már j; sokkal kirobbanása előtt elejét l> Folytatás a 3. oldalon !>

Gondolatok

sporteseményekről

Lapunkban ritkán foglalkozunk sporteseményekkel, mert úgy érezzük, hogy a rendelkezésre álló szűk helyet fontosabb témákra kell tartogatnunk. E héten azonban két olyan sportvonatkozású esemény történt, amely megérdemli a kommentárt. Az egyik az, hogy az északamerikai kontinensre véglegesen megérkezett és most már jelentős helyet követel önmagának az európai football a, a soccer. Az idei bajnoki szezon folyamán nem volt ritka, hogy 50-60 ezer ember szorongott egyes amerikai metropolisok tribünjein, biztatva kedvenc csapatát. Ez különösen akkor tűnik meglepő eredménynek, ha számításba vesszük, hogy a televízió elterjedése óta csökkent a mérkőzéseken személyesen megjelenő nézők száma s még Európában is elég gyakori jelenség, hogy jelentős nemzetközi dij mérkőzésekre csak 8-I0 ezer ember kiváncsi.

Az érdeklődésre felfigyelt az amerikai televízió is, múlt héten már helyszíni közvetítést adtak a new yorki és a vancouveri csapat kupaelődöntő mérkőzéséről. Éppen ez váltott ki belőlünk néhány olyan gondolatot, mely talán érdekli az európai football rajongóit.

Valószínűleg a football történelem leghosszabb mérkőzése került közvetítésre. A délután 2 órakor kezdődő meccset fél hatkor fejezték be. Ennek oka az volt, hogy az amerikai football szövetség függetlenítette magát a FIFÁ-tól a nemzetközi labdarugó szövetségtől és olyan új szabályokat állított föl, amik talán izgalmassá teszik ezt a sportot a hozzá nem értőknek. De a szakértőkben, akik észreveszik a játékosok fáradtság okozta színvonal esését, csak bosszúságot okoz.

Ha a kupaküzdelem két mérkőzését európai szabályok szerint játszották volna, úgy a két meccs összesített eredményeként a vancouveriek 4:2-es összesítéssel simán továbbjutottak volna. Ehelyett mi történt?

A new yorki mérkőzés döntetlennel végződött, ilyet a szabályok nem ismernek, ezért 15 perces hosszabbítás volt. Ez sem hozott döntést, s így egy eddig teljesen ismeretlen büntető rúgás sorozattal a new yorkiak váltak győztessé. Mivel azonban az első mérkőzést Vancouver, a másikat (ilyen formában) New York nyerte meg, egy harmadik mérkőzés vált szükségessé, amit rögtön el is kezdtek. Ebben egyik csapatnak sem sikerült gólt lőnie, ami nem is csoda: a játékosok csak vánszorogtak a labda nyomában. Tehát ismét egy büntető rúgás sorozat vált szükségessé, s ezúttal a vancouveriak voltak a szerencsésebbek, ók jutottak tovább.

Csakhogy ez emberkínzás és nem sport. Akik valóban azt szeretnék, hogy Amerikában a labdarúgás népszerűvé váljon, azoknak a nemzetközi szabályok betartását kellene követelniük. A new yorki csapatban 6 világsztár (német, belga, portugál, olasz, brazil, argentin) játszott, mégis a vancouveriek győztek. Ez azt bizonyítja, hogy ezen a kontinensen is vannak tehetséges fiatalok, akiknek viszont nemzetközi rutint kellene szerezni. Ilyen szabályok mellett azonban egyetlen európai vagy dél amerikai csapat sem lesz hajlandó komoly mérkőzésen szerepelni. Az amerikai soccer-rel az történt, hogy korábban került a pénzemberek kezébe, mint a football szakértőkébe.

Nem mintha a "kapitalista mentes” sport csupa gyönyör lenne. Erről szól második hírünk. Moszkvában augusztus közepén rendezték meg a Spartakiada játékokat. Ez azért volt nagyjelentőségű, mert ezt tekintették a jövő évi moszkvai játékok főpróbájának. S akinek kétsége volt afelól, hogy az 1980-as moszkvai olympia a legalávalóbb, legízléstelenebb propaganda lesz, amit Hitler óta az 1936-os berlini olympia óta egy diktatúra fölhasznált magának, az most alapos leckét kapott.

Folytatás a 3. oldalon

BARZILAY ISTVÁN:

Akár a kő a korsóra, akár a korsó a kőre...

Rossz napok járnak most Izraelre Amerikában. Carter elnök elfogadta Andrew Young, az amerikai diplomácia feketebőrű fenegyerekének lemondását. Mert Jimmy Carter következetesnek akar tűnni, hadd lássák a választók, hogy elnökük betartja Ígéreteit. Azt mondta ugyanis választási kampányában, hogy nem fog megtűrni maga mellett olyan munkatársat, aki félrevezeti őt vagy a népet, aki nem mondja meg mindig az igazat.

Úgy látszik, Andrew Youngnak, az Egyesült Államok lemondásban lévő ENSz főmegbízottjának, aki nagyköveti rangban van és a washingtoni kormánynak hivatalból tagja is, igaza volt, amikor azt állította, hogy az USA-ban is a politikai foglyok százai vannak letartóztatásban anélkül, hogy bíróság elé kerüljenek. Mert ezt mondta a fenegyerek, megbocsátó hangon, amikor az egyik afrikai állam diktátorának rémuralmát emlegették az ENSz-ben. A fiatal néger közéleti férfi, aki Georgiában, Carter hazájában kezdte működését és nemcsak hive, de személyes jóbarátja is az elnöknek, úgy látszik ebben a kapcsolatban bizva tett néha olyan nyilatkozatokat amelyek izgalomba hozták a washingtoni külügyminisztériumot.

Afrikában nem egyszer hozta kényes helyzetbe hazáját és az iráni események, tehát a sah elűzése idején is megkockáztatott néhány megjegyzést, ami nem volt kedves a külügyi füleknek. De a Fehér Ház mindig megbocsátott neki. Vajon Carter és

Young "örök barátságának” jegyében? Erre a leghatározottabban tagadó választ adhatunk. Young úgy kellett Carternek, mint falat kenyér, mert 10 millió néger szavazót kell meggyőzni arról, hogy két év múlva újra Cartert támogassák a választásokon. Young az emberi jogok diadalának élő zászlója volt a Carter-tábor kezében, s ha most buknia kellett, ez nyilván azért történt, mert — hazudott.

Végeredményben lehet még egy jeles négert az Egyesült Nemzetek Szövetsége mellé nagykövetnek kinevezni, miál legyen a neve éppen Andrew Young. Politikai körökben ugyanis az a hír járja, hogy azért nem fogadták el azonnal a lemondását, mert a Fehér Ház és a State Department alkalmas sötétbórűt keres Young jelenlegi pozíciójának betöltésére. Carter úgy gondolta, hogy fontosabb a következetes elnökjelölt szerepét megjátszani. Azt ígérte, hogy nem tűr meg maga mellett hazug embert, elküldte tehát Youngot, aki megtévesztette a kormányt. Mert azt jelentette, hogy véletlenül találkozott a Palesztinái Felszabadító Szervezet megfigyelőjével, a Tarazi nevű, ősz, kecskeszakáilú "gentleman"-nal a kuweiti megbízott lakásán. A mese így hangzott: Youngnak és a kuwaiti nagykövetnek egykorú

fiai vannak. A két gyerek elhatározta, hogy barátkozni fog.

A jó atya, Andrew Young elkísérte tehát a csemetéjét a kuwaiti nagykövethez és csodák csodája, ott találta a palesztinai

megbízottat. Modortalannak nem szabad mutatkozni, tehát pár udvarias mondatot váltott vele és negyedóra múlva távozott.

A történetet azért kellett kitalálni, mert az amerikai kormány álláspontja az, hogy csak akkor veszi fel a hivatalos kapcsolatot a PLO-val, ha hozzájárul a Biztonsági Tanács 242 számú határozatához, azaz elismeri Izraelt. A határozat ugyanis úgy szól, hogy Izraelnek “védhető és elismert határokhoz kell visszavonulni" valamint a körzet államainak el kell ismerniük Izraelt. Békéről nincs szó benne; ezért lehet nyugodtan azt állítani, hogy az izraeli-egyiptomi békekötésnek

nagyobb a jelentősége, mint a 242 számú határozatnak, amely a közelkeleti konfliktus békés megoldási kísérleteinek alapját képezi.

Arafát szervezete azonban nem hajlandó elismerni a Biztonsági Tanács határozatát, nem veszi tudomásul Izrael létezését és legutóbbi elnöki tanácsülésén a PLO újra jóváhagyta alapokmányát, amelynek 19-ik szakasza nyíltan beszél a zsidó állam megszűntetéséről, az egész Palesztina területén megteremtendő “világi és demokratikus államról’'. Minthogy pedig Washington csak akkor hajlandó tárgyalni Arafáttal és bandájával, ha megváltoztatja

ezt az alapokmányt, amerikai diplomatáknak nem szabad hivatalos megbeszéléseket tartani a palesztinai megbízottakkal.

Youngnak tehát távoznia kellett. Mert ő ugyan a valóságnak meg nem felelő jelentést tett főnökeinek a Tarazival folytatott

megbeszélésről — amelyet persze előzetesen pontosan előkészített — de annak előrelátásához nem volt elég esze, hogy az arabok nem lesznek diszkrétek. Sem a kuwaiti, sem a palesztinai megbízott nem volt köteles diszkrécióra és a találkózás tényét kirobbantotta a Newsweek, ezt követően megerősítette az információt az

izraeli nagykövetség, mire jött az izraeli kormány tiltakozása.

Young kénytelen volt bevallani, hogy nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy a találkozás véletlen műve volt. Elismerte, hogy Tarazival a Biztonsági Tanács előtt fekvő arab javaslatról tárgyalt, amelynek célja a 242 számú határozat kiegészítése olyan értelemben, hogy elismerik a palesztinai nép önrendelkezési jogát, s azt, hogy a palesztinai nép “egyetlen képviselőjét”, a PLO-t bevonják a tárgyalásokba. Amerika ezt a javaslatot nem támogathatja. Augusztusban az USA a BT soros elnöke, s úgy látszik Young, aki a PLO-val való együttműködés híve, azt akarta elérni, hogy az arabok járuljanak hozzá a javaslat benyújtásának elhalasztásához. Young nem akart elnöke lenni a BT-nak, amikor vétót kellett emelni ilyen javaslat ellen.

Carter alighanem úgy vélte, hogy betelt a pohár. Más fekete embert kell küldeni az UNO-óa. Nem egy ilyen fenegyereket, aki annyi bajt csinál. S hazugság ürügyén elfogadta lemondását, de egyelőre meghagyta a munkakörben. Keresni kell az utódot.

Formailag Izraelnek semmi köze az ügyhöz. Hazudott egy amerikai diplomata, el kell küldeni. Ha történetesen a Kinával való kapcsolatát érintette volna tr hazugság, vagy a nigériai kőolajszállitásokat, éppúgy el kellett volna küldeni, mint most, amikor a PLO miatt hazudott. De minthogy Izraelről

volt szó és az arabokról, s minthogy még nem neveztek ki más négert valami magas pozícióba, talán az ENSz mellé, zeng egész Amerika. A néger vezetők váratlanul követelni kezdték, hogy Washington ismerje el Arafatot és mozgalmát. A négerek szidják a zsidókat. Feszültség támadt a két népcsoport között. A Young botrány ártott Izraelnek.

Ben Szirá, a Második Szentély korának bölcse, Kaczér Illés szerint az első zsidó szocialista, mintegy 300 évvel a rendes időszámítás előtt élt, kutatók szerint a Példabeszédeket is ő írta, nem pedig Salamon király, a két bölcs filozófiája között ugyanis nagy a hasonlóság. De Ben Szirá művei nem maradtak fenn héberül, csak görög fordításban, s ezért Rabbi Akiba és munkatársai nem sorolták a szentkönyvek közé, kimaradt a Tnachból.Azt mondta a bölcs Simon Ben Szirá: "Akár a kő esik a korsóra, akár a korsó a kőre, mindig a korsó törik el.” Mert, kérdezné a naiv megfigyelő: mi köze van egyáltalában a zsidóknak s Izraelnek ahhoz, hogy Carter egy szószátyár néger kortesét ültette be a világ sóhivatalába amerikai delegátusnak? S ha valóban éppen az arab-izraeli viszályhoz kötődő incidens részleteiben hazudott? Ez mindenképpen amerikai belügy.

De az mindegy, hogy a kő esik-e a korsóra, vagy a korsó a kőre. Most szidják a zsidókat és Izraelt, s az arabok óriási propaganda sikert értek el.

Ez a csoda is csak három napig tarthat, ha Jimmy Carternek volna annyi esze, hogy egy másik négert küldjön az ENSzbe. Ha ezt sem teszi meg, akkor igazán megérdemli, hogy két év múlva bölcsebb ember váltsa fel a Fehér Házban.

MEGÉRI?!

25 darab nyomtatott újévi üdvözlőkártya 30 dollárba kerül. És a bélyeg? És a munka? És a bosszúság, ha a megbízhatatlan posta nem szállítja ki?

KÜLDJE ÚJÉVI JÓKÍVÁNSÁGAIT A MENŐRE ÚTJÁN

1

Tavaly már 700 magyar zsidó család ezt tette. EGYETLEN TELEFONNAL MEGOLDJA A PROBLÉMÁT

Adja fel újévi üdvözletét telefonon a központi, vagy valamelyik helyi szerkesztőségünkben