Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)
1979-09-22 / Supplement
34. oldal MENÓRA * 1979 szeptember 22 Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boláog Újévet Kíván Dr. ANDREW MARTOSH és családja Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boláog Újévet Kíván Dr. HARASZTY DÉNES Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. HORÁK LÁSZLÓ ÉS MARY Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. SOMMERS FRANK Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. WALD RÓBERT TASNÁDY TAMÁS: — Ne haragudjatok kezdte a harátoqn —, de azt hiszem, az én történetein érdekesebb lesz. Vagy más. Mindegy. Várjatok- csak. — Kiemelt egy cigarettát a dobozból s rágyújtott. — Nehéz elkezdeni. Magamban már annyiszor elmondtam, de az más. Magamban mindig védekeztem s úgy csoportosítottam az eseményeiket, hogy az pset rám nézve kedvezőbb legyen. Most megpróbálom úgy elmondani, ahogy volt, talán megkönnyebbülök tőle. Keresztbe vetette lábait s gonddal elsimította a nadrágja szövetét. — Három éve történt. Akkor doktoráltam. Tudjátok, milyen nehéz volt az egyetem, vékony ösztöndíjból éltem s mégis sikerült valahogy. Orvos lettem. Csak az avatás reggelén éreztem valami facsaró gyomorürességet, félelmet, hogy érthetőbb legyek. De ezt a szót nem akarom elkoptatni, szükség lesz még rá. Emlékszem, megálltam az ajtóban s nem akartam elindulni. Megfogtam az ajtófát, nekidőltem s elkezdtem gondolkozni. Eddig éltem, laktam, ettem az ösztöndíjból, de most ez az átkozott diploma kirúg a világba, loholhatok munka után. S kezdő orvosnak tudjátok nem könnyű. A rokonok eldicsekednek, hogy az unoka - öccs orvos, de még fejfájással is máshoz mennek. Nem akarom nyújtania dolgot. Felavattak. Roszszul aludtam s reggel a kávéházban izgatottan futottam át a lapokat. Röviden: találtam egy hirdetést, még aznap megpályáztam s az ég tudja hogyan, három nap múlva megjött a válasz. S ekkor kezdtem már érteni a dolgot. A pályázatot ugyanis az el-alhemi szeretetkórház írta ki. Leverte a hamut, letette a cigarettát s hallgatott. Aztán benyúlt a hamutartóba, kihalászott egy gyufaszálat, elsimította a hamut s vonalakat írt bele. — Itt van El- Alhem — folytatta. — Tunisztól harminc kilométerre. Autóval negyedóra, gondoltam akkor, de a főorvos, aki Tuniszban fogadott, már így mondta: riadóautóval negyedóra. De csak sorjában. A kórházzal való levelezésemből kitűnt, hogy az el-alhemi intézetet egy „Philomo” nevű emberbaráti szerv tartja fenn. Jól fizetnek, írták, de kemény munkát követelnek. A klíma elég keserves s az életet — így írták — ,,bizonyos fokig” bizonytalanná teszik a mohamedán arabok s a keresztény koptok közötti villongások. A szerződés, amit még Európában írtam alá, három évre szólt. A Philomo itteni embere melegen elbeszélgetett velem, sok sze. rencsét kívánt, átnyújtotta az útiköltséget s még néhány ezret... s két nap múlva útnak indultam. Hadd mondjak még erről valamit. Visszaemlékezve rájöttem, hogy elég gyakran olvastam EIAlhemről rendszerint a negyedik oldalon a kisebb rendőri hírek között. A mohamedánok s a kopt keresztények torzsalkodása nemigen érdekelte a sajtót, de az események során több európait is megöltek. Az újságok vallási fanatizmusról írtak s a fanatizmus így nyomtatásban szép, féligértett, távolálló szó, de amikor arra gondoltam, hogy én is oda kerülök, megreszkettetett. Arcokat, alakokat rajzoltam magamban, akik megtámadnak s eleinte játékosan, de órák múlva már kisugárzó belső képzelettel fal mentén, vigyázó szemekkel jártam az utcán, s emlékszem, amikor valaki hátulról meglökött, rémülten a falnak tántorodtam. Kicsit gyereknek éreztem magam, — talán veletek is megesett, hogy gyerekkorotokban, amikor valami izgalmas detektívregényt olvastatok, akarattal veszélyt képzeltetek magatok köré. Egyszóval bizonytalan érzésekkel ültem a repülőgépre. Az út jó volt, zavarmentesen érkeztünk Tuniszba. Ott a Philomo főorvosa fogadott, két bennszülött kísérte. Elvették a csomagjaimat, autóba rakták s mindezt oly hamar, hogy felocsúdni nem volt időm. A kocsiban keveset beszéltünk; a főorvos vezetett s a bennszülöttekhez nem szóltam, egyre erősítgettem magamban, hogy nem tudnak franciául. Az út elég szeszélyes volt, egy kopott bazaltos hegy körül csavargóit s amint átszaladtunk a hegy csúcsát kettészelő vágáson, megpillantottuk El-Alhemet. Kuszán szétszórt fehér házak, — -»Wan volt a falu, mintha eredetileg a hegy tetején lett volna s valami lejjebb lökte volna a hegyoldalon. Elfoglalta a völgyet s meszszire nyúlt a mögötti hegyek lábai között zsúfoltan, egyhangúan. A kórház a falu vagy inkább kis város hegyfelőli szélén volt. Az afrikai épületelemekből modem euró-1 pai szemmel tervezett alkotmány oly fonákul volt tetszetős a fehér hirV/yMk között, mint európai szobákban a szerecsenszobor. Két emelete volt, a főorvos a földszintvezetett. A két bennszülött letette a bőröndjeimet s én álltam tétován. Lenyúltam az egyik bőröndért, megemeltem, arrébb tettem s fújtam egyet. Nem voltam fáradt, azt hiszem, ezzel azt jelzi az ember, hogy készen áll a továbbiakra, mint a mozdony, ha egy kis gőzt ereszt. A főorvos hellyel kínált, leültem s egy darabig néztük egymást. Aztán megszólalt a főorvos. — Milyen volt az út? — Nagyon rendes — feleltem. — Igazán nem szólhatok semmit. — Igen, a BOAC rendesen szokott közlekedni — felelte a főorvos. — Gyakran megy át Európába? — kérdeztem. — Tíz éve nem voltam — felelte. — Hosszú idő... — mondtam. — Ne gondolja... — felelte a főorvos s összekulcsolta kezét. — Páriában már eligazították a dolgok felől? — Általánosságban — feleltem. — Másképp nem is lehet — felelte a főorvos —, itt minden más, mint Európában. — Rámnézett. Á Dubourondnál tanult, nem? — Nála — mondtam. — A fiatalabbnál. — Látja, ő például azt tanította, hogy a beteggel a vizsgálat után kezet kell fogni, nehogy azt higyje, hogy holmi kísérleti állatnak tartja. Hát itt nem szabad kezet nyújtania. Már az araboknak nem — tette hozzá. Megkínált egy cigarettával. — Parancsol? — Köszönöm szépen. Szóval az araboknak nem szabad....? — Nem. Különben is az arabokkal vigyázni kell. Mozgolódnak. — Felnézett. — Majd megtanulja. Az elődje is... elég jól megtanulta. Itt elhallgattunk. Néztem némán a főorvost s a szemem mögött rajló tömérdek gondolattól mégis úgy tűnt, hogy beszélgetünk. Egyszerre a főorvos tapsolt. — Bocsásson meg — mondta —, le kell feküdnöm. Abur majd elvezeti. Ezt még nem is mondtam: innét vagy tizenöt percnyire fog lakni, a hegy alatt. Mondhatom szép az a ház. Ügy öt-hat perce mentünk Jhár, amikor Abur megszólalt. — Szép háza lesz a doktor úrnak — mondta alig érezhető idegenséggel. — Milyen? — kérdeztem, s hamarjában nem is értettem, mi legyen az, hogy szép. Annyira nem figyeltem a fehér kasbákra, hogy a „szép” szó mondhatatlan ürességet keltett bennem, nem volt mihez hasonlítanom. — Szép — ismételte — egyemeletes. Az előző doktor úr is nagyon szerette. *■— Az előző doktor? — kérdeztem. — Igen, a Ducarat doktor. Egy pillanatra álljunk meg, igazítok a fogásomon. — Letette a bőröndöket, átcserélte s közben felpillantott rám. — Mikor ment el a doktor? — kérdeztem. Abur elfordította fejét, előhúzott egy rongydarabot s nagy figyelemmel az egyik bőrönd fogantyújára tekerte. Azután felnézett. — Egy hete — felelte. — S a Ducarat doktor hazament Franciaországba? — kérdeztem.'— ö olasz volt — felelte Abur. Felvette a csomagokat s lépett sebesen. Néhány lépés után hátra nézett. — Tessék jönni. Itt vagyunk. Bevezetett a házba. — Holnap majd jön a szolga — mondta. — Mára még nem tudtuk előteremteni. Mit is mondjak, milyen volt a ház? Tudjátok, ha az emiber csomagostul kerül idegen helyre, pár percet nyerhet azzal, hogy eligazítja a holmiját. Azalatt körül lehet nézni. De most, hogy Abur megint felkapta a bőröndjeimet s vitte nagy lobbal a szobákon át, annyira nem volt időm körülnézni, hogy szinte a falat tapogatva mentem utána. A helyiség, ahol végtére letette a holmimat, közönséges orvosi szoba volt, melyet néhány színes szőttessel s egy-két sebtiben ide-odadobott párnával lakályossá igyekeztek varázsolni. Abur körbepillantott, mintegy ellenőrizvén, valószínűleg sajátkezű berendezését, aztán megszólalt. — Ja, ezt elfelejtettem megmondani. Ha valaki éjjel hívná, ne tessék menni. Az a főorvos úr dolga. —■ Ne menjek? — kérdeztem. — Nem. Ne tessék menni. Az a főorvos Úr dolga — felelte. — S ő jobban kiismeri magát itten. Az utcákat is ismeri —. fejezte be s az utolsó mondatot, úgy éreztem, egy pillanatig kereste. Nem is igen mondott többet. EgyTcét szóban leína a lakást s jó éjszakát kívánva otthagyott. Különös lelkiállapotot teremt a lámpafény. Ha a csillár ég, legfeljebb a szomszéd szobába óckodsz átmenni, de a köbméteres fényburát vető tealámpa világa olyan szoros köteléket teremt köréd, mint a hideg fürdőben a testedhez melegedett réteg. Nem akarsz kilépni belőle s a kibújáshoz félelmetes képzeteket kapcsolsz. S itt, ahol Abur szavai burkolt vagy nyűt intéssel a szobáiba zártak, ez a kikászálódás még nehezebb létt volna. Alig mertem mozdulni, fáradtságom elszállt s nagy erővel gondolkodni kezdtem. Nem is tudom hogyan, de eszembe jutott ai Ágra kincse, egy Conan Doyle regény. Tíz éves lehettem, amikor olvastam, így részletekre nem emlékeztem, csak egy képre. Valaki ugyanilyen állapotban, mint én, ül egyedül s egyszerre egy barna arc tűnik fel az ablaküveg mögött. Barna, kegyetlen, vadállati arc, bevicsorog, az ismeretlen kopog az üvegen, úgy tűnik, mindjárt beugrik s dulakodni kezdenek... Többre nem emlékeztem. Bámultam az ablakot s tudjátok, milyen egy ablak, ha kint sötét van. Ha centit is mozdítod a fejed, már más ámyakatfényeket látsz benne s ez a rendetlenség arra késztet, hogy valamit összerakj a vonalakból. Így néztem az ablakot. A szemközti házak sötétek voltak, csak a látótér szélén lopakodott be egy szemernyi világosság. Kit hiszem, ez a fény hozta elém egy kereszteződés képét. Ez volt az egy hely, amit útközben egy pillanatnyi éberséggel megnéztem. Félúton értük el azt az utcát, amely El-Alhem völgyi részéhez vezet. Egyenes utca, lámpában, sötét, de egyhelyütt valami fény szűrődött. S ott néhány burnuszos alakot láttam motoszolni. Kószáltak a fal mellett, el-eltűntek s újra előbukkantak. Ezzel indult a képzeletem. Utána megbökött belülről a szó: gyilkosság. Ott a kereszteződésnél a hosszú utcában. Ott megyek — képzeltem — leszegett fejjel, lábaimat, lépéseimet figyelve, kicsit fázom, mert borzongat a köd s egyszerre felnézek egy ablakra. Az ablak mögül egy barna arc tűnik elő. Bentről egy vad barna arc. Megállók, nem tudok tovább menni, érzem, hogy kötelet készülnek a lábaimra dobni... de csak bámulom a barna arcot, aminek nincs teste, nyaka semmi s ekkor egy hosszú, begörbített ujj kerül az arc mellé s megkopogtatja az üveget. Eddig jutottam. Isméit eszembe ugrott a barna arc az Ágra kincséből, majd az utcára képzelt mása. Felnéztem a körtébe s a fény ugyanily kusza képet kápráztatott a szemembe.. Fázni kezdtem, ránduló bőröm, mintha testemtől igyekezett volna elszakadni s mégis egyetlen mozdulatom az volt, hogy visszavetettem szememet az ablakra. S egy barna arc volt az ablak mögött. Már úgy éreztem, hogy mereven lefordulok a székről, amikor egy barna ujj került az arc mellé s rákopogott az üvegre. Hátra dőltem ekkor, kezeim a szék támlájáig visszakoztak, szédültem s vártam, hogy peregve, csavarodva lekerülök a földre. Az ujj megint kopogott. Felálltam. Ügy tűnt: mágnesesek a falak, a tárgyak s vetélkednek, melyikük rántson magához. Ám valahogy kikerültem a szobaajtón. Az utat a kapuig nem tudom, hogyan tettem meg, lassan, vagy szaladva, akkor úgy kavargóit bennem a gondolat, hogy az időérzékem is összekuszálódott tőle. Nem láttam az ellenséget — így neveztem akkor a barnát magamban —, nem tudtam, hol áll s átfutott rajtam: mi lenne, ha kivágnám a kaput, nagyot kiáltanék s futnék eszeveszetten az utcákon végig... vajon elgáncsol-e a kapunál vagy megüt, amint kilépek? Ez járt bennem, — az ajtó előtt nekidőltem a falnak, megpróbáltam kilesni, de nem láttam a barnát, majd egy hirtelen mozdulattal kitártam az ajtót. Nem állt előtte senki. Egy másodpercre el akartam hitetni magammal, hogy Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. LAZAROVITS ISTVÁN ÉS ZSUZSA az érzékeim csalódtak, nem volt kint senki, de a kezeim súlytalanná bénultak. Álltam az ajtóban, alig láttam, szemeimben még a benti fény káprázott. S ekkor megszólalt az ellenség. — Kérem jönni. — Odafordultam. Az ellenség magas, buggyant szemhéjú, amolyan harmincas férfi volt, ekkor bukkant elő a ház sarka mögül. Néztem rá, közben megfordult bennem, hogy még becsaphatnám az ajtót, még elszaladhatnék, de az arab tovább beszélt. — Kérem jönni. Beteg lenni aszszony. — Hallgattam, az arab is. A levegő közöttünk lomha mozgással csomósodni látszott, mint villamos térben a pára. Az arab megmozdult, jobb könyökét a falnak nyomta s tenyerébe hajtotta fejét, -r- Meleg nagyon — folytatta. — Trés chaude. — Lépett egyet. Kiejtése, mely Abunéhoz képest rettenetes volt, eszemre lebbentette Abur szavait s azok értelmét egyértelműen fenyegetővé tette. Lépett felém. Könyökét elhúzta a .faltól s mint a vak, ha egyenesen akar járni, ujjahegyét húzta csak a mészen. Néma voltam, de emlékezetemben egy induló harsogott, a Medranóé s az arabot úgy láttam, mint a cirkusz szökellő artistáit, akiket a levegő vezet. ,,Ugrik” — gondoltam s egy szusszantással kiböktem: — Várjon! — Az ellenség megállt. Hátát a falnak vetette, egyik lába behajlott, s talpa felcsúszott a falra. Leszegte fejét, aztán átszólt a vállam fölött: — Jönni! Csak ennyit mondott, azt hiszem, ezért indultam el vele, — az egy szó, mint valami parancs, úgy hangzott. — Mindjárt — mondtam. — Csak a táskámért megyek. — Befordultam az ajtón. Az első két lépést lassan tettem meg, tartásom súlytalannak hitte magát, — a harmadik lépés után jöttem rá, hogy azért van ez, mert kövön járok s a padló időmérő nyikorgása nem válaszol. Aztán a cipőm csikordult egyet s a hang megfuttatott. Szaladtam a szobámig könynyen, mondhatom megkönnyebbülten,-----féltem, igaz, de éreztem, hogy ha baj is van, itt van s raj' tam múlik, hogy mi lesz. Szinte örültem s csak akkor lanyhultam el, amint ismét befont a lámpafény. A lendülettel még felkaptam a táskát, de utána elmélázva, rogygyant tagokkal megálltam a szoba közepén. Langy meleg járt bennem, kényelmesen tekergő áramban, mint szivatlan szivarban a füst. Aztán, amint az ablakra pillantottam s nem láttam a barna arcot mögötte, majd visszasüppedtem a karosszékbe. De ekkor hideg lebbent a bokámra, felfutott rajtam a bizsergés s rádöbbentem, hogy az ajtó nyitva van. Hónom alá vágtam a táskát, megfordultam s rohantam ki a szobából kidüllesztett mellel, várva, hogy a folyosón az arabba ütközők. A félig tárt ajtószárnyat billenve kikerültem, közben elkaptam a külső kilincset s kidobbanva berántottam az ajtót. Az arab ezalatt elmozdult a faltól s az ajtó előtt állt vagy három lépésnyire. Jöttömre lazán meghajolt, táskámra nézett s csendes rövidséggel mondta: — Menni! Mellém lépett. Lassan mentünk, én átkaroltam, a nehéz orvosi táskát, mint valami kisgyereket s lesütött szemmel figyeltem az alattunk baktató kövezetei. A saroknál a barna megállt, majd néhány lépést előre szaladt, körülnézett s hívón rámnézve bevárt. Szedtem a lábam, szinte türelmetlenül léptem s pár lépés után vettem csak észre, hogy a barna láthatóan erre várt: akkor indult csak el újra, amikor mögém került. Leengedtem a táskát, visszafordultam, ránéztem, de nem akart sietni, mihelyst megálltam, ő is megállt. — Menni! — ismételte s az üres sikátorban furcsán szemerkélt a hangja. Végigszaladt a tekintetem az utcán. Először a medrén: hepe-hupák, néhol kő, néhol csak föld, tócsák s bennük gyenge, elterült fények, memegállni, de ugyanakkor a visszhangként ható zaj is megszűnt mögöttem: lefékezett az arab is. Annyira a hátamban tudtam a barnát, hogy a lapockáim összerándultak tőle. Jött mögöttem, s hamarosan a második lábcsattogás gyengüléséből megtudtam, hogy lépéseit az enyémekhez igazítja. Mentünk tovább. Ekkor már féltem. Gondolataim melegen peregtek, Abur szavai, a keresett magyarázatok, a főorvos sokat sejtető beszéde s a rendőri hírek, melyeket e pillanatban — így éreztem — szóról szóra tudtam volna idézni. Próbáltam is szólni, — ekkor vettem észre, hogy az újságszövegeket nem tudom, csak motoznak bennem, s átreszketett rajtam a némaság rémülete. Tíz perce járhattunk már, amikor egy kereszteződéshez értünk. Az utca, amin idáig jöttünk, tölcséresen elveszett, házai a keresztezés után egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem zsákutcává szorultak. Az arab ekkor iramba fogta léptét, valahogy csúszva, sikolva elém került, átkémlelt a keresztutcába s megállt. Vagy három lépésnyire előttem. Mégegyszer behajolt a ház sarka mellett az utcába s halkan füttyentett. Mellé léptem. Az arab belémkarolt s szótagolva súgta: — Menni! Ez már a hegy alatt volt. Befordultunk a könyökutcába s a gyér, nem tudhatni, honnét szivárgó fényben három alakot láttam mozdulni. Egy ablak alatt álltak, az arab füttyére szétosontak a házfalak mentén s belepárologtak oly színtelenül a homályba, mint a falakról szökött árnyak. Próbáltam megállni, de nem lehetett, magam sem akartam talán. S az arab kivonta karját az enyémből s így szólt: — Itt bemenni. Egy szennyes kasba előtt álltunk, kapualjában sűrű tömeg volt a sötét, csak egyhelyütt, talán a fordulóban szalagzott rajta át egy gyenge fénycsík. Beléptem. Bőröm feszült, sorra nyíló patakokban csurrant rajta a víz. Tétováztam, lábaim alatt nyálas, ragadósan süppedt a talaj, aztán kőre léptem, de ez már a fény alatt volt. A világosság a feljáróból szürem- Iett, ahogy akkor láttam, a feljáró piszkos, korhadt falépc9ő volt, amúgy állásnyi pihenőben végződött s mögötte egy ajtó vonalai derengtek. Felléptem az első lépcsőfokra, aztán a másodikra: ekűoor indult meg az arab. Keservesen nyivázott alattunk a deszka, a falakon rémülten szökellt a mécses fényeámya s bennem, tántorogva hányódott a félelem. Nekidőltem a falnak s a nyirok s a nyekergés ellökött. Tovább léptem. Elhúztam a szemem az ajtó feletti mécs fénye elől, másként is úgy éreztem, hogy a sötétségbe hullok. S már felértem, az utolsó fokon voltam, amikor az egyik lábam megcsúszott s három lépcsőt visszahököltem. Nekisurlódtaim a falnak, felnéztem: az arab egy lépcsőfokkal feljebb állt. Rámeredtem, arcát oly opálosnak láttam, mintha üveg mögött lett volna s lassan, következetesen megindultak bennem a szobám,beli fantáziák. Valami lehúzott, szerettem volna belesüppedni a falba, — ekkor az arab kissé legödbítette a hátát s felém hajolt. A keze mozdult, de ezt már csak sejtettem: félig elfordultam s az arcába vágtam. Megingott, láttam, hogy szemei kitárulnak s alóluk valami sötétség buggyan, aztán az arab leguggolt, belém nézett s felugorva megütött. Alig éreztem, vártam egy szusszanást, lendületet vettem, belegubancolódtam a burnuszába, de kikeveredtem belőle, s táákám kemény, fémélével homlokon ütöttem. Az arab teste megbillent, bezuhant az ajtóin, döngve kivágta, én térdre estém s utána meredtem. lyek nem tudhatni, honnét telepedtek a vizükbe, aztán a házakon: szürkésfehér mállott kockák, melyekből éles illatokát s cikázva futó hangokat szív a szél, ha fújjant. Majd megpróbáltam újra Bűzös, nyomort lyuk ■íV tárult elém. Az egyik sarokban, korhadt szalmán, rongyok, papírok alatt, szétterült, kezekkel ott nyöszörgött egy asszony. Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. MEZEI ANDREW Pácienseinek és Barátainak Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet Kíván Dr. SYRTASH PÉTER
