Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)
1979-07-28 / 768. szám
,Mr.August J.Molnár P.O.Box lo34 New Brunswick, New Jersey o39o3 U.S.A. Second class mail registration No. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y. 11351. Di.No. 104970 AZ Eszakamerikai MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 18. 768. Ár«: 50 cent JULY 28. 1979. 9999999999 hXrlr^Irlrrrlrlrlrlrlrlrlrg-riTIrlrg'IrlrlrlrirrryirlrrFl^ 999 j> 999999999999999999999 99999999« NYÁRI SZÜNET A nyári szabadságolások niatt lapr '•* nsztus 4.-i száma nem jelenik meg. Legközelebbi lapsza ll.-áre lesz dámumozva, az eladöhelyeken már augusztus 8.-án kapható lesz és ugyanakkor postájuk eiui^.winknek Sjiji.fl.il jI-jJTjT.iT. Nemzeti egység vagy külpolitika? Forró a hangulat Washingtonban. Nemcsak azért, mert a hóméró hi- ganyszála kúszik igen magasra, de azért is, mert Carter elnök múlt vasárnapi "energiabeszédje” váratlan következményekkel járt. Végeredményben az Egyesült Államok politikai életében nem mindennapos dolog, hogy az egész kormány egyszerre adja be lemondását, s utána az Elnök olyan átszervezést hajtson végre, melynek eredményeként az adminisztráció legjobb elméi maradnak ki az államigazgatásból. Ez a belpolitikai vihar már önmagában is elég izgalomra adott volna okot, de még csatlakozott hozzá az a nicaraguai válság is, amelynél a legfigyelmesebb szemlélő sem tudja eldönteni, hogy győzelmet vagy vereséget szenvedett-e az amerikai külpolitika. De menjünk talán sorjában. Múlt heti vezércikkünkben azon melegében próbáltuk értékelni Carter elnök beszédét, a lapunk zárása következtében még arra sem volt időnk, hogy a nagy világlapok véleményét elolvashassuk. Mint olvasóink emlékeznek, nem voltunk elragadtatva sem Carter beszédétől, sem pedig a bejelentett intézkedésektől. Néhány napig úgy tűnt, hogy egyedül maradunk ezzel a véleménnyel. A hétfői amerikai lapok lelkesen és pozitívan nyilatkoztak az elnöki szózatról, s már hajlamosak voltunk azt hinni, hogy esetleg tévedtünk. A hét közepére azonban lelohadt a sajtó lelkesedése, s egyre inkább kritikának és kétkedésnek adott helyet. Ennek csupán betetőzése volt az, hogy a kormány egységesen ajánlotta fel Carter elnöknek a lemondását. Hiszen az adminisztráció feje, beszédében egy rendkívül súlyos vádat emelt ellenük, azt állítván, hogy bizonyos miniszterek nem lojálisak hozzá. A lemondás elfogadása után kiderült, hogy csupán négy miniszter személye ellen van az Elnöknek kifogása, s ezeket elmozdítva helyükről, újakat nevezett ki. De ó, miért pont ezeket kellett leváltani? Két és féléven keresztül, mióta Carter elfoglalta pozícióját, az állandóan visszatérő vád az volt, hogy középszerű, szűklátókörű emberekkel, politikai analfabétákkal vette körül magát. De ez a vád nem anynyira a minisztériumok vezetőire, mint inkább az Elnök közvetlen környezetére, az un. “georgiai maffiára” vonatkozott. Mindenki egyetértett ugyanis abban, hogy a minisztériumok vezetői között egy néhány színes egyéniségű, jó képességű, s önállóan gondolkodó ember is van. Ezt azonban a múlt heti kormányátalakítás után már aligha lehet elmondani. Az első hir arról szól, hogy az Elnök menesztette John' Califanot, a legnagyobb minisztériumnak a főnökét, aki az egészségügy és a jóléti ügyek minisztere volt. Califano rendkívül érdekes figura. Lehet ugyan vitatkozni azon, hogy jól végezte-e a dolgát, de az, hogy az ő feladata volt a legnehezebb az egész kormányzatban, ez kétségtelen. Az amúgyis túlméretezett állami bürokrácia keretén belül az egészségügy és szociális ügyek különleges helyet foglal el. Ez a minisztérium 150.000 alkalmazottat foglalkoztat és az Egyesült Államok teljes költségvetésének 20 százalékát ő költi el. Ezt az istentelen kolosszust rendben tartani és igazgatni nemcsak, hogy nem könnyű feladat, de szinte lehetetlen is. Califano a programjában kettős feladatot vállalt. Egyrészt azt, hogy az egészségügy és a jóléti intézmények modernizálásával még tovább fejleszti az Egyesült Államokat a szociális juttatások terén — például megoldja az általános betegségbiztosítást, biztosítja a szociális ellátást az arra rászorulóknak — s ugyanakkor az infláció csökkentése érdekében nem igényel újabb összegeket az államháztartástól, hanem csak a rendelkezésre álló összegeket osztja el jobban. Ez persze maradéktalanul nem sikerülhetett. Mégsem valószínű, hogy Califanot rossz munkájáért bocsátotta volna el az Elnök, még kevésbé az, hogy őrá célzott volna, amikor bizonyos miniszterek illojalitásáról beszélt. Califano ugyanis különleges lojalitásról tett tanúságot. Először is ó volt az, aki minden népszerűtlen döntésnél magára vállalta a felelősséget és a terhet, mentesítve Cartert az esetleges támadásoktól. Személyi lojalitásáról pedig akkor tett tanúbizonyságot, amikor visszautasította Teddy Kennedy közvetlen környezetének burkolt formában tett ajánlatát, hogy a massachusettsi szenátort támogassa a demokrata elnökjelöltek versenyében. Califano nyilvánosan jelentette ki, hogy számít Carter elnökjelölti indulására, sót megválasztására, és ót fogja támogatni. Ennek ellenére a tagló múlt héten lecsapott rá. Miért? A másik menesztett miniszter Schlesinger, az energiaügyi miniszter volt. Korábbi működése valóban nem volt kielégítő, hiszen az, hogy az Egyesült Államokban ilyen súlyos energiaválság van, azért végső fokon egy minisztert valóban felelőssé lehet tenni. Csakhogy Schlesingernek meg volt kötve a keze. Javaslatainak nagy részét Carterék korábban nem fogadták el, amit pedig elfogadtak és magukévá tettek, az megrekedt a szenátusban. Egyre inkább észre lehetett venni, hogy Schlesinger nem tehetségtelen, hanem kedvevesztett. Ami a Washingtonban lévő hangulatban nem is volt meglepő. Ugyancsak kimaradt a kormányból Griffyn Bell, az Egyesült Államok igazságügy-A két győztes Washingtonban, Hamilton Jordán Nicaraguában, Edén Pastora (Zero tábornok), a gerillák vezé re minisztere. Talán ót tekintették a legjobb képességű embernek, posztjára a legalkalmasabbnak. Mégis már régen beszélnek távozásáról, mert a bennfentesek tudták, hogy magával az Elnökkel ugyan jó a kapcsolata, de az Elnök belső tanácsosaival rossz, és igyekszik őket elkerülni. Michael Blumenthallal, a pénzügyminiszterrel hasonló volt a helyzet. Remek gazdasági szakember, akinek korábbi jóslatait az események sajnos igazolták, ő meg sem várta menesztését, hanem a kormány lemondása után rögtön kinyilvánította: kihasználja ezt az alkalmat, hogy megszabaduljon a washingtoni adminisztrációban való részvétel terhétől. Blumenthal-nak ugyanaz volt a bánata mint Califanonak és Belinek, hogy nem volt képes együttműködni az elnöki tanácsadókkal. Az ötödik lemondott, illetőleg elbocsátott kabinet-tag, Brock Adams közlekedésügyi miniszter volt, akinek felajánlották, hogy. marad-hat a helyén, csupán azt követelték tőle, hogy egyik alminiszterét bocsássa el, s a másik ellen indítson fegyelmi eljárást, mert ez a két kormánytisztviselő köztudomásúan rossz viszonyban van az Elnök legbizalmasabb főtanácsadójával Hamilton Jordánnál. Adams erre nem volt hajlandó, inkább benyújtotta lemondását. Mit lehet mindebből leszűrni? Azt, hogy a múlt heti kormányátalakítás nem bizonyos politikai célokat, nem állami érdekeket szolgált, hanem inkább egyéni bosszút, belső, egymás közötti harcok, erőnyerések célját szolgálta. Az át- szervezések győztese éppen az elób említett Hamilton Jordán, akit Carter múlt héten hivatalosan is kinevezett a Fehér Ház személyzeti főnökévé. Ez az állás évek óta betöltetlen volt. A Nixon adminisztráció idején Hendelman és Ehrlichman megosztva töltötte be ezt a posztot, de a rosszemlékű Watergate ügy hatására aztán ez a hely betöltetlen maradt. Jordánnak a kezébe most olyan erő összpontosult, hogy hatalom tekintetében ő tekinthető az Egyesült Államok második emberének. Csakhogy Jordv- srre a szerepre teljesen alkalmatlan. Kétségtelen, hogy kitűnő politikai stratéga; döntő szerepe volt Carter elnökké választási kampányában. De az államügyekről fogalma sincs, középszerű, rossz modora következtében rengeteg az ellensége és ami a legsúlyosabb hiba, közismerten iszákos, s részegségében néha hajmeresztő ízléstelenségeket követ el. Mert lehet ugyan, hogy egy társaságban, party-hangulatban megdicsérni egy jelenlévő hölgy kebleinek szépségét, szociálisan elfogadható dolog, de ugyanezt tenni egy látogatóban lévő államfő feleségével, ez olyan túlzás, ami aligha alkalmas Amerika diplomáciai jóhírének növelésére. Úgy tűnik azonban, hogy a jószándékú Carter olyan komolyan veszi barátai között az emberi hála kötelezettségét, hogy azért még politikai baklövéseket is hajlandó tudatosan vállalni. Végeredményben ez tartja az adminisztráció egyik legfontosabb posztján immár két és féléve a tök-tehetségtelen és tudatlan Andrew Young-ot és ez vezetett most Jordán előléptetéséhez is. A nagy amerikai lapok a hét végén már teljesen egyetértettek abban, hogy pont az ellenkezője történt, mint amit az Elnök múlt vasárnapi beszédében az amerikai néptől kért. Carter ugyanis azt kívánta a polgároktól, hogy tegyék félre az egyéni és klikk érdekeket és tömörüljenek nemzeti egységbe, hogy helytállhassanak az energiaválság okozta nehéz helyzetben. A kormányválság azonban nem nemzeti egységet eredményezett, hanem mint kiderült, a kis georgiai klikk ügyeskedését és érdekeit szolgálta. Az eredmény? A beszéd után két napig javult a polgárok véleménye Carter adminisztrációjáról. Legalábbis a közvéleménykutató intézetek ezt jelezték. Néhány nappal később azonban ez visszasüllyedt a korábbi szintre, oda, hogy az amerikai polgárok közül csupán minden negyedik tartja az amerikai elnök HÉTBŐL jj Nyomozás a posta kulcs után 'Ugye megbocsájtják, ha e héten egy teljesen i jelentéktelen kis hirt kommentálunk? Elgondolkoztató! A New york-i rendőrség — mondja a hir 4— lázasan nyomoz egy banda után, amely lelőtt egy postást és elrabolt tőle egy kulcsot. Nagyon helyes, — mondjuk — a rendőrségnek az a feladata, hogy nyomozzon, őrizze a közbiztonságot, lakat alá tegye azokat, akik az utcán az Emberekre lövöldöznek. De aztán az indoklás! Azért kell sürgősen elfogni a fegyveres rablókat, mert a kulcs, amit az embertől elvettek többszáz New York-i elosztó postaládát nyit. A gazemberek tehát ki tudják nyitni a postaszekrényeket, s így New York-i mámmutcégek nagyértékű postájához jutnak hozzá. Hogy is van ez? A lelőtt postás nem az Egyesült Államok postaügyi minisztere volt. Mégcsak nem is New York posta vezérigazgatója. Postás volt az istenadta. És volt neki egy kulcsa, amelyik többezer egyforma postaládát nyit. Hány postás van New Yorkban? 10 ezer, 25 ezer, 50 ezer? A fene se tudja. De mindenképpen sok. Akár tízezer, akár ötvenezer, nyilván bőségesen akad közöttük olyan, aki hajlandó egy szabvány kulcsot megfelelő díjazás, vagy részesedés ellenében bűnös célokra rendelkezésre bocsátani. Nem értjük, hogy miért kellett a bandának a kulcs kézrekeritése céljából lövöldözni, de még kevésbé értjük, mért kell a New York-i rendőrségnek pont ez után a kulcs után olyan lázasan nyomoznia. Ha egy polgártól az utcán elveszik a lakáskulcsát, a rendőrök a vállukat vonogatják. Pedig ez a kulcs bizonyos szempontból pótolhatatlan; annak a polgárnak lakásába más kulccsal nem lehet bejutni. Lehet, hogy ha minden New York-i lakás egy azonos kulccsal nyílna, akkor komolyabban vennék az elveszett kulcsok sorsát? Attól tartunk, hogy a New York-i rendőrség főszempontja ezúttal nem is a bűnüldözés, hanem az, hogy a leltár rendben legyen. Nem akármilyen kulcs veszett ám el, hanem: Állami! Hivatalos! A rendőr sokkal jobban tiszteli a postást a civil pogárnál, mert hogy az: hivatalos szeméi. Akit bármilyen fokon, beosztásban, az állampolgár szolgálatára neveznek ki. az nagyonis hajlamos arra, hogy szolgájának érezze az állampolgárt és uralkodótársának azt, aki hozzá hasonlóan egyenruhát visel. Minél nagyobb az állami apparátus, annál kevesebbet lát meg a nagyhasú apparátusban fölüllévő abból, ami a pocak alatt történik. A kövér emberekre tréfából azt szokták mondani: tükörbe kell néznie ahhoz, hogy megláthassa a térdeka/ácsát. Az elrabolt postakulcs ügyében azonban a New York-i rendőrség elfelejtett a tükötbe nézni. Több kommentárunk nincs. A postakulcs ennél többet nem érdemel. működését kielégítőnek. Ilyen alacsony népszerűségi szintje egyetlen elnöknek sem volt, még Nixon százalék-aránya is magasabb volt ennél, közvetlenül lemondása előtt. Nem szeretünk önmagunkra hivatkozni, de sajnos nagyon igaz volt múlt heti vezércikkünk címsora: “Új vizeken hajós nélkül”. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy a nicaraguai polgárháború a múlt héten állítólag végéhez ért; a mi véleményünk szerint csupán csak döntő fordulathoz jutott el. Anastazio Somoza, akinek családja és ó maga 40 év óta diktátora a nicaraguai köztársaságnak, benyújtotta lemondását, és amerikai menedékjogot kérve Floridába költözött. Átengedte a hatalmat a sandinistának nevezett katonai juntának. Ez az egész ügy azonban rendkívül zavaros. Szögezzük gyorsan le, hogy A. Somoza rendkívül undorító politikai személy. Kegyetlen és véres diktátor volt, aki országában töményen fasiszta módon tartotta fenn a rendet, s aki gondolkodás nélkül, szinte szívesen intézett el minden politikai ellenvéleményt néhány puskagolyóval. Sikerült is maga ellen egy olyan széles nemzeti egységfrontot kialakítani, amiben a nagytőkétől kezdve a politikai erőkön keresztül, a baloldali forradalmárokig mindenki részt vett. Végül a problémát az Egyesült Államok oldotta meg azzal, hogy ó kényszerítette lemondásra Somozát, akit pedig (illetőleg apját) évtizedeken keresztül támogatott. Ez persze ismét csak vitatható döntés. Erkölcsössége és okossága egyaránt kétségbe vonható. Erkölcsileg azért, mert felmerül egy kérdés. Valaki elhibázottan arra méltatlan barátot választ magának. A méltatlan barát mellett kitart mindaddig, míg annak hatalma van. S amikor hatalma csökken, akkor kirúgják. Joga van-e a kirúgónak önmagát erkölcsösnek minősíteni azért. mert ime, most megszabadult az erkölcstelen baráttól? Aligha. A barátválasztást kell jobban meggondolni, s aztán ha valakit barátként fogadunk, annál illik megmaradni; különösen, ha az bajban van. Ismételjük, ezzel eszünk ágában sincsen Anastazio Somozának adni felmentést. De még az is lehet, hogy a volt elnöknek, Richard Nixonnak van igaza, aki a múlt héten megszólalt, mégpedig olyan mértékben, amit az elmúlt négy évben nem tett meg. Nixon először tüntető látogatást tett a volt perzsa sahnál, éppen azért, hogy bizonyítsa, hogy a volt iráni uralkodót az amerikai ember még mindig barátnak tekinti, aztán pedig mikor nyilatkozatot kértek tőle Somoza-ügyben, így válaszolt a sajtónak: — A választásunk nem az, hogy Somozát támogatjuk-e, vagy valaki jobbat, hanem, hogy Somozát támogatjuk-e, vagy valaki rosszabbat Nixon véleményére pedig ma érdemes már ismét figyelni. A szégyenteljes körülmények között távozott elnök csillaga ismét feljövőben van. Persze nincs szó arról, hogy valamilyen választáson elinduljon és hivatalt vállaljon, de valószínű, hogy néhány hónapon belül visszaszerzi magának azt a hatáskört és súlyt, ami egy volt amerikai elnöknek kijár. Nagyon is lehetséges, hogy 1980-ban a Republikánus Párt elnökjelölő kongresszusán Nixon szava fogja eldönteni, ki lesz a párt zászlóvivője az elnökválasztáson. Sőt, már ezt megelőzően is a szenátus SALT vitái során Nixon véleménye elegendő lehet ahhoz, hogy a ma még ingatag szenátorokat valamilyen irányba befolyásolja és ezzel eldöntse, hogy jóvá hagyja-e az amerikai kongresszus a SALT II. megállapodást, vagy sem. Négy év elnöki tehetetlenkedése ugyanis arról győzte meg amerika népét, hogy súlyos hiba volt Nixont meneszteni. A közhangulat ma már újból feléfordult, népszerűségi százaléka emelkedik. Ezzel szemben a két fiatal újságíró, aki a Watergate botrányt kirobbantotta ét a sajnálatos konklúzióig hajszolta, ma már bizonyosan nem kapna ezért Pulitzer-díjat. Sót, minden felelős laptól úgy rúgnák ki őket, hogy a lábuk sem érné a földet. De visszatérve a nicaraguai i eseményekhez; az ügynek nemcsak erkölcsi, de politikai vetülete is van. Somoza lemondása után az országot egy öttagú bizottság vezeti, egyelőre legalábbis nem képesek a hatalmat konszolidálni; a harcok változatlanul folynak. De még ha sikerül is véglegesen letörni Somoza egykori nemzeti gárdáját, az igazi problémák csak akkor kezdődnek. Washington Somoza ejtése előtt hosszan tárgyalt a sandinistákkal és a nekik adott támogatást ahhoz kötötte, hogy az öttagú bizottságba két mérsékelt embert is bevegyenek. Vagyis két olyat aki az Egyesült Államoknak nem nagyon ellensége, csak kicsit. Ez már így önmagában sem valami szerencsés kísérlet, hát még ha hozzávesszük a múlt tapasztalatait. A 3 tagú radikális többség hetek alatt fogja kirúgni a két mérsékeltet és Nicaragua Castro csatlós-államává válik majd. Nyilván erre célzott Nixon is, a “még rosszabb" választásával kapcsolatban, meg talán arra is, hogy bár nem tudjuk mennyi embert végeztetett ki uralma alatt Somoza, de azt hivatalosan megállapították, hogy a sandinisták az elmúlt hónapok során 42 ezer embert mészároltak le. Vagyis Washongtonban a múlt héten két esemény volt, egy vihar, és egy, a közeli hetekben érkező vihar előszele. Talán nem csalódunk, ha azt mondjuk, hogy döntő hét volt. Carter elnök esélyeit, újraválasztásának lehetőségét az i elmúlt hetek eseményei, annak sikere, vagy balsikere dönti majd el.
