Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)
1979-09-22 / Supplement
1979 szeptember 22 * MENÓRA 19. oldal nmn n3iD nw? Tagjainknak, Pártfogóinknak, valamint az összas egyesületek Vezetőségének és azok Tagjainak KELLEMES ÜNREPEKET és BOLDOG ÚJÉVET kíván a TORONTÓI MAGYARAJKÚ ZSIDÓK SZÖVETSÉGE urón n:iD nw? BARÁTAINAK és ISMERŐSEINEK KELLEMES ÜNNEPEKET és BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁN Dr.Farkas Imié és csaladja 13J13n H31D H3B? Barátainak és Ismerőseinek KELLEMES ÜNNEPEKET és BOLDOG ÚJÉVET kíván Dr. BORGIDA JÓZSEF ÉS CSALÁDJA Toronto 13í13n H31D JIJ»? WEISS ARMIN és családja a TMZsSz elnöke BARÁTAINAK és ISMERŐSEINEK KELLEMES ÜNNEPEKET és BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁN tansn nsio nj»? BARÁTAINAK, ISMERŐSEINEK BOLDOG ÚJÉVET; SZÉP NAGYÜNNEPEKET ,-^KÍVÁN Dr.ésMrs.Verny Jenő Board igazgató Boldog új évet és kellemes ünnepeket kíván rokonainak, barátainak és ismerőseinek MR. ! MRS. TIBOR STERN a TMZsSz alelnöke uron mid ni»? KELLEMES ÜNNEPEKET és BOLDOG ÚJÉVÉT KIVANNAK KLEIN JÓZSEF a TMZsSz gazdasági igazgatója és családja 554 Cranbrooke Ave. 2SK NOVOBÁCZKY SÁNDOR San Enricó-i elemi népiskola ötödik bé osztályában befejeződött a dolgozatírás. Don Miguado tanító úr összeszedte a füzeteket. A táblán még ott állt a dolgozat címe, Don Miguado kacskaringós betűivel: „Mi leszek, ha nagy leszek és miért?” Don Miguado fáradtan lépdelt a tanári szoba felé, hóna alatt ide-oda csúszkáltak a kék borítós irkák. „Megint egy csomó szamárság! Uramisten, megint el kell olvasnom ezt a sok szamárságot ...” — tűnődött, amint a füzeteket maga elé rakta és hozzákezdett a javításukhoz. „Hm, igen ... űrhajós szeretnék lenni, hogy részt vegyek a kozmosz meghódításában.” No, persze, űrhajós, mind az akar lenni, egy se akar fűszeres lenni vagy könyvelő, vagy öszvérhajcsár. Ürhalyós akar lenni, méghozzá el ipszilonnal. Már a vége felé tartott: űrhajós, egy csomó katonatiszt, orvos, néhány pap (lehetőleg püspök) meg egy pár geológus. Átkozta a napot, amikor tanítónak állt be, s a tanfelügyelőséget, amely ilyen idétlen, sematikus dolgozattémát kényszerít az iskolára. Don Miguado harminc éve javítgatta a „mi leszek, ha nagy leszek?” című dolgozatokat, s most arra gondolt, harminc év óta csak annyi változott, hogy a mozdonyvezetők később pilóták, majd űrhajósok akartak lenni. Szórakozottan nyitotta ki a soron következő füzetet, a kis Antonio Juantez dolgozatát. Csaknem kiesett a kezéből a piros ceruza, amikor a következő szavakat olvasta: „Én hóhér szeretnék lenni... Tárgyalás: Azért szeretnék hóhér lenni, mert ezt a szép szakmát aránylag kevesen választják élethivatásuknak, tehát jobb lehetőségem nyílik az előmenetelre, mint más túlnépesedett pályákon. Azonkívül a hóhérsággal nagy hasznára lehetek szeretett hazámnak, megszabadíthatom a nemzetet ellenségeitől, a bűnözőktől stb. Befejezés: Érzem, hogy az iskolában tanultakat jól fogom kamatoztatni jövendő élethivatásomban.” — A pimasz! A kis pimasz! — hörgött Don Miguado —, mert nem emlékezett rá, hogy harminc év alatt akár csak egyetlen ilyen elvetemült dolgozattal találkozott volna. Felháborodottan rohant az igazgatóhoz, aki ugyan osztozott a tanító felháborodásában, de eleinte hajlandó volt tréfára — bár kétségtelenül ízléstelen tréfára — magyarázni a dolgot. Mikor azonban beszólították az ifjú Juantezt, kiderült, hogy az cseppet sem .viccelt. „Igenis hóhér akarok lenni!” — jelentette ki szemtelenül, „s ha a tanító űréknak nem tetszik, nagyon sajnálom . . .” Ez már több volt annál, amit egy jónevű elemi népiskola tanszemélyzete zsebre rakhatott, ezért tanári konferenciát hívtak össze, hogy felelősségre vonják a neveletlen nebulót. — Itt az utolsó alkalom — mondta Don Miguado —, hogy jóváfedd, amit elkövettél. Iskolánk mindig rendes, dolgos, becsületes polgárokat adott a hazának. Kérdem tehát tőled, mi akarsz lenni, ha megnősz? — Hóhér — felelte a kis Antonio. — Nézd gyermekem — vette át a szót az igazgató —, nem gondolhatnál valami normálisabb pályára ...? Mondjuk tűzoltó, esetleg katona, vagy akár sintér ... — Hangja könyörgőre fordult. — No, válassz gyorsan valamit! — Már választottam ... Hóhér akarok lenni... így történt, hogy Antonio Juantezt kizárták a San Enricó-i elemi iskolából. A kis Antonio szerencséjére azonban voltak abban az országban emberek, akik nem szívlelték a tanári önkényt, voltak lelkes, nemzeti érzülettől áthatott újságok és azoknak nem kevésbé emelkedett gondolkodású publicistái. így történt, hogy egy hét múlva a „Nációinál Periodico” második oldalának két belső hasábján a következő című cikk jelent meg: „Boszorkányüldözés Enricóban. Miért csapták ki az iskolából a hazafias szellemben gondolkodó Antonio Juantezt?” A cikk kifejtette, hogy Antonio Juanteznek egyéb bűne nem volt, minthogy az állami ítélet-végrehajtás „göröngyös, de társadalmilag nélkülözhetetlen posztján” kívánta szolgálni a hazát. Ámde a San Enricó-i iskola maradi gondolkodású pedagógusai (hogy rosszabbat egyelőre ne tételezzünk fel róluk) durva megtorló hadjáratba kezdtek a szépreményű fiatalember ellen, pusztán azért, mert a lelkében mélyen élő imperativusra hallgatott. Jó volna, ha a közoktatási kormányzat kissé széjjelnézne iskoláinkban és kiszellőztetné onnan az ásatag, liberális, hazafiatlan szellemet. Voltak más vélemények is. A „La Noche” című újságban irónikus hangú glossza jelent meg dőlt betűkkel és a következő címmel: „Tisztességes pálya?” A cikk többek között ezeket írta: „Nagyrabecsült laptársunk, a „Nációnál Periodico” a hazafiság pallósát lóbál ta meg, hogy lesújtson vele a San Enricó-i pedagógusokra, amiért egy neveletlen süvölvényt, aki dolgozatában azt írta, hogy hóhér akar lenni, merészelt megfenyíteni. Derék kollégáink azonban túllőttek a célon, mert elfelejtették, hogy az iskolának az a feladata, hogy keresztényi szeretetre és ne hóhérságra nevelje a fiatalságot. Világért sem akarjuk ezzel megbántani azokat a honfitársainkat, akik érvényt szereznek bíróságaink körültekintő döntéseinek, mégis természetellenesnek kell tartanunk, ha egy tizenkét éves fiatalember boldogulását nem tudja másképp elképzelni, csak ha elnyeri a bakó érdemes stallumát.” ind ez ideig a kormány lapja, a Matinal Diario hallgatott. A kormányzatnak azonban kezdett kínos lenni a dolog és szükségét érezte, hogy ha nem is teszi magáévá százszázalékosan a támadók álláspontját, de legalább elhatárolja magát a hazafiatlanság vádjától: Mi az igazság a San Enricó-i ügyben? — című szerkesztőségi cikkében ezeket a szavakat olvashattuk: „Megértéssel kell fogadnunk azoknak az álláspontját, akik szívükön viselik az iskoláinkban folyó nevelés hazafias szellemét. Azt mutatja ez, hogy nemzetünk éretten gondolkodik és éberen figyel a jelenségekre, amelyek alááshatnák a honfiúi közgondolkodás ügyét. Ügy véljük azonban, hogy San Enrico esetében nem fenyeget ez a veszély. Feltehető, hogy az ottani pedagógusok jóhiszeműen jártak el, s nem kívántak szándékosan tápot adná a hazafiatllan szellemnek. Az learat megvallva azonban hibát követtek el. Ha egyszer azt kívánják a tanulóktól, hogy őszintén fejezzék ki vágyaikat, akkor nem vehetik rossz néven, ha valaki történetesen olyan szakmára gondol, ami a közmegítélés szerint némileg szokatlan, ritka, nem hétköznapi. A pedagógusok ne képmutatásra, alakoskodásra neveljék ifjúságunkat, engedjenek utat egyéni, emberi érzéseik kifejtésének. összefoglalva: a közoktatással általában semmi baj .sincs, a San Enricó-i tanári kar csupán kisebb pedagógiai hibát vétett, aminek jóvátétele közös jóakarattal -r- úgy hisszük — nem túlságosan nehéz”... A minisztertanács ülésén azonban másképpen alakultak a dolgok. A közoktatási miniszter megsokallva a sajtótámadásokat, kérte a kormányelnököt, hogy sajtótitkára által a lapok „utasíttassanak mérsékeltebb hangnemre”. E szavaknál azonban felpattant az igazságügy-miniszter és kérte jegyzőkönyvbe venni a következő szavakat: isztelt Minisztertanács! Előttem szóló minisztertársam szavai csak tovább táplálják bennem azt a gyanút, hogy az igazságügyi tárca nem részesül abban a megbecsülésben, amely a hazának tett szolgálatainál fogva megilletné. Meft' kérdezem: hogyan lehetséges az, hogy ebben az országban kizárjanak egy tanulót az iskolából csupán azért, mert az igazságügyi pályára készül? Kérdezem továbbá : mivel különb mesterség a szabóé,, a csizmadiáé, vagy akár a pedagógusé, mint az állami ítélet-végrehajtóé. Kérdem továbbá, hogyha az ítélet-végrehajtó mestersége lebecsült, nem kívánatos, tisztességtelen szakma. akkor miért kegyeskedett a jelenlevő igen tisztelt pénzügyminiszter úr számára a VII. fizetési osztály 3. fokozatát rendszeresíteni. Ha valaki a hóhér hivatását visszatetszőnek tartja, az bizalmatlanságot nyilvánít azokkal szemben is, akinek ítéletét eme állami hivatalnok végrehajtja. Ámde a bíróságok is törvényeink szellemében járnak el, következésképpen az illető nem ért egyet törvényeinkkel sem. Mivel pedig törvényeink az alkotmány szellemében születtek, közvetve alkotmányunkat is támadja az, aki a hóhért támadja ... Van szerencsém azért bejelenteni, hogy Nemzeti Nagygyűlésünk soron következő ülésén törvényjavaslatot szándékozom benyújtani: „Az állami ítéletvégrehajtó (köznyelven hóhér) hivatalának büntetőjogi védelméről.” A törvény Lex Antonio néven vonult be a jogalkotás történetébe. Néhány hónap múlva Don Miguado, a San Enricó-i iskola kiérdemesült oktatója — idős korára tekintettel /— benyújtotta nyugdíjazási kérelmét. Antonio Juantezt ugyanakkor visszavették az iskolába és megválasztották a Hazafiasán Dobogó Nemzeti Szívek diákbizottságának elnökévé. Elmúltak az évek Antonio Juantez felnőtt emberré serdült. Lehiggadt, feledte ifjonti álmait. Apai örökségén vágóhidat vásárolt a szomszéd faluban, ahol hidegvérrel és ügyszeretettel tagiózza le a sertéseket és a borjakat. T E V E D ES int hal a vízben — mondják ragyogva, boldogan, ha valakiről beszélnek, aki jól él, sokat keres, nem jár értekezletre, boldog családi élete van és örül a gyerekeinek is. Általában a halat a vízzel úgy tekinti az emberiség (minden nyelven megvan ez a kínos közhely), mint minden elképzelhető boldogságok csúcsát. Nekem már régen gyanús volt a hal élete és nyomozni kezdtem. Rövid nyomozás, szakértők és laikusok kihallgatása után kiderült, ez a tényállás: Semmi és senki nem él olyan nyomorultan, olyan rosszul, olyan állandó rémületben, olyan kilátástalan reménytelenségben, mint éppen a hat és éppen a vízben. Mert mi az igazság? Minden hal minden halat megeszik. Halnak lenni, pláne a vízben, tehát a folyóban benn — minden elképzelhető életforma közül a legrosszabb. Tessék elképzelni a halak életét a boldogságnak csúcsán, amikor még élnek és úszkálnak állandó éhségben. Reggeltől estig és estétől reggelig csak két gondolatuk van: hogyan lehetne jóllakni és hogyan lehetne életben maradni. Mindkét probléma nehézségekbe ütközik. Mert náluk nem abból áll az evés, hogy elmennek a közértbe, sorbaállnak, káromkodnak, mert lassú a kiszolgálás, blokkot váltanak, türelmetlenkednek, hogy végül megkapják a -megvásárolt tíz deka párizsi helyett a nyolc deka liptai túrót. Nem. Hanem úsznak, csendesen és vadásznak állandóan, bár tudják, hogy az étel még él, élve kell megszerezni és az ennivaló védekezik, menekül, mert azétel is élni akar. Nálunk ritkán fordul elő, hogy a disznópörkölt szembeszáll azzal, aki meg akarja enni, az uborka sem ellenálló fajta, de a halaknál életveszély van, evés közben is, mert gyakori eset náluk — nem is sokat beszélnek erről —, hogy az erősebb hal éppen evés közben eszi meg a gyengébbet. Igen ám, de azt hinné az ember, hogy ez nem vonatkozik a halak királyára, a bálnára, A KI már nem is számít halnak, mert hiszen emlős állat, eleven kis bálnákat szül, kivételezett, biztosan külön törvény is van rá a halak birodalmában. Az a látszat, hogy a bálnának, mint legnagyobbnak és legerősebbnek, nincs mitől félnie. De ez nem igaz. Mert a bálna, amikor gyanútlanul, tiszta lelkiismerettel úszik a végtelen tengerben, egyszerre csak megdermed, moccanni sem tud a rémülettől, amikor találkozik az ő saját, külön G e st ap ójával, a fűrészhallal. A bálna már tudja, hogy ennek a kínos halnak az a furcsa szokása van, hogy leharapja a bálna száját, eldobja és megeszi a nyelvét. A fűrészhal: bálnanyelven él. Igaz, a bálna nem hal meg attól, hogy elkobozzák a nyelvét, de érzi, hogy valami hiányzik az életéből, enni sem tud rendesen, nyelv nélkül, az életnek már nincs az a jó ize és lassan feladja a harcot. Depressziós lesz. A cethalászok sok ilyen nyelv nélküli bálnát halásztak ki a tengerből és ezek nem tanúsítottak ellenállást. Unták az életüket, bár tudják, hogy a szárazföld semmi örömöt nem tartogat számukra. |?j rre azt hinné az ember, a -J fűrészhal a világ ura, aki még a bálnától sem fél. De ez sem igaz, mert a fűrészhal halálos ellensége az elektromos rája, akitől megbénul a fűrészhal, nem tud fűrészelni és így a rája kacagva eszegeti, élve, ahogy náluk szol-ás, Az elektromos rája villamossága nem hat á tintahalra (mi mindenre jó a tinta!), aki oda sem figyel az elektromosságra, hanem vidáman elfogyasztja a ráját, voltjaival együtt. Tehát: minden hal minden halat megeszik, és ha valami csoda folytán elmúlik egy nap és a hal életben marad, akkor kifogja az ember, aki minden halnál erősebb, akkor is, ha úszni sem tud. A vízben, a kísérteties némaságban, a legfőbb törvény az igazságtalanság. Ott hiába magyarázza a ponty, hogy ő teljesen ártatlan, gyanútlanul úszkál a vízben, ahoi született, tehát odavalósi és nem ellenséges idegen, jön a harcsa, vagy valamelyik másik ragadozó és megeszi. Nem haraggal, csak jó étvággyal. olt egy korszak az életemben, amikor minden baj, ami csak van, egyszerre ért, úgy, hogy már-már összeroskadtam a teher alatt, pedig sohasem tudtam igazán részt venni a saját bánatomban. De akkor annyi ért egyszerre, hogy még nekem is sok volt. Ekkor találkoztam egy rég látott barátommal a nyílt utcán. Rámnevetett: — Neked könnyű! Úgy élsz, mint hal a vízben! — mondta. — Pontosan úgy — mondtam. Királyhegyi Pál Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet kíván Barátainak és Ismerőseinek, Toronto egész magyar zsidóságának mn MIKLÓS A 7.W.ZS.SZ. Főtitkára ÉS CSALÁDJA íanan naiD njarji Rokonainak, barátainak, ismerőseinek kellemes ünnepeket és boldog új évet kíván WINKLER MIKLÓS és MATILD
