Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)

1979-07-14 / 766. szám

MEN D RH

f M r_. A u g u s t J.Molnár P.O.Box lo34

New Brunswick, New Jersey o'39o3 0 . S . A *

Second class mail registration No. 1373 CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y. 11351. Di .No. 104970

U (SZAKMAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

VOL. 18. 766.

Ára: 50 cent

JULY 14. 1979

MEGBIRKÓZIK E CARTER

az olaivAlsAgal?

Szinte lehetetlen ma már visszamenőlegesen megállapítani, kit terhel a felelősség azért az általános energiaválságért, ami ma a világ legnagyobb hatalmát, a legjobban termelő, leggazdagabb országot, az Egyesült Államokat fenyegeti. Nemcsak a jelenlegi Carter adminisztráció mulasztotta el, hogy három év alatt megfelelő lépéseket tegyen ebben a sorsdöntő kérdésben, de ugyanúgy hibás a korábbi Nixon-Ford kormányzat, sót az azt megelőző Kennedy-Johnson adminisztráció is. Hiszen mindenki tudta, vagy legalábbis tudnia kellett volna egy komoly politikusnak, hogy Amerika rosszul gazdálkodik az energiatermelés legfontosabb nyersanyagával, az olajjal, s hogy az esztelen és őrjítő pazarlás elóbbutóbb súlyosan visszaút. Ha esetleg bennfentesek ezt nem tudták, úgy nem kellett volna mást tenni, mint figyelni az amerikai kongresszus legintelligensebb, s legelőrelátóbb tagjára. Henry Jackson szenátorra, aki 15 év óta a szerencsétlen külpolitika hangoztatása mellett állandóan arról a veszélyről beszélt, ami most ime bekövetkezett.

A mulasztás többirányú volt. Az egy főre eső nyersolaj fogyasztás fantasztikus amerikai i mérete elsősorban felelős úgy az olajárak emelkedéséért, mint a nyugati szövetségesek elidegenedéséért, akik ugyancsak régóta látták már a most bekövetkezetteket és korábban megpróbálták már az Egyesült Államokat rávenni a takarékoskodásra. Mivel azonban a vezetőink keveset tettek ebben az ügyben, nyilvánvalóan elvesztették azt az erkölcsi jogunkat, hogy nagyon rossz néven vegyük a németektől és a japánoktól, hogy megfizetik azokat a magas olajárakat, amiket ők jelenlegi gazdasági körülményeik között megengedhetnek maguknak. Még súlyosabb hiba volt, hogy évek óta csak beszélnek az új energiaforrásokra való átállásról. Ki hinné el például, hogy az Egyesült Államok az 1970-es években ne tudott volna műbenzint előállítani, vagy leg-H alábbis a benzint olyan1 alcohol ‘ termékekkel kezelni, amik az, olajnyomást enyhítették volna. Hiszen ezt kisebb-nagyobb sikerrel a német hadigépezet már az 1940-es években produkálni tudta. Tovább menve, történt-e komoly, jelentős lépés a napenergiával való kísérletezések terén, vagy valóban kihasználta-e Amerika kapacitását az atomenergia előállításában? Még hetekkel ezelőtt is birkamódon tűrték el az atomerőművek építkezése elleni tiltakozásokat, holott a szakemberek és a politikusok kötelessége az lett volna, hogy a nagyközönség előtt feltárva a tény-, leges helyzetet az atomerőművek építését nem a jelenlegi szinten, hanem annak sokszorosán folytassa és elősegítse-! 1973-ban az első arab olajzsarolások idején amerikai szak-1 emberek rámutatlak arra, hogy az ország szénkészlete évszázadokra elegendő energiát biztosíthat, de a modern szénbányászat újraindítása és felfejlesztése érdekében semmi érdemleges nem történt. Mint ahogy az olajtakarékosság terén is csak szájjártatás volt. Jelenleg ott tartunk, hogy autóinkba sem jut elegendő benzin (bár talán tényleg le kellene számolni azzal az álommal, hogy egy négytagú amerikai család szükségképpen négy autóval kell rendelkezzék) de néhány évvel ezelőtt még az okos energiagazdálkodás következményeként reklámhadjárattal próbálták rávenni az embereket arra, hogy kíméljék a kezüket és elektromosság segítségével mossák fogukat vagy kenjék be a férfiak reggelenként arcukat borotvaszappannal. Most aztán drágán kell megfizetni korábbi tudatlanságunkat.

.Carter elnök a hirek szerint Schlesinger energiaügyi minisztert kívánja bűnbaknak megtenni, holott nem ó a felelős, mert nem kapott elegendő hatalmat ahhoz, hogy elképzeléseit keresztül vigye és tanácsait nem fogadták el. Sajnos. Jimmy Carter nem az az ember, aki egy válság esetében — már pedig most szinte háborús helyzettel egyenértékű gazdasági válságnak nézünk elébe — helyt tudna állni Amerika nevében. Intézkedései kapkodok, előkészületlenek, bizonytalanok. Ennek nem mutatója, csupán jellemzője a múlt hétre jelzett, majd váratlanul elhalasztott energia-beszéd, amit aztán egy Camp David-ben sebtében összehívott olyan értekezlet-sorozat követett, amire meghívták ugyan Carter személyes barátait, de elfelejtették meghívni a komoly és felelősségteljes szakembereket.

Sajnos az eddigi tapasztalatok alapján kevéssé reménykedünk abban, hogy az e hét közepére behirdetett sorsdöntő nyilatkozat és program valóban sorsdöntő, valóban átfogó, valóban okos és valóban eredményes lesz. Márpedig ilyenre úgy az Egyesült Államok népének, mint Jimmy Carternek, az elnöknek személyesen is rendkivüli szüksége van. A polgároknak azért, mert a múlt hetek tapasztalatai alapján ma már egyre többen látják, hogy igenis le lehet és le kell mondani bizonyos indokolatlan luxusról, hacsak néhány éven belül nem akarunk sorbaállni kenyérért. Nem azért, mert a hatalmas Amerika nem termel elegendő búzát, nemcsak saját maga, hanem szinte az egész világ számára, hanem azért, mert még a gabona feldolgozásához, a kenyérsütéshez is energia kell ugyanúgy, mint mindenhez a világon.

Jimmy Carternek pedig azért van erre szüksége, mert az amerikai polgár sok mindent megbocsát elnökének. Megbocsájtja a politikai hibákat, megbocsájtja, ha az emberi szabadságjogokról szóló nyilatkozat írott malaszt marad, megbocsájtja, ha az erőfölény annyira eltolódik a Szovjetunió javára, hogy az ország létét veszélyezteti, de azt, hogy valamiért is sorba kelljen állni, azt nem bocsájtja meg. Jimmy Carter népszerűsége mélypontra süllyedt, nemcsak saját korábbi százalékarányaihoz viszonyítva, de sosem volt még a modern történelemben amerikai elnök, aki ennyire népszerűtlen lett volna, mint e napokban Carter.

De tételezzük fel, hogy ezúttal az elnök nem politikusként, hanem államférfiként fog viselkedni. Legközelebbi gazdasági tanácsadója, Eisenstadt azt javasolja neki, hogy az Egyesült Államok közvéleményét azzal állítsa maga mellé, hogy világosan, félreérthetetlenül megmondja, ki az ellenség. Az ellenség az OPEC, az olajtermelő országok közössége, amely nemcsak zsarolja az iparosított világot, de amely a rendelkezésére álló nyersanyag segítségével olyan kizsákmányolást produkál világszerte, amilyet még Marx Károly, a klasszikus kapitalizmus bírálatával kapcsolatban sem mert volna feltételezni.

Ha az elnök nem arról fog beszélni, hogy milyen nehéz napoknak néz elébe az Egyesült Államok, hanem megadja az irányt, megadja a

tervet és harcba hívja a polgárokat az OPEC elleni többfrontos háborúra, ogy nyilvánvalóan mindenki lelkesen fog melléállni. A kérdés csak az, hogy Jimmy Carter maga mellé fog-e állni és képes-e levonni a következtetéseit annak, hogy Amerika és a nyugati világ legfőbb ellensége az OPEC; hajlandó ellene a gazdasági háborúra, vagy ha arra szükség van, hajlandó-e erőteljes, végsőkig menő diplomáciai vagy hadászati lépésekre is?

Igen. Amerika és a nyugati világ valóban sorsdöntő napokat él át.

Somoza végnapjai

A nicaraguai polgárháború nyilván utolsó szakaszához érkezett el. A kiszivárgó hírek szerint már csak napok kérdése, hogy a jelenlegi diktátor államfő, Somoza bejelenti lemondását, s átadja a hatalmat a forradalmat kirobbantó sandinistáknak.

Somozát természetesen senki nem sajnálja. Talán az utolsó tipikusan fasiszta diktátorok sorában, aki hatalmát elképzelhetetlen terrorral, kegyetlenséggel, s a tömegek elnyomásával, szegénységben tartásával tudta csak biztosítani. Eléggé sajnálatos, hogy az amerikai külpolitika hosszú éveken keresztül támogatta, s ezzel nemcsak a nicaraguai népet, de a szomszédos latinamerikai államokat is maga ellen hangolta. Még sajnálatosabb azonban, hogy Washington most. az utolsó időkben sem tudta megtalálni a helyes külpolitikai utat.

Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok kormányzatának Somozát már régen ejtenie kellett volna. Ehelyett azonban csupán akkor vetették el a diktátor támogatását, amikor Nicaraguában az úgynevezett polgári ellenzék már elvesztette hatalom-átvételi lehetőségét és az anti-Somoza erők kezdeményezése teljesen a szélső-baloldal kezébe csúszott át. Somoza bukásával ma már csupán a probléma egyik, mégpedig kisebbik fele oldódik meg. Washington most úgy szabadul meg egy szélső-jobboldali diktátortól, hogy cserébe egy szélső-baloldali diktatúra kerül majd, amit időlegesen kénytelenek támogatni, azzal a kikötéssel, hogy a hatalomra kerülő juntába néhány mérsékelt politikusnak is szerepet kell kapnia.

Nem kell különös jóstehetség ahhoz, hogy tudjuk, Nicaraguából lesz a közép-amerikai világ második Kubája. A sandinisták természetesen örömmel vesznek be néhány mérsékelt politikust az átmeneti kormányba, de ne legyen senkinek kétsége: az új árulók listája már készen van, s ezek a mérsékelt politikusok néhány hónap, vagy legkésőbb egy éven belül egy forradalmi sortűz

előtt fogják befejezni életüket. Persze, a pillanatnyi helyzetben ezen már nehéz lenne segíteni, csak az a csodálatos, hogy a Washington által most támogatott politikusok egyáltalán vállalják ezt a szerepet. Mert az utóbbi évek tanulsága alapján nem lehet kétséges, hogy a jelenlegi amerikai külpolitika ugyanúgy cserben fogja hagyni ezeket a barátait, amikor a döntő pillanat elérkezik, mint ahogy sorban sorsára hagyott mindenkit az utolsó években. De csak szószaporítás lenne ezzel kapcsolatban, ha megint az amerikai külpolitika teljes csődjéről elmélkednénk.

Nincs megbocsájtás

Az évek óta folyó vita kedvezően dőlt el múlt héten a német parlamentben. 252 szavazattal 222 ellenében a Bundestag úgy döntött, hogy a népellenes és háborús bűnök elévülésére a határnapot eltörölték. Amennyiben a törvényt nem hozták volna meg, úgy 1979. december 3l.-e után nem lehetett volna eljárást indítani a még bújkáló nácik ellen vagy nem lehetett volna felelősségre vonni olyanokat, akiknek súlyos bűneire csak ezután kerülnek elő bizonyítékok.

A dolognak gyakorlati jelentősége nem sok van. Csak nagyon ritkán fordul már elő, hogy új dokumentumok alapján eljárást indítanak és rendszerint ez is felmentéssel végződik, hiszen 35 év után a tanuk zöme kihalt, akik pedig élnek, azokban az emlékeket eléggé elhomályosította és összezavarta az idő ahhoz, hogy vallomásuk a biróság előtt perrendtartásszerűen megállná a helyét. Annál nagyobb az erkölcsi jelentősége. Nemcsak, mert a német parlament azt mondta ki, hogy ilyen mértékű és jellegű bűnökre nem lehet bocsánat, hanem azért is, mert ezt a döntést a fiatal német generáció felzúdulása eredményezte. Lehet, hogy a múlt évben bemutatott Holocaust című filmsorozat bizonyos hiányosságai következtében az észak-amerikai kontinensen nem váltotta ki mindenki tetszését, de Németországban fantasztikus eredményre vezetett. Németország lakosságának az a többsége, melynek részére a hitleri évek csupán történelmi anyagot jelentettek, ebből a film-sorozatból döbbent rá a szörnyűségekre: apáik bűnére, s az ifjabb korosztályban szinte egységes volt az az álláspont, hogy az elévülési határidőt el kell törölni.

Jó tudni, hogy a mai német mentalitás más és főleg jó lenne hinni, hogy a fiatalok felfogása semmi körülmények között nem változik meg és a hitleri Németország képzete teljesen eltörpült Goethe, Heine Németországának képe mögött.

BARZILAY ISTVÁN.*

A kilencek és a béke

Izrael és Egyiptom között megnyíltak a határok. Megszűnt a vízum-kötelezettség két ország között, amely harmincegy éven át véres háborúkat folytatott egymással. Megindult a kölcsönös turista-forgalom, a Negevben határállomások létesülnek, amelyen keresztül izraeli kirándulók látogathatják a szent-helyeket, mint a Szináj hegy, vagy a történelmi nevezetességű emlékeket, mint a Szanta Katarina kolostor. Ugyanazokon a határállomásokon jöhetnek majd át izraeli területre azok a szináji beduin munkások, akiket Ejlátban és környékén zsidó vállalatok alkalmaznak.

Az izraeli-egyiptomi békefolyamat tehát zavartalanul halad előre. Szadat keményen kitart békepolitikája mellett, fittyet hány a "tagadó államoknak” amelyeknek vezetői kígyótbékát kiáltanak rá és a Palesztinái ügy árulójának nevezik. A béke útja elől elgördülnek a sziklák, s minden jel arra mutat, hogy a kis Izrael és a 40 milliós Egyiptom megtalálja a békés együttműködés lehetőségét. ‘‘Minden izraeli szakembert szívesen látunk" — jelentette ki az egyiptomi elnök, ami több, mint egyszerű meghívás, ez már a gazdasági együttműködésre való nyílt felszólítás.

Természetesen nehézségek vannak a megszállt területek

l«l 50,000 lakosának adandó autonómia kérdésében. Azért természetesen, mert ebben a problémában nagyon sok a buktató. A camp-davidi egyezmény kikötése szerint Izrael egy évvel a tárgyalások megkezdése után visszavonja hadseregét előre meghatározott stratégiai pontokra, de a belső kormányzatot az autonómia választott szervei gyakorolják. Mint minden nehéz kérdésre, erre is több választ találtak; az izraeli kormány szerint a hatalom forrása a jövőben is a katonai kormányzat marad. Minthogy azonban az autonómiát öt év alatt kell megteremteni, a “hatalom forrásának” fogalma is számos változtatáson mehet keresztül. A települések kérdésében fennállanak a jogi ellentétek és a jelek arra mutatnak, hogy még az izraeli bíróságok és egyes nemzetközi jogászok sem osztják Menachem Begin miniszterelnök valamint Ariéi Sáron földművelésügyi miniszter nézetét, hogy a települések folytatása nem ütközik a genfi nemzetközi egyezmények rendelkezéseibe.

Az El Árisban majd Beér Séván és Herzliában lefolyt tárgyalások eddig sikertelenek maradtak, de ennek okát nemcsak az izraeli merevségben kell keresni. Még nem próbáltuk ki a tárgyalásokat magukkal a palesztinaiakkal, akik eddig

makacsul bojkottálják azokat, mert mint mondják, ók az Arafát-vezette PFSZ-t tartják egyetlen képviselőjüknek, de nincs olyan intézkedés sem a camp-davidi egyezményben, vagy az izraeli-egyiptomi békében, amely elismerné ezt a szervezetet mint egyenrangú partnert, sőt, az izraeli-egyiptomi békét létrehozó amerikai kormány is leszögezte, hogy Arafáték csak abban az esetben vehetnek részt a tárgyalásokon, ha elismerik a Biztonsági Tanács 242 számú határozatát.

Ezt a nagyfontosságú határozatot, amely a közelkeleti válság rendezésének alapját képezi, annak idején az angol ENSZ delegáció fogalmazta meg és az Európai Közözspiac tagállamai lelkesen megszavazták. Franciaország is. Most pedig államfőik olyan határozatokat hoznak, amelyekkel önmagukat hazudtolják meg. Szemükben úgy látszik nincs jelentősége annak, hogy Izrael és Egyiptom lassan-lassan rendezik ellentéteiket. A “kilenceknek” Arafát fáj és a tagadó államok kegyeit keresik, holott nyilvánvaló, hogy azoknak a frontja előbb-utóbb kártyavárként esik össze. Ha megtörik az Izráel elleni gyűlölet frontja éppen annak legérzékenyebb, déli szakaszán, nincs további életlehetősége egy olyan arab szövetségnek, amelynek

egyetlen célja Izrael elpusztítása. Ezt hiába próbálták Egyiptommal együtt s nyilvánvaló, hogy nem sikerülhet Egyiptom nélkül. Mit akarnak tehát a “kilencek"? Talán azt akarják elérni, hogy határozataik miatt az arab kóolajállamok ne folytassák zsarolásukat? De hiszen alig két nappal a határozatuk után jelentette be az OPEC. hogy a kőolaj árak felső határát 20 dollárban állapítja meg hordónként, azaz, hogy a kőolajtermelők adhatják ezen az áron. Gyakorlatban vannak olyanok, amelyek ennél is drágábban mérik a lekete aranyat. Mit értek el tehát a “kilencek" a határozatukkal?

Szervilis politikájuk helyett azt tennék jól ezek a gazdag nyugati államok, ha csatlakoznának azokhoz a tényezőkhöz, amelyek rábeszélni, sőt kényszeríteni akaiják a palesztinaiakat a 242 számú határozat elismerésére. Ezzel lehetne kifogni a szelet azoknak az izraeli politikusoknak a vitorlájából, akik most, igazi tárgyalópartnerek hiányában merev álláspontot foglalnak el. Magyarázzák meg a “tagadó államok" vezetőinek és a PFSZ-nek, hogy le kell ülniük a tárgyalóasztalhoz. Ha ezt nem teszik, akkor hallgassanak és ne zavarják a békefolyamatot. S végre ók is elismerhetik, hogy Izrael é< Egyiptom között létrejött a béke...