Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)

1979-02-17 / 755. (745.) szám

,M r.Angus t J.Molnár P.O.Box 1 o 3 4

He'« Brunswick, llca Jersey c Second class mail U . $ . A . registration No. 1373.

CANADA

U.S. A. Second class mail paid at Flushing N.Yai 351 _ Di.No. 104970

MELYIK

NAGYHATALOM ÉRI MEG AZ

George Orwell világhírű könyve tette misztikus dátummá 1984-et. A fantasztikus regényben ugyanis arról van szó, hogy ebben az időben a világot öt mammut birodalomra osztották föl, akik állandó háborúskodásban állnak egymással. Az ellenségeskedést nem politikai véleményeltérések okozzák. Mindegyik államban az egyén és szelleme a mindenható állam rabszolgaságában áll, s az államot a nagy testvér “The big brother” kormányozza. A big brother mind az öt országban azonos, de azért a háború mégis folyik, mégpedig úgy, hogy a szövetségek, barátságok, szerződések és ellenségeskedések állandó hullámzásban vannak körülbelül úgy, mint az 1640-es évek Európájában.

Később egy jelentős szovjet disszidens író könyvét jelenteti meg ezzel a címmel: "Megéri-e a Szovjetunió az 1984-es évet?” Az író szerint nem, és ezt alaposan meg is indokolja. A könyvvel nagyon szeretnénk egyetérteni; sajnos azóta kiderült, hogy az indokolások nem helytállóak. Az alapgondolat ugyan jogos, mert tény, hogy a Szovjetunió erősen lefelé halad, de mint világhatalom, jelenlétével még vagy két generáción keresztül számolni kell.

Manapság sajnos a kérdés inkább úgy tehető fel: megéri-e az Egyesült Államok 1984-et? Természetesen ebben a kérdésfeltevésben is van erős túlzás. Megéri... persze, hogy megéri, de milyen körülmények között? Ha ugyanis vizualizáljuk az orwelli képet, úgy az öt világhatalom rögtön megjelenik szemünk előtt. Az első az Egyesült Államok vezette úgynevezett demokratikus nyugat, amelybe Amerikán és Nyugat- Európán kivül más nem igen tartozik. A másik a Szovjetunió és csatlósai, a harmadik Kína és a hozzá csatlakozó egész sárga világ, a negyedik a Marokkótól a Sárga-tengerig nyúló arabmohamedán birodalmi egység, az ötödik a fekete országok. Afrika, Dél-Amerika és az óceániai kis szigetbirodalmak. Ha nem is 1984-re, de még ebben az évszázadban körülbelül ez lesz a világ felállása, a különböző hatalmak már most is lényegében erre készülnek. És szomorúan kell megállapítani, hogy mindük közül a legrosszabb politikát a Nyugat csinálja.

Ennek az elmúlt hetekben két jele volt. amik közül az egyik (Teng amerikai utazása) talán még aggasztó jelekkel ellátott sikernek is minősíthető, de a másik, az iráni válság egész kezelése, majd a teljes bukás, s annak nyilvános beismerése olyan kétségbeejtő csőd, s olyan következményeket maga után vonó tragédia, melyhez hasonlón az Egyesült Államok még soha keresztül nem esett. Ehhez képest a vietnami fölösleges háborúba menés, az ottani “se győzni, se veszteni” politika, s végül a vereséggel felérő béke jelentéktelen apróság volt. Némi joggal lehet föltenni a kérdést: vajon, mint tiszteletre méltó nagyhatalom, megéri-e az Egyesült Államok 1984-et?

Ezúttal még ahhoz sincs kedvünk, hogy rossz politikájáért szidjuk Cartert és társait. Bizonyos színvonal kell még ahhoz is, hogy egy politikust, egy politikát szidalmazni érdemes legyen. A jelenlegi elnök és környezete nem üti meg ezt a mértéket. Mint a hegytetőn meglódított hógolyó, úgy gyorsul fel ez a lavina és sodorja az országot, valamint az úgynevezett demokratikus világot a megsemmisülés felé.

Két évvel ezelőtt a közvéleleméykutatások során az ország lakosságának 57 százaléka úgy vélte, hogy Carter elnök megfelelően látja el elnöki feladatát. Ma az arányszám 39 százalék. Talán nem túlzás, ha feltételezzük, hogy a 39 százalékból 35 százalék, ha megkérdeznénk, még arra sem tudna válaszolni, hogy mi egyáltalán egy elnöknek a feladata. Az ország figyelő lakossága már tudja, hogy súlyos baj van, de még így is nagy kérdés, nem haladta-e túl a hógörgeteg azt a pontot, ahol soha többé már nem lehet megállítani.

Térjünk vissza Iránhoz. Négy hónappal ezelőtt a titkosszolgálat megállapította, hogy a sah bírja népe bizalmát és képes országát rendben tartani. Egy héttel később elkezdődtek a tüntetések, lázongások, amelyek január első napjaiban a sah Teheránból való meneküléséhez vezettek. A washingtoni adminisztráció úgy vélte, hogy ezúttal tévedtek, de a dolgon lehet segíteni, ha a sahot, aki nem volt eléggé "alkotmányos” ejtik és helyébe egy nyugatbarát politikust állítanak. Washington ugyanis ekkor még azon a véleményen volt, hogy lényegében belső ellentétekről van szó, s a perzsa ügyekbe nem avatkoznak be külső hatalmak. Washington legalábbis nem avatkozott be, sőt, még arra is figyelmeztette a perzsa hadsereget, hogy nehogy a nyugatbarát Bakhtiar népszerűségét kockáztassa azzal, hogy az ó oldalán beleavatkozik a válságba. Közben a különböző szélsőséges erők. tehát a vallásos fanatikus mozlimok, a XVII. századot visszasíró földesurak. a sah havi 1000 dolláros ösztöndíján Amerikában tanuló anarchista diákok és az iráni Tudeh kommunista párt széleskörű egységfrontot tudtak kidolgozni és lényegileg már az egész ország fölött fokozatosan átvették a hatalmat. A kormány egyre jobban magára maradt, amit természetesen nem vallott, nem is vallhatott be, hiszen miért siettette volna amúgy is elkerülhetetlen bukását. S most ismét elképesztő Fehér Ház-i baklövésnek voltunk tanúi.

Az Egyesült Államok kormányzata elhitte a bakhtiari nyilatkozatokat — annál is inkább, mert hírszerző szolgálata úgy véleményezte, hogy ha erre mégis szükség lenne, úgy a hadsereg szilárdan áll az alkotmányos kormány mögött. Egy nappal később a hadsereg látványos fordulattal átállt a forradalomnak kikiáltott ellenforradalom oldalára. Az izlám fanatikusok átvették az ország vezetését, Bakhtiart vagy letartóztatták, vagy öngyilkos lett, pontosan nem tudható, egyelőre

az országgal minden kapcsolat szünetel.

Carterék olyan villámgyorsan reagáltak, mint még egyszer sem. Bejelentették, hogy minden úgy van jól, ahogy van és nincs nagyobb vágyuk az életben, mint, hogy a legforróbb testvéri kapcsolatokat építsék ki Khomeini Ayatollával (a főpappal), illetőleg az általa kinevezett Bazargan miniszterelnökkel.

Ennek a diplomáciai lépésnek aztán kettős eredménye lett. Az egyik az, hogy a most uralomra került csoport a markába röhög. Nyilván még akkor sem kívánnának barátságot az Egyesült Államokkal, ha az kezdettől fogva támogatta volna őket, s ez az egész Perzsa-öbölmenti zűrzavar a Szovjetunió kezdeményezése volt, s az ő érdekeiket szolgálja. A különböző csoportokat, akik ma Perzsiát uralják, csak a nyugatellenesség ideológiája kapcsolja össze. Vagyis még akkor sem lehetne szó jó kapcsolatról, ha azt odaátról valamelyik fél őszintén akarná.

De miért akarná? Hiszen a Nyugat eddig előbb a sahot, majd Bakhtiart támogatta ellenük és csak most, győzelmük után akar hirtelenében ellenségből baráttá változni. Győztes politikai erők azonban nem szoktak megbocsátani korábbi ellenségeiknek pusztán azért, mert az ellenség gyengén és tehetetlenül vívta ellenük harcát. Perzsia a Nyugat számára ugyanúgy a leírt tételek sorába kerül, mint ahogy került a második világháború óta az egész Közép- Európa. a Balkán egy része, máj az arab országok jónéhánya. később Kuba, Angola. Ethiópia, Vietnam, Laosz és Kambodzsa és így tovább.

Ugyanekkor viszont ilyen gyors fordulatra a tegnapi barát ilyen hirtelen történt elárulására még nem volt példa az amerikai politikában. Adják fel ugyan szépen sorjában a barátokat és szövetségeseket, de egyrészt nem ilyen hirtelen drasztikusan, másrészt nem ennyire nyíltan kiszolgáltatva őket, mint ahogy azt most a perzsa sah és Bakhtiar esetében tették.

Mi meglepő van azon. ha ezek után a világban nincs egyetlen olyan olajtermelő ország sem, amelyik az Egyesült Államokban meg tudna bízni. (Ez a megállapítás nemcsak az olajtermelő országokra vonatkozik.)

Vajon a SzaudT Árábia-i uralkodó saját szempontjából mikor válaszol helyesen? Akkor-e. ha baráti szálait továbbra is az Egyesült Államokkal fűzi, vagy akkor, ha az új iráni vezetőkkel együtt egy

olyan olajtermelő közös piacot épít ki, amivel korlátlan urává válhat a világgazdaságnak. Szaudia fél az oroszoktól, s úgy érzi, hogy minden üres Ígérgetés ellenére Amerika nem fogja öt megvédeni ellenük. Ezzel szemben ime itt bontogatja szárnyát egy lehetőség, egy izlám-birodalom kialakulására, amely azon felül, hogy birtokolja a modern technológia legfontosabb kincsét, még egy közös ideológiával is rendelkezik — a mohamedánizmussal. Nem véletlen, hogy éppen az izlám papok uralomra kerülésének napján jelentették be Pakisztánban is, hogy az országban a jövőben a büntető törvénykönyvet ismét a Korán törvényei helyettesítik. Hirtelen és talán pontatlan fejszámolás. Néhány hónapon belül 1400 millió embert fog számlálni az a tömb, ahol a lopást kézlevágással, a nó fátyol nélkül való megjelenését korbáccsal, a házasságon kívüli nemi életet megkövezéssel büntetik. Tehát az orwelli kép harmadik világbirodalma tulajdonképpen

azokból fog kialakulni, akiket az Egyesült Államok illetőleg a Nyugat taszit be egy ilyen világbirodalomba egyszerűen azzal, hogy nem hajlandó megvédeni a legfélelmetesebb imperialista világhatalom, a Szovjetunió ellen.

Persze közben a Nyugat és a kínai válság egyre szorosabbra épiti a kapcsolatot. A Szovjetunió ellen. E sorok írója 1972 óta. mikor Kissinger tárgyalásai nyilvánosságra kerültek, lelkesedik a "kínai nyitás” gondolatáért. De nem igy Teng, a kínai miniszterelnök-helyettes (persze valójában ó a vezér) megérkezett amerikai látogatására. s 24 óra sem kellett hozzá, máris kiderült, ó a dudás a, csárdában, s Amerika az ó síphangjára táncol. Igaz. amit eddig mondott nagyjából igaz és helyes, cc'.khogy politikában nem az a döntő, hogy kinek van igaza és ki tud szebbeket mondani, hanem az, hogy kinek a kezében van az erő. Ebben a most kialakuló kínai-amerikai szövetségben az első hegedűt máris átengedték egy olyan szövetségesnek, aki az orwelli tétel alapján egy bizonyos idő után ellenségünk és ellenségünk szövetségese lesz — hacsak közben ellenségünk nem válik a mi szövetségesünké.

Az Orwell elképzelte öt világbirodalom közül a fekete Afrika Óceániái még csak most vannak kialakulóban. Szilárd politikájuk még nincs. Az arabmohamedán blokk veszélyes tempóban erősödik. Épp. mikor e sorokat írjuk, akkor ül az angol királynő talpig lefátyolozva a mohamedán nők

viseletében egy sivatagi sátorban a földön Khaled szaudi arábiai királlyal. Nemcsak udvariassági gesztus ez, de jelkép is. A Nyugat megadásának jelképe, s annak elismerése, hogy legalábbis az elkövet.kezendő 20-30 évben a nlohamedán világ mindent elsöprő gazdasági erőt jelent, s az angolok örülnének, ha 50 százalékos részesei lehetnének Anglia gazdaságának. Akkor talán még az angolnyelvű utcatáblákat is le lehetne szedni London utcáiról. Vagyis ennek az új izlám blokknak van vagy 2-3 évtizedes elképzelése.

másfél-két generációig fönntartható hatalmuk és azt is tudják, mikért érhetik ezt el. És Kínának? Nekik is megvannak az elképzeléseik az elkövetkezendő 2-300 évre. ők ma a legtörténelmibb nagyhatalom. Van idejük, vannak hagyományaik, van türelmük. És van bölcsességük is.

Mindezek olyan tulajdonságok, ami viszont a mai nyugati népekből és főleg azoknak vezetőikből teljességgel hiányoznak. Talán a Nyugat az 1978-79-es telet még átvészeli a jelenlegi olajszituációban, de a következő télen már olyan hiány, olyan zavarok lesznek az olajellátásban, amit eddig még

elképzelni sem tudtunk. Nem Izrael miatt. Ó, dehogy. A közel-keieu válságnak ez a része teljesen mellékessé, jelentéktelenné válik. Olajhiány lesz egyszerűen azért, mert felnövesztettünk itt egy világhatalmat, melynek alapvető érdeke, hogy minket olajkincsei segítségével gúzsbakötve tartson. Fázni fogunk, nem lesz elegendő az ipari termelésünk, sötétbe borulnak a városaink, viszont a hideg szobában azzal a nemes tudattal mehetünk nyugovóra a késói szürkületben, hogy mi jó demokraták vagyunk, akik nem avatkozunk be mások dolgába.

Megéri-e az Egyesült Államok az 1984-et?

Attól tartunk, hogy ez az Egyesült Államok 1980-as választásától függ. A jelenlegi vezető gárdával nem élünk meg további négy évet, de vajon megtaláljuk-e a jobbat?

Mint ahogy van a Szovjetuniónak is. Tudják, hogy még

iWIIIIIIIIIUIIIIMHIIIItlIIIIIIIHIItlIIHIIIMIMUIIIIIIIMUIIIIIII

ÉLNI AKAR A GYALÁZATOS

Észrevették már kedves olvasóink, hogy napjainkban mennyire elmélyül az emberiség morálja? Mindazok, akik bármilyen kapcsolatban vannak a társadalom vezetésével vagy tájékoztatásával, olyan erkölcsösek lettek,mint még soha a történelem folyamán. Végeredményben ez érthető is: ha már megrohadunk, akkor legalább a francia etikett szabályait ne érje sérelem.

S itt most elsősorban nem is azt a hirt akarom kommentálni, ami évi szabadságom következtében csak késve jutott el hozzám, hogy Nelson Rockefeller, az Egyesült Államok volt alelnöke 70 éves korában váratlanul elhunyt. Ezen ugyan még sok kommentálni való nem lenne. Igaz ugyan, hogy jelentős ember volt, többszörös amerikai elnökjelölt, no meg valószínűleg tehetséges ember is. Halálának körülményeit azonban mégis titokban kell tartani; így döntött a családi tanács. Nem is szabad senkinek megtudni, hogy Nelson Rockefellert úgy érte a halál, amit én is önmagámnak és minden férfi olvasómnak kívánok 80 éves korában. Csak az a különbség, hogy mint írtuk, Rockefeller 70 volt. Most csak az a kérdés, hogy miért szégyenletes egy halál 70 éves korban, amit 80 éves korra kívánni általánosan elfogadott emberi szólásmondás.

Még csak gúnyolódni sincs szándékomban a dolgon, csak egyszerűen nem értem. Miért fontos a családnak, hogy eltitkolja azt az igazságot, amit mindenki tud. Az ugyanis vitathatatlanul kiderült, hogy a halál egy 25 esztendős alkalmazottjának manhattani penthouse-ában érte utol és a lakást különleges véletlen folytán ó vásárolta a hölgynek. A halál tényét azonban nem a lakás tulajdonosnője, hanem annak egyik barátnője jelentette be a rendőrségnek és mire azok a helyszínre érkeztek, a hölgy hosszú fekete estélyi ruhában fogadta őket. Illő volt a gyászos alkalomhoz.

Ezután kommentár helyett hadd mondjuk el a család által alkalmazott verziót.

Rockefeller a hölgynek a lakás megvásárlásához kamatmentes baráti kölcsönt adott, amit azonban most a család véglegesen ajándéknak minősít át. A lakás célja az volt, hogy Rockefeller művészeti gyűjteményéről szóló könyvét ott diktálja le a hölgynek, mert ott kevésbé zavarják. Hogy az estélyi ruhára miért volt szükség, az a magyarázatból nem derül ki; e sorok írójának az a véleménye, hogy egyáltalán nem volt rá szükség. És a harmadik hölgy, a barátnő, azért telefonált a rendőrségre, mert a második — a titkárnő — a halál pillanatában olyan ideges lett, hogy szinte fel se tudta mérni a helyzetet, s arra gondolt, hogy ha ő adja tudtul a hírt, még valaki félreérti az eseményeket.

Mi szükség van erre a komédiára? Én például hajlandó vagyok minden rosszallás nélkül elfogadni, hogy Rockefeller még a sokszáz milliója ellenére is képes volt hölgyekkel szerelmi kalandokat kezdeményezni. Tudom, hogy az ilyesmit a milliók megnehezítik, de azért nagy akarattal mégiscsak elérhető. Tehát igenis a newyorki volt kormányzó szívrohamot kapott egy pásztoróra közben. Van valaki, aki ezt fölháboritónak találja?

"Ne ítélj, hogy ne ítéltess". Mert, ha esetleg még bűnnek is tekintjük, mindenképp kisebb bún az álszentségnél.

És itt, az álszentségnél jutunk el ahhoz a ponthoz, amiről tulajdonképpen írni akarok. Eddig csak a bevezetés volt. A tétel: mélyen erkölcsös korban élünk. Olvasom ugyanis az újságban, hogy a Vietnamból menekülő emberek hajóit sorban utasítják el az országok kikötőiből, s ezek a hajók aztán hetekig, hónapokig bolyonganak a tengeren, utasaik egy nagy része elpusztul, s aztán egy kis százalékot végül valahol befogadnak. Eddig azt hittem, hogy a világ vezetői és a hatóságok gonoszak és embertelenek, most viszont már megtanultam, hogy csupán erkölcsösök és üldözik a bűm. Kiaerüit llgj'jnis, hogy a vietnami me'ne" külók megvesztegetik a hajósokat, hogy az kimentse őket szülőhazájukból. Többen életük egész összegyűjtött vagyonát is föláldozzák — nyilvánvalóan csak azért, mert ezek a vietnami menekültek szeretnek erkölcstelenséget elkövetni és bosszantani a világ hatóságait, akik nem tolerálhatnak illegális anyagi üzleteket. Márpedig pénzt adni életért és életet adni pénzért erkölcstelen dolog, amit szigorúan meg kell büntetni. Mivel pedig a hajókban meg is találták a corpus delictit, vagyis az aranytömböket, kétségnek még árnyéka sem merülhetett fel, az erkölcsi és a jogi igazság egyaránt megköveteli, hogy a corpus delictit a szárazföldön tartsák, a corpus humánust viszont visszaküldjék a tengerre. Végeredményben mit érdemel az olyan hitvány ember, aki törvénytelen módon akarja megmenteni az életét.

De mit érdemel az olyan ember, aki a törvények legszigorúbb betartásával, s a maximális erkölcsi felsőbbrendűséggel nem hajlandó megmenteni embertársa életét? A kérdésnek politikai vetülete van, amire fölmentést nem kaphat senki politikai álláspontjától teljesen függetlenül. Különben is nehéz ma már Délkelet-Ázsiában megállapítani, hogy ki az, aki menekül és ki az, aki elől menekülnek. Ki az üldöző és ki az üldözött, s hogy akit üldöznek az üldözői elől vagy a barátja elől menekül-e. Ezt az egész ügyet ma már nem lehet izmusok alapján mérlegelni.

A Szovjetunió és Franciaország ugyanolyan bűnösök benne, mint Kína és az Egyesült Államok, az egykori észak-vietnamiak ugyanúgy, mint a dél-vietnamiak, a Vörös Kereszt ugyanúgy, mint az ENSz.

Igen tisztelt Világközvélemény! Ezeken a hajókon gyerekek és csecsemők vannak. Ezeken a hajókon várandós anyák és tehetetlen öregek vannak. Ezeken a hajókon vannak betegek, no meg persze vannak egészségesek, akiket — valami teljesen érthetetlen emberi norma szerint mindenféle életmentés esetén háttérbe kell szorítani, mert hiszen egészségesek.

(Ez persze egy külön gondolatsorozat lenne: miért kell valakinek valamilyen nehéz szituációban azért indulni hátránnyal, mert egészséges, vagyis alkalmasabb az életre, mint a másik. De most nem erről van szó.) Mi lenne, ha egyszeriben olyan erkölcstelenné alakítanánk át a világunkat, hogy kimondanánk, a hajókon az ártatlan emberek jelenléte fontosabb, mint a bűnös aranyé. Higyjék el, csak elkezdeni nehéz az erkölcstelenséget. Aztán már megy magától. Például: partra lehetne engedni az embereket és a hajóban hagyni az aranyat Aztán, amikor a hajó később elsüllyed, akkor a tenger mélyére kerül vele az arany, és a hivatásos bűnüldöző szervek még meg is nyugtathatják magukat mert, ha nincs corpus delicti, akkor nincs bűntény sem.

Akkor viszont mivel magyarázná álszent világunk azt a tényt, hogy manapság még fokozottabban mint régen emberek milliói pusztulnak el azért, mert azok, akik tehetnék, elfelejtenek rajtuk segíteni.