Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)
1979-06-23 / 763. szám
6. ol dal MENÓRA * 1979 június 23 FERCSEY JÁNOS Politikai parádé a SALT II. körül Az alábbi cikket a Bécsi Magyar Híradóból vettük át »Ne felejtsük el, hogy Franciaország'a világ harmadik atonvhatalma, nukleáris védelmi és elriasztó rendszerünket Charles de Gaulle tábornok tervezte” — mondta Valery Giscard d’Estaing a Jupiter-központban, amelynek com putereit az Elysée Palace atompincéjében helyezték el. Amikor elsó'ízben közvetítette a francia televízió az atom-computerek működését, megkérdezték az elnököt, hogy megnyomná-e a vörös gombot, ami működésbe hozza a nukleáris „force de frappe”-ot. „A ttól függ, hogy szükség lenne-e erre Franciaország biztonsága szempontjából” - felelte Giscard elnök. - „Ha szükség lenne rá, megnyomnám.” Nemcsak a franciák, hanem Európa más népei is Párizs felé fordultak abb an az órában. Európa biztonsága a legfontosabb kérdés ezekben a napokban, az Európa Parlament választása (június 7 és június 10.én) és a SALT II. aláírása (június 157 előtt. Az első választott Európai Parlament megerősíti Nyugateurópa politikai kohézióját, de a SALT ÍL-vel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Ez a megállapodás ugyanis csak az amerikai és a szovjet interkontinentális stratégiai fegyverekre vonatkozik, azokra a rakétákra és atomfegyverekre, amelyekkel Amerikából lehet belőni a Szovjetuniót, illetőleg a Szovjetunióból bombázhatnák az Egyesült Államokat. De ilyen „stratégiai” fegyverek nélkül is egyre nagyobb nyomással nehezedik Nyugateurópára a Szovjetunió, elsősorban az elmúlt években legyártott SS-20-jelzésű középtávú rakétákkal és a „Backfire”-bombázókkai Moszkva belő’heti egész Nyugateurópát. Viszont ezekkel a fegyverekkel a Szovjetunió nem éri el Amerika területét. .Kérdés, hogy ebben az esetben Amerika továbbra is kjteirjesztie Európára a „stratégiai atomernyőt”, - mondják nyugateurópai politikusok és katonák. Ilyen helyzetben Moszkva katonai erőfölényével n íegfélemlítheti és ,/innlandizálni” tudja Nyugateurópá.t. A KÉT NÉMETORSZÁG Az elmúlt hetekben riasztó kommentárokat közöltek nyugateurópai lapok arról, hogy Nj'ugatnémetország, fenyegetett helyzetében, megpróbál Moszkvához közeledni, hogy elkerüljön nagyobb pressziókat és hogy talán egy lépéssel közelebb hozza a két Németország egyesítését. Más komment árok, ellenkezőleg azt jelezték, hogy Bonn valami , .speciális státust” kíván elérni Nyugateurópában és a NATO-ban, ezek szerint alakulóban van t’gy Washington-Bonn tengely. Helmut Schmidt kancellár a legerélyesebben cáfo 1- ta ezeket a feltevéseket. Németországnak ninc.s szüksége „speciális státus”-ra a nyugati szövetségben s bár éppúgy, mint amerikai és európai szövetségesei, a „detente” alapján áll, semmiféle formában nem tenne lépésekét szövetségesei nélkül Moszkva felé. Egyébként kijelentette, hogy szerinte „ebben az évszázadban nem kerül sor olyan történelmi fordulatokra, hogy egyesülhessen a német nép.” Nyugatnémetország, félmilliós, modern, képzett, és „republikánus szellemű” hadseregével a legerősebb európai állam a Szövetségben, amerikai, angol, kanadai, holland, belga, francia, dán és luxemburgi csapatok támaszpontja, alhol „rövidtávú és taktikai” atomfegyvereket helyeztek el. Helmut Schmidt hangsúlyozta, hogy véleménye szerint az oroszok nem akarnak támadást indítani Nyugateurópa ellen, de hozzátette, hogy a Varsói Paktum csapatait „mennyiségi és minőségi szemfiontból is” megerősítették. Ezért nem fogadhatja el Bonn Brezsnyev javaslatát, hogy a Helsinki Nyilatkozat európai aláírói kössenek egy meg-nemtámadási egyezményt, valamint egy megállapodást arról, hogy nem használnak elsőnek atomfegyvereket. „Ezt nem fogadhattuk el a konvencionális fegyverek terén nagy fölényben lévő Szovjetunió árnyékában” - magyarázta a kancellár. NYUGATEURÓPA KISZOLGÁLTATOTTSÁGA A londoni „Daily Telegraph”, amely közel áll Márgaret Tatcher konzervatív pártjához, arra mutatott rá, hogy Nyugateurópa teljesen ki van szolgáltatva az SS-20 rakétáknak, amiket hatalmas alagutakban helyeztek el szovjet határzónákban. A „Financial Times”, Anglia egyik legjobban értesült lapja attól tart, hogy a Szovjetunió célja „Európa finnlandizálása: Moszkva arra számíthat, hogy középtávú rakétáit bevetheti Nyugateurópa ellen, anélkül, hogy ezzel kiprovokálná az Egyesült Államok stratégiai ellenakcióját.” Nyugat-Németország hadügyminisztere, Hans Apel az Atlanti Szövetség egyre erősödő szolidaritását dicsérte, megállapította, hogy a Szövetség ma homogénebb, mint volt évtizedekkel ezelőtt s kiemelte, hogy Amerika ma közelebb áll Európához, mint régebben. A Bundestagban azt felelte az ellenzék támadásaira, hogy valóban, a Szovjetunió az új „Eurostratégiai fegyverrel”, az SS-20 rakétával „de-StabUizáká hatást gyakorol Európára”, de hozzátette, hogy Németország felkészült egy támadás kivédésére és készen áll arra, hogy megvédje az Atlanti Szövetség egész területét, a NATO többi tagállamával együtt. A NATO-nak köszönhető, hogy ma „biztonságosabb a béke, — mig a világ más tájain politikai és katonai zavargások ráznak meg országokat, addig Európa nyugodtan, békezónában él.” A német szociáldemokrata kormány leghevesebb kritikusa, Friedirich Zimmermann keresztény-demokrata képviselő, aki megállapította, hogy az új szovjet fegyverek nemcsak katonai fenyegetést jelentenek, hanem felhasználhatók politikai nyomásra is. A német ellemzék fegyverkezési szakembere felsorolta, hogy Konvencionális fegyverekben a Varsói Paktumi fölénye ma 3-1 arányú, a NATO 6.500 tankjával szemben több mint 20.000 szovjet tank állomásozik; a Paktum országainak területén, azon kivú'l, hogy többezer tankot vontak össze a Szovjetunió európai zónájában, a Középeurópában lévő szovjet hadosztályok száma öttel növekedett, tíz év előtt a Szovjetunió katonai blokkjának 9.600 páncélautója volt, ma ezeknek a száma több mint 16.000, hosszú idő óta már Nyugateurópára irányította Moszkva középtávú rakétáit, de most a „háromfejű” A „Frankfurter Allgemeine Zeitung” megfigyelte, hogy a Szovjetunió pszichológiai téren próbálja befolyásolni Európát, ez a módszer bevált abban az időben, amikor a-z amerikai neutron-bomba gyártásáról volt szó. A neutron-bombát azonban - lényegében „egy miniatűr hidrogén-bomba” - nem vetették el végleg, hiszen előnyomuló szovjet tankok ellen ez lenne a leghatásosabb fegyver. Szovjet diplomaták most azt hangoztatják Nyugateurópában, hogy az SS-20-as rakétákat Európára irányítják, akkor, ha a NATO taktikai nukleáris fegyvereinek modernizálásával „provokálja a Szovjetuniót”. Az oroszok azzal érvelnek, hogy ha európai stratégiai fegyverek belőhetik a Szovjetuniót, akkor a szovjet rakéták elsőrendű célpontja nem Amerika, hanem Nyugateurópa lenne. A frankfurti lap cikkírója erre megjegyezte: „Nyugateurópa mindenképen az SS-20 rakéták célpontja. Biztonsági politika mindig kockázattal jár. De csakis akkor veheti szavunkat komolyan a szovjet hadvezetőség, ha stratégiai védelmi berendezésünk megerősödik.” új rakétákkal, amelyeknek hatótávolsága 4.000 kilométer, a szovjet hadvezetőség bombázhatja Európa bármelyik pontját, azonkívül Kínát és Középkelet minden stratégiai zónáját, ehhez kell számítani a „Backfire” bombázókat is. A keresztény-demokrata képviselő ezután felszólította a német kormányt és közvetve az európai kormányokat, hogy „vegyenek részt a döntés felelősségében: Európa nukleáris védelméről nem dönthet egyedül Amerika elnöke, az Egyesült Államok nem Nyugat Kremlje”, csak mint a legerősebb szövetséges, „primus in tér pares.” Amerikában közben egyre hevesebb a vita a SALT II. körül. „Csalhat-e Moszkva, vagy nem csalhat, ez itt a kérdés” - mondta egy nyugati diplomata,' aki tisztán látja, hogy a nagy kérdőjel: tudja-e Amerika ellenőrizni, hogy' a Szovjetunió betartja a megállapodást, nem gyárt-e a megengedettnél több és modernebb stratégiai fegyvert? A két fontos iráni megfigyelő-állomás elvesztése után a washingtoni adminisztráció vezetői is ellentmondó nyilatkozatokat adtak, míg végül Carter elnök kijelentette, hogy a SALT II. ratifikálása után azonnal pontosan ellenőrizni tudják a szovjet magatartását. AZ AMERIKAI MUBOLYGÓK A rakéták és az atomkisérletek mögött olyan események húzódnak meg, hogy egy új Verne Gyula vagy H. G. Wells köteteket írhatna róluk. A műbolygók érzékenysége ma-már rendkívüli, a katonai szatellitek „látnak és hallanak”, - már 1962-ben, a kubai rakéta-krizis idején amerikai műbolygók „megtaláltak” Kuba területén egy golflabdát. Azok a szatellitek 22.000 kilométer magasságban köröztek az atmoszféra fölött, de ma már vannak műbolygók, amelyek több mint 100.000 kilométer magas pályán keringenek. Az oroszoknak van egy „Cosmos” jelzésű műbolygócsoportjuk, amit nukleáris erővel hajtanak, tavaly januárban a „Cosmos 956” lezuhant Kanada fölött. 1974-től kezdve a Szovjetunió .gyilkos vadász-szatelliteket” gyártott, s 1977 decemberében kipróbálták: a vadászbolygó kilőtt egy célpontnak használt szovjet műbolygót. Amerikai szatelliteket a szovjet technológia képes „megvakítani”: gázok fellövésével „eltakarhatnak a műbolygó szemei elől” egy-egy zónát. Viszont akadnak olyan amerikai műbolygók, amiket nem is lát meg a szovjet hadvezetőség: speciális tükör-szisztémával „láthatatlanná” válnak ezek a szatellitek. Ezek az epizódok bizonyítják, hogy az új amerikai „elektronikus madarak” a szovjet kémszolgálat legfontosabb célpontjai. De míg Moszkva Amerikával a SALT II-ról tárgyal, Nyugateurópát próbálja „finnlandizálni” és el akarja lesni az amerikai műbolygók titkait, riadtan figyeli Kínát. A ,.Pravda” vezércikkírója, Yuri Zhukov, aki mögött maga Brezsnyev áll, arról írt kommentárt, hogy az amerikai kongresszusi küldöttség, amely ápprilisban járt Kínában, ,.megpróbálta kifürkészni, hogy a kínaiak hozzájárulnának-e ahhoz, hogy katonai centrumokat állítsanak fel kínai terülften.” Zhukov azt irta, hogy „az amerikaiak arra számítottak, hogy peng Chiaoping elfogadná-e ugyanazokat a feltételeket, amelyek mellett az iráni sah megengedte a megfigyelő-állomások felépítését.” Végül megjegyzi, hogy „Peking nagyon ambiciózus, csak azt fogadná el, hogy Amerika kiadja titkos elektronikus készülékeit.” A „Pravdáival egyidőben sokkal szavahihetőbb lap, a párizsi „Le Monde” is cikket irt erről a témáról. „No comment” - írta a „Le Monde” washingtoni tudósítója, Michel Tatu, aki előzőleg Moszkvában is volt diplomáciai levelező, „ez volt a State Department válasza, amikor amerikai szenátorok és Deng Chiaoping közt felvetődött a kérdés, hogy az amerikaiak felszerelnének-e Kínában olyan készülékeket, amelyekkel ellenőrizni lehet szovjet-kilövéseket." A meglepő az egész dologban az, írta Tatu, hogy „ezt az ötletet nem vetették el azonnal: Kína bekapcsolása a .barátságos területek’ közé, ahonnan ellenőrizni lehet a Szovjetuniót, lényegében a Moszkva elleni kínai-amerikai szövetség megpecsételését jelentené.” A továbbiakban azt irta a francia tudósító, hogy Kína valószínűleg nem egyezne bele abba, hogy amerikai bázisokat létesítsenek kínai területen, csak kooperációra gondol, amelynek keretében az amerikaiak kiképeznének kínai szakembereket és technológiai felszerelést adnának Kínának, Peking viszont kiadná az amerikaiaknak a készülékekkel szerzett információkat. Dehát „az ötlet, hogy Washington Pekingtől (Beijingtől) függjön, hogy a kínaiaktól szerezzen információkat a szovjet stratégiai programmról és a SALT II. betartásáról, nyilvánvalóan elfogadhatatlan. x Mégis, az amerikai delegáció ezt nem vetette el azonnal." 1 SALT II M HM NEÍEGMÉST Folytatás az 1 oldalról... Párton belül elnökjelöltként indul. Carter ugyan még a párton belül is legyőzheti Kennedyt, de csak abban az esetben, ha meg tudja magának szerezni Jackson támogatását. Tehát aligha fog nagyon erőteljesen szembeszállni a nagyhatalmú Seattle-i szenátorral. Különben is, a szenátus szakbizottsági szakértői-jelentések elég pesszimisztikus képet festenek. Talán a leghiggadtabb és legátfogóbb annak a washingtoni kormányszakembernek, Paul Nitzé-nek a jelentése, aki az első Salt egyezmény következtében az erőviszonyokat így foglalja össze: Ahelyett, hogy sikerült volna erőegyensúlyt stabilizálnunk, a Szovjetuniónak e pillanatban 300 korszerű interkontinentális rakétakilövője van, az Egyesült Államoknak egy sem. A szovjet MIRV rakéták 4, 6, sőt 10 rakétafejet tudnak egyszerre kilőni különböző célpontra, az amerikaiak hármat A szovjetnak 1985-re 300-tól 400 backfire bombázójuk lesz, amiket a mostani Salt szerződés engedélyez nekik, míg az amerikaiaknak nem lesz hasonló képességű gépük. Ha 1980 elején egy rakétaháborúra kerülne sor, úgy a Szovjetunió képes lenne az amerikaiak interkontinentális rakétáinak 90 százalékát elpusztítani, mig saját vesztesége 20 és 30 százalék között lenne. Erre az időre amennyiben a mostani fegyverkezési arányok maradnak meg, a Szovjetunió 8-szoros fölényben lesz, az Egyesült Államokkal szemben interkontinentális rakéták terén. Persze, azt lehetne ellenvetni, hogy éppen ezért kell a fegyverkezést korlátozni, és határt szabni ezeknek a nukleáris rakétáknak. Ennek azonban így nem sok értelme van. Igaz ugyan, hogy mindkét mammuthatalom e pillanatban solkszorosa.n rendelkezik olyan fegyveres kapacitással, amelyilk elég ahhoz, hogy többszörösért elpusztítsák egymást, és az egész világot, de azért egymáshoz vi szonyulásuk arányát mégsem hshet figyelmen kívül hagyni, különösen olyankor, amikor a Szovjetunió a sugár fegyverek töl céletesítése terén is rendkívüli erőfeszítéseket tesz, és komolyan reménykedhet abban, hogy a jövő évtized végére lézersugarak segítségével valahol a vi lágűr és a levegőréteg határán föl tudja robbantani az őfeléjük irá nyitott nukleáris lövedéket. Tehát azok az amerikai szakemberek, akik a Salt II ellen vannak, tulajdonképpen azt bizonygatják (valószínűleg jogosan), hogy az erőegyensúly megfordulásával az idő a Szovjetuniónak dolgozik, s az Eg> fésült Államok jobban tenné, ha be nem tartandó egyezménye* helyett maximális erőfeszítéseiket tenne hátrányának behozá sára, amely, ha az amerikai technológia végre komolyan nekilát, 1986-ra bekövetkezne. Vagyis a szovjetnak mégcsak nem is kell kihasználnia azt a lehetőséget, hogy Irán elvesztésével Amerika elvesztette a szerződés ellenőrzésének lehetőségét (ott voltak elhelyezve a modern megfigyelőállomások), a szerződés keretén belül is tovább tudja növelni stratégiai fölényét. Ismét csak Paul Nitze állapította meg, hogy már régen nincs szó fegyverkezési versenyről. Amerikai részről azért, mert Amerika nem akar versenyezni, szovjet részről azért, mert 1960 óta amugyis a maximális fegyverkezési ütemet állította be, függetlenül attól, versenyez-e vele valaki, vagy sem. S ezen mit sem változtat, hogy a szerződés értelmében csökkentik-e atomfegyvereiknek számát, azaz használaton kívül helyeznek-e néhányszáz olyan fegyvert, amely időközben már idejét múlta, s amiknél már sokkal tökéletesebbjeik vannak. Mindennek igaz vagy valótlan voltát az átlagember nem tudja eldönteni, még a szakértők is nehezen. Mert ugyan ki tudna válaszolni arra a kérdésre, hogy miért lenne jobb nem kötni meg egy hátrányos szerződést? Igaz, hogy a hidegháborús évek, és az u.n. detente évei nem különböztek egymástól abban, hogy mindkettőből a szo vjet profitált. De vajon, lehetett volna mást tenni egy világkatasztrófa veszélye nélkül, és lehet-e mást tenni, ebben a pillanatban? Éppen azért, a politikai élet figyelői inkább arra kiváncsiak Bécsben, hogy a két államférfi képes-e a szerződés aláírásával egyidejűleg napi politikai engedményeket kicsikarni egymástól. Az amerikaiak azt remélik, hogy a szenátus mumusával ijesztgetve csillapítani tudják a Szovjetunió falánkságát Afrikában és a Közel-Keleten. Brezsnyev első megnyilatkozásai azonban ezt a reményt is lecsökkentették. Visszautasitóttá azt a feltételezést, hogy főleg az afrikai országokban a baloldali megmozdulások szpvjet kezdeményezésre történtek, és biztosította Cartert arról, hogy Moszkva ezeket a „szabadságharcokat“ továbbra is szimpátiával fogja figyelni. Vagyis, to\ rábbra is szabad kezet adnak Castro-nak Afrika leigázásához, és? továbbra is amerikai háborús uszításnak tekintik, ha az Efcjyesült Államok ez ellen tiltakozni próbál, vagy pláne, ha aktívan próbálná segíteni saját szövetségesét. Vagyis, Bécsben pontot tesznek egy hétéves alkudozásra, amit előreláthatólag senki nem fog betartani, és amit ha Amerika l7e akar tartani, csak kárt okoz (önmagának. Újra vizsgálat alá vettük Ontario Planning Act-jet Föld. Ontario több mint egymillió négyzetkilométer földdel rendelkezik. Mindannyiunk számára fontos, hogy minden kilométert a lehető legjobban kihasználjunk, most és a jövőben. Ezért rendelkezik Ontario a Planning Act-tel (Tervezési Törvénycikk). Ez az a jogi keret, amely megszabja, hogyan kell a földet felhasználni és milyen formában kerülhet sor a föld felparcellázására. A jelenlegi törvény szerint, azok a városi hatóságok, amelyek a föld felhasználását illető rendeleteket óhajtanak hozni, először az Ontario Municipal Board városi testületéhez kell forduljanak tartományi hozzájárulás végett. A legutóbbi évek során azonban a városi tervezést illető tartományi kormányszerep változáson ment keresztül. Egy 1975 évben felállított bizottság közelebbi vizsgálat alá vette a Planning Act törvénycikket abból a célból, hogy megállapítsa, hogyan lehetne átformálni, hogy megfeleljen a városi testületek változó igényeinek, továbbá hogyan lehetne a rendtartást jóval hatékonyabbá tenni. Miután a Planning Act Review Committee (Tervezési Törvényt Felülvizsgáló Bizottság) jelentésének visszhangját kiértékelték, a kormány most Fehér Dokumentumot (White szerkesztett, melyben körvonalazza a törvény revízióját illető álláspontját. Ontario Claude Bennett, A főbb javaslatok a következők: A tartomány nagyobb hangsúlyt tenne a tanácsra és segítségre mint jelenlegi felülvizsgáló és a helyi tervezési határozatokat jóváhagyó szerepére. * A városi testületek abban az esetben ha ez helyénvaló, önkormányzatot kapnának arra, hogy tervezési határozatokat hozhassanak. Ez azon városi testületekre vonatkoztatható, amelyek rendelkeznek olyan forrásokkal és a felkészültséggel, amelyek szükségesek a megnövekedett tervezési felelősség vállalására. * A nagyközönségnek jobb megközelítési útjai nyílnának a termelési folyamatban való részvételre. A városi testületeknek ki kell terjeszteni a közhírré tevés rendtartását, hogy értesítsék azokat a személyeket, akit érintenének a tervezési határozatok. * A jogi folyamat felgyorsítása érdekében az Ontario Minicipal Board csak mint fellebbezési fórum szerepelne. A “White Paper” példányait másolatban megküldtük a városi testületeknek, a tervezési tanácsoknak és más érdekelt csoportoknak. Amennyiben Ön érdekelt, az esetben lépjen érintkezésbe a Ministry of Housing, Minister of Housing Communication Branch alosztállyal, William Davis, 56 Wellesley St. WToronto Premier Ontario, M7A 2K4