Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)

1979-06-23 / 763. szám

6. ol dal MENÓRA * 1979 június 23 FERCSEY JÁNOS Politikai parádé a SALT II. körül Az alábbi cikket a Bécsi Magyar Híradóból vettük át »Ne felejtsük el, hogy Franciaország'a világ harmadik atonvhatalma, nukleáris védelmi és elriasztó rendsze­rünket Charles de Gaulle tábornok tervezte” — mond­ta Valery Giscard d’Estaing a Jupiter-központban, amelynek com putereit az Elysée Palace atompincéjé­­ben helyezték el. Amikor elsó'ízben közvetítette a francia televízió az atom-computerek működését, megkérdezték az elnököt, hogy megnyomná-e a vörös gombot, ami működésbe hozza a nukleáris „force de frappe”-ot. „A ttól függ, hogy szükség lenne-e erre Franciaország biztonsága szempontjából” - fe­lelte Giscard elnök. - „Ha szükség lenne rá, meg­nyomnám.” Nemcsak a franciák, hanem Európa más népei is Párizs felé fordultak abb an az órában. Európa bizton­sága a legfontosabb kérdés ezekben a napokban, az Európa Parlament választása (június 7 és június 10.­­én) és a SALT II. aláírása (június 157 előtt. Az első választott Európai Parlament megerősíti Nyu­­gateurópa politikai kohézióját, de a SALT ÍL-vel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Ez a megállapodás ugyanis csak az amerikai és a szovjet interkontinentális stratégiai fegyverekre vonatkozik, azokra a rakétákra és atomfegyverekre, amelyekkel Amerikából lehet belőni a Szovjetuniót, illetőleg a Szovjetunióból bombázhatnák az Egyesült Álla­mokat. De ilyen „stratégiai” fegyverek nélkül is egy­re nagyobb nyomással nehezedik Nyugateurópára a Szovjetunió, elsősorban az elmúlt években le­gyártott SS-20-jelzésű középtávú rakétákkal és a „Backfire”-bombázókkai Moszkva belő’heti egész Nyu­­gateurópát. Viszont ezekkel a fegyverekkel a Szov­jetunió nem éri el Amerika területét. .Kérdés, hogy ebben az esetben Amerika továbbra is kjteirjeszti­­e Európára a „stratégiai atomernyőt”, - mondják nyugateurópai politikusok és katonák. Ilyen hely­zetben Moszkva katonai erőfölényével n íegfélemlít­­heti és ,/innlandizálni” tudja Nyugateurópá.t. A KÉT NÉMETORSZÁG Az elmúlt hetekben riasztó kommentárokat kö­zöltek nyugateurópai lapok arról, hogy Nj'ugatné­­metország, fenyegetett helyzetében, megpróbál Moszkvához közeledni, hogy elkerüljön nagyobb pressziókat és hogy talán egy lépéssel közelebb hozza a két Németország egyesítését. Más komment árok, ellenkezőleg azt jelezték, hogy Bonn valami , .spe­ciális státust” kíván elérni Nyugateurópában és a NATO-ban, ezek szerint alakulóban van t’gy Washington-Bonn tengely. Helmut Schmidt kancellár a legerélyesebben cáfo 1- ta ezeket a feltevéseket. Németországnak ninc.s szüksége „speciális státus”-ra a nyugati szövetség­ben s bár éppúgy, mint amerikai és európai szövetsé­gesei, a „detente” alapján áll, semmiféle formában nem tenne lépésekét szövetségesei nélkül Moszkva felé. Egyébként kijelentette, hogy szerinte „ebben az évszázadban nem kerül sor olyan történelmi for­dulatokra, hogy egyesülhessen a német nép.” Nyugatnémetország, félmilliós, modern, képzett, és „republikánus szellemű” hadseregével a legerősebb európai állam a Szövetségben, amerikai, angol, kana­dai, holland, belga, francia, dán és luxemburgi csapa­tok támaszpontja, alhol „rövidtávú és taktikai” atom­fegyvereket helyeztek el. Helmut Schmidt hangsú­lyozta, hogy véleménye szerint az oroszok nem akar­nak támadást indítani Nyugateurópa ellen, de hozzá­tette, hogy a Varsói Paktum csapatait „mennyiségi és minőségi szemfiontból is” megerősítették. Ezért nem fogadhatja el Bonn Brezsnyev javaslatát, hogy a Helsinki Nyilatkozat európai aláírói kössenek egy meg-nemtámadási egyezményt, valamint egy megálla­podást arról, hogy nem használnak elsőnek atomfegy­vereket. „Ezt nem fogadhattuk el a konvencionális fegyverek terén nagy fölényben lévő Szovjetunió árnyékában” - magyarázta a kancellár. NYUGATEURÓPA KISZOLGÁL­TATOTTSÁGA A londoni „Daily Telegraph”, amely közel áll Már­­garet Tatcher konzervatív pártjához, arra mutatott rá, hogy Nyugateurópa teljesen ki van szolgáltatva az SS-20 rakétáknak, amiket hatalmas alagutakban helyeztek el szovjet határzónákban. A „Financial Times”, Anglia egyik legjobban értesült lapja attól tart, hogy a Szovjetunió célja „Európa finnlandizá­­lása: Moszkva arra számíthat, hogy középtávú rakétáit bevetheti Nyugateurópa ellen, anélkül, hogy ezzel kiprovokálná az Egyesült Államok stratégiai ellen­akcióját.” Nyugat-Németország hadügyminisztere, Hans Apel az Atlanti Szövetség egyre erősödő szolidaritását dicsérte, megállapította, hogy a Szövetség ma homo­génebb, mint volt évtizedekkel ezelőtt s kiemelte, hogy Amerika ma közelebb áll Európához, mint régebben. A Bundestagban azt felelte az ellenzék tá­madásaira, hogy valóban, a Szovjetunió az új „Eurostratégiai fegyverrel”, az SS-20 rakétával „de-StabUizáká hatást gyakorol Európára”, de hozzá­tette, hogy Németország felkészült egy támadás ki­védésére és készen áll arra, hogy megvédje az At­lanti Szövetség egész területét, a NATO többi tag­államával együtt. A NATO-nak köszönhető, hogy ma „biztonságosabb a béke, — mig a világ más tájain politikai és katonai zavargások ráznak meg országokat, addig Európa nyugodtan, békezóná­ban él.” A német szociáldemokrata kormány leghevesebb kritikusa, Friedirich Zimmermann keresztény-demok­rata képviselő, aki megállapította, hogy az új szov­jet fegyverek nemcsak katonai fenyegetést jelente­nek, hanem felhasználhatók politikai nyomásra is. A német ellemzék fegyverkezési szakembere felso­rolta, hogy Konvencionális fegyverekben a Varsói Paktumi fölénye ma 3-1 arányú, a NATO 6.500 tank­jával szemben több mint 20.000 szovjet tank állo­másozik; a Paktum országainak területén, azon kivú'l, hogy többezer tankot vontak össze a Szovjetunió európai zónájában, a Középeurópában lévő szovjet hadosztályok száma öttel növekedett, tíz év előtt a Szovjetunió katonai blokkjának 9.600 páncél­autója volt, ma ezeknek a száma több mint 16.000, hosszú idő óta már Nyugateurópára irányította Moszkva középtávú rakétáit, de most a „háromfejű” A „Frankfurter Allgemeine Zeitung” megfigyelte, hogy a Szovjetunió pszichológiai téren próbálja be­folyásolni Európát, ez a módszer bevált abban az időben, amikor a-z amerikai neutron-bomba gyártá­sáról volt szó. A neutron-bombát azonban - lényegé­ben „egy miniatűr hidrogén-bomba” - nem vetették el végleg, hiszen előnyomuló szovjet tankok ellen ez lenne a leghatásosabb fegyver. Szovjet diplomaták most azt hangoztatják Nyugateurópában, hogy az SS-20-as rakétákat Európára irányítják, akkor, ha a NATO taktikai nukleáris fegyvereinek modernizá­lásával „provokálja a Szovjetuniót”. Az oroszok azzal érvelnek, hogy ha európai stratégiai fegyverek belőhetik a Szovjetuniót, akkor a szovjet rakéták elsőrendű célpontja nem Amerika, hanem Nyugat­európa lenne. A frankfurti lap cikkírója erre megje­gyezte: „Nyugateurópa mindenképen az SS-20 raké­ták célpontja. Biztonsági politika mindig kockázat­tal jár. De csakis akkor veheti szavunkat komolyan a szovjet hadvezetőség, ha stratégiai védelmi berende­zésünk megerősödik.” új rakétákkal, amelyeknek hatótávolsága 4.000 kilo­méter, a szovjet hadvezetőség bombázhatja Európa bármelyik pontját, azonkívül Kínát és Középkelet minden stratégiai zónáját, ehhez kell számítani a „Backfire” bombázókat is. A keresztény-demokrata képviselő ezután felszólította a német kormányt és közvetve az európai kormányokat, hogy „vegyenek részt a döntés felelősségében: Európa nukleáris védel­méről nem dönthet egyedül Amerika elnöke, az Egyesült Államok nem Nyugat Kremlje”, csak mint a legerősebb szövetséges, „primus in tér pares.” Amerikában közben egyre hevesebb a vita a SALT II. körül. „Csalhat-e Moszkva, vagy nem csalhat, ez itt a kérdés” - mondta egy nyugati diplomata,' aki tisztán látja, hogy a nagy kérdőjel: tudja-e Amerika ellenőrizni, hogy' a Szovjetunió betartja a megállapodást, nem gyárt-e a megengedettnél több és modernebb stratégiai fegyvert? A két fontos iráni megfigyelő-állomás elvesztése után a washingtoni adminisztráció vezetői is ellentmondó nyilatkozato­kat adtak, míg végül Carter elnök kijelentette, hogy a SALT II. ratifikálása után azonnal pontosan elle­nőrizni tudják a szovjet magatartását. AZ AMERIKAI MUBOLYGÓK A rakéták és az atomkisérletek mögött olyan ese­mények húzódnak meg, hogy egy új Verne Gyula vagy H. G. Wells köteteket írhatna róluk. A műboly­gók érzékenysége ma-már rendkívüli, a katonai sza­tellitek „látnak és hallanak”, - már 1962-ben, a kubai rakéta-krizis idején amerikai műbolygók „meg­találtak” Kuba területén egy golflabdát. Azok a szatellitek 22.000 kilométer magasságban köröztek az atmoszféra fölött, de ma már vannak műbolygók, amelyek több mint 100.000 kilométer magas pályán keringenek. Az oroszoknak van egy „Cosmos” jel­zésű műbolygócsoportjuk, amit nukleáris erővel hajtanak, tavaly januárban a „Cosmos 956” lezuhant Kanada fölött. 1974-től kezdve a Szovjetunió .gyil­kos vadász-szatelliteket” gyártott, s 1977 decemberé­ben kipróbálták: a vadászbolygó kilőtt egy célpont­nak használt szovjet műbolygót. Amerikai szatelli­teket a szovjet technológia képes „megvakítani”: gázok fellövésével „eltakarhatnak a műbolygó sze­mei elől” egy-egy zónát. Viszont akadnak olyan amerikai műbolygók, amiket nem is lát meg a szovjet hadvezetőség: speciális tükör-szisztémával „láthatatlanná” válnak ezek a szatellitek. Ezek az epizódok bizonyítják, hogy az új amerikai „elektronikus madarak” a szovjet kémszolgálat leg­fontosabb célpontjai. De míg Moszkva Amerikával a SALT II-ról tárgyal, Nyugateurópát próbálja „finnlandizálni” és el akarja lesni az amerikai műbolygók titkait, riadtan figyeli Kínát. A ,.Pravda” vezércikkírója, Yuri Zhukov, aki mögött maga Brezsnyev áll, arról írt kommentárt, hogy az amerikai kongresszusi küldöttség, amely ápprilisban járt Kínában, ,.megpróbálta kifürkészni, hogy a kínaiak hozzájárulnának-e ahhoz, hogy kato­nai centrumokat állítsanak fel kínai terülften.” Zhu­kov azt irta, hogy „az amerikaiak arra számítottak, hogy peng Chiaoping elfogadná-e ugyanazokat a fel­tételeket, amelyek mellett az iráni sah megengedte a megfigyelő-állomások felépítését.” Végül meg­jegyzi, hogy „Peking nagyon ambiciózus, csak azt fogadná el, hogy Amerika kiadja titkos elektronikus készülékeit.” A „Pravdáival egyidőben sokkal szavahihetőbb lap, a párizsi „Le Monde” is cikket irt erről a témá­ról. „No comment” - írta a „Le Monde” washingtoni tudósítója, Michel Tatu, aki előzőleg Moszkvában is volt diplomáciai levelező, „ez volt a State Department válasza, amikor amerikai szenátorok és Deng Chiaoping közt felvetődött a kérdés, hogy az amerikaiak felszerelnének-e Kínában olyan készü­lékeket, amelyekkel ellenőrizni lehet szovjet-kilö­véseket." A meglepő az egész dologban az, írta Tatu, hogy „ezt az ötletet nem vetették el azonnal: Kína bekapcsolása a .barátságos területek’ közé, ahonnan ellenőrizni lehet a Szovjetuniót, lényegében a Moszkva elleni kínai-amerikai szövetség megpecsételését jelentené.” A továbbiakban azt irta a francia tudósító, hogy Kína valószínűleg nem egyezne bele abba, hogy ame­rikai bázisokat létesítsenek kínai területen, csak kooperációra gondol, amelynek keretében az ameri­kaiak kiképeznének kínai szakembereket és techno­lógiai felszerelést adnának Kínának, Peking viszont kiadná az amerikaiaknak a készülékekkel szerzett információkat. Dehát „az ötlet, hogy Washington Pekingtől (Beijingtől) függjön, hogy a kínaiaktól szerezzen információkat a szovjet stratégiai programm­­ról és a SALT II. betartásáról, nyilvánvalóan elfogad­hatatlan. x Mégis, az amerikai delegáció ezt nem ve­tette el azonnal." 1 SALT II M HM NEÍEGMÉST Folytatás az 1 oldalról... Párton belül elnökjelöltként in­dul. Carter ugyan még a párton belül is legyőzheti Kennedyt, de csak abban az esetben, ha meg tudja magának szerezni Jackson támogatását. Tehát aligha fog nagyon erőteljesen szembeszáll­ni a nagyhatalmú Seattle-i szenátorral. Különben is, a szenátus szak­­bizottsági szakértői-jelentések elég pesszimisztikus képet festenek. Talán a leghiggadtabb és legátfogóbb annak a washingtoni kormányszakem­bernek, Paul Nitzé-nek a jelentése, aki az első Salt egyez­mény következtében az erővi­szonyokat így foglalja össze: Ahelyett, hogy sikerült volna erőegyensúlyt stabilizálnunk, a Szovjetuniónak e pillanatban 300 korszerű interkontinentális rakétakilövője van, az Egyesült Államoknak egy sem. A szovjet MIRV rakéták 4, 6, sőt 10 rakétafejet tudnak egyszerre ki­lőni különböző célpontra, az amerikaiak hármat A szovjet­­nak 1985-re 300-tól 400 back­fire bombázójuk lesz, amiket a mostani Salt szerződés engedé­lyez nekik, míg az amerikaiak­nak nem lesz hasonló képességű gépük. Ha 1980 elején egy rakétaháborúra kerülne sor, úgy a Szovjetunió képes lenne az amerikaiak interkontinentális rakétáinak 90 százalékát elpusz­títani, mig saját vesztesége 20 és 30 százalék között lenne. Erre az időre amennyiben a mostani fegyverkezési arányok marad­nak meg, a Szovjetunió 8-szoros fölényben lesz, az Egyesült Államokkal szemben interkonti­nentális rakéták terén. Persze, azt lehetne ellenvetni, hogy éppen ezért kell a fegyver­kezést korlátozni, és határt szab­ni ezeknek a nukleáris rakéták­nak. Ennek azonban így nem sok értelme van. Igaz ugyan, hogy mindkét mammuthatalom e pillanatban solkszorosa.n ren­delkezik olyan fegyveres ka­pacitással, amelyilk elég ahhoz, hogy többszörösért elpusztítsák egymást, és az egész világot, de azért egymáshoz vi szonyulásuk arányát mégsem hshet figyel­men kívül hagyni, különösen olyankor, amikor a Szovjetunió a sugár fegyverek töl céletesítése terén is rendkívüli erőfeszíté­seket tesz, és komolyan reménykedhet abban, hogy a jövő évtized végére lézersugarak segítségével valahol a vi lágűr és a levegőréteg határán föl tudja robbantani az őfeléjük irá nyitott nukleáris lövedéket. Tehát azok az amerikai szak­emberek, akik a Salt II ellen vannak, tulajdonképpen azt bi­zonygatják (valószínűleg jogo­san), hogy az erőegyensúly megfordulásával az idő a Szov­jetuniónak dolgozik, s az Eg> fé­sült Államok jobban tenné, ha be nem tartandó egyezménye* helyett maximális erőfeszítései­ket tenne hátrányának behozá ­sára, amely, ha az amerikai technológia végre komolyan nekilát, 1986-ra bekövetkezne. Vagyis a szovjetnak mégcsak nem is kell kihasználnia azt a lehetőséget, hogy Irán elveszté­sével Amerika elvesztette a szer­ződés ellenőrzésének lehetőségét (ott voltak elhelyezve a modern megfigyelőállomások), a szer­ződés keretén belül is tovább tudja növelni stratégiai fölényét. Ismét csak Paul Nitze állapí­totta meg, hogy már régen nincs szó fegyverkezési verseny­ről. Amerikai részről azért, mert Amerika nem akar ver­senyezni, szovjet részről azért, mert 1960 óta amugyis a maxi­mális fegyverkezési ütemet állí­totta be, függetlenül attól, ver­senyez-e vele valaki, vagy sem. S ezen mit sem változtat, hogy a szerződés értelmében csökken­­tik-e atomfegyvereiknek szá­mát, azaz használaton kívül helyeznek-e néhányszáz olyan fegyvert, amely időközben már idejét múlta, s amiknél már sokkal tökéletesebbjeik vannak. Mindennek igaz vagy valót­lan voltát az átlagember nem tudja eldönteni, még a szak­értők is nehezen. Mert ugyan ki tudna válaszolni arra a kérdés­re, hogy miért lenne jobb nem kötni meg egy hátrányos szerződést? Igaz, hogy a hideg­­háborús évek, és az u.n. detente évei nem különböztek egymás­tól abban, hogy mindkettőből a szo vjet profitált. De vajon, lehe­tett volna mást tenni egy világ­­katasztrófa veszélye nélkül, és lehet-e mást tenni, ebben a pillanatban? Éppen azért, a politikai élet figyelői inkább arra kiváncsiak Bécsben, hogy a két államférfi képes-e a szerződés aláírásával egyidejűleg napi politikai engedményeket kicsikarni egy­mástól. Az amerikaiak azt remélik, hogy a szenátus mumusával ijesztgetve csillapí­tani tudják a Szovjetunió falánkságát Afrikában és a Közel-Keleten. Brezsnyev első megnyilatkozásai azonban ezt a reményt is lecsökkentették. Visszautasitóttá azt a feltéte­lezést, hogy főleg az afrikai országokban a baloldali meg­mozdulások szpvjet kezdemé­nyezésre történtek, és bizto­sította Cartert arról, hogy Moszkva ezeket a „szabadság­­harcokat“ továbbra is szimpá­tiával fogja figyelni. Vagyis, to­­\ rábbra is szabad kezet adnak Castro-nak Afrika leigázásához, és? továbbra is amerikai háborús uszításnak tekintik, ha az Efcjyesült Államok ez ellen til­takozni próbál, vagy pláne, ha aktívan próbálná segíteni saját szövetségesét. Vagyis, Bécsben pontot tesz­nek egy hétéves alkudozásra, amit előreláthatólag senki nem fog betartani, és amit ha Ame­rika l7e akar tartani, csak kárt okoz (önmagának. Újra vizsgálat alá vettük Ontario Planning Act-jet Föld. Ontario több mint egymillió négyzetkilométer földdel rendelkezik. Mindannyiunk számára fontos, hogy minden kilométert a lehető legjobban kihasználjunk, most és a jövőben. Ezért rendelkezik Ontario a Planning Act-tel (Tervezési Törvénycikk). Ez az a jogi keret, amely megszabja, hogyan kell a földet felhasználni és milyen formában kerülhet sor a föld felparcellázására. A jelenlegi törvény szerint, azok a városi hatóságok, amelyek a föld felhasználását illető rendeleteket óhajtanak hozni, először az Ontario Municipal Board városi testületéhez kell forduljanak tartományi hozzájárulás végett. A legutóbbi évek során azonban a városi tervezést illető tartományi kormányszerep változáson ment keresztül. Egy 1975 évben felállított bizottság közelebbi vizsgálat alá vette a Planning Act törvénycikket abból a célból, hogy megállapítsa, hogyan lehetne átformálni, hogy megfeleljen a városi testületek változó igényeinek, továbbá hogyan lehetne a rendtartást jóval hatékonyabbá tenni. Miután a Planning Act Review Committee (Tervezési Törvényt Felülvizsgáló Bizottság) jelentésének visszhangját kiértékelték, a kormány most Fehér Dokumentumot (White szerkesztett, melyben körvonalazza a törvény revízióját illető álláspontját. Ontario Claude Bennett, A főbb javaslatok a következők: A tartomány nagyobb hangsúlyt tenne a tanácsra és segítségre mint jelenlegi felülvizsgáló és a helyi tervezési határozatokat jóváhagyó szerepére. * A városi testületek abban az esetben ha ez helyénvaló, önkormányzatot kapnának arra, hogy tervezési határozatokat hozhassanak. Ez azon városi testületekre vonatkoztatható, amelyek rendelkeznek olyan forrásokkal és a felkészültséggel, amelyek szükségesek a megnövekedett tervezési felelősség vállalására. * A nagyközönségnek jobb megközelítési útjai nyílnának a termelési folyamatban való részvételre. A városi testületeknek ki kell terjeszteni a közhírré tevés rendtartását, hogy értesítsék azokat a személyeket, akit érintenének a tervezési határozatok. * A jogi folyamat felgyorsítása érdekében az Ontario Minicipal Board csak mint fellebbezési fórum szerepelne. A “White Paper” példányait másolatban megküldtük a városi testületeknek, a tervezési tanácsoknak és más érdekelt csoportoknak. Amennyiben Ön érdekelt, az esetben lépjen érintkezésbe a Ministry of Housing, Minister of Housing Communication Branch alosztállyal, William Davis, 56 Wellesley St. WToronto Premier Ontario, M7A 2K4

Next

/
Thumbnails
Contents