Menora Egyenlőség, 1979. január-június (18. évfolyam, 739-764. szám)
1979-03-24 / 750. szám
MARCH. 24.1979. lESl _________ BÉKESZERZŐDÉS Szerződés - igen! De béke? Idősebb olvasóink talán jól emlékeznek még azokra a lázas napokra, amikor a szörnyű világégés után 1945 májusában a békét ünnepelte az egész világ. A mámoros boldogság tombolt,tajtékzott bennünk, legtöbbször függetlenül attól, ki mennyit veszített a háború szörnyű esztendei folyamán. Az elmúlt másfél évben — mióta Szadat jeruzsálemi látogatásával elkezdődött a keserves, kínos, tapogatózó tárgyalás-sorozat a béke irányába, mindig azt hittük, hogy amikor végül is sor kerül a békeszerződés aláírására, amikor Izrael 30 éves története folyamán először mondhat barátnak egy arab országot, ugyanilyen boldogsággal, zászló és kendő lebegtetéssel ünnepeljük majd a csodálatos napot. Nos, ez a nap lényegében itt van. Lehet, hogy e héten kerül sor Washingtonban a szerződés aláírására, lehet, hogy csak a jövő héten, de az, hogy Begin miniszterelnök és Szadat egyiptomi elnök szignója — mégpedig Carter amerikai elnökével együttesen — rákerül egy békedokumentumra: ez már befejezett tény. Miért, hogy nem durrognak a petárdák, nem ölelkeznek sírva az emberek, sem Jeruzsálem sem Kairó utcáin: miért van ez a nagy apátia? Vajon volt-e már a világtörténelemben a mostaninál antiklimaktikusabb béke? Előfordult-e.hogy olyankor sikerült a feleknek megegyezni,amikor arra már minden reményt feladtak, amikor már teljesen kimerültek a hiábavaló várakozásban. Mert itt most ez történt. Nemcsak 1977. novemberétől, hanem már azt megelőzőleg, lényegében az első Sinai elszakadási egyezménytől, tehát 1975 januárjától kezdve folyton a békében reménykedtünk és folyton tárgyaltak is róla az illetékesek. De annyi volt a csalódás, annyi volt a holtpont, hogy lassan már nem tudtuk elhinni, hogy a realitás győzhet. 1977. novemberében, 1978. januárjában, aztán Camp Dávid idején, majd a külügyminiszteri tanácskozásokon, mindig úgy látszott, megtörtént a döntő fordulat. aztán mindig közbejött valami, ami lehamvasztotta a reményeket. Hogy a hosszú és komplikált tárgyalássorozatban mikor, miben és kinek volt igaza? Ezen még sokat fognak az elkövetkezendő hónapokban elmélkedni a szakemberek, s valószínű, hogy még akkor sem lehet majd a teljes igazságot kibogozni. Az, hogy végül is sikerült összehozni egy békeszerződést, kölcsönös kompromisszumok árán (amely .mint minden kompromisszum, mindkét félnek fájdalmas), azt bizonyítja. hogy a tárgyalófelekben valóban megvolt a jószándék. A sok csalódásnak nem a most békét aláíró két ország vezetői voltak az okai. hanem külső körülmények. S valószínűleg ezek a külső körülmények idézik elő azt is. hogy a békeszerződést most nem harsonák, fanfárok üdvözlik. Sót, tovább kell mennünk, ezek a külső körülmények idézik elő azt is. hogy ezt a békeszerződést nagy szkepticizmussal kell fogadni. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a Washingtonban, — esetleg Kairóban és Jeruzsálemben is — aláírásra kerülő békeokmány meghozza a nyugalmat a körzet sokat szenvedett népeinek. Szép lenne ha így volna... szép lenne, he egyformán örülhetnénk a zsidók békéjének és az egyiptomiak békéjének. De vajon így van-e? A békeokmány aláírása kétségtelenül Carter elnök érdeme. Kár lenne ezt tőle eltagadni: kevés diplomáciai sikerrel büszkélkedhet. Talán éppen ezért vállalta a kockázatot és ezért erőltette a látványos megegyezést, noha ő maga is tudta és tudja, hogy legjobb esetben is egy első bizonytalan lépésről lehet szó, egy„olyajX-Úton, amiről senki nem tudja, hogy hová vezet. Még ebben a pillanatban sem tudjuk. Carter elnök, illetőleg tanácsadóinak külpolitikai zsenialitását dicsérni. Ezt a békét tulajdonképpen egy amerikai kényszerhelyzet idézte elő, az, hogy Irán kiesése után a Közel-Kelet térségében egy újabb nyugati érdekeket védelmező rendfenntartó erőt kellett létesíteni és ez nem lehet más, mint Egyiptom és Izráel közösen. Ez igy önmagában még mindig nem lenne baj. A bökkenő az, hogy Egyiptom katonai, politikai és gazdasági ereje e téren csak akkor kristályosodhatna ki, ha ehhez megkapja a többi állam hozzájárulását és segítségét, de nem kapja. Azok az arab országok, amelyeket az Egyesült Államok saját barátainak tekint (Szaudi Arábia, Jordánia), olyan vad gyűlölettel fogadják ezt a békét, hogy elképzelhető, inkább Egyiptomot taszítják ki soraikból, semhogy Izráelt partnerként befogadják. Persze egy határozott konkrétum van. Egy esetleges újabb közel-keleti háború kitörése esetére Egyiptom semlegesítve van, ami egyúttal ki is zárja egy háború kitörésének lehetőségét. Egyiptom hosszú ideig úgy akarta az Izraellel kötendő békét megfogalmazni. hogy az nem helyezendő előnybe az arab államokkal kötött szövetségi szerződésével szemben. E téren végül is sikerült a kompro misszum. Mint ahogy megnyugtatóan oldódott meg Izráel olajellátásának kérdése is, amivel viszont az utolsó tárgyalási időszakban Begin kormánya állt elő. Óvatos fogalmazás bár. de a lényeg mégis az, hogy Izráel olajszükségletének legnagyobb részét az egyiptomi fennhatóság alatt álló Sinai-i olajkutakból fedezik, s a nemzetgazdaság teljes szükségletének biztosítására az Egyesült Államok 15 éves szerződéses kötelezettséget vállalt. Ezen kivül Izráel szempontjából a legnagyobb diplomáciai győzelem, hogy az Egyiptomnak adott engedmények ütemgyorsitása ellenében a békeszerződés csak papíron kapcsolódik a palesztinai kérdés megoldásához... Izráel 9 hónapon belül visszavonul a Sinaiból, s egy éven belül a gázai övezet lakossága autonómiához jut. Cserébe Egyiptom normális gazdasági és diplomáciai kapcsolatokat létesít akkor is. ha Jordánia nem vesz részt a békefolyamatban, akkor is, ha Judea és Somron területén a palesztinai vezetők intranzingens magatartása következtében nem jön létre az autonómia. Ezeken a területeken az izráeli katonai megszállás megmarad, legfeljebb a katonaság laktanyákban és barakokban marad és jelenléte a városokban nem feltűnő. De Izráel minimális biztonsági feltételeinek mégis megfelelnek. Sajnos, mindezek ellenére Izraelnek a szerződés aláírása nem hoz tényleges békét. Elképzelhető, hogy Szíria felöl az arab terroristák részéről még fokozódik is a tevékenység, még több ok lesz a nyugtalanságra, — legalábbis átmenetileg. Nyilván ez az oka. hogy az izráeli nép ilyen közömbös cinizmussal reagált az elmúlt hét eseményeire. Hiszen nekik a béke nem az aláírt papír, hanem az, hogy nem robbannak fel az autóbuszok, nem lődöznek át rakétákat a kolhoz-településekre a határ túlsó oldaláról, hogy az olajtermelő arab országok nem fenyegetik a világ minden másik népét súlyos áremelkedéssel, amiért azok hajlandók elismerni Izráel létjogosultságát. Pillanatnyilag pedig ez a helyzet és ezen a téren még körvonalai sem bontakoznak ki reménytkeltó lehetőségeknek. Igen, jövő héttől kezdve van egy békeszerződés Egyiptommal, de továbbra sincs béke az arabokkal. Nagy hiba lenne viszont, ha lebecsülnénk a történtek jelentőségét. Mert, ha előbb azt mondtuk, hogy csupán az első lépés történt egy hosszú úton. akkor ugyanezt pozitívan is meg lehet fogalmazni. Keserves, hosszú út van még hátra, de az első lépés megtörtént. S a világpolitika jelenlegi furcsa helyzetéből következik, hogy a további lépések létrehozása már nem csupán Izrael érdeke, hanem az egész demokratikus világé is. Ebben az értelmezésben — bármilyen furcsa — most már Egyiptom is a demokratikus világhoz számít. A mostani szerződésnek egyik nagy eredménye éppen az, — ismételjük, nemcsak Izrael, de az Egyesült Államok szempontjából is — hogy az arab világba sikerült éket verni, mégpedig nem is kicsit. Brzezinski, amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó a múlt héten Szaudi Arábia és Jordánia vezetőit próbálta meggyőzni, hogy a békeszerződéssel kapcsolatosan legalább semleges álláspontot foglaljanak el. Útja nem járt sikerrel. De nyilván nem ez az utolsó szó. Ezek az országok a 24 óráig ellenkeznek és fenyegetőznek, de ha egyszer a békeszerződés aláírása befejezett tény. lassanként mégiscsak rá fognak jönni arra, hogy — gyűlölködés ide. gyűlölködés oda — csak úgy tudnak megszabadulni a kommunizmus fenyegető rémétől, ha egységes blokkot alkotnak Egyiptommal; s ennek következtében Izraellel is. Nem politikai realitást, csupán egyéni megérzést hangoztatunk itt, amikor azt mondjuk, hoq e téren a legnagyobb segítséget Arafaték nyújtják majd a mostani békekötő feleknek. Husszein, Jordán király mintegy tüntetésként Ámánban fogadta Arafatot, s a hírek arról szólnak, hogy hat évnyi gyilkos gyűlölködés után nemcsak megegyeznek, de Jordánia bizonyos mennyiségű palesztinai aktivistát is. ismét befogad. Az arab mentalitás azonban hamarosan felülkerekedik és Jordánián belül is ismét egy mai torkának esnek majd Husszein és Arafat hivei, s ez egy-két éven belül behozhatja a szövetségbe a kis királyt, aki most azért helyteleníti az egyiptomi békeszerződést, mert az kiszedi kezéből az összes adukat a Jordán nyugati partjáért folytatott kártyajátékban. És még valami. Vad és megalapozatlan számok röpködnek a levegőben: mibe kerül Amerikának a közel-keleti béke? Beszélnek 4-4 milliárdnyi rendkívüli segélyről, beszélnek 3 év alatt 15 milliárd ' támogatásról, beszélnek közel-keleti "Marshall-tervről”, beszélnek arról, hogy az Egyesült Államok megszünteti Egyiptom nyomorát és ugyanakkor katonai jelenléttel gazdaggá teszi Izraelt. A számok áttekinthetetlenek. de az biztos, hogy iszonyatos összegekről van szó. Persze, az Egyesült Államok kongresszusa ezt az összeget boldogan fogja megszavazni. Sőt, azt is mondhatnánk, amerikai méretekben nem is olyan borzasztóan sok, közelkeleti méretekben viszont (leszámítva az olajvagyonokat) óriási. A legtöbb arab ország elóbbutóbb irigykedve fog tekinteni erre az új gazdasági csodára és igyekezni fog valamilyen módon csatlakozni hozzá. Amikor tehát azt mondjuk, hogy az Egyesült Államok hajmeresztő kockázatot válllalt, akkor (kivételesen) nem megrovóan mondjuk ezt, hanem dicséretként. Ilyen kockázat nélkül nem lehet siker, márpedig az Egyesült Államoknak a nagy világpolitikai játszmában az elkövetkezendő években döntő és látványos sikerekre van szüksége. Ellenkező esetben hiába van békeszerződés a Közel-Keleten és mi zsidók hiába örvendezünk egy lassan kialakuló békének, mert Amerika elbukik, s akkor vele együtt bukik az egész szabad világ és vele együtt bukunk mi is. PAPIRMEDVE Három héten át remegett a politikusok, liberál-zsurnaliszták ina Washingtontól Londonon. Újdelhin át Tokióig. A világháború Damokles-kardja lebeg a világ feje felett — jajdultak fel a hivatásos humanisták és fogvacogva várták: mi lesz Moszkva reakciója a Kína és Vietnam közötti határháborúra? Miről volt valójában szó? Arról, hogy Kína előre bejelentett, korlátozott — és katonailag sikeres — határháborút vivőit a magát legyőzhetetlennek tartó Vietnam ellen. Pekingben világosan megmondták, hogy elegük van a vietnami provokációkból, határincidensekből, amelyet Hanoi abban a biztos tudatban követett el, hogy Moszkva majd megsegíti, ha szükség lesz rá. Igazában sem Hanoiban, sem a Kremlben nem hitték, hogy Kína fegyverhez nyúl, hiszen a tavaly ősszel kötött szovjet-vietnami szerződésben ott vannak azok a bizonyos Peking-ellenes cikkelyek a kölcsönös segítségről. Pekingben azonban vagy nem olvasták a szerződést, vagy pedig helyesen olvastak a sorok közt: reálisan mérlegre tették a nemzetközi politikai helyzet aktíváit, passzíváit és úgy látták, hogy Moszkva túlságosan sokat kockáztatna egy katonai beavatkozással. A kínaiaknak igazuk lett. A kínai hadosztályok csakugyan megleckéztették a vietnamiakat, akik egy darabig nem ugrálnak majd. Az oroszok viszont nem leckéztették meg a kínaiakat, a szovjet-kínai határon csend honolt, miközben Moszkva leghűségesebb ázsiai szövetségesét, az “ázsiai Kubát” leckéztették a kinaiak. Természetesen, tiltakozásban, figyelmeztetésben, fenyegetőzésben nem volt hiány a szovjet táborban. A bolsevik sajtó mindenfelé a világon azt írta, hogy Amerika van a kínai katonai lépések mögött, hiszen Washington tudott azokról és bátorította a fegyveres akciót. Az amerikaiak pedig megint mentegetőztek, magyarázkodtak és bizonygatták az ártatlanságukat, ahelyett, hogy rámutattak volna: a más országok ügyeibe való fegyveres beavatkozás immár kommunista specialitás, hiszen Amerikának nincsen meg a bátorsága fegyverrel megvédeni a maga érdekeit, még közvetve sem. Angolában, Etiópiában, újabban Dél- Jemenben bolsevik brigádok harcolnak, szovjet fegyverekkel. Ahol államcsínnyel kell elintézni az ügyeket — mint Afganisztánban — ott a puccs módszeréhez folyamodnak, miközben Amerika ölhetett kezekkel nézi a fejleményeket. És ebben a helyzetben jön ez a másfélméteres kis kínai. Teng Shiao Ping és azt mondja, hogy elég volt a szovjet provokációkból, Moszkva közvetlen és közvetett szubverziójából. Kína nem papír tigris. És nemcsak mondja, oda is csap. És, uram bocsá, nem tör ki a világot elpusztító atomháború, az atommedve morog és benn marad az odújában. A moszkvai Pravda vezércikkben, dialektikus halandzsával magyarázza meg az elképedt világnak, hogy a Kreml miért nem segítette meg szövetségesét, miért nem küldte Kínába a szovjet hadosztályokat. íme a Pravda érvelése: Kína világháborút akart kiprovokálni Amerika és a Szovjetunió között, hogy a pálya széléről a nevető harmadik szerepét játszhassa. A bölcs szovjet vezetők azonban nem dőltek be a provokációknak, nem nyúltak fegyverhez. Magyarán: Moszkva újabb szívességet tett az emberiségnek, megmentette a harmadik világháború vérözönétől. Humbug. Moszkva nagyon jól tudja, hogy már megkésett a Kína elleni preventív háborúval. Most már Kínának is van annyi atombombája, hogy visszacsapjon. Egy konvencionális háború esetén Moszkvával egymilliárd kínai állana szemben. Teljesen bizonytalan a kelet-európai szocialista országok magatartása, ezen kivül Moszkva retteg egy kétfrontos háborúnak még a halvány lehetőségétől is. A Kreml ostoba külpolitikájával közös táborba hozta Nyugat-Európát, Amerikát. Japánt és Kínát. Ez az oka annak, hogy az elaggott, hatalmi belharcokkal is elfoglalt szovjet vezetés lenyelte a békát és nem avatkozott be a kínai-vietnami határháborúba. Berezeltek a Kremlben és ezen a tényen nem változtat, hogy a begyulladásból most erényt próbálnak csinálni. Ha a Szovjetuniónál mégis csak sokkal gyengébb Kína — reálisan felmérve a helyzetet — ki tud állni a szovjet világhatalmi törekvések ellen, akkor mennyivel inkább megtehetné ezt Amerika, amely még mindig a világ legerősebb állama? Nem arról van szó, hogy úton-útfélen fenyegetőzni kell. De. amikor Amerika alapvető nemzeti érdekeiről van szó — mint legutóbb Iránban— akkor nincs helye habozásnak. Kína a vietnamiaknak adta a leckét, de Washingtonban is tanulhatnának belőle. ELSÖPRŐ GYŐZELEM Brezsnyev és felesége a szavazóhelyiségben.... Március 4.-én rendezték a Szovjetunióban az általános választásokat, amelyek során megválasztották a szovjet törvényhozás két házának tagjait. Alighanem némi túlzás lenne azt mondani, hogy a világ feszült érdeklődéssel figyelt erre a négyévenként szertartásosan ismétlődő pártritusra, amelynek eredménye jóelőre ismert. Ismert az is, hogy egyetlen párt állít jelölteket, ugyanez a párt ellenőrzi a választások tisztaságát és számolja meg a leadott szavazatokat is. Mielőtt az eredményeket ismertetnénk a feszülten várakozó olvasóval, szögezzük le, hogy a választások tiszták voltak. Egyetlen kifogás, tiltakozás nem hangzott el. a vesztesek nem követelték a szavazócédulák újra való megszámlálását. Azért tudniillik, mert választókerületenként csupán egyetlen jelöltet állítottak, ilyenformán az ellenjelölteket nem érhette sérelem, hiszen ilyenek nem is voltak. Az elmondottakból világos, hogy jellegzetesen szovjet választásokról volt szó, amelyek sorén a szavazók újra voksaikkal bizonyították hűségüket a Párthoz, a szovjet államhoz. Mindezek után valóságos antiklimaxnak fog tűnni a választások eredménye, ennek ellenére közöljük, hadd legyen fogalma az olvasónak arról a példátlan nemzeti egységről, amely a Szovjetunió vagy száz különböző népét testvéri egységben fűzi össze. A szavazásra jogosultak 99.99 százaléka leszavazott. A rosszmájúak szerint azért, mert a Szovjetunióban a szavazás nem állampolgári jog, hanem kötelesség. A szavazatok 99.89 százaléka jutott a párt jelöltjeinek a képviselőházban. A felsőházban valamelyest még jobban szerepelt a párt, hiszen ezeken a választásokon a szavazók 99.91 százaléka tisztelte meg bizalmával a bolsevik jelölteket. A választásokról a Pravda azt irta. hogy újabb csapást mértek az imperialistákra, és a szavazás csattanós válasz azok számára, akik azt hitték, hogy éket tudnak verni a szovjet nép és a Párt közé. . -■ - i ■ n *_l gll 3 t <J . ... o I n a r i . J • 3 o x 1 o 3 ~t N e•# Brtuft 3 ,yi ok , ,Ke•;/ Jsrssy o 3?o 3 U.S.A. Second class mail registration No. 1373. 'CANADA U.S.A. Second class mailpaid at x Flushing N.Y. 113 51 Di.No. 104970 MEN DEE
