Menora Egyenlőség, 1978. július-december (17. évfolyam, 714-738. szám)
1978-08-26 / 721. szám
MEND RH »!.!r.August J . ”o1n a r P.O.Box i Ne w Bruns U.S.A. 0 3 4 .V i c k» Ke'iV Jer33y ««I registration No. 1371 AZ ÉSZAKAMERIKA! MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 17. 721. Ára: 50 cent AUG. 26. 1978 2 HÉTTEL CAMP DAVID ELŐTT Ahogy közeledik szeptember 5., amikor is Camp David-ben összeül a három "közel-keleti1 nagyhatalom" (az Egyesült Államok. Egyiptom és Izráel), hogy újabb tárgyalási menettel próbálja megközelíteni az egyelőre még csillagászati| távolban lévőt — természetesen egyre szaporodnak a nyilatkozatok. Szádat, az egyiptomi államelnök már múlt hét elején! elmondta az újságíróknak, hogy egészen új javaslatokat visz az elnök Maryland-i kastélyába, amikben Izráelnek messzemenő biztonsági garanciákat ajánl fel. Begin, az izráeli miniszterelnök is kifejtette véleményét, melynek lényege az volt, hogy Izráel nem fogad el semmiféle kényszerítő nyomást az Egyesült Államok részéről. Sajnálatos, hogy a kitűnő koncepciójú Begin, akinek a vitában kétségtelenül igaza van, ismét nem fogalmazott szerencsésen. Újból átengedte a békehős szerepét Szádátnak, aki pedig tíz hónapos nagy handabandázás alatt egyetlen engedményt sem tett. Viszont az izráeli miniszterelnök állandó nyet-je — mégha jogosult is — propaganda veszteségekkel jár együtt. A legérdekesebb "előnyilatkozat” Washingtonból jött. Minden idők külpolitikailag legú tudatlanabb amerikai elnöke megbeszélést tartott külügyi j vezetőivel — minden idők legtehetségtelenebb amerikai külügyéreivel. A megbeszélés végén aztán (bár azt zárt ajtók! mögött folytatták) kiszivárogtatták a hírt, hogy Amerika közvetitő javaslattal fog előállni, e szerint Szádát elfogadja Izráel 5 éves határidejét, ami alatt a palesztinok izráeli katonai megszállással korlátolt önrendelkezésben élnek. Izráel elfogadja Szádát biztonsági fölajánlásait, amit az Egyesült Államok garantálna. Az Egyesült Államok viszont garantálja azt is, hogy 5 év múlva sor kerül a palesztin önrendelkezési jog ! korlátlan bevezetésére. Lehetőleg ugyan Jordániával összekötve, erre vonatkozóan azonban garancia nincs. Felületes olvasónak ez a javaslat persze jól hangzik, sót, még azt is lehetne hangsúlyozni, hogy tulajdonképpen továbbfejlesztése annak a begini elképzelésnek, hogy egyezzenek meg most egy átmeneti megoldásban, s 5 év múlva ő. Begin már amúgy sem lesz a politikai szinpadon: hátha akkor egy rugalmasabb izráeli kormány- | nyal tárgyalhat az, aki akkor éppen tárgyalni fog. Carterék javaslata azonban mégis súlyos politikai baklövés. Nem kényszeríthetnek bele egy izráeli kormányt, egy olyan szituációba, amely nem a békét I halasztja el 5 évvel, hanem az ország elpusztítását tolja ki 5 évvel. Begin 5 éves tervének, . mely szerint az akkori helyzet alapján döntik majd el a követ- j kezó lépéseket, az az alapgon- ( dolata, hogy a nyugvási | periódus alatt maguknak az | araboknak kell felszámolni a különböző terrorcsoportokat és: alakítani ki egy olyan közhangulatot. melyben lehetséges egy békés arab-zsidó egymás mellett | élés. Ezzel szemben a Carteri terv azt mondja: húzzatok ki még 5 esztendőt, s'5 év múlva mindenképpen megszületik a palesztin állam, akár békés a hangulat, akár nem. Az a furcsa szituáció áll most fent, hogy Izráelnek a carteri Fehér Ház ellen élesebben kell állást foglalnia, mint Szádát ellen. Veszélyes hiba volna, ha Szádát politikáját szimplifikálnánk és azt mondanánk, hogy nem akar békét. Tudniillik akar, csak a békéből a maximumot akarja kihúzni Egyiptom számára. Ezt viszont — lévén ő nem izráeli. hanem egyiptomi államfő, nem vehetjük rossz néven tőle. Tény, hogy a felajánlott biztonsági garanciákról már kijelentette, hogy azok messze túl kell szárnyalják az 5 éves határidőt: függetlenül attól, milyen lesz a Palesztinái szituáció 5 év múlva. Ha a Vance-i. Brzezinski-i külpolitikai koncepció akár csak meg is közelítené Kissingerét, úgy most Egyiptomra gyakorolnák a nagyobb nyomást. Nem szimpátia-okokból, hanem, mert ez visz közelebb a békéhez. Szádát ugyanis a jelenlegi helyzetben elfogadhat egy olyan elképzelést, hogy öt év alatt rendet tud teremteni az arab táborban, le tudja gyűrni a terror-mozgalmakat, s megérteti a békés egymás mellett élés szükségességét, amiben személy szerint ó hisz. Ha azonban a Fehér Ház nem hangsúlyozza ki, hogy öt év múlva a megoldás alapja a lelkek megbékélése, úgy Szádát nem mutathatja magát "pápábbnak a pápánál”, tehát továbbra is a maximális követelések mellett kell kitartania. Az igazság ugyanis az. hogy az arab világban még mindig az irreális gyűlölködés dominál. Ennek bizonyítéka, hogy most vasárnap ismét egy véres terrorcselekményre került sor, ezúttal Londonban. A Palesztin Felszabadító Mozgalom marxista csoportja tüzet nyitott egy autóbuszra mely egy El-Al repülőgép utasait szállította a légikikötőbe. Egy stewardess meghalt, 9 utas pedig megsebesült. 12 órával később már meg is történt a visszaütés. Izráeli repülőgépek bombáztak egy arab tábort Dél-Libanonban, ahol 3 személy meghalt. 14 megsebesült. Ugyanakkor bombáztak egy másik libanoni falut is, ahol azonban emberben kár nem esett. Mivel az izráeli légi-j támadások általában ennél lényegesen hatásosabbak, politikai szakértők úgy vélik, hogy a retorziót szándékosan tartották alacsony fokon, nehogy ezzel elrontsák a Camp David-i találkozó légkörét. Erre a jövő heti megbeszélésre ugyanis nagy szükség van. És, hogy valamilyen nagyon limitált eredményre mégis számítanak, annak bizonyítéka nemcsak az arab terroristák tevékenysége, hanem az is, hogy egyre fokozódnak a Szovjetunió dühös kirohanásai Szádát ellen A Pravda szerint, az egyiptomi elnök az arab nép árulója. Végeredményben ók mégiscsak tudják, mi az igazán jó Egyiptomnak. Sőt, csak ók tudják. Tehát, ismételjük: látványos eredmény nem születik Camp David-ben. De a jelek arra mutatnak, hogy bármilyen szerencsétlen is Washington u.n. közvetítő szerepe, legalább a béke-motívumot sikerülni fog fenntartani. 1 0 EVVEL PR AGA Augusztus 20-án volt kereken tíz éve annak, hogy a “prágai tavaszt” hernyótalpa alá gyűrte Moszkva páncélos ereje, amely elvitte a testvéri felszabaditást a csehszlovák elvtársaknak is. Tizenkét évvel Budapest után bebizonyosodott, hogy a Szovjetunió nemcsak forradalmi megmozdulás útján, de úgy mondott békés fejlődéssel párt kereteken belül sem tűr semmiféle eretnekséget, semmiféle elhajlást, attól a hivatalos vonaltól, amit mindig és minden körülmények között Moszkvában írnak elő. Jóindulatú, de kissé naív emberek azt szokták mondani, hogy Dubcekék emberarcú kommunizmusának letiprása volt az, amely végképp kinyitotta a szemeket Nyugaton és, hogy tulajdonképpen az 1968. augusztus 20.-i csehszlovákiai Ierohanás vezetett a ma divatossá vált euro-kommunista gondolathoz. Ez az érv persze meglehetősen gyenge, mert, ha valaki nem tanult a szovjet polgárháború borzalmaiból, annak kinyithatták a szemét az erőszakos kolhozosítás legyilkolt milliói. Ha abból sem tanult, kinyílhatott a szeme a harmincas évek moszkvai koholmány pereitől. Vagy a II. Világháború embereket fölöslegesen föláldozó és bátor harcosokat szibériai rabságba küldő sztálini politikától. Ha még ez sem lett volna elég, megismerhette volna az igazságot a kelet-közép-európai u.n. felszabadításból. Tanulhatott volna Posnanból, Kelet- Berlinből, vagyis az igazság megismeréséhez nem kellett okvetlenül az 1956-os Budapesthez várni, s akinek még ekkor sem nyílt ki a szeme, az miért állítaná magáról, hogy a "prágai tavasz” felébresztette veszedelmes álmaiból? Aki azt állítja magáról, hogy csak Prágánál ébredt fel. az még ma is alszik. S tíz éves évforduló bizonyos összehasonlításokra ad alkalmat, főleg azoknak, akik annak idején különbözőképpen értékelték a budapesti és ismét másképp a prágai eseményeket. Azokban a marxista körökben ugyanis, amiket Lenin olyan penetráns pontossággal jelölt “hasznos idiótáknak”, hosszú időn keresztül az a vélemény tartotta magát, hogy Budapest véres volt, s ezért volt lerohanása jogos, míg Dubcek Prágájában a szocializmus gondoatát tulaj-, donképpen nem fenyegette veszély. A két esemény között valóban van valami kis különbség, amely a két nép mentalitásából fakad. A magyar Toldi Miklós-i természet hamarabb robban ki. s aztán hamarabb lobban is el a láng. mig az úgynevezett cseh mérsékletet Hüvelyk Matyi és Svejk, a derék katona jellemzi. De végül is hová jutottak a csehek mérsékelt, okosan okoskodó magatartásukkal? 1968 után sokan még dicsérték is Swobodát, az akkori tábornok elnököt, és Husákot, akik úgy vállalták el a szovjet helytartói szerepet, hogy ezzel megmentettek egy csomó jószándékú volt elvtársukat: Dubceket és társait. Lám, mondták, így kellett volna csinálni a magyaroknak is. Tíz év után azonban meg kell állapítani, hogy a csehek sem értek el semmit. Az ország a legnagyobb nyomorban, a néphangulat annyira a mélyponton, hogy bármelyik pillanatban újabb forradalmi kirobbanástól lehet tartani. Dubcek és a többi vezetők ugyanúgy a társadalom aljára leszorítva, mint ahogy ott vannak azok a magyar forradalomban résztvett káderek is, akik "a nagy megbékélés" évei után nem voltak hajlandók lihegve beállni talpat nyalni fiatalkori eszméik elárulóihoz. Sőt, az általunk nem túlzottan kedvelt Kádár János érdeméül hozhatjuk fel még azt is, hogy a véres forradalom és a véres megtorlás után úgy sikerült hatalmát konszolidálni, hogy a mai Magyarország honpolgárai kulturálisan, szabadságjogilag és gazdaságilag egyaránt kivételezett helyzetben vannak a szovjet blokk többi országaihoz képest. Vagyis 1968 augusztusában Prágában semmiféle ideológiai fordulat nem történt. Nem történt katonai és politikai vonalon sem, s ez a nyugati politika egyik legnagyobb szégyene. Mert hogy történhetett volna, azt éppen most, napjainkban bizonyítja be az a Kína, mely hatalmas lendülettel kezdett hozzá egyrészről a nyugati' kapitalista országokkal* más: Folytatás a 2 oldalon HABSBURG OTTÓ: Emberi jogok es emberarcú szocializmus? Abbau a szellemi romhalmazban, amelyet a Nyugat ingadozó és gyenge politikája teremtett, a legcsúfosabb rom az, amelyet „emberi jogok” címen ismerünk. E tekintetben ugyanis az egész világon ragyogó reményeket ébresztettek, s éppen ezért ezen a téren legnagyobb a kiábrándulás. Meg kell állapítanunk a nyugtalanító tényt, hogy éppen azoknál, akik a legbátrabban álltak ki az emberi jogokért, vagyis azoknál, akik a Szovjetunióban és a szovjet érdekszférában emelték fel a fejüket és a szavukat, ma azoknál a legnagyobb a csalódás, szinte már ott tartunk, hogy ha az „emberi jogok” kifejezést hallják, csak keserűen és gúnyosan kacagnak. A nagy ábránd napjaiban, amikor Carter előrukkolt az emberi jogok ügyével, nagykönnyen elfeledkeztünk arról, hogy megnézzük, miről is van szó és miért. Az előzmény, az ok pedig az volt, hogy nem sokkal előbb, az amerikai választási harc során Ford elnök megtagadta Szolzsenyicin fogadását, hogy ne zavarja az enyhülési politikát Moszkvával. Ennek a reakciója volt aztán Carter mozdulata, hogy ti. levelet írt Szaharovnak s ezzel előtérbe helyezte az emberi jogokat, ráadásul fogadta Bukovszki orosz polgárjogi küzdőt. Nyilvánvaló, hogy így akart saját reputációt szerezni, ezzel az aktusával mintegy profilírozni akarta magát elődjével és ellenlábasával szemben. De mihelyt a Szovjetunió megkezdte a tiltakozást, Carter azonnal visszakozott. Ha valaki a Szaharov-levél megírása után elolvasta a Fehér Ház megnyilatkozásait, látta, hogy már az első három napban a kormány | mindent elkövetett, hogy a Carter-levelet enyhítse és i megfelelően magyarázza. Csak amikor Washington felismerte, hogy a levél mennyire tetszett az amerikai népnek, és hogy szerte a világon milyen kedvező ;fogadtatásban részesült, csak akkor kezdődött meg az ún. keresztes hadjárat az emberi jogokért. Ekkor egymást követték a nyilatkozatok, amelyek mindenütt nagy reményeket ébresztettek, különösen a Jalta-vonalon túl, a kommunizmus áldozatai körében. A kezdeti eufória után azonban csakhamar megmutatkoztak az új politika nehézségei. A Szovjetuniónak ugyanis sikerült mesterien bebeszélni az amerikaiaknak, hogy a leszerelési tárgyalások sikere kizárólag attól függ, hajlandó-e Carter az emberi jogokkal kapcsolatos politikáját lefékezni. A Fehér Ház ekkor arra törekedett, hogy lehetőleg mindkét vonalon előnyöket biztosítson, így tehát Carter egyfelől igyekezett megszerezni az emberi jogokért küzdő államférfi dicsfényét, másfelől viszont mindent megtett azért, hogy a Szovjetunió „jókedvét” el ne rontsa, így optikai engedményeket szerezzen tőle, amivel aztán a belpolitikában is becses sikert arathat. Ez az új politika hamarosan megnyilvánult, már Carternek az ENSZ előtt mondott nagy beszédében is. Ebben ugyanis mindenről szó volt, csak az emberi jogokról nem, márcsak azért sem, mert hisz a szónok : lábánál éppen azok ültek, akik saját országukban ! rabszolgasorban tartják alattvalóikat. Az ideális cé- i lók „lejátszása” aztán tovább folytatódott, míg végül is eljutottunk a sovány belgrádi kommünikéhez, a Nyugatnak Belgrádban tanúsított szégyenletes magatartásához. Ezzel pontot is tettek annak a fejezetnek a végére, amely indulásakor az „emberi jogok” címet viselte. _ _____________ Megkezdődött aztán a bűvészmutatvány, amelylyel ezt az új fordulatot, illetve új politikát igyekeztek eladni az amerikai közvéleménynek. Az amerikai nép beállítottsága ugyanis idealista s mivel lelkesedett :az emberi jogok politikájáért, egy kicsit el kellett hódítani, kloroformmal kezelni, hogy ne ismerje fel a kormánypolitika megváltozását. Ezért aztán kitalálták azt a technikát, amely „szelektív emberi jogok” néven ismeretes. Ez ma már jól bevált módszernek 'látszik. A dolog lényege a következő: az emberi jogokért síkraszállnak ugyan, de csak ott, ahol ez politikai előnnyel jár és ahol az emberi jogok címén megvádolt államhatalom különben is gyenge ahhoz, hogy a vádakkal szemben védekezzék. Ahol azonban az emberi jogokat brutálisan megsértik, de ahol a Nyugat továbbra is üzletet akar kötni, s egyben attól fél, hogy az illető állam megharagszik, akkor itt a Nyugat 'lehetőleg hallgat, vagy másról beszél. Hogy ez mennyire így van, azt szemléletesen bizonyítja az „Accuracy in Media” nevű washingtoni intézet egy tanulmánya. Ez vizsgálat alá vette két vezető lap, a „Washington Post” és a „New York Times” cikkeit az emberi jogok kérdésében. A tanulmány megállapítja, hogy egy év leforgása alatt ez a két lap az emberi jogokkal kapcsolatban 513 cikket írt Dél-Afrikáról, 137-et Chiléről és 90-et Dél-Koreáról. Ezzel szemben, ami a kommunista államokat illeti, mindössze 16 cikk jelent meg Kambodzsáról, 7 Kubáról és 1 Észak-Koreáról. Pedig egészen világos, hogy éppen ez a három utóbbi állam minden jogától megfosztja alattvalóit. Kubában jelenleg bebizonyítbeszél Fidel Castro áldozatairól, miközben örökké hallunk Pinochet és Videla viselt dolgairól?! Ami pedig Afrikát illeti, Angolában 173-szor több politikai fogoly van, mint a Dél-afrikai Köztársaságban — de kinek fáj ez?! így, ezzel a technikával manipulálják a közvéleményt, így terelik el a figyelmet az emberi jogok lényegéről, így fojtják meg a nagy reményeket keltő hajdani politikát. Ezért ábrándult ki Szolzsenyicin, aki az Egyesült Államokban belső emigrációba vonult. így kedvetlenednek el azok, akik még hisznek a nagy elvekben, azok, akiknek az emberi jogokról van mondanivalójuk — de ezek láttán már inkább hallgatnak, mert a hallgatás is lehet tiltakozás. Felix Somary, a nagy közgazdász „A demokrácia válsága és jövője” című könyvében joggal állapította meg, hogy minél jobbak a hírközlés eszközei, annál nehezebb megtudni az igazságot. Amit a „szelektív emberi jogok” címén művelnek, az mindennél jobban bizonyítja ezt a keserű igazságot. Brezsnyev „kisebb megfázásai” egyre szaporodnak, s minden hivatalos magyarázat vagy cáfolat ellenére is nyilvánvaló, hogy a Kreml élén egy öreg, beteg ember áll. Az sem vitás, hogy a háttérben folyik a hatalmi harc, küzdelem az utódlásért. Minthogy azonban Moszkvában minden titok, számos helytelen spekuláció születik, ami aztán később valótlannak bizonyul. A Szovjetunióban nincs alkotmányosan szabályozott utódlás, hanem minden alkalommal az áttekinthetetlen, bizantinikus birkózásra kerül sor, amelynek nyomán előre csak nehezen meghatározható erők érvényesülnek. Nyugaton az utóbbi időben egyre gyakrabban mintegy aggódnak azon, hogy a diktátor eltűnése, Brezsnyev távozása után a szovjet politika „megkeményedik”. Brezsnyev — mondják — az enyhülés, a békés koegzisztencia embere, aki csak nagy nehezen tudja tartani a frontot a Politbüro, a Központi Bizottság „radikális” elemeivel szemben. Ez a feltételezés azonban alaptalan. Mert a Szovjetunió stratégiáját mindig kollektíván határozták el, még akkor is, ha a gyakorlati kivitelezést egy ember neve fémjelezte. A legfelső grémiumok, az Elnökség a Központi Bizottság és a Központi Titkárság — mindez alapjában véve egész kicsi csoport. Átlagos életkora 68 év. Az a 26 ember, aki e három testületet alkotja, hosszú évek óta jól összedolgozott. Jól összeillenek és céljuk azonos. Számukra a legfőbb törvény változatlanul a világforradalom. Ha nézeteltérés van közöttük, ez nem stratégiai, hanem legfeljebb taktikai, jellegű. _____ I i Ehhez járul a tény, hogy a Szovjetunióban alapjában véve két nagy erőtényező van, amely az utódlás kérdésében mindig a döntő szerepet játssza. Az egyik a hadsereg, a másik a titkosrendőrség, a KGB. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a Szovjetunió jelenleg mind belpolitikailag, mind külpolitikailag olyan helyzetben van, amikor játéktere meglehetősen leszűkült. Magában a Szovjetunióban nincs lehetőség arra, hogy a totalitarizmust kielégítő mértékben liberalizálják. Kisebb vonatkozásokban talán, engedélyezhetnek némi könnyebbséget, de abban nem engedhetnek, hogy7 a hatalom totális ellenőrzését minden jelentős szektorra kiterjesszék, mint pl. amilyen a gazdasági élet, a közigazgatás, a honvédelem, a rendőrség, a bíróság, a szakszervezetek és a tömegszervezetek. Ehhez jön, hogy a marxista gazdálkodás képtelen rugalmas lenni: mihelyt valahol rosszul megy, nem lazítanak, hanem szigorítják a kényszerintézkedéseket, holott tulajdonképpen minden gazdasági válságnak ez a kényszer az oka. A külpolitikában sincs másképp. Mint valaha Napóleon vagy Hitler, úgy a Szovjetunió sem állhat meg, mert a hódítók, akik népeket igáznak le, hosszú távon a hódítás foglyai lesznek. A 120 millió európait, akit Jaltában kiszolgáltattak a szovjet hegemóniának, nem lehet asszimilálni, ez a 120 millió ellenáll. Más szóval ez azt jelenti, hogy a Szovjetunió e népekkel nem tud békét kötni, viszont éppen akkor legsúlyosabban nehezedik rá a kínai nyomás. Ezért azt az utat választja, hogy a jelenleg még szabad európai államokra is kiterjessze a szovjet hegemóniát. A másik oldalon, a Szovjetunió Keletén viszont az orosz—kínai konfliktus látszik megoldhatatlannak. Mindaddig, amíg Szibéria és Közép-Ázsia dekolonizálása nem következik be, a konfliktus megmarad. Lehetetlen és izzadságos a földkerekség utolsó gyarmati birodalmának lenni! Brezsnyev sorsánál sokkal döntőbb az a tény, hogy az égész jelenlegi szovjet vezetőség mértéken felül elöregedett. Már a következő években szükségMEGHÍVÓ A Torontói Magyarajkü Zsidók Szövetsége és a New Horizons közös rendezésében 1978 augusztus 27-én, d.u. 4 órakor a New Horizons helyiségében, 3600 Bathurst St alatt, különleges érdeklődésre számottartó előadás lesz, melyre a rendező egyesületek ezúton hívnak meg mindenkit, de különösen a Miskolc és környéke zsidóságot. Az előadó: a BUDAPESTRŐL látogatóban lévő FAZEKAS GYÖRGY író és újságíró aki a ’’második legnagyobb magyar zsidó város” Miskolc régi emlékeit idézi fel. Belépődíj nincs!! Adományok tetszés szerint legyenek illúzióink: „emberarcú” szocializmus éppúgy fából vaskarika, mint az „enyhe” hitlerizmus volt. Európára nézve azonban a Kremlen végbemenő nemzedékváltás kézzelfogható következményekkel járhat. A Szovjetunió vezetősége és a Varsói Paktum vezetőgarnitúrája szorosan összefügg. Ami Moszkvában történik, az szükségszerűen kihat Budapestre, 1 Prágára, Varsóra és Szófiára. Az ottani vezetők is elöregedtek és rövidesen kénytelenek lesznek távozni. Egy új nemzedék valóban változásokat hozhat, már csak azért is, mert a Szovjetunió egyre jobban érezni fogja Kína nyomását. Peking nyomása gyengítheti a I Szovjetunió európai helyzetét. Románia önfejű diktátora, Ceausescu, amikor a maga hatalmi körét erősíteni akarta, mindig belevonta a játékba Kínát. Most már Tito is ezt teszi. Lesz-e vajón Kelet-Európábán ! valaki, egyelőre még ismeretlen, új valaki, aki követi 1 példájukat? IVi Earop«) /
