Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)

1978-01-28 / 692. szám

MEGSZAKADVA FOLYTATÓDNAK A HARCOS BÉKETÁRGYALÁSOK

Egyszerűen lehetetlen megfe-i lelő tempóban nyomon követni a Közelkelet alakulásait. A nyilatkozatok, ellennyilatkozatok, fenyegetések és ellenfenyegetések olyan tempóban követik egymást, hogy néha még ugyanazoknak a napilapoknak egymást követő kiadásai is homlokegyenest ellenkezőképpen írják meg az eseményeket és esélyeket. Most például egy hét alatt gyökeresen változott meg — ha nem is a helyzet, de — a helyzet propagandakihasználása. Mig egy héttel ezelőtt két síkon is folytak a tárgyalások — a politikai bizottság Jeruzsálemben, a katonai bizottság Kairóban ülésezett, addig ma az Izrael és Egyiptom közti tárgyalások a teljes holtpont látszatát hiutatják, és a két fél olyan hangon nyilatkozik egymásról, mintha valahol 1977 októberében, tehát a jeruzsálemi Szádát-látogatás előtt lennénk.

Először talán próbáljuk meg pontról pontra ismertetni a leromlás fázisait. A két tárgyalófél nem is olyan régen még optimista nyilatkozatokat tett, s úgy tűnt, mind a kettő hajlandó bizonyos kompromisszumokra. Aztán kiderült, hogy megegyezésük alapja tulajdonképpen az, hogy egyik sem hajlandó kompromisszumokra, de mindkettő hajlandó békét kötni abban az esetben, ha a másik fél kompromisszum nélkül fogadja el az ó követelését.

Bár ezúttal Begin izraeli miniszterelnököt sem lehet teljesen felmenteni a tárgyalások eddigi kudarcával kapcsolatban, mégis meg kell állapítani, hogy Szádát volt az, aki visszatáncolt korábbi rugalmas álláspontjától a teljes merevséghez. Ha ugyanis Szádát, jeruzsálemi látogatása idején azzal a tudattal utazott, hogy Izraellel csak abban az esetben köt békét, ha (egyéb feltételek között) lemond Jeruzsálemről, akkor az egész látogatás nem volt egyéb politikai bohóckodásnál, hiszen pontosan tudta, hogy ez az, amibe Izrael semmi körülmények között sem fog belemenni. Ebben az esetben viszont nem lett volna értelme, hogy a cir-1 kússzál együttjáró kockázatot is vállalja. Szádát tehát, elutazásakor már igenis elismerte az izráeli Jeruzsálemet, s ezért az első megvizsgálni való pont az: mi változtatta meg elhatározását?

A dolgokat elemezve, két okot gyaníthatunk. Az egyik Szaudi-Arábia. a másik Jordánia álláspontja. Khaled király és tanácsosai eredetileg az óvatos hallgatás ellenére szimpatizáltak az egyiptomi ■ békekísérlettel. Azt remélték, | hogy az ő állásfoglalásuk elég lesz ahhoz, hogy a többi arab országot is beállítsa a békére hajlamosak sorába, s ezzel meg-í szüntetve az állandó háborús feszültséget, egyúttal megszűntetik a Szovjetunió közelkeleti befolyását, vagy befolyási törekvését is.

Moszkva azonban nem könnyen adja föl a játékot, és úgy látszott, hogy az arab országokon belül egy tényleges súlyos szakadás bontakozik ki, sokkal súlyosabb még annál is,' mint amilyennek a kölcsönös vádaskodások alapján kinézett.

A szaudiak mindenképpen el akarták kerülni az arab világ végzetes fölbomlását, s ezért intették le az utolsó pillanatban Szádátot, illetve intették lassúbb haladásra.

A másik szempont Jordánia. Úgy tűnik, hogy Husszein király, akinek pedig szinte selyemvánkoson kínálták az arabok a palesztin nép fölötti uralmat, tehát azt. amiből négy évvel ezelőtt politikai hatáKamel egyiptomi külügyminiszter komor arccal hallgatja Begin m

rozattal ebrudalták ki, nem kívánja azt elfogadni. Izráel nem tűr el önálló palesztin államot, de hajlandó lenne eltűrni egy palesztiniai otthont Husszein király vezetése alatt a Jordán nyugati partján. Husszein viszont nem akar ezen a területen király lenni. Elég volt neki. Nem a királyságból, hanem a palesztinok fölötti királyságból. A transzjordániai emirátus területén uralkodó király alattvalói jelenleg egységesek. Másfélmillió beduin él e területen, akik hűségesek Husszeinhez, és akik abszolút uralkodói hatalmát elfogadják. Úgy látszik, a kis király nem kiván másik két- vagy két és fél-millió alattvalót, akikről az a meggyőződése, hogy neki csak bajt okoznának. Mert nem úgy van az, hogy arab az arab. Az ország etnikus jellege borulna föl ismét, mint ahogy többször fölborult a múltban, s a király nemcsak autarchikus hatalmának elvesztésétől fél, hanem attól is, hogy a palesztinok egy olyan demokráciát kényszerítenének rá, amely egy Husszein-ellenes antidemokráciába összpontosulna. Vagyis, a Palesztinái kérdésre nincs megoldás, nem Izrael makacssága miatt, hanem azért, mert a palesztinokkal való együttéléstől és együttműködéstől minden érdekelt és érintett arab állam (elsősorban Jordánia, Libanon és Szíria) ugyanúgy irtózik, mint az izráeliek...

Tehát Szádát volt az, aki közvetlenül az izmailiai megbeszélések után mesterségesen kezdte elrontani a következő tárgyalások légkörét. Begin, izráeli miniszterelnök eleinte türelmes volt, és azt ajánlotta, hogy a tárgyalások tartama alatt kevesebb legyen a nyilatkozat, és több a bizalmas megbeszélés. Mindjárt azt is hozzátehetjük, Szádát nem volt könnyű helyzetben, mert neki a látványos nyilatkozatokra igenis szüksége volt és van ahhoz, hogy az arab tömegeket maga , mellé állítsa.

Mikor azonban a propagandaháború tovább folyt, Begint elhagyta a béketűrése, és néhány olyan megjegyzést tett, amik valóban nem voltak sze-. rencsések, s amikkel alkalmat adott Szádátnak arra, hogy j megjátszhassa a ‘‘megsértett szeretőt" és elvonulhasson.

Változatlanul állítjuk, hogy az izráeli kormány a szináji zsidó települések katonai védelmét nem tekinti olyan fontosságúnak, hogy azon háború vagy! béke kérdése múlhatna. Még akkor sem, ha (és ez derül ki egy igen meglepő múlt heti közvéleménykutató jelentésből) az ország lakosságának mintegy 70 százaléka helyesli a Szináj félszigeten történő településeket.

A Szináj nak Izrael részére nincs biztonsági jelentősége s a katonai megszállás ott eddig is csak támadást megelőző célokat szolgált. A legkönnyebben visszaadható rész tehát éppen az, ami körül múlt héten a legnagyobb vihar dúlt. Mindenki tudja, hogy kompromisszum nélkül megegyezés nem születhet, s a legkönnyebben kompromisszum éppen a Szinájban érhető el. Nem egészen logikus tehát, hogy Begin múlt hét elején e kérdésben ennyire megmakacsolta magát. Az, hogy magánjellegű diplomáciai banketten az egyiptomi külügyminiszter jelenlétében diplomáciai nyilatkozatokat tett, arra mutat, hogy ő maga sem tudta betartani a hallgatásra vonatkozó jótanácsokat, amiket Szádátnak adott.

Szádát erre visszarendelte külügyminiszterét Jeruzsálemből, nyilvánvalóan arra spekulálva, hogy egy ilyen drámai lépéssel az amerikai elnököt, illetve a külügyi vezetőket rá tudja szorítani arra, hogy növeljék a politikai nyomást Izraelre.

Ilyen körülmények között ült össze aztán az izráeli kormány, és hozott olyan határozatot, hogy ők viszont visszarendelik Kairóból a katonai tárgyalások delegációját, amivel azt akarták kifejezni, hogy az Egyesült Államok hiába próbál nagyobb nyomást gyakorolni, Izráel nem hajlandó meghátrálni ebben a kérdésben.

Ebben a kérdésben? Melyik kérdésben?

Hiszen éppen erről van szó. Most már senki sem tudja biztosan, mi az, amit tényleg akar, és mi az, amit ellenfele tényleg akar, és mi az, amiről csak taktikai okokból mutatja úgy, hogy akarja. Olyan ez, mint amikor a falu legényei ülnek a csárdában és kurjongatnak, s most kell eldönteni, ki a legény. De a legények mind tudják, hogy a kést ezúttal nem lehet, és nem is fogják elővenni, tehát nem marad más erejük és bátorságuk bizonyítására, mint minél nagyobbat csapni az asztalra.

Senki sem hajlandó engedni a hangerőből.

Ha hiba volt, hogy Szádát látogatása nyomán mindenki eltúlzott optimizmussal nézett a jövőbe, úgy ugyanilyen hiba lenne most azt hinni, hogy újabb háborús válság elé kerültünk, és a tárgyalások megszakadásával visszakerültünk a kiindulóponthoz.

Erről szó sincs. Sokkal magasabban vagyunk, és a tárgyalások lényegében folynak. Még az, hogy a tárgyalások szünetelnek, az is csupán a tárgyálások folytatásának egyik fázisa. Hosszú és nehéz alkudozásokra van kilátás, és nem ez

iniszterelnok szokatlan

pohárköszön tőjét lesz az egyetlen megszakadás. Vance, amerikai külügyminiszter vasárnap éjszaka érkezett haza telavivi és kairói megbeszéléseiről, és azokról rögtön tájékoztatta Carter elnököt. E tájékoztatás lényege: a tárgyalások kb. 8-10 napon belül ismét megindulnak. Ha pedig 8-10 nap múlva megindulnak. ez azt jelenti, hogy már most is folynak, vagyis tulajdonképpen meg sem szűntek, bár bejelentették, hogy megszűnnek. Hiába a nemzetközi diplomácia nem könnyű mesterség.

Egy igen érdekes elemzést olvastunk egy vezető konzervatív zsurnalisata tollából, amelyben azt fejtegeti, hogy Begin tulajdonképpen zseniális trükköt hajtott végre, amikor Carter elnököt meglátogatva sikerült úgy tüntetni föl a dolgot, mint hogyha Carter és Begin egy sértenének az izráeli tárgyaló álláspont hasznosságát illetően. Carter pozitívan nyilatkozott, megállapítva, hogy Begin javaslata kiváló kezdés. Közben azonban kiderült, hogy Begin javaslata nem a kezdés, hanem ez a végső 'álláspont, ameddig elmenni hajlandó.

A helyzetmagyarázónak csak részben van igaza. Az igaz, hogy Begin valóban ügyes trükköt alkalmazott, és az is igaz, hogy nem egy magát könnyen megadó tárgyalófél. De arról, hogy ez lenne végső álláspontja, szó sincs. A szináji települések kérdésében Egyiptomnak van igaza, ezt Begin pontosan ugyan olyan jól tudja, mint mindenki más. Ezt a pontot tehát kizárólag csak * azért erőlteti, hogy a végén, amikor a helyzet pattanásig feszül, legyen miből engedni. Persze Szádát sem egy könnyű fiú, ó viszont Jeruzsálem kérdését erőlteti azért, hogy a végén azt egy nagyvonalú gesztussal ejthesse bizonyos egyéb ellenjavaslatok fejében.

Az elkövetkezendő hetekbenhónapokban ez így fog menni, föl-le, föl-le. De hiszen a leagorombább tárgyalás is jobb,

S'nt a legbékésebb golyóváltás.

akárhogy alakul is a mostani tárgyalások sora, a golyóváltás időszaka a Közelkeleten egyelőre, és remélhető, hogy nagyon hosszú időre lezárult. Az ilyen tárgyalásokhoz nagyon jó idegzet kell, s azoknak, akik az egymásnak ellentmondó jelentéseket nem könnyen viselik el, csak azt a tanácsot adhatjuk, amit egy érdeklődő barátunknak mondtunk. A politikára nem kell állandóan odafigyelni, csak azoknak, akiknek ez mesterségükhöz tartozik. A többieknek elég, ha néha-néha figyelnek oda, hiszen alakulnak ezek a dolgok akkor is, ha az átlagember nem tud közvetlenül minden egyes alakulásról.

Múlt heti számunkban csak röviden emlékezhettünk meg az amerikai politikai élet egyik legnagyobb alakjának Hubert Humphrey szenátornak elhunytáról. Pedig H.H. (barátai és ellenségei egyaránt így becézték) olyan ember volt. akinek elhunyta mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Elsősorban nem egy zsidó újságnak, mert Humphrey szenátor, és egykori alelnok olyan őszinte és harcrakész barátja volt Izraelnek, mint csak nagyon kevesen. De beszélni kell róla azért is. mert a 20. század második felének személyi szempontból meglehetősen sivár politikai életében ő valami egészen egyéni, valami egészen sajátos volt. Politikusokról ugyanis nehéz, elmondani, hogy alaptulajdonságuk a becsület lenne, márpedig Humphrey ezt tekintette minden életcél központjának.

Több alkalommal is csak egy hajszál választotta el attól, hogy az Egyesült Államok elnökévé legyen. 1960-ban ugyan még messze elmaradt a jelöltségi versenyben. íuszergpcsétten sorsú, későbbi elnök John F. Kennedy inogott, de 1968-ban a választásokon ő volt a demokrata párt zászlóvivője. A demokratákat ezidőben élesen megosztotta Johnson elnök vietnámi politikája, és köztudomású volt. hogy mialatt maga Johnson a vietnámi háború folytatása mellett tört lándzsát, addig alelnöke. Humphrey. a mielőbbi befejezés, akár kivonulás árán való béfejezés híve.

Később, a választásokon Nixon két ezrelék különbséggel győzött Humphrey ellen, s ekkor világossá vált. hogy Humphrey könnyen lehetett volna az Egyesült Államok elnöke. Nem kellett volna ehhez más. minthogy elmondja az igazságot, azt. hogy az ő véleménye különbözik Johnsonétól. Humphrey azonban ilyen árulásra nem volt hajlandó: fontosabbnak tartotta, hogy önmagával éljen békességben, semhogy politikai ambíciókat elégítsen ki.

Mikor fiatal minneapolisi polgármesterként először választották meg amerikai szenátorrá, a felsőház öreg tagjai bizalmatlanul fogadlak. A szenátus hangulata ezidőben még erősen konzervatív volt. Humphrey viszont azidőben még elképzelhetetlen elképzelésekkel, pl. a polgárjogi törvénnyel jelentkezett — amit azóta már rég el is fogadtak, s a gyakorlatban be is vált. Nem sok idő kelleti azonban ahhoz, hogy a minnesolai fiatalember megszelídítse a legduhosebb öreg törvényhozókat is. Felkészültségét, sokoldalúságát. jószándékát mindenki elismerte: maga Humphrey pedig egyszer elárulta, minek köszönheti szenátusbeli sikerét:

"A szenátusban szót érthetsz, sőt meggyőzheted politikai ellenfeleidet is. Csak az. kell hozzá, hogy az legyen meggyőződésed: ellenfeled ugyanolyan becsületes jőszándékkal hisz. saját igazában, mint ahogy te hiszel a magadéban."

Ez a formula valóban bevált, és évtizedeken keresztül Humphrey volt a szenátus legrugalmasabb. legtárgyalóképesebb politikusa, akinek nevéhez a polgárjogi törvényen kívül is számtalan hasznos újítás és kezdeményezés fűződik.

A világban persze emberek, és nem angyalok élnek, még Humphrey sem volt kivétel ez alól. Kritikusai némi joggal állítják róla. hogy a zseniális ' politikus nem volt zseniális államférfi, s nemzetközi vagy akár nemzeti döntő jellegű kérdésekben nem tudta kellően áttekinteni az. egész horizontot. E kérdés e pillanatban már mellékes is. s azt sohasem fogjuk megtudni, hogy Humphrey valóban ugyanolyan jó elnöke lett volna az Egyesült Államoknak, mint amilyen zseniális törvényhozója volt.

A mindig vidám, mindig barátságos, s ugyanakkor mindig nemes eszmékért harcrakész szenátor amerikaiak millióit tanította meg arra. hogyan kell hasznosan élni. Ez már önmagában indokolttá tenne egy hosszabb megemlékezést.

De mint utólag kiderült, életének nagy tanítása nem ez volt. Néhány évvel ezelőtt támadta meg szervezetét a rák, és már közel hat hónapja hogy egy próbaoperáció idején az. orvosok közölték vele. családjával, s az amerikai kontinens minden újságolvasójával, televíziónézőjével, hogy Humphrey menthetetlen. Hetei, jó esetben néhány hónapja van hátra. F!s Humphrey a nagy nyilvánosság előtt halt meg. olyan méltósággal, olyan elszántsággal és (furcsán hangzik ez a kifejezés) olyan tettrekészséggel. mint ahogy élt. Halála előtt egy nappal még leveleket diktált, politikai tárgyalásokat folytatott telefonon, törvénytervezeteken dolgozott, sőt amikor már azt tudta, hogy már csak órái vannak hátra, akkor is úgy viselkedett, mint aki épp most rendezkedik be az örökéletre. Végrendeletében azt rendelte el. hogy temetésén ne gyászolják öt. hanem örömünnepet rendezzenek belőle, s a gyászszertartás a jövőbe vetett hitet szimbolizálja.

Mindannyian halandó emberek vagyunk, és mégis félünk a haláltól, vagyis életünknek éppen lényegétől félünk. Humphrey ügy ment a halállal szembeni küzdelembe is, mint minden politikai csatába, amelyről tudta, hogy vívása idején elveszítheti ugyan, de végső fokon valamikor ó fogja megnyerni. így ment Humphrey a halálba is. tudva, hogy túlélési esélye testének ugyan nincsen. * de ragyogó szelleme kifoghat az elmúláson is.

Humphrey. aki egész életében azért dolgozott, hogy az amerikai nép szépen éljen, utolsó politikai aktusaként arról adott példát, s arra tanította meg híveit, hogyan lehet és hogyan kell szépen meghalni.

A tisztességes palik

Belgrádban minden valószínűség szerint napokon belül befejeződik az az értekezlet, amit még múlt év nyy^»p kezdtek el. s amelynek célja számadás lett ^ólna a helsinki paktum óta eltelt két év eredményeiről. A nyugati hatalmak nagy reményekkel utaztak a belgrádi értekezletre, mint ahogy nagy reményeket fűztek a helsinki egyezmény aláírásához is, azt remélve, hogy a kommunista világot sikerül ha nem is elvezetni, de közelebb vinni az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásához.

A reménykedés virágai Belgrádban ugyanúgy lehorgadtak, mint ahogy elhervadtak azok Helsinkiben is. A Belgrádi Zárónyilatkozat aláírása megtörténik, s ma már a legoptimistább nyugati diplomaták sem reménykednek abban, hogy abból bárni hasznos kijöhetne. A Szovjelúnió és a csatlósállamok még az ellen is tiltakoznak, hogy az emberi szabadságjogok kifejezés egyáltalán megemlíttessék. mert már magában a szóban is kihívást látnak. Carter elnök pedig egy év alatt annyiszor fordult a politikai spektrum különböző oldalaira, hogy most szinte 180 fokosán áll szemben egy évvel ezelőtti önmagával. Mig korábban az emberi méltóság mellett való kiállást tekintette eszmei alapelvének, ma elfogadja azt a szovjet fogalmazást, hogy az emberi jogok alkalmazásának kérdése minden államnak saját belügye.

Vagyis, a Belgrádhoz fűzött várakozásokban csalódni kellett, s ez csak még jobban aláhúzta azoknak igazát, akik az. egész helsinki egyezményt fölösleges politikai cirkusznak, s ugyanakkor a Nyugat részéről további harciállásfeladásnak tekintették.

Igaz. a helsinki egyezmény úgynevezett „harmadik kosara" ismét felhevítette egyes keleteurópai intellektuális csoportok harci kedvéi, akik erre hivatkozva hajlandók voltak szembeszállni országuk diktatúrájával, emberellenes államrációjával. Ezek a csoportok azonban semmiféle külső segítséget végülis nem kaptak, a szabad világ ismét magára hagyta őket. mint ahogy magára hagyott mindenfajta nemzeti vagy szabadság-törekvést 1945 óta.

A Nyugat szerencséje, hogy időről időre felnő egy új generáció, melynek fiataljai különböző formában mindig hajlandók kockára lenni életüket vagy szabadságukat, s mire megtudják, hogy áldozatuk hiábavaló, már nincs mit tenniük. Helsini csődje és Belgrád csődje azt bizonyítja. hogy nem csak a szovjet kommunista rendszer van alapjaiban elrohadva, de az. úgynevezett szabad nyugati világ is.

MEGHÍVÓ

A BNAI ZION Budapest Chapterja

ezúton értesíti tagjait és barátait, hogy Február 5-én d.u, 2 órakor az AMERICAN-ISRAEL ERIENDSHIP HOUSE auditóriumában (139 East 39th St. N.Y.) előadást rendez, melyre ezúton hív mindenkit a vezetőség. Előadó:EGRI GYÖRGYa Menora Herzl-díjas főszerkesztője.

Az előadás címe: Egy zsidó újságíró naplójából.

Belépődíj $5.-. amiben a kávé és sütemény ára is benne van