Menora Egyenlőség, 1978. január-június (17. évfolyam, 689-713. szám)
1978-01-14 / 690. szám
/WEN D RH AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 18. 690. , 40A^t JAN. J4. 1978. EGRY GYÖRGY: OLVASÁS KÖZB OLCSÓSÁG ÉS ENERGIAGAZDÁLKODÁS EN Egy kis gazdasági hír ragadta meg figyelmemet a múlt héten, és talán megbocsájtják nekem olvasóim, ha érdemén túl foglalkozom vele. és esetleg sokkal messzebbmenő következtetéseket vonok le belőle, mint azt jogos vagy illdomos lenne. Egyetlen mentségem ezügyben. hogy laikus vagyok a közgazdaságtanban. sőt nem is nagyon érdekel. Laikus vagyok annak ellenére, hogy fiatalkoromban egy ideig meg voltam győződve komoly közgazdasági felkészültségemről. Még egyetemi tanfolyamokat is hallgattam ezúgyben, sót én magam is tartottam előadásokat, melyekben az akkor megkívánt felületességgel idéztem Marx értéktöbblet elméletét, a tőkekoncentráció és a csökkenő profitráta törvényét és az általános elnyomorodás tézisét, mely a kapitalista világot elóbb-utóbb általános válságba vezeti, s amelyről egy Moszkvában legyökerezett közgazdászprofesszor, Dr. Varga éppen akkor állapította meg, hogy tulajdonképpen már el is érkezett. Azt, hogy nem tudok semmit közgazdaságtanból, nagyon rövid idő alatt beláttam. Pontosan akkor, amikor kiderült, hogy az akkoriban általam is hirdetett közgazdaságtan semmi más, mint egyetlen 19. századbeli közgazdász erősen vitatható munkájának dogmává emelése, és ráadásul kiderült, hogy ezen tételek alapján tanítani és uralkodni ugyan lehet, de gazdálkodni nem. Azt viszont, hogy a közgazdaságtan nem is érdekel, csak jóval később realizáltam magamban, akkor, amikor azt voltam kénytelen tapasztalni, hogy a köz gazdálkodása tulajdonképpen sok magánember gazdálkodása, és minél kevésbé tudományosítják, annál eredményesebb. Kétségtelen, hogy vannak azonban a társadalom életében olyan ágazatok, amelyeknek irányítását nem lehet kisemberek vagy nagyemberek magánkezére bizni, s ilyen helyeken valóban szükség van a köz gazdálkodására. Éppen ezért akadt meg a szemem a híren, hogy az elkövetkezendő napokban szavazzák meg az amerikai kongreszszusban a tavaly fölállított új minisztérium, az Energiagazdálkodási Minisztérium évi költségvetését. Carter elnök ugyanis, már nem sokkal beiktatása után elmondta azt a megdönthetetlen igazságot, hogy az amerikai nép rosszul gazdálkodik energiakincsével, esztelenül herdálja a termelt vagy importált nyersolajat, nem építi ki eléggé a vízből, az atomból, satöbbiből adódó saját eneigialehetóségeit. és ha ezen gyökeresen nem változtatunk, úgy a kontinens elóbb-utóbb a legnagyobb nehézségekbe rohan. Az energia már most is drága, és egyre drágábbá válik, amit gondos gazdálkodással meg kell akadályozni. Ezért állították fel az új Energiaügyi Minisztériumot. Most olvasom az első évi költségvetést, mely szerint a Minisztériumnak az 1978-as pénzügyi évben kikerekítve 11 milliárd dollárra lesz szüksége, hogy feladatának eleget tehessen. Gyorsan elő a papírt és ceruzát; lássuk, mennyivel válik így észszerűbbé, olcsóbbá energiatermelésünk. Először is az. új minisztériumnak tízezer alkalmazottja lesz. tehát minden egyes hivatalnokot, nemcsak a minisztert, de a takarító személyzetet és az éjjeliőrt is beleértve. egymillió dollár felett fog , gazdálkodni. Mivel pedig az amerikai közigazgatásban éppenséggel nem tartják nyomorkenyéren az alkalmazottakat, nyugodt lélekkel számíthatunk 20 ezer dolláros átlagmunkabért, ami azt jelenti, hogy megszületett egy olyan új közhivatal, amely a rábízott költségek 2 százalékát már eleve szétosztja az alkalmazottak munkabéreként. Ez önmagában még nem lenne döntő baj. Ez a két százalék nem is olyan magas. De nézzük tovább. Tízmilliárd dollárd azt jelenti, hogy az Egyesült Államok minden lakosának évi 50 dollárjába kerül az új Energiaügyi Minisztérium fönntartása. Ejnye, ejnye, mondjuk erre, és valószínűleg még hevesebben ingatja fejét az a munkás családapa, aki mondjuk négy gyerekkel rendelkezik, és igy az Energiaügyi Minisztérium évi 300 dollárjába kerül. De talán megéri, mondjuk magunknak, és tovább számolunk. Es akkor kiderül, hogy minden egyes hordó nyersolaj. Mielőtt azonban az általános rendre vonatkozó következtetéseket levonnánk, hadd említsünk meg még egy apróságot kedvenc vessző-paripa témakörünkből. Az egyik televíziós adásban láttunk egy interjút egy, a New York állami Rochester-ben élő nőről, aki törvénytelen módon magánpostahivatalt nyitott, és bár a jogrenddel ellentétbe keveredett, mégis a város lakosságának áldása kíséri útján. Ez a nő ugyanis nemcsak ígér egy napos postakézbesítést, hanem valóban végre is hajtja, és Rochester területén belül minden csomagot, levelet legkésőbb 24 órán belül kikézbesít. De nem ám valami magas árért, hanem levelenként tíz centért. A posta hivatalos ára az Egyesült Államokban 13 cent, és ennyi értékű bélyeg föl ragasztásával mindenki megszerezheti azt a jogot, hogy levelét ne, vagy csak nagy késéssel kézbesítsék ki. Hogy a törvényes eljárást elkerülje az új postatulajdonosnő, most 23 centre emelte szolgáltatásának árát. 13 cent értékű állami postabélyeget ráragaszt a levélre, beviszi a legközelebbi postahivatalba, ahol azt fölülpecsételik, aztán visszaadják neki, most már jogában áll 10 centért házhoz vinni. A posta ugyanis megkapta a neki dukáló pénzt. Es most jön a hajmeresztő, a képtelen buktató. Mindenki elégedett. A levélíró, illetőleg kapó azért, mert 23 centet nagyon megér, hogy a levél időben jusson el egyik helyről a másikig. A posta azért, mert ő lelkiismeretesen teljesítette feladatát, fölrakta a stemplit, s ezzel 13 centet behozott az államnak. A postásnő pedig azért, mert ő 10 centes begyűjtési és széthordási ár mellett jó és profitábilis üzletet csinál. Az interjút készítő riporter ezt úgy látszik képtelenségnek tartotta, és megkérdezte, hogy lehet ebből jó üzletet csinálni. Mire a nő így válaszolt. „Nagyon gyszerűen. A postahivatal ketten vagyunk. A férjem és én. Es mindketten dolgozunk.“ Úgy látszik, ez a titka az egésznek. Ha mindenki dolgozik, akkor lehet termelni, és van profit. Kénytelen vagyok egy ugyanolyan közgazdasági | tézist levonni, mint amilyet ifjúkoromban Marxtól tanultam, anélkül, hogy saját tételemnek amit az országban termelnek vagy behoznak, 3 dollár 50 centtel fog többe kerülni azért, hogy az Energiaügyi Minisztérium eleget tehessen kiszabott kötelességének, és spórolni tudjon a nyersolajon. Ha a jövő évben terv szerint lefektetendő olajvezetékek hosszúságát kalkuláljuk, akkor sem sokkal biztatóbb a helyzet. Minden lábnyi olajcsó, amit lefektetnek, 50 dollárral drágul az Energiaügyi Minisztérium létének köszönhetően És mennél tovább számolgatunk, annál ijesztőbb eredmények születnek, és ez természetesen nem csak az energiagazdálkodás területén van így, hanem mindenütt. Éppen ezért, eszünk ágában sincs, hogy az amerikai energiaügyi minisztert támadjuk, annál kevésbé, mert James Schlesingert Amerika egyik legszimpatikusabb és legokosabb politikusának tartjuk. Csak éppen, a világ általános rendje ellenében ő sem tehet semmit. nagyobb igazságot tulajdonítanék, mint Marxénak. Marx szerint ugyanis, mennél magasabb a tőke szerves összetétele (tehát géppark és munkaerő aránya),,annál kisebb a profitarány. Én pedig azt mondom: mennél nagyobb az ellenőrző, igazgató, tervező, felügyelő személyzet aránya a tényleges munkát végzők számához viszonyítva, annál kisebb nemcsak a vállalkozás profitja, de a munka effektivitása is. Ismétlem, szerencsére laikus vagyok. Ha szakember lennék, most tekintetbe kéne vennem, hogy az üzemek modernizálása, a gépesítés szükségképpen növeli az ellenőrző, tervező, fenntartó, stb. személyzet számát, és mégis a gépek modernitása volt az, amelyik társadalmunk mai generációját soha nem látott gazdagságra emelte. Nos, éppen itt kezdek érdeklődni aziránt a közgazdaság iránt, ami - mint cikkem elején említettem - eddig nem különösen vonzott. Szeretném tudni, hol van az az egészséges arányszám, amely egyensúlyban tartja az úgynevezett dolgozó, és az úgynevezett menedzser réteget. Tudtommal erre a kérdésre matematikai pontossággal eddig felelni nem tudott senki, bár a problémát több évtizeddel ezelőtt felvetette az amerikai Northcote Parkinson, és olyan gyakorlati közgazdászok foglalkoztak vele, mint Keynes és Friedman. Az egyetlen amit megállapítottak az az, hogy az ellenőrző, tervező, stb. munkát végzők aránya egyre növekszik a termelő munkát végzőkéhez. Parkinson idevonatkozó tézisét a „munkát kereső íróasztalról“ már mindenki ismeri, de segíteni rajta még senki sem tudott. Végeredményben az Energiagazdálkodási Minisztérium most ugyanezt bizonyítja, hiszen világos a 10 milliárd dollár a többi 100 milliárddal és 1000 milliárddal együtt elpocsékolt pénz lesz, ami semmit sem fog; változtatni sem a tényleges termelési költségen, sem az energiatakarékossági, illetve pazarlási szokásokon. Persze külön csoport, hogy valóban kell-e takarékoskodni. Ha ezt vizsgáljuk, furcsa eredményekre jutunk. Hiszen az újságok állandóan azzal vannak tele, hogy kontinensünk lakosságának hány százaléka él az úgynevezett teljes nyomorszint alatt. Nem tudom pontosan, de azt hiszem, a teljes nyomorszintet Amerikában évi 9 ezer dollár körül állapították meg. Vagyis, aki 8.900 dollárt keres egy évben (vagy kap az államtól), az már éhhalál-jelölt, nem képes emberhez méltó életet élni. Ugyanakkor a kontinens legtöbb területén heti 50 dollárból még ma is be lehet vásárolni egy olyan élelmiszercsomagot, amely sokkal bőségesebb, mint amit a világ országainak 90 százalékában az emberek egyáltalán elképzelni tudnak. A ruházkodást is mindenki megengedheti magának, a normális lakást is, ahol kell, a fűtést is. Mi az tehát, ami mégis az úgynevezett nyomorszint alá süllyeszt egyes embercsoportokat? Az, hogy nem tudnak autót tartani, nem tudják fizetni a biztosításaikat, nem jut pénz megfelelő szórakozásra. Vagyis az élet másodlagos, esetleg harmadlagos szükségleteire. Nem telik pl. színes televizióra, amely azelőtt valóban harmadlagos szükséglet volt, de közben azért vált elsődleges szükségletté, mert az emberek mivel egyre kevesebbet kell dolgozniok, egyre többet kénytelenek szórakozni, s ami azelőtt életük egy mellék-megnyilvánulása volt, most ko/ponti kérdéssé vált. Kik a sztrqkolok A tényleges termelő, aki egy napi munka után fáradtan megy haza, esetleg nem érzi elsődleges szükségletnek a színes televíziót. A miniszteri tisztviselő, aki egész nap spórolási terveket irkái egy darab papírra, frissen megy haza, neki fontos a televízió. Á postásnak is, aki egész nap fölülbélyegez, de semmiféle felelősséget nem érez azért, hogy a levél valóban eljut-e egyik helyről a másikra. Vagyis itt ismét egy megfordított folyamatnak vagyunk tanúi. Mennél kisebb valakinek a tényleges részvétele a világ termelési processzusában, annál inkább növekszenek igényei. És minél inkább növekszenek igényei, annál nagyobb követelésekkel áll elő. amely így a társadalom egészére súlyosabb és súlyosabb terheket ró. Aki nem hiszi, próbálja összehasonlítani az úgynevezett „szabad világban“ (tehát ott, ahol sztrájkról egyáltalán lehet szó) a sztrájkoknak az arányát. Hol van a magasabb arányú sztrájk? A mezőgazdaságban vagy mezőgazdasági iparban, vagy a nehéz- és könnyűiparban, vagy esetleg a szolgáltatások és az államigazgatás ’ terén? Nos, a legtöbb sztrájk diadalát a szolgáltatás és az igazgatás vall hatja magáénak. Tehát azok, akik legkevésbé produktívak. Régebbi olvasóim, akik „Olvasás közben" rovatomat egy ideje figyelemmel kísérik, már tudják, hogy a felvetett kérdésekre nem szoktam választ adni. Válasz nincs. Az évek során eljutottam oda, hogy büszkén vallom magam azok közé tartozónak, akik már elhiszik, hogy nem tudnak sokat. Pláne nem tudok egy olyan kérdésben, amelyben - mint cikkem elején kihangsúlyoztam - teljesen laikus vagyok. S éppen ezért megengedhetem magamnak a luxust torz tételem fölállításához: társadalmunk elszegényedése egyenes arányban áll termelésünk növekedésével. , Még akkor is, ha ez az elszegé- j nyedés csupán relatív. Munkások és ellenőrök A KÖZELKELET EGY HETE Az ismailiai találkozó óta a nagy reményekkel induló Egyiptom-izráeli béketárgyalások, mintha hullámvölgyben lennének. Legalábbis kifelé mindkét fél mereven kitart kiinduló álláspontja mellett. Sőt még apró tűszúrásokkal bosszantják is egymást. Egy ilyen bosszantás volt az izráeliek elhatározása arról, hogy a Sinai félszigeten lévő zsidó településeket bővítik, bulldózerokat küldtek, amik földmunkába kezdtek, amire Szadat természetesen dühödten tiltakozott. A béke alapfeltétele — mondotta —, hogy az izráeli településektől teljesen megtisztítják az Egyiptomnak visszaadandó Sinait. Az izráeli miniszterelnök válasza erre az volt, hogy amennyiben Szadat nem fogadja el Sinait a zsidó településekkel együtt, akkor legfeljebb nem adják vissza. A helyzet persze korántsem olyan éles, mint amilyennek a nyilatkozatok alapján tűnik. Egy izráeli közlemény szerint az egyik új településre azért van szükség, mert Begin miniszterelnök nyugalomba vonulása után ott kíván letelepedni. A Sinaiban? Ezt persze senki sem hiszi el. De éppen ebben van a nyilatkozat jelentősége. Az izráeliek éppen azért hazudtak egy teljesen hihetetlent, hogy ezzel jelezzék a Sinai települések ügye nem komoly. Éppen ' ezért a feszült nyilatkozatok ellenére már e hét folyamán összeül Kairóban a külügyminiszteri, hétfőn pedig Jeruzsálemben a had ügy miniszteri konferencia. Az egész békekezdeményezés ma már sokkal előrehaladottabb semhogy néhány éles nyilatkozattal annak kudarcát kellene félteni. Az alapkérdésekben végül is megállapodtak. Palesztinái állam nem lesz. Husszeint e szende szüzet, beleeröltetik abba a hitvesi ágyba, amit már alig várja, hogy elfoglaljon, vagyis vissza fogja kapni a tényleges polgári hatalom gyakorlását a Jordán nyugati partján. Husszein a Szaudi-ak, Szadat, Carter, Begin mind különbözőképpen fogalmazzák meg ezt a tényt, de a különböző fogalmazások mögött a szándék teljesen világos. Arafat PLO-ja, s az ehhez esetleg kapcsolandó palesztin állam már halott, csak éppen eddig nem találtak olyan muzulmán papot, aki hajlandó lenne a sír felett a gyászbeszédet elmondani. A papok esetében természetesen ezúttal politikusokra gondolunk. Az elmúlt héten érdekes módon a Közelkelet — nyilván csak ideiglenesen — lekerült a lapok első oldaláról s legföljebb az keltett feltűnést, hogy Carter elnök egy hét alatt 3 egymásnak ellentmondó nyilatkozatot adott. Bíztató viszont, hogy minden alkalommal hozzátette: ez az amerikai vélemény, amit senkire sem kívánnak ráerőltetni és Amerika azt a megegyezést fogadja el, amiben a felek közvetlen tárgyalásaikon megállapodnak. Egyébként, ha valaki türelmetlen lenne a béketárgyalások lassú és hullámzó fejlődése miatt az gondoljon arra, mit ajánlottunk volna boldogan ezért a mai helyzetért nem többel, csak három hónappal ezelőtt.
