Menora Egyenlőség, 1977. július-december (16. évfolyam, 664-688. szám)
1977-09-10 / Supplement
ROS HASANA supplement NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK - NEW YORK- NEW YORK — LAKOM A HAJNALBAN IZRAEL NÉPÉNEK ÉS A VILÁG ZSIDÓSÁGÁNAK BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁN ELITE FUR Co ERDŐS é s LÉT AI 150 W. 30 Street NEW YORK TEL594-1334 Minden kedves utasának nagyon BOLDOG ÚJÉVÉT KÍVÁN Dr. £ Mrs. {SIGMUND SZMUK ROMANIAN HEATH SPAS & TOURS Inc. 342 MADISON AVE. NEW YORK T:682-2050 A United Jews of America vezetősége Boldog Békés Újévet kíván Tagságának, a többi egyesületnek IZRAEL NÉPÉNEK SCHtA*****4’ Tulajdonosai NAGYON BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁNNAK MINDEN KEDVES VENDÉGÜKNEK Irving és Edith Miller NAGY MISKOLC és környéke CHAPTER Összes tagjainak, barátainak és IZRÁEL HŐS NÉPÉNEK BOLDOG ÚJÉVET KÍVÁNUNK Gr éti és Róbert Réti a MISKOLCI CHAPTER ehöke folytatás az alázó oláalrál egész nap gondoltak: a kenyérevés pillanata. Még alig egy-két perccel ezelőtt többen szilárdan elhatározták, hogy a kenyér fele részét elteszik másnapra, s a kegyetlen, de célszerű önfegyelemben nem ismernek irgalmat. Az Én kettéhasadt, s a könnyelmű, tékozló ifjú, aki mindenképpen az egész adagot szerette volna felfalai ebben a pillanatban, aki gyűlölettel gondolt ez aprócska öröm felaprózására, ez a könnyelmű ifjú most nyüszítve állt a kemény jellemű férfi előtt, aki viszont figyelmeztette az eljövendő percek, órák kegyetlen voltára, a szüntelenül ostromló éhségre, amely leomlaszt mindent. Ez a kemény jellemű férfiú, az Én szilárd és mértanilag világosan meghatározható pontja, most úgy kilódult statikusnak vélt helyéről, mintha soha ott nem lett volna, és a könnyelmű ifjú, arcába hulló, lágy fürtökkel, kacagott rajta, míg valamikor éjféltájt ő is zokogni kezdett. De éjfélkor, az első álom után, már sokan felmotyogtak, egyesek kiabáltak, szitkozódtak, és a gyengédség meg az öröm valamennyiökből hiányzott. Most azonban messzi voltak még az éjszakától. Most még csupán a felelőtlen könnyelműség nyert csatát. Jeges is felfalta kenyerét, hogy utána még mélyebb reménytelenségbe zuhanjon. Jónáson kívül csupán egy apró, csontos emberke, aki süppedt vállában úgy hordozta szürke kis fejét, mint egy megfagyott gumót, csupán ő, Mauthner bajtárs, egy szentcgyleti férfiú, volt képes kenyéradagjának szigorúan meghatározott felét zsákjába süllyeszteni, hogy utána mindjárt egyenletesen mormoló, döngicsélő imába mélyedjen. Odakünn ezalatt megkezdődött a hastífuszos árnyak vándorlása a latrinára. Valaki, egy ügyvéd, Mauthnerba markolva feltápászkodott. „Megzabáltam - most kiadom!” - zokogott, s futott kifelé. Jónás bajtárs, megnedvesítve hüvelykujját, eloltotta a mécsest. A sötétségben rövid időre feloldódott minden nyomorúság. Karcsú, elegáns lett az éjszaka. Az emberek bátrabban, szégyen nélkül nyilatkoztak. Valaki a sarokból megszólalt: „Mauthnerkám, adj kölcsön egy falat kenyeret.” Az ima sárga szárnyacskái zavartalanul csapkodtak tovább, Mauthner körül az Isten döngicsélt. Jeges némán forgolódott. Bal oldali szomszédja egy széles fatönkszerű, ázsiai arcú férfi, kit mongotos járomcsontja miatt Tozsónak neveztek az akkori japán külügyminiszter nyomán, azt mondta Jegesnek: „Ne forgolódj, pajtás, aludni szeretnék.” A választ már meg se várta, mélyen kabátjába fúrta magát, gallérját a fülére hajtotta, s orráig csúsztatta katonasapkáját. Szófukar ember volt, nem beszélgetett senkivel, foglalkozásáról is csak annyit tudtak, hogy harisnyaszövő. Jegessel is a véletlen társította, szomszédok voltak, minden jelentőség nélkül. Tozsó pontosan és kitartóan kezelte a csákányt, erőteljesebb volt, mint az itteniek java része, s munkáját olyan becsvággyal végezte s olyan ügyességgel is, mint egy kubikos. Bevonuláskor gondosan megtisztította szerszámait, és azt az árokrészt, amiben dolgozott, ügyesen kitakarította, fölösleges kavics nem maradt utána. Még a német is furcsálkodva csóválta fejét. Ez a szabatos ember nem fért abba a rekeszbe, amit ezeknek itt fenntartott. Jeges néha beszélgetést kezdett vele, megpróbálkozott évődni is. „A te harisnyáid, szomszéd, egy jó női lábon!”, s aztán a többinek magyarázta: V,Ez aztán tudja a méreteket, a combnak, a vádiinak, a bokának a formája ott van az ujja hegyében__” De Tozsó legfeljebb ha hümmögött egyet. Most azonban nem volt évődés ideje. Súlyos, reménytelen nap után kút fenekén hevertek valamennyien. Mauthner imája is leereszkedett a szalmára, behúzta szárnyait. Csak Jeges feküdt combjához szorított, nagy kezével, nyitott, fénytelen szemmel a jégcsillár szigonyára igézve egy ultrakék sugarat. Feküdt mozdulatlanul, beékelve társai közé, oldalában az enyhén horkoló, kefehajú Tozsóval, eltelve az éhenhalás rettenetével. Két hónap alatt nagy teste felire sorvadt. Hasán ráncos süppedés keletkezett. De karján az izmok még görcsösen kapaszkodtak a bőr alatt. Tozsó horkolása nyersebb lett, csikorgóbb. Valaki rémült gyorsasággal feltápászkodott, s rátiport szomszédja fehér tenyerére. Kurta, fájdalmas ordítás tépte szét a csendet; meddő magyarázkodás a romlott olajról meg. a hasmenésről, aztán újra csend. Az ilyesmiről nem vettek tudomást, nem is figyeltek rá. Jeges nehéz szemhéja lecsukódott. A kis húslebeny ráfeküdt a sajgó, viszkető szemüregre. „Ha akkor nem kapok össze az asszonynyal, és elmegyek sógorékhoz, elbújtatnak, nincs semmi baj, megúszom ... De az asszony elcsinálta a gyereket, pedig lett volna...” A jegeskocsi súlyos terhe alatt megrengett a kövezet. Ment tovább, napfényes utcákon, fél arcát most egy ecetfa árnyékolta be. Érezte kellemes hűvösségét. „Józsi elrakott volna a szekrénybe, és kész. Látod, te jó vagány, te vágómarha, mentél levágatni magad, hajtani se kellett, te nagy jassz, te híres verekedő! És gyerek, az lehetett volna háború után is... Most, hogy ilyen vagy, nem lesz semmi, egyáltalán semmi, háború után sem...” Itt megállt a tűnődésben. Valami taszított egyet rajta, ordítani szeretett volna, kitépni egy sátorlapot, nekifutni az őrségnek, és agyonlövetni magát, vagy kiszabadulni ebből az átkos körből........Hátha az asszony nem akart zsidótól gyereket, azért hajtotta el?...” Most ez tépett az agyába. Tozsó most már csak szuszogott, csendesen megfordult mellette, és nyugodtan aludt tovább. A tetőn jéggé dermedt hó kopogott, egy távoli szurdokban fejhangon üvöltött a szél. Jeges elengedte magát, és azt hitte, hogy alszik. Tozsó, tuskóalakját meghazudtolva felült, mintha gumiból volna. Jeges folytatta rohanását, kezében a sátorlappal, s megint eldübörgött mellette a gyémántfényű hasábokkal megrakott kocsi, vastag könnyeket csorrantva maga után. És ekkor lehunyt szeme mögül megpillantotta Tozsót, amint felemelkedik, de álomnak vélve az egészet, nyugodtan feküdt tovább. Tozsó puha mozdulattal valamit a szájához emelt, s mikor kivülről mozgás hallatszott, hangtalanul visszaereszkedett a helyére. Jeges orra megcsavarodott, egy illat a szívéig hatolt, elosztotta magát a véredényekben, s a megkívánástól kicsordult a könnye. Tozsó valami fokhagymásat evett vagy éppen fokhagymát. A sűrű illóolaj körülvette az orreimpa két lebenyét, s lassan, sűrűn fölfelé nyomakodott, az agy felé. Jeges mindjárt tudta, hogy megszólaltak a végzet harsonái. Gőzösre melegedett, tágas söntésben állt; az ajtó üvegére kiterjesztett szárnyú, homályos angyalok tapadtak; édes lárma dobolta körül a szívét, miközben a fokhagyma sárgás félholdacskáját dörgölte az aranybarna pirítóshoz, s nézte, hogyan kívánják meg sorra körülötte a fuvarosok, kemény, megkérgesedett bőrkötényükben, míg Lujzika az éneklő és gyöngyöt sistergő forró zsírban már az újabb szeleteket forgatta. Hosszú idő telt el így azóta, hogy Jeges felfogta ezt a csodálatos illatot, akár egy magányos torony egy óceáni szigeten a boldog szárazföld rádiósugarát. Ezalatt odakünn szüntelenül vándoroltak a csontváz-emberek a szennygödörhö;?, s a hideg, vajákos hold bazaltfellegek mögé rejtőzött. Jeges keze elindult. Vállperece .olajozatlanul megroppant, felsőkarját forróság öntötte el, de a kés: fázó tétovában remegett. Először egy lábszárral találkozott, ez azi ónban ahhoz a testhez tartozott, amihez ő: önmaga lába volt. Az idegen, kemény posztónadrág tapintása után néhány hegyes, fagyott szalmaszál döfött belé. Tozsó egyenletesen, minden zaj nél kül lélegzett, s minden kilehelése egyben egy fokhagyma-hullámot i ndított el. A kéz megtorpant. Ez a mezsgye; ez Tozsó fekhelyének határa. A szív újabb vért lökött az erekbe bátor! tásul, s Jeges homloka körül kellemes szédület duruzsolt. A kéz ment tovább. Az út, amit most kezdett el, teljesen ismeretlen volt előtte. Negyven évig szolgált ez a k éz, jóban-rosszban, de bizonyos tapasztalatai még mindig hiányoztak .. Negyven évig kért, simogatott, markolt, szorított, de ez az ingová nyos lebegés egy meghatározhatatlan őrület parancsára, ez megfosz totta biztonságától. A kéz mindinkább remegett. Most eleven testhez ért. Meleg volt ez a test, s kevésbé ijesztő, mint a saját láb az elébb. A jégcsilláron v> égigszaladt egy fény, úgy látszik, a hold ismét előbújt. A kéz eleresztv e lebegett, se ide, se oda nem tartozott. Tozsó súlyosan, lassan, mint egy olajozo tt csapágyban, a másik oldalára fordult, s ez szalmazizegéssel járt. likkor a kéz hirtelen lecsapott, s az érzéketlen mutató- meg hüvelykujj közé egy göbös, rovátkás zsineg szorult. Ezt már nem akarta tő bbé elengedni. Lassan elmúlt a zsibbadás a kézben, és sorira vette a kötél fonatának kemény, körülhatárolt rovátkáit, s ekkor több ezer éves mozdulattal rántott rajta egyet, és a zsák buggyos szá ja kibomlott. Jeges szívébe a rettegés mellé nagy ezüst ne'vetés költözött; csilin■ gélt, mint az apró harang, mint a harangok so kasága váratlan szélfuvallatra. És ekkor a kéz is bátran és mohón becsúszott a zsákba, és zsírpapír csörrent alatta, érzékien, melegen. De ő nem a papírhoz nyúlt, hanem öt szétfutó ujjal, mint egy görcsös gyökér öt ágával, a papiroshéjú, csonka fokhagyma-fejet ragadta me 'g, kiemelte a zsákból, Tozsó kerek feje mellől, s a lángoló jégcsilláir fénye alatt hozta, hozta maga felé, mint zsákmányát a saskeselyű. így múlt el néhány esztendő ebben az éjszakái bán, míg a kegyetlenül csípős fokhagyma-gerezd nagy lökésekkel sízétáradt egy seízű szájban, a rágóizmok görcsös őrlése között. Hirtelen az egész Fokhagyma-mennyország nyitott kaput, kis fokhagyma-angyalkák lebegtették papírvékony ruhájukat, s olyan orrtébolyító kavargás támadt, hogy az emberi érzékiét az illóolaj mélyébe, örvényébe szédült. Tömzsi dugó szorult a sátor félhomályába. Hozsc» volt, amint lassan fölült, és Jeges felé fordult, majd rávetetne ma:gát, és a torkát kereste. Percekig dulakodtak így, némán nyögv e az erőlködéstől, ollóikat egymásba akasztva, mint két hüllő az őskorban. Tozsó iszonyatosan erős volt; ez az erő eddig alamuszian lomha mozgás alá rejtőzött, de most megmutatta, hogy kis térfogatú he lyen, kilengő mozdulatok nélkül, mindenfajta nekifutást mellőzve micsoda erőkifejtésre képes, annyira, hogy Jegesből állatias, vonító ha ng szakadt ki, s ekkor Jónás bajtárs két higgadt mozdulattal meg; gyújtotta a mécsest. Mindenki tápászkodott. Valójában eddig sem aludtak, csak tartottak valamitől, s ezért úgy tettek, mintha alud nának. De azt sem hitték el, hogy ébren vannak, mert félálomban zűrzavaros látomásaik voltak, s most is ezeknek tulajdonították a riasztó jelenetet. De végül mégiscsak föleszméltek, s megrázta őket a va d i ndulat. Gyűlölték most Jegest, aki egyébként a sátor egyetlen szeretnivaló lakója volt; gyűlölték Tozsót, aki amúgy is érdemes volt ;a gyűlöletre; egymást is gyűlölték, mert csakis egymással szemben volt módjuk gyűlöletre. Tozsó, a felhunyorgó fényecskében, látva a közfigyelmet és indulatot, elengedte Jegest; valami kegyetlenebb bosszút szánt neki.- Tolvaj! - mondta - lopott a zsákomból. A fokhagyma-szag már hálóba fogta az emberek orrát, s ezek az orrok mint teleszkópok imbolyogtak az illat felszínén, kutatva, figyelve a forrást. A vádlott, a vádló és a tanúk serege k özös szaglászásba merült. De ebben a kiszolgáltatottságban pillanatok alatt ford ul a széljárás. A klíma hisztérikusan szélsőséges. így aztán a düh \ újra fölkapaszkodott az értelem bicegő létráján, s egyszerre mindenki ordítozni kezdett, mivel az ordítozás valamiféle tett s szabadulás volt, s a kórus aláfestette Tozsó tenorszólamát: „Tolvaj!” „Lopni ak art!” Jónás bajtárs síri mécsese lassan kiterjesztette kénsárga szárnyait a sátor alatt, s gödröket világított meg úgynevezett arcoko n, lilán villanó járomcsontokat és úgynevezett kezeket, s beteges, csi'llámos játékot engedélyezett a szemnek. A vádlottnak pedig sosem érzett gyámoltalanság eresztette: félárbocra izmait, markolta össze véredényeit, mint akit a szeretet t nő azon kap, hogy éppen a szükségletét végzi. Ott kuporgott a fény 'kör sárga rádiuszában, rajtakapva, csakis önmagát, senki mást nem hí-, báztatva. Kibődült belőle egy ismeretlen sírás, állati hang, ame.ly éhséget, csömört, vágyakozást és szégyent sürített. Sárga mécsvilátt és sárga gyűlölet kerítette be. „Hullarabló!” - mondta valaki. Ebben a gyűlöletben is a halálvárás volt a feszítőerő. Hogy meg kell dögölni,, mocsokban, hogy el kell hullani, mint a síkossá taposott féreg; hogy innét nincs menekülés, se méltó, se méltatlan formában! - ez a feli ismerés gyűjtötte, sűrítette az indulatokat. 1 Jeges pedig zokogott, halálra szántan, igazságos ítélet alá hajtva esendő, csontos fejét. De a síri mécses rádobott egy pajzán röntgensugarat Tozsó megdúlt, kitárt hátizsákjára. Az anyatermészet, amely ömlik, belülről kifelé, kiömlesztette a zsák belső világát: egy mandulaillatú szalonna|rudat, nemzetiszínű övvel; két botkeményre szikkadt, vörös kolbászszálat; zöldessárga, apró szemcsés téliborsót, amely ázsiai fogacskákat idéz; két német sonkakonzervet; piros címkés, fregattot idéző norvég szardíniát; francia tonhalat Bonaparte Napóleon arcképével — s végül egy nagy befőttesüveget, benne sárga, ikrás libazsírral. Mindezt glóriába foglalta Jónás bajtárs mécsesének egy önkényes, vidám kis sugara, sokszorosan megszolgálva a mindennapi kenyéráldozatot, mely Jónás bajtárs iszákjába vándorolt. Az arcok lassan egymás felé fordultak, kisimultak, és tükröződni kezdtek. A fölemelt öklök kinyíltak, elterültek, visszanyerték kézalakjukat, olyanok lettek, mint maga a szeretet, amely nem ütni, csupán áldani kész. Aztán lassan, nem egyszerre, felemelkedtek, és közeledni kezdtek a zsákhoz. Az ajkukat veszített szájak köré ritka tünemény telepedett: mosoly. A szívek körül gyengédség, az összetartozás melege és forró hála. Az istenhivők imádkozni kezdtek, de folytatás a következő oldalon
