Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-06-25 / 663. szám

men D en

♦Mr,Ansaat J.Kolnat*

P.O.Box lo34

lie» Brunswick, Set Jersey c39o3 U.S.A.

Second clast mail registration No. 1373.

AZ (SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

Vol. 16. 663.

Ara: . 40 cent

JUNE 25. 1977

Mi újság az izraeli belpolitikában?

Kis koalíció, vagy a DAS is belép a kormányba?

Ezekben a napokban már világos, hogy Menachem Begin képes lesz kormányt alakítani. Csak még az nem dőltei, hogy kis, vagy nagy koalíció alakul-e a Likud vezérének elnökletével.

Efrájim Kacir professzor, az államelnök, csak napokkal ezelőtt fogadta rezidenciáján Begint, és miután valamennyi párt delegációival tárgyalt az új kormány személyi összetételéről, illetve jellegéről és arról, hogy kit illet a miniszterelnökség, - Begint bizta meg a kormányalakítással. Ez

a formális aktus nagy jelentőségű, általa vált Begin dezignált miniszterelnökké. Képünk megörökíti a pillanatot, amikor az elnök kezet fogBeginnel és tudomásul veszi hogy a Likud első embere igent mond és hozzálát a kormányalakítás munkálataihoz — de az igazság az, hogy a kézfogás pillanatában már nem volt kétséges: Begin képes $ kormány megalakítására.

A koalició akkor teljes, ha legalább 61 parlamenti szavazatra támaszkodik, mivel az izráeli Kneszet-nek 120 tagja van. Nos, lássuk a számokat.

Negyvenhat mandátum

A Likud a válsztóktól 43 mandátumot kapott. Néhány nappal a választások után már 46 mandátuma volt, mert egyrészt Dáján átlépett a Munkapártból — Ő lesz az új kormány külügyminisztere — másrészt Arik Sáron, az újszülött Slomcion párt vezére szintén átlépett, pontosabban visszalépett az anyapártjába, mégpedig másodmagával. Tehát 46 mandátum. Eízt követően először nem a legnagyobb, 15 mandátummal rendelkező DÁS-sal kezdett tárgyalni a koalícióhoz való csatlakozásról a Likud, hanem " biztosra ment" és a Vallásos Nemzeti Párt embereivel egyezkedett. Ez a párt megerősödve került ki a választásból — 10 mandátuma volt általában sőt legutóbb csak 9 — most viszont 12 képviselőt küldenek a Kneszetbe. Ez a párt külpolitikailag szinte azonos irányt

képvisel a Likuddal, tehát kézenfekvő, hogy megegyeztek. Ez 58 mandátum.

A következő partner az Águdát Jiszráél, a szélsőséges vallásos tábor pártja volt. Ez a párt nagyon sok évvel ezelőtt — jó 24 éve — már tagja volt egyszer a koalíciónak, azután kiléptek és azóta ellenzékben vannak. Beginnel könnyű volt megegyezniök, mert a Likud vezére, ha nem is vallásos, de minden esetre hagyományhű ember, tehát sokkal jobban megérti a követeléseiket, mint bárki más.

Ezen kívül Beginnek az volt a célja, hogy együtt legyen a koalició, ne szoruljon a DÁS- ra, amely éles hangon feltételeket akar szabni.

Hogy szavamat ne felejtsem az Aguda 4 parlamenti mandátummal rendelkezik, tehát 58 plusz 4 az 62,- kész a koalició. Igen ám, de ez kis-koalició

csupán. Jó lenne megerősíteni. A DÁS15 mandátummal való csatlakozása esetén 77 mandátumra támaszkodna a Be gin-kormány.

Olyan szép, mint a mese. Csak mégnem biztos, hogy valósággá válik.

A DÄS és a Likud külpolitikai programja nem azonos. Néhány lényeges ponton eltér. Ez a differencia áthidalható, ha megfelelően ügyes fogalmazással áthidalják. Az ugyanis a különbség, hogy milyen feltételekkel hajlandó egyik párt, illetve a másik területi engedményekre — béke ellenében. A kérdés jelenleg még nem közvetlenül időszerű, tehátfogalmazási kompromisszum nem kizárt, — ez világos.

A másik ellentét Dáján személye. A DÁS tiltakozik az ellen, hogy Dájánt nevezze ki Begin az új kormány külügyminiszterévé. Ultimativ formában tiltakoztak ez ellen.De akkor még nem volt tető alatt a koalició és a DÁS-nak úgy tűnt, követelőzhetnek. Mint kiderült, követelőzésekről szó sincs. A feltételeket nem Jigál Jádin professzor és azalvezérei diktálják. A koalició együtMpn, a DÁS jónak látja, csatlakozhat.

Ezen kívül tudni kell, hogy a DÁS — új párt lévén — nem is alkalmas ellenzéki vegetatív életformára. Csak nagy, ideológiai alappal is rendelkező történelmi pártok képesek fennmaradni az ellenzékiség nehéz viszonyaiközepette. Például aChérut—, a most hatalomra került Likud legfőbb komponense — amely 29 évig tartó ellenzéki magatartás után került kormányra.

A DÁS szétmorzsolódna s ezt nyilván nem akarja Jigál Jádin professzor, tehátalighanem belép pártjával az új kormányba. Csak még az a kérdés, hogy mi lesz ő maga. Van egy terv, széltében-hoszszában vitatják. Állítólag Ő lesz a Kneszet külügyi és had. ügyi bizottságának elnöke. Ez nagyon fontos parlamenti funkció — talán a legfontosabb az izráeli realitások szerint, s Jádin, aki egyszer vezérkari főnök is volt, nagyon alkalmas ember volna ezen a poszton.

A helyzet tehát a következő: Kis-koalició esetén 62, nagykoalició esetén 77 mandátumára támaszkodna az új kormány.

Az alkotmányos helyzet jelenleg így alakul:

Az államelnökdezignálta Begint és ettől számított 21 napon belül kell megalakítania a kormányt. Közben összehívják az új — sorrendben a kilencedik — Kneszetet, amelynek színe előtt a miniszterelnök bemutatja az új kormányt, ismerteti annak programját, utána vita lesz a kormányprogramról, majd sor kerül a bizalmi szavazásra. A bizalom méretei attól függnek, hogy sikerül most, ezekben a napokban megvonni a koalíciós határvonalakat. Begin politikai pályafutása legszebb napjait éli. 29 éve vár arra, hogy a kormányalakítás gondjaival birkózzék.

Legközelebb talán már az új koalíciós egyezmény alapvonalainak ismertetésére vállalkozhatunk. És igy vagy úgy — napokon belül bemutatkozik az új kormány.

Benedek Pál

Időszerű-e a jóvátételi kiegyezés?

Akik nem ismeretesek a zsidó világszervezetek belső ügyeiben, nem tudják, milyen vihar zajlik a német jóvátétel befejezésére irányuló tanácskozások körül. NachumGoldmann a Világkongresszus elnöke volt az, aki annakidején Adenauer kancellárral megegyezést kötött, mely szerint a nyugatnémet állam, amely a Harmadik Birodalom jogutódjának tekinti magát, hajlandó anyagi jóvátételt adni az üldözött zsidóságnak. Ez annakidején ugyancsak nagy vihart váltott ki, mert sokan voltak akik arra az erkölcsi alapra helyezkedtek, hogy az elpusztított mártírok élete jóvátételi pénzekkel nem váltható meg, és a túlélők pénz ellenében nem adhatnak felmentést a német népnek.

Közel húsz év után el kell ismerni, hogy a jóvátétel pártolóinak volt igazuk. Először is a szövegezés nem beszélt a németek erkölcsi felelősségének megszűnéséről. Másodsorban a kiadott jelentős összegek nemcsak rengeteg zsidónak segítettek abban hogy új életét rendbetegye, de Izráel államának is hosszú éveken keresztül anyagi bázisként szolgált. Az akkori események tehát Nachum Goldmannt igazolták.

Most Nachum Goldmann azonban újabb elképzeléssel állt elő, s ez majdnem ugyanolyan felháborodást pfrozott. mint az eredeti. Kapcsolatba lépett ugyanis a nyugatnémet kormánnyal, mely érthető okokból szeretne most már pontot tenni a jóvátételek ügyére. Goldmann javaslata szerint 600 millió német márka további kifizetése ellenében a zsidóságlemond minden követelésről. Ezek a tárgyalások már az izráeli választások előtt is folytak de a korábbi kormány arra kérte Goldmannt, hogy — várható felháborodástól tartva — halassza későbbre. Mst a választásokon túl vagyunk, s az ügy ismét aktuálissá vált.

A Németországgal való végkiegyezés legélesebb ellenzője az izráeli háborús bűnösöket vizsgáló iroda vezetője, Tuvia Friedman.

ö tömörítetté maga köré a különböző elégedetlenkedő csoportokat, akik igen figyelemreméltó érveket hoztak fel a végső megegyezés ellen. Az egyik az, hogyha már elfogadtak jóvátételt, s ezzel elismerték, hogy náci bűnöket pénzzel jóvá lehet tenni, úgy azt semmiképpen sem lehet befejezni, mert ezzel jogilag azt is elismerik, hogy a náci bűnöket már jóvá is tették. Vannak azonban gyakorlati meggondolások is, például az, hogy legalább 200,000 olyan zsidó él, akik az elszenvedett üldöztetések ellenére nem kaptak jóvátételt. A keleti országokból 1965 után százezer zsidó jött el, akik egyáltalán nem kaptak jóvátételt. Friedman még azt is kihangsúlyozza, hogy Németország csupán egy töredékét fizette ki jóvátételben annak, amit az európai zsidóságtól vagyontárgyakban kobozott el.

Goldmann terve ellen egyre nő az elégedetlenség. Tuvia Friedman egy sajtóértekezleten fordult Begin designált miniszterelnökhöz, aki azt válaszolta, hogy a jóvátételek lezárását ő sem látja időszerűnek, s azért meg fogja kérni Dr. Goldmannt, hogy ne folytasson tárgyalásokat Németországgal mindaddig, amíg a Zsidó Világkongresszus egy új komitét nem állít össze erre a célra.

Az úgynevezett ellenzék, az új komité elnökéül Alexander Schindler newyorki rabbit kívánja, aki a jóvátételek befejezésének kérdésében “mérsékelten merev” álláspontot foglal el. Végső megegyezés csak úgy képzelhető el, ha a nácizmus minden volt üldözöttje legalább 25%-ban kapja meg azt a német jóvátételi nyugdíjat, amit jelenleg a németnek minősített volt náci áldozatok élveznek.

Mi magunk is azon a véleményen vagyunk, hogy ebben a generációban nem érkezett el a végső megegyezés ideje. Gyakorlatilag ugyan sok jelentősége nincs, hiszen

a német kormány — bármelyik párthoz tartozzon is az — egyre kevesebb hajlandóságot mutat jóvátételek fizetésére. De nem a mi dolgunk és nem is jogunk, hogy ez alól morális felmentést adjunk, s ezért helyesnek tartanánk ha a különböző magyar zsidó szervezetek is felemelnék szavukat és segítenének, hogy a már amúgy is kiöregedett 80 éven felüli Nachum Goldmann helyett Schindler rabbi kerüljön a szervezet élére és új tárgyalásokat kezdve a német kormánnyal, a maximumot próbálja megszerezni a zsidóság részére.

A nyugati politika legnagyobb hibája és gyengesége, hogy nem ismeri fel, illetve félreismeri a civilizációnkat s a szabad, emberhez méltó Európát fenyegető veszedelmet.

Túl gyakran veszítettük el, tudva vagy öntudatlanul, akarva, nem akarva, a realitások iránti érzékünket. Ezért, sajnos, nem kis mértékben a nyugati tömegtájékoztató szervek is felelősek. Egyszerűen nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, amit a Szovjetunió szüntelenül közöl velünk, pedig erre már az olasz kommunista vezér, Berlinguer is felszólított bennünket, eléggé drámaian. Változatlanul hiszünk, minden bizonyság ellenére is, a „békés koegzisztencia” és az „enyhülés” általunk elképzelt fogalmaiban, illetve értelmezésében, annak ellenére, hogy pl. Brezsnyev már több mint egy éve, 1976. február 25-i beszédében ismételten és félreérthetetlenül megmondotta: ezek a fogalmak nem a harc végét jelentik, pláne nem a szovjet semlegességet abban a harcban, amely „a kapitalista elnyomás és kizsákmányolás” ellen folyik. így nevezi a Kreml a szabadságrenden alapuló demokráciánkat.

Helytelen fogalmainkat és gondolkodásunkat csak még jobban megerősíti az az újra és újra visszatérő kísérlet, hogy a kommunizmust a demokrácia fogalmi és értelmi körébe sorolják, abba beágyazzák. Ebből kiindulva egy-egy országban a marxista pártot úgy tekintjük, mintha a többi bevett politikai erők egyike volna. Azt hisszük — gyakran csak tudat alatt —, hogy a kommunizmust a szavazatok számával mérhetjük, vagy pedig erejét választási sikerei alapján határozhatjuk meg, mintha csak valami liberális, konzervatív vagy szociáldemokrata párt lenne. Elfeledjük vagy nem látjuk, hogy a kommunizmus totalitárius ideológia, amely a demokratikus szellemiségbe és struktúrákba egyszerűen nem illeszthető be. Mert a kommunizmus, hogy úgy mondjuk, „érintetlen” maradt liberális hagyományainktól, hisz a liberalizmust változatlanul burzsoáziának tartja és mint ilyet elítéli. Magyarán ez azt jelenti, hogy nem ismeri el a többség akaratát. Hosszú távon és huzamosabb időn keresztül tehát a kommunizmus semmiképpen sem tűri és tűrheti az igazi pluralizmust. Ha ezt tenné, önmagát adná fel. Mert nincsen csak amolyan „féligtotalitarizmus”.

Ennél is fontosabb azonban, hogy az Európában működő kommunista organizációk lényegileg a Vörös Hadsereg és a szovjet titkosszolgálat, a KGB meghosszabbított karját jelentik. Ez áll anyagi megala-HABSBURG OTTÓ:

CÁROK és MARXISTÁK

pozottságuk és fennmaradásuk tekintetében éppúgy, mint a sajtó részéről és diplomáciai úton kapott támogatásukra. Egyetlen európai országban sem — ez érvényes Franciaországra és Itáliára egyaránt —, a kommunizmus egyik országban sem volna olyan erős, mint amilyen, ha nem volnának meg a Kreml-lel fennálló kötelékei. Enélkül Nyugat-Európában a kommunizmus nem lenne számottevő erő. (Hogy pedig Közép-Kelet-Európában népeink hogy gondolkodnak róla, azt nem kell külön magyarázni.) A kommunista pártokra ma is illik a francia szociáldemokrata, Léon Blum találó megjegyzése: „A kommunista párt nem áll se jobbra, se balra, hanem — Keleten van.”

Ez a felismerés áll a ma oly sokat emlegetett eurókommunizmusra is. Mert ez egyáltalán nem új. Aki ismeri a kommunizmus történetét, jól tudja, hogy az „eurókommunizmus” kitalálása nem más, mint a lomtárból elővett és újrakeresztelt fogalom, melynek célja álcázás és megtévesztés. Éppúgy Lenin idejéből származik s éppoly fogalom, mint a „népfront” vagy a „liberalizálás”. Mert ugyebár a szavakat megváltoztatni és cserélgetni — ez nem kerül semmibe. Különösen, ha ráadásul minden új formulázáshoz mindjárt az elején odacsempészünk egy-egy kis kétértelmű jelzőt, szócskát, kifejezést, amely lehetővé teszi, hogy később mindent érvénytelennek nyilvánítsunk.

A kommunista pártok „megtérése” csak úgy volna hihető és hitelképes, ha az állítólag új programmal együttjárna e pártok szilárd eltökéltsége, hogy a Kreml hatalmasaival fennálló pénzügyi kapcsolataikat megszakítják és a jövőben ők is, csak úgy, mint a többi pártok, csupán a tagsági díjakból élnének. Ha Marchais úr Franciaországban azt akarja, hogy higyjünk neki és szavait komolyan vegyük, akkor pártja és különböző szervezetei bankszámláját vegye el a „Banque des Pays du Nord”-tól és tegye át valamely francia tulajdonban lévő bankhoz. Persze, biztosak lehetünk, hogy ezt nem teszi meg, mert ha megtenné, ákkor pártja és egész gépezete legkevesebb hat hónapon belül egyszeriben összeomlana.

Éppen ezért megdöbbentő és helytelen volt, amikor nemrégiben egy kiemelkedő belga személyiség, a brüsszeli európai végrehajtó bizottság egy korábbi elnöke kijelentette, hogy a kommunizmus legfeljebb Amerika számára „külügy”, illetve külpolitikai probléma, de nem Európának. Nálunk — mondotta —,

nálunk adva van a kommunista realitás, függetlenül a Szovjetunió létezésétől. Nos, az elaggott liberális úr ilyen nagyfokú naivitásán csak csodálkozni tudunk. Mert a kommunizmus, Európában csakúgy, mint Amerikában, mindenekelőtt igenis külpolitikai probléma s annál is veszedelmesebb, mert a marxizmus, mint filozófiai meggyőződés, motivál és sarkall egy olyan kisebbséget, amelynek fanatizmusa alig különbözik Mohamed tanítványainak vagy az újrakeresztelő Müntzer Tamás híveinek a fanatizmusától. A kommunista veszedelmet soha, de soha nem szabad a Szovjetunió politikájától függetlenül tekinteni.

De hiszen a Szovjetunió világosan megmondja, szinte az orrunkra köti, hogy a Kremlben kormányzó bürokrácia a maga hegemóniáját ki akarja terjeszteni az egész világra — mindenekelőtt azonban Nyugat- Európára. A Kreml hatalmasai összekapcsolják a cárok nagyorosz imperializmusát — amely Szibériában a világ leghatalmasabb gyarmatbirodalmát teremtette meg —, összekapcsolja a marxista-materialista ellen-egyház messianizmusával. Ezzel megteremtették azt a vegyüléket, azt a robbanóanyagot, amelyről röviddel halála előtt Napóleon beszélt Szent Ilona szigetén s amit Franciaországra és Európára leselkedő legnagyobb veszedelemnek nevezett.

Oroszország azonban tudja, hogy nincs sok ideje. Brezsnyev és társai számára a legnagyobb probléma Kína — és Peking napról-napra erősebb lesz. Éppen ezért Moszkva a Nyugaton akar erős, biztos és szilárd lenni, hogy szembeszállhasson nagy keleti ellenlábasával. Ez a magyarázata a Nyugat-Európára nehezedő és egyre fokozódó szovjet nyomásnak. Moszkva szeretné Nyugat-Európa emberi és gazdasági potenciáját felhasználni a Politbüró céljaira. Ezért tesz meg mindent — lásd Podgornyi útja —, hogy a déli Afrika készleteinek és gazdagságának a megkaparintásával

az európai gazdasági életet befolyásolhassa és Európa tengeri útjait és nyersanyagforrását tőle, a Kremltől függővé tegye. Ezért az erős politikai offenzíva Spanyolországban és Marokkóban, azzal a céllal, hogy a Gibraltári-szoros felett uralkodhassék és az amerikaiakat elűzze a Földközi-tengerről. Mindezt pusztán a Vörös Hadsereggel nem tudná elérni, de a szovjet haderő az a hatalompolitikai tényező, amely a jelenleg folyó politikai, diplomáciai és felforgató offenzíva bázisául szolgál.

Mi nyugat-európaiak talán nem is tudjuk, micsoda veszedelemben forgunk. A veszély még soha nem volt olyan nagy, mint most, egyrészt, mert most minden síkon és téren egyszerre jelentkezik, másrészt, mert jólétben lubickoló demokratáink nem akarják tudomásul venni. Illúziónk és lustaságunk a KGB legfőbb szövetségese és segítője.

Pedig — a szovjet imperialista tervek keresztezhetek, a veszedelem, illetve a katasztrófa nem elkerülhetetlen. Mert Nyugat-Európa mind emberállagát, mind gazdasági életét tekintve erősebb, mint szovjet ellensége. A mi társadalompolitikai modellünk — amely egyáltalán nem hibátlan, és Isten a megmondhatója, ugyancsak rá van szorulva a reformokra —, de amely mégis, mindennek ellenére még mindig a legjobb rendszer, amit eddig megteremtettek. Aki a tényeket úgy látja, ahogy vannak, jól tudja: a marxizmus önerejéből életképtelen, csakis mint a szabad piacgazdálkodás parazitája képes egzisztálni. Aki ezt nem hiszi, gondoljon a Szovjetunió amerikai gabonavásárlásaira és vegye észbe, hogy a Szovjetunió az utóbbi esztendőkben több mint negyven milliárd dollár kölcsönt kapott a Nyugattól — míg mi, nyugateurópaiak az amerikai Marshall-segély 16 milliárd dollárjával a második világháborúban elpusztított Európát teljesen és bámulatosan talpraállítottuk. Ez a különbség a marxista és a szabadgazdálkodás között!

Európának tehát megvan az ereje, képessége, potenciája — csak akarnunk kell.

Ebben az értelemben hadd fejezzem be ezt a kis eszmefuttatást Marx Károly szavaival, aki több mint százhúsz éve, 1856-ban mondotta azt, amit mai tanítványai oly szívesen elfelejtenek: „Az orosz politika tatár módszere abban áll, hogy ellenfelét megzavarva és megfélemlítve győz. A csalfa apró trükkök régi ázsiai módszeréhez híven, Oroszország kedvére játszik a nyugati világ hiszékenységével és könnyelműségével. Oroszországot csak egyképpen győzhetjük le: ha bátrak vagyunk.”