Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-06-11 / 661. szám
10 oldal MENORA * 1977 iúnius 11 folytatás SZEGÉNY BOLDIZSÁR , gondolta később az olvasztár, furcsa, régen nem tapasztalt szánakozással, melynek jóleső, érzékeny melegétől maga is meglepődött, mert váratlan volt, szokatlan, már-már idegen, mi lesz most veled? Ki fog bátorítani, ha elveszted a kedved? Ki fog szidni, ha hibát követtél el? Ki fog dicsérni, ha ügyes voltál? Egy téglarakásnak dűlve üldögélt, a Nagyesztergaműhely háta mögött, a csendes, ezüstös alkonyodásban, mely a Duna vizének hűs illatából s az átforrósodott tetők, falak, utak por- meg olajszagából szőtt könnyű párafátylát már ráaggatta a csenevész fákra, bokrokra, szénkupacokra, épületekre s tolvajmód óvatosan belopakodott a műhelyekbe is: itt-ott, tompán csillogva, lámpák gyúltak. Errefelé senki sem járt; egyedül volt. Órák óta ült itt. lábát maga alá húzta, zsibbadtan a felbukkanó s eltűnő * emlékek mindinkább tarajosodó sodrában, mely néha felemelte, néha leejtette, néha alámentette, néha partravetette. Behunyta szemét. Nem fáradtság volt ez, nem is elernyedés, nem kimerültség, nem is bódulat; nyoma sem volt ebben a kiábrándultságnak, az önkinzásnak vagy önsajnálkozásnak, s mégis tele volt nyugtalan szomorúsággal. Valami, valami most végetér, tudta ezt. De mi ér véget? S lehet-e újra kezdeni? Látta PósthaBoldizsár félelemtől és dühtől sápadt arcát (végre, végre, megint elsápadt!), látta az ütésre emelkedő, nehéz kezet, az elszánt s mégis oly kétségbeesett pillantást a szembogarában; nem lépett hátra, nem védekezett, várta, talán kívánta is ezt az ütést, már érezte a lezuhanó ököl súlyát az arccsontján, az orrán, a koponyáján. Miért nem üt, miért nem? Hirtelen megfordult. Odakint ott állt már az egész műhely, kivétel nélkül mindannyian, mereven, félelmetesen, ugrásrakészen, fenyegetően; fülek, orrok, szájak, kezek, mert most már csak ennyit látott belőlük, összemosódó foltokban, a megindultság hirtelen szemérehulló szürke hályogán keresztül; öt védték, rá vigyáztak, igen... Lassan ment ki az üvegkalickából, végig a szótlan szorongással kettéhasadó, szürke emberfal között, anélkül, hogy visszanézett volna. Most nem akarta látni PósthaBoldizsár arcát. Mert ót védték-e valóban? A nyaka erősen sajgott a harapás helyén, az első vízcsaphoz lépett, benedvesítette zsebkendőjét s rátapasztotta. Még mindig csend volt, senki sem mozdult. A meghatottság árhulláma egyszerre elapadt benne s átadta helyét valamiféle gyötrő, éles kínnak, mely minthogy a lélek legmélyén fészkelt, erősebb volt a testinél s hirtelen elborította lüktető, nyugtalan fájdalmával: ki volt a győztes itt s ki volt a vesztes? Látszatra könnyű volt a kérdés, látszatra minden kérdés könnyű volt; odavágta a párttagsági könyvét; azt tette csak, amit a többiek is tettek volna, ha nem tartja őket kordában a félelem minduntalan lecsapó korbácsa, a szűköló rémület mélyén rejtőző életösztön, mely régesrég megtanította őket; mindig az ellenkezőjét csinálják annak, amit szeretnének. De mi történt volna akkor, ha Póstha Boldizsár megüti? Mi történt volna akkor, ha ez az ugrásrakész farkascsorda, ez a szürke, alaktalan tömeg nekitámad Póstha Boldizsárnak?Vajon nem kelt volna azonnal a védelmére? Nem támadt volna ellenük, noha tudta, hogy igazuk van? Egy pillanatig sem kételkedett ebben, de ez a tudat nem nyugtatta meg, ellenkezőleg: még nyugtalanabbá tette. Mert vajon igazuk volt-e a támadóknak? Igazuk volt-e abban az értelemben, ahogyan ő az igazságot megismerte valaha, ifjúkorának lassan-lassan hamuvá-porrá fosztó világában, amikor az még egyszerű volt, kristálytiszta, félreérthetetlen? Nem volt igazuk, ezt is tudta. Hiszen, ha PósthaBoldizsár csak önmagát védte volna az ütésre emelt ököllel, (mert az nyilvánvaló volt, hogy a támadás kihívó mozdulata mögött kétségbeesett, elszánt védekezés rejlik), még nem is lett volna semmi baj: az önvédelem, a vereség s a győzelem lehetőségeit egyként magábanrejti s annak, aki üt — tekintet nélkül arra, hogy igaza van-e vagy sem — meg kell tanulnia elszenvedni a visszavágást; de PósthaBoldizsár többet védett önmagánál. Az emlékeit, a céljait, a terveit, az eszméit védte, a rázuhanó romhalmaz alól még menthető ócska, füstös, darabokra tépett holmikat, egy-egy ruhafoszlányt, rongydarabot, korommá égett félig korommá égett képet, mindazt, ami számára az életnél fontosabb életet jelentette: az önzetlenség és önfeláldozás, az akarat s a hit évtizedeken át parázsló, fellobbanó, kihúnyó, rejtelmes és mégis oly áttetsző világát: az igazát. A felemelkedő ököl keserű, kényszerű merevségében ez az igazság vonaglott, fájdalmasan, de megmásíthatatlanul, mint a halál, ót ne védte volna meg, bárkitől és bármitől, éppen ót s éppen most, amikor végre-valahára megértette, hogy nincs igaza? Hűvös szél kerekedett; összébbhúzta magán a kabátot s kinyújtóztatta zsibbadni kezdő lábát. Már este volt. Távolabb, a Martin kéményeiből vörös lángok csaptak a sötét égboltozat felé. A csillagokat nem érik el, gondolta fázósan. A csillagokat a mi lángunk se érte el, pedig micsoda láng volt, micsoda lobogás! Megszédült kissé, ismét behunyta a szemét. S vajon azoknak, akik kint álltak, az üvegkalicka túlfalán, feszülten, figyelmesen, ugrásrakészen, nem volt-e hasonlóképpen igazuk? Nem volt-e mindig igazuk az elnyomottaknak, megtévesztetteknek, becsapottaknak, kisemmizetteknek? Nem volt-e önvédelem ez is, ez a támadó, ingerült, gyűlölettel teljes várakozás, mellyel őt akarták védeni, noha tudták, hogy magukat védik — benne és általa — egy mindent leigázó, mindent szétromboló, mindent lealjasító hatalom céltudatosan—agyafúrt rohama ellen? És éppen őket ne védte volna meg, éppen őket, akiket egy egész életen át igyekezett megvédeni, s éppen most, amikor a legvédtelenebbek, a legkiszolgáltatottabbak voltak? Hiszen mégiscsak igazuk volt, nekik is igazuk volt, szörnyűségesen, irgalmatlanul, közönyösen igazuk, mert ilyen az igazság. Dehát akkor kihez tartozott tulajdonképpen? Hosszú-hosszú évtizedeken keresztül ilyen kérdés nem létezett a számára: a munkásosztályhoz tartozott, a mozgalomhoz, a párthoz (amit akkor még nem szennyezett be a munkások vére, ellenkezőleg, minden kiontott csepp tisztábbá és feddhetetlenebbé tett), oly természetesen, ahogy lélegzik az ember. Mert a párt nemcsak eszme volt, eszköz és cél, nemcsak életforma és hivatás; a párt az élet volt, földalatti folyamának sötét örvénylésében sodorta előre mindazokat, akik önként alávetették magukat kegyetlen törvényeinek. Hiába ritkította sorait a gyávaság, a kishitűség, az öntudatlanság, az ellenség, a hóhér, a pártot nem lehetett elpusztítani, a párt maga volt az öröklét, a mindentudó bizonyosság, az erő; ha elszigetelten is, ha üldözötten is (vagy talán éppen ezért) a történelem könyörtelen következetességéből merítette kifogyhatatlan energiáját; nem prédikált türelmet, megértést, alázatot, szeretetet (mert tudta, hogy a szeretet kora akkor jön majd el, amikor lejár a gyűlölet ideje), hanem megkereste a szenvedés, az elnyomás, a kizsákmányolás okait s napvilágra hozta őket, kristályos logikával, hivatalosan, szinte száraz adatszerűséggel közölve a jövendő tervét, számarányait, időrendjét: kinek volt szüksége arra, hogy ebben a pártban megkérdezze, hová is tartozik? Érdeklődve, csaknem kíváncsian nézett körül. Mi történt? Mi lett a jövőből, mire megvalósult? Mi lett a pártból, mire hatalomra került? Mi lett a szeretet korából? S mi lett, mi lett belőle ennyi év után? Gyötrő, fájdalmas magány támadt rá, mely itt, az óriási üzem kellős közepén, ahol mindent jól ismert, ahol nemcsak ó emlékezett a legapróbb részletekre, hanem azok is emlékeztek rá, mintha érezték volna, hogy nélküle szegényebbek lennének valamivel (ki tudja: mivel?) s mintha ó is érezte volna, hogy nélkülük hitványabb lenne és gyengébb, még kínzóbb volt, még értelmetlenebb, mint bárhol másutt, hiszen valamikor itt, ezek közt a kormos falak közt, a fekete füstöt okádó kémények alján, az olajozott golyóscsapágyakon gördülő gépek sziszegésében, dübörgésében kezdődött az élet. S most itt ér véget, ugyanitt? Ezt érezte volna előbb, a halált? Lehetséges volt. Mert élni mindeddig annyit jelentett számára, mint tartozni valakihez s ezt nem lehetett másként, csak a pártban, a párton keresztül, a párt által, az emberi kapcsolatok bonyolult útvesztőjében csak ílymódon tudott tájékozódni (még akkor is, ha a párt már régen megtagadta őt, s ő is régen elhagyta a pártot, jóval mielőtt Póstha Hdizsár poros asztalára hajította volna hozzátartozásának utolsó jelképét), csak így tudta megállapítani, hogy mi a jó és mi a rossz, ki a barát és ki az ellenség, önmaga is csak a közösség részeként létezett; most pedig, ebben a hűvös szélben, ebben a nyugodt, csendes estében, a hallgatagon szikrázó égbolt alatt, melynek békés végtelenje egyszerre a békétlen, aljas megsemmisülésre emlékeztette, életében először érezte, hogy nem tartozik sehová, senkihez. A végtelen üres volt, lélek nélkül való, öröm és szenvedés nélkül való, érdektelen és közönyös. Erre vágyott volna? Hiszen olyan régen készült a magányra, a teljes, tökéletes egyedüllétre, annyi odaadással, borzongó sejtelemmel, szinte gyermeki várakozással, mintha a megváltást remélte volna ettől, a szabadulást a szennyből, a csalásból, a hazugságból, önmagából s most, amikor... Nyirkos, hideg bizonytalanság futott át a testén, aztán hirtelen kiáradt belőle, beburkolta undoritó, nyálkás, puha közegével: talán hibát követett el? Talán mégsem lett volna szabad megtennie, amit tett? Talán meg kellett volna kísérelnie mégegyszer? S ha nem sikerül: újból és újból, amíg belepusztul? Talán meg kellett volna alázkodnia, vagy esetleg színlelnie kellett volna, ügyesen, szemet forgatva, ahogy annyian csinálták egykor barátai és elvtársai közül; igen, talán belülről kellett volna tovább bomlasztania azt, ami aműgyis romlott volt, gyökeréig, velejéig férges, amíg széthull magától, mint a korhadt, szúette fatönk. Lehet, lehet. De ehhez nem maradt már kitartása, ereje, hite; ehhez már öreg volt, fáradt és kedvetlen; a gyűlölete már csak parázslód, kialvófélben, de ahhoz már nem volt elegendő, hogy lángra lobbantsa mások undorát vagy kétségbeesését, mint valamikor. Ez már nem az ó dolga volt. A fiataloké, talán? Az erősebbeké? Vagy a gyengébbeké? Vagy mégiscsak...? Hirtelen felállt s nekiindult a szitáló fények sárgás porfátylán keresztül. Kifelé, kifelé innen, minél gyorsabban! Itt csak születnie lehetett, meghalnia nem. Dehát valóban meg kell halnia? Meggyorsította lépteit, furcsa, váratlanul felbuggyanó izgalommal, mely mintha a testéhez tapadó, kocsonyás bizonytalanságból szívta volna feszültségét. Jól tette vagy nem tette jól, igaza volt vagy nem volt igaza: már nem volt fontos. Mindez hirtelen érdektelenné vált, távolivá és zavarossá. Mert volt-e nagyobb bűn a mindentudás biztonságánál? S lehetett-e kegyesebb felmentő ítélet ennél az ernyedt, tétova, torkotszorongatóan, embertelenül szomorú s mégis oly emberien igaz bizonytalanságnál, mely hetek, hónapok, évek óta növekedett, terebélyesedett benne, s most egyszerre beteljesült, véglegessé és megmásíthatatlanul éretté vált, egy pillanat alatt feloldotta a halál görcsét s a már-már megmerevedő testet elárasztotta az élet ismeretlen lehetőségeinek érzékeny zsibongásával. A kapuhoz ért. Akaratlanul bekukkantott a portásfülke ablakán, de Bandi bácsi nem volt már ott, ó is hazament régen. Mindenki hazament. Egy zömök, vöröshajú fiatalember lépett ki a fülkéből, szigorúan tisztelgett, szigorúan elkérte az igazolványát, szigorúan megvizsgálta, aztán szigorúan hátatfordított neki. Kilépett a kapun s a Gyorsvasút megállója felé indult. A templom előtt egy pillanatra megtorpant, de nem nézett hátra, minek? Érezte, hogy az öröklét mindörökre végétért. A GYŰLÉSTEREM . amit egy esztendőkkel ezelőtt államosított textilnagykereskedó valamikori raktárhelyiségéből alig néhány hónappal ezelőtt alakítottak át jelenlegi céljára, délután öt óra két perckor még üres volt és viszonylag hűvös. Pontosan egy perccel később azonban a sárga-keramitkockás udvarra nyíló szűk ajtóban megindult a tolongás s ezzel egyidejűleg a levegő hihetetlenül gyors felforrósodása. Minthogy a hosszú, keskeny, inkább folyosóhoz, mint gyűlésteremhez hasonlítható levegőtlen helyiségbe az ülőalkalmatosságot mindenkinek magával kellett hoznia az irodából, a tolongás elviselhetetlen volt. A tolongást az okozta, hogy mindenki elsőként szeretett volna bejutni a terembe, székkel együtt. Ez a sietség nem valamiféle türelmetlen kényszerből fakadt, hanem egyszerű érdekből: az elsőnek — vagy az elsők közt érkezőnek — ugyanis még módjában állt megválasztania azt a helyet, ahová székét leteszi. Voltak néhányan olyanok, akik számára az efajta helyezkedés alapvetően érdektelenné vált már régtől fogva; ezek — bár gyakran érkeztek elsőként a terembe, — azonnal jobbra fordultak s közvetlenül az előadói asztal elé telepítették székeiket, szemükben izgatottan csillogó kíváncsisággal; de a többség jobban szeretett minél kívülebb kerülni Mikeczné vizsga pillantásának szigorú sugárköréból. Minthogy azonban az elhelyezkedés rendje többé-kevésbé kialakult és állandósult, egyfajta láthatatlan számozási rendszer szerint, a tolakodás, széknyikorgás percek alatt végétért. így történt most is. A hirtelen beállott csendet, amit nem a várakozás izgalma, hanem a várakozástól való félelem tett feszültté, át- meg átjárta az egykor itt felhalmozott szövetbálák, végek, maradékanyagok kiszellózhetetlen illatából, a nedves fal és por szagából, emberi kipárolgásból elviselhetetlenné sűlyosodó hőség. A férfiak mozdulatlanná merevedve ültek. Az asszonyok néha-néha púderrel s egy-egy csepp kölnivízzel igyekeztek könrtyíteni magukon. De később ezzel is felhagytak. Orruk fénylett, hónaljuk átnedvesedett. Az eredendő kedélytelen, ideges várakozást, mely az egésznapos feszültségnek már csupán féregnyúlványa volt (körülbelül másfél órával ezelőtt valamennyien túljutottak az izgalom holtpontján), kívülről közönyösnek tűnő, de belül csaknem tébolyult ingerültség váltotta fel. Ez volt az a pillanat, amikor az izzadt, fáradt arcok mögött viharzó indulatokat, már nem a józan megfontolás, az önző érdek, a m^rlegretett értelem vagy akárcsak a közönyös célszerűség, hanem az ösztönök alján lapuló, kétségbeesett erófeszitéssel ébrentartott, s esztendők óta beidegzett önellenőrzés tartotta vissza a kitöréstől. folytatjuk PATACSI Cipó Szalon EURÓPAI IMPORT ^ GYÓGYBETÉTES NŐI és FÉRFICIPŐK [> 480 Bloor St. West Tel: 533-8122 MIÉRT SÜTNE OTTHON’ IGAZI FINOM SÜTEMÉNYEK, TORTÁK ESKÜVŐKRE - BARMICVÓKRA - PARTYKRA ROYAl PATISSCRIE & BAK «■ Tel.: 651-7689 732 St.Clair Ave., W. Tulajdonosok NAGY LÁSZLÓ és SZÉCSI KATÓ AKAR ÖN IS EGY JÓ HAJVÁGÁSI? BILL'S BARBER SHOP ME f’S HAIR STYLISTS Keresse fel LIGETI volt budapesti, Váci-utcai FÉRFI FODRÁSZT ahol I. osztályú volt budapesti két férfi fodrásznő is biztosítja a gyors kiszolgálást. NO/ HAJVÁGÁSOK • AIR CONDITION 559 ST. CLAIR AVE., W. * Telef.: 653 - 3779 CSÁRDA Étterem a torontói magyarok találkozóhelye. A legkitűnőbb magyar ételek és itatok kaphatók Naponta rántott borjúláb CIGÁNYZENE* HAZAI HANGULAT* FIGYELMES KISZOLGÁLÁS ÜNNEPSÉGRE KÜLÖN TEREM 720 Bay St. Toronto 597-0801 „Toronto legjobb magyar házikosztja -írja a Daily Star és a Globe and Mail II.\ JÓ HÁZIKOSZTOT AKAR ENNI . stauranl tOHT\HEHTAL 9» PÉNTEKEN: halászlé, tűróscsusza. SZOMBATON: sólet, töltött kacsa. VASÁRNAP: töltőit borjú, töltött csirke ESPRESSO Uj tulajdonos:Mr. és Mrs. CSESZKO 521 Bloor St.,W. Tel: 531-5872 és 531-0081 BA KELL MENNI IDŐSZAKOS ÉLETBIZTOSÍTÁS Hívja: A.S. Tatár biztosítót 535-7101 Életbiztosítás a mi specialitásunk 1961 óta Gerling Global Life 460 University Ave Toronto REAL ESTATE LIMITED 11319 DANFORTH AVE. TORONTO Ont. Tel: 461- 0901 Családi házak, Bangallowok, Öröklakások, bérházak, uzletházak és investment Propertik. Gulyas (Gr ossz) Mihály 1 volt nyíregyházi - budapesti ügyvédet Tel: 482-1840 chaiiesign Charles Sign & Display Studio Limited VILÁGÍTÓ CIMTÁBLÁK 103 Manville Road Scarborough 705, Ontario (416) 752-1590 Charles Knapp Az összes EURÓPAI háztartási és konyhafelszerelési cikkek beszerzési he-FORTUNE H O L S E W 4 R F. S IMPORTING CO., 388 SPADINA AVE., Telefon: 364 - 6999. TV - STEREO SZERVIZ . ELADAS Hívja Mr. TÓTH -ot — 15 éve — Torontóban 633 - 1332 MINDENFÉLE asztalos munkát házit és iparit vállalok- Kitchen cabinet, recreation room, bungaiowboz hozzáépítés. Telefonhívásra házhoz megy J. JERICSKA licenced asztalos-mester Tel: 494-4414 Dr.CRISTA FAB1NYI Mrs ONROT a legmodernebb hollywoodi KOZMETIKAI eljárásokat alkalmazza. TANÍTVÁNYOK szakszerű kiképzése. 716 PALMERSTON AVE. Telefon: LE 1 - 6318. M1GY1H GYÓGYSZERTÁR 378 Bloor Street West — Telefon: 923-4606 ^lek ^patika (ALLEN PHARMACY) GYORS, UDVARIAS, LELKIISMERETES. RECEPT SZOLGÁLAT GYÓGYSZERKÜLDÉS AZ ÓHAZÁBA! Nyakas Kati és Elek Zoltán gyógyszerészek Nyitva: hétköznapokon reggel 10-tŐl este 7-ig szombaton 10—tói délután 4-ig. Vasárnap és ünnepnapokon zárva. A LEGOLCSÓBB A ZSIDÓPIACON ZIMMERMAN - HARTMAN éleimiszerárúháza 210 ALGISTA AVE., (Baldwínnsl szemben) HÁZHOZSZÁLLÍTÁS. , Telefon: EM 3-8974 BUDAPEST MEAT MARKÉT TORONTO EGYIK LEGFORGALMASABB SZAKÜZLETE LEGVÁLASZTÉKOSABB * LEGFRISEBB * LEGOLCSÓBB Kényelmes parkolás az üzlet mögötti city parkolóhelyen, 200 kocsi férőhellyel. FIGYELMES KISZOLGÁLÁS Tulajdonos: VARGA GYULA TELEFONRENDELÉS — FREEZER-ORDER 517 BLOOR ST. W. TORONTO Tel: 531-5202 "6 nap nyitva” 410 Bloor St. W. 921-8644 Elisabeth Delicatessen & Meat Markét Toronto egyik LEGNAGYOBB magyar hentes és csemege üzlete.Ha jó, Ízletes magyar készítésű FELVÁGOTTAKAT és FRISSEN VÁGOTT HÚSOKAT szeretne fogyasztani.Keresse fel üzletünket, szeretettel várjuk' a BA LÉG A család Parkolás az üzlet mögött Kanada^területére C.O.D. szállítunk.
