Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-02-19 / 645. szám

1977. február 19. * MENORA 9. oldal BARZILAY ISTVÁN : SZAKADÉK öt zsidó fogolynak kellett meg­halnia ütése következményeként, amíg megtanulta, hogy ez nem mehet így tovább, mert végül őt magát is kiszelektálják. Az SS-legényeket szórakoztatta testi ereje, gyakran állítottak ki ellene akár öt foglyot is ökölviadalra. A foglyok kiéheztetett, hullásra ítélt nyo­morultak voltak, Vitold pedig telezabált, a fizikumára ügyelő kápó, s az SS-ek nagy vigadalmára végezni tu­dott öt, hat ellenféllel is. Egyszer, amikor az egyik el­lenfele agyrázkódást kapott és aztán a kórházból egye­nesen a gázkamrába vitték, Glocke őrmester figyel­meztette, hogy nem szabad céltalanul ölni, ragaszkodni kell csupán a kiszelektált foglyok meggyilkolásához. Nem kár ugyan az egészségesekért sem és persze senki sem vonja ilyesmiért felelősségre a táborparancsnokot, de ha ölni kell, akkor a kápó bízza ezt a műveletet a tá­bor illetékeseire... Azóta Vitold igyekezett jól célozni a lábával, az ök­lével és a bikacsökkel, amellyel hivatalát gyakorolta. S ha az SS-katonák a közelében voltak, pompásan tudta úgy kezelni az alárendeltjeit, hogy azok a testi fenyí­téstől ne rokkanjanak meg, s elvégezzék munkájukat. De ezek a hetek borzalmasak voltak; rettegett az aranyakért, amelyeket barakkjának padlója alá rejtett el, pontosan az ágy lába alatt, a fejénél. Félt a közeli költözködéstől; legjobb esetben elviszik innen más környezetbe. Hosszú táboréletét — életbenmaradását — a kápói pozíciója biztosította, anélkül olyan sorsa lesz, mint a többi haláraitéltnek. Ha elviszik innen, „állása” is megszűnik. A biztos bunker közelségének tudata, amely az elérhetetlenség nyomasztó érzésével párosult, valósággal dühöngővé tette s már puszta megjelenése rettegést ébresztett körülötte. A táborban a szerencse is a gonoszok mellé szegő­dik, így történt ez Vitold Blumenfelddel is. Néhány napja nem mozdult ki már akkor a táborból, az elvisel­hetetlen semmittevés fogolykinzó orgiáiban kellett részt­­vennie. Végre — kivonulhatott húsz munkással a vasút­állomásra. A rakodó heftlingek helyét drótkerítés vá­lasztotta el a rendezőállomás raktára mellett. Odatolat­ták a vagonokat, amelyekkel törődnie kellett. Német vasutas-katona és egy lengyel vasutas társaságában járta végig a vagonokat, hogy a mindegyikhez szüksé­ges munkás-létszámot megállapítsa. Keletről érkezett a hosszú szerelvény; nyitott vagonokon megrongált tan­kok, ágyúk és páncélkocsik hervadtak, a németek kö­zelgő végének boldog reményét keltve a foglyokban. Ezeket a vagonokat azonnal átirányították a javító­műhely iparvágányára. A vegyesrakományú vagonokból ki kellett rakni a különböző rendeltetésű ládákat. Ami­kor kinyílt az egyik vagon és Vitold fellépett rá, szinte felkiáltott a meglepetéstől. Első pillantása hatalmas lá­dára esett, amelyen a következő feliratot olvasta: Leutnant-General Konrad Johann von Hohenbergen, Befehlshaber der 113 Infanterie Division der Wehrmacht. Némán hallgatta az utasításokat, szólalni sem mert, ne­hogy megérezzék izgalmát hangja remegéséből. Az öreg gróf... itt van valahol a közelben ? ... — Kirakni a zsákokat és a sátorokat... hangzott a parancs — a tisztiládák tovább mennek a műhely­táborba ... Johann gróf itt van ? ... a műhelytáborban ? Vitold szíve hallhatóan zakatolt. Hol az ördögben csavarog ilyenkor Brunnenmacher? Nem kellett sokáig várnia. Megpillantotta az öreg katonát, amint a műhelytáborba irányított szerelvény mellett harmadmagával ácsorgott. Miközben a darut hozták, amellyel a nehéz szállítmányt kiemelték a va­gonokból, igyekezett jelt továbbítani neki, hogy beszélni akar vele. Aztán várt rá, nyugalmat erőltetve magára. Brunnenmacher felugrott a szerelvényre, amelyet egyik vágányról a másikra manővriroztak; közeledett hozzá és mindjárt távolodott is tőle; őrjítő idegháború volt, s az ebédszünetig tartott. Vitold megint egy vagonban ült, elbújva a többi fogolytól, még az SS-ektől is, ne lás­sák milyen nagy darab szalonnából szeletel a komisz­kenyérhez. Brunnenmacher odasomfordált a vagonajtó elé. — A kulacsomban van egy kevés sligovic, itt hagyom magának, én hű maradok a hazai sörhöz — mondta a katona. Vitold invitálta a vagonba, Brunnenmacher megvárta az alkalmas pillanatot, amikor ez nem tűnt fel túlságosan a környezetének. — Láttam itt gróf Konrad Johann von Hohenbergen tábornok ládáit — mondta izgatottan. — Persze, ő az új parancsnokunk, már húsz napja itt van. Elegáns öregúr s szereti a kövérkés, fiatal ka­tonákat. Vitold mosolygott. Persze, hogy szereti. Ki ismerné nálánál jobban Hohenbergen grófnak ezt a gyengéjét, a Blumenfeld birtok egyik legénye is a kedvencei közé tartozott valaha. — Azért nem veti meg a csinos asszonyokat sem — jegyezte meg miután húzott egyet a sligovicból — so­káig udvarolt a nagynénémnek. Szomszédok voltunk. Az apám tiszttársa volt az első világháborúban. Gróf von Hohenbergen aktív ezredes, az apám tartalékos őr­nagy ... amig aztán elválasztotta a két birtokot a ver­­saillesi határ. De az öregek azután is barátok marad­tak, állandó határátlépési engedéllyel látogatták egy­mást ... Apám, Eugen Blumenfeld, egyszer megmen­tette az életét a fronton ... — S most, hol a maga apja? — kérdezte Brunnen­­macher kis tisztelettel. Hiszen látszott ezen a kápón, hogy jobb ember lehetett valaha. — Főbelőtte magát, amikor a németek bejöttek és a lengyelek nem hívták be... Nem akaródzott nekik ilyen magasrangú zsidó tisztet mozgósítani... mert közben az öregemet alezredessé léptették elő, mint tartalékost. Büszke ember volt. Németnek tartotta magát s nem akart gettóba menni. Régi mese ez, ma már nem is ér­dekes. — Az a fontos, Brunnenmacher úr, hogy gróf Ho­henbergen tábornok engem születésem óta ismer... s hozott nekem apró ajándékokat is ... van egy ikertest­vére, Kari Heinz gróf... aki a birtokot vezette, ő pedig katona lett, így szokás ez junker-családoknál. Heinz grófnak két fia van, az egyik Kari Fritz, a másik a nagybátyjáról kapta a nevét, Konrad Johann Junior ... együtt játszottam velük a birtok parkjában ... amig ... Brunnenmacher úr, meg kell tennie nekem, hogy eljut­tatja levelemet a tábornokhoz. A kérés elképesztően merész volt. Brunnenmachert hadbíróság és halálos ítélet fenyegette érte. De Vitek mégis természetesnek tartotta, hogy a katona teljesí­teni fogja. S nem is csalódott, mert Brunnenmacher csak rövid ideig gondolkozott. — Postára nem adhatom — elmélkedett —, legfel­jebb bedobhatom a parancsnoki lakás levelesládájába S ha kiderül majd, hogy maga levelet juttatott ki Maj­­danekből, magát fogják elgázosítani érte. * Von Hohenbergen tábornok már kivülről tudta a Blumenfeld-gyerek levelét. Szabályos írás, de dülöngélő betűkkel, sebtében összetákolt mondatokból. „Itt vagyok Majdanekben idestova két éve és joggal hihetem, hogy az életem veszélyben forog. Ha elköltöz­tetik a tábort, ami már részben folyamatban van, egyet­len tarkólövéssel .fognak megszabadulni tőlem. Ezzel megfenyegettek már. Kegyelmes uramnak talán módja van áthelyeztetni engem a műhely-táborba, az ön fel­ügyelete alá. Kegyeskedjék apámra gondolni... Én jó erőben vagyok, bármilyen munkát el tudok végezni, ön­ben van az egyetlen reményem. Táborszámom 4631, első mező. Ne tessék kutatni, hogyan jutott el önhöz a le­velem, ártatlant kevernék bajba vele. Én megkockáztat­tam, mert nincs más választásom. Az életemért könyör­­gök önnek. Vitold Blumenfeld, fia Eugen Blumenfeld­­nek, az Ön egykori szomszédjának és tiszttársának”. Egy percig sem kételkedett benne, hogy a levelet X fiatal Blumenfeld írta. Az nem érdekelte, hogyan került a levél a postaládájába. Eugen nagyon büszke volt erre a fiúra, pontos mása volt az apjának, magas, izmos, jó lovas és céllövő. Konrad Johann gróf most maga elé képzelte a fiatalembert, talán 1935-ben látta utoljára, tizenhét éves lehetett. Az volt az utolsó alkalom, hogy ellátogatott a Blumenfeld családhoz, később már nem tehette kockázat nélkül. Eugen biztonságban érezte ma­gát, mert a birtoka Lengyelországba került, s lám még­sem menekülhetett a tragikus sors elől. Eugen főbelőtte magát, a családja szétszóródott, s-fia itt sínylődik a lublini táborban. Hohenbergen tábornok még sosem volt megsemmisítő táborban, nem is volt kiváncsi a halál­gyár intézményére. De el tudta képzelni, milyen lehet. Gőgös arisztokrata volt Hohenbergen grófja, Hitler uralmát szükséges rossznak tartotta; az ostoba antant­­hatalmak bűnének tudta be, hogy ez az őrült zseni, ez a tudatlan álpróféta a kancellári székbe ülhetett. Tar­totta a három lépés távolságot a kormányzattól s ezt azért is megtehette, mert aktív tábornok létére nem is volt módja kapcsolatba kerülni vele. Az ő fölöttes ható­sága a Wehrmacht vezérkara volt, s az nem is volt ér­dekes ebből a szempontból, hogy a hadseregnek is a Führer a főparancsnoka. Hadosztály-parancsnok volt, nem több, nem is akart feljebb kerülni a jelenlegi rend­szerben. A háború végére várt. Lehet az diadalmas, amint a Führer hirdeti, s amiben ő maga is reményke­dik, mert a világ legjobb hadseregének még ilyen gyarló vezetés mellett is győznie kell. De Hohenbergen tábor­noknak volt gyakorlata az elvesztett háború terén is, 1918 után sem változott semmi az ő egyéni szempont­jából; hazautazott az ősi birtokra, amely a család létét megnyugtatóan biztosította; ha nyugdíjba vonul, ugyan­ez a birtok teszi majd széppé és békéssé az öregségét. Győzelem, vagy veszteség, — Hohenbergen gróf bizton­ságban érezte magát. Nem tartotta hazafiatlanságnak azt, hogy a vereség lehetőségét is mérlegelte. Katonának számolnia kell a vereséggel is, csak őrült dilettánsok biztosak a győze­lemben. A háborúban két fél küzd egymással szemben. S Németország ellenségei erősek, Hohenbergen tábor­nok ezt jobban tudta, mint Hitler fiatal SS-tábornokai, mert ő bejárta a nagyvilágot; tudja mire képes Anglia, s milyen kiapadhatatlan erőt rejteget magában az Egye­sült Államok. S nem hitt abban, hogy az oroszok és a nyugati szövetségesek képtelenek ugyanolyan erőfeszí­tésre, mint a németek. Az ő hadosztályát is szétszórták a keleti fronton, — papíron maradt meg csupán. De mint jó német hazafi, híven teljesítette köteles­ségét. Most is tudta, mit várnak tőle, a nyugdijhatár küszöbén, amikor idehelyezték, egy nagy műhelytábor élére. Fontos üzem ez és a sztálingrádi kudarc után szá­molni lehet további visszavonulásokkal, s akkor ezeket az értékes gépeket is haza kell vinni, sértetlenül, hiány­talanul. S amig ez be nem következik, fokozni kell a munkát, újjá varázsolni sérült, vagy kikopott felszere­léseket, mert ez a rettenetesen hosszú háború vagyono­kat emészt. Takarékoskodni kell. Három hét alatt kita­nulta ezt a mesterséget is és szigorú egyéniségének nyo­mát máris meglátni a műhelyek munkájában. A Blumenfeld-fiú idekerülhet. Persze, hogy idejöhet. Hohenbergen tábornoknak teljhatalma van munkaerőket kiigényelni mindenünnen, akár a fogolytáborból, akár munkatáborból, ahogyan ezeket a szörnyű intézménye­ket nevezik. Csakhogy óvatosan kellett eljárni; nem ír­hat át egyenesen, hogy küldjék át neki Vitold Blumen­feld „zsidót”. A Gestapo hamar kinyomozná, hogy mi­ért éppen őt kéri, s a junker-tábornokok nem tartoznak a rendszer kedvencei közé. Huszonöt munkást kell ki­kérnie .,. s ezek között lesz a Vitek gyerek. Wessely SS Stabs-Schaarführer kitűnő végrehajtó kö­zegnek bizonyult. Bajorországi, világosbőrű, keménykö­tésű legény, Hohenbergen tábornok szerette az ilyen fiú­kat. Szerelmi életének skálája két oktávú volt, nők és férfiak is belefértek. Gáláns ifjúkorában híres szépségű nők is szerepeltek benne, de a katonaélet korlátlan le­hetőségei is rendelkezésére álltak a szerelmi. hangsor olyan oktávjain, amelyeket az egyneműségre beállított férfiak, szerinte ostoba módra, nem használtak ki. . S minthogy kétirányú érdeklődése köztudott volt katonai körökben, s azt is mindenki természetesnek tartotta, hogy Hohenbergen gróf bőségesen jutalmazza az effajta szolgálatokat, jelentkező is akadt mindig. Wessely al­hadnagyot sem kellett „meghódítani”. Szégyentelen férfi-prostituált volt, aki megszabott tarifa ellenében állott a nála nagyobb jövedelmű, magasrangú tisztek rendelkezésére. így került el Hohenbergen tábornok tisztilakásába >s. — Nos, mein Lieber, — mondotta neki — megismét­lem a kérdést. Mennyibe fog kerülni nekem, ha a hu­szonöt kiigényelt zsidó közé beosztod Vitold Blumen­­feldet is? Wessely alhadnagynak azért kellett megismételnie ezt a követelést, mert az első alkalommal lehetetlenség­nek minősítette. — Vitek a legjobb kápó... — mondta csodálkozva —, a táborparancsnokság nem fogja megengedni. — Nekem is szükségem van egy jó kápóra a 25 zsidó mellé. Mondjuk 24 zsidó plusz a kápó és az legyen Vi­tek Blumenfeld. Ezért fizetek, nem a másik huszon­négyért. Engem nem érdekel, hogy azok kicsodák. De ragaszkodom a Blumenfeld gyerekhez. Azért kérdem tő­led: mennyibe fog kerülni nekem, ha a huszonöt kiigé­nyelt zsidó közé beosztod Vitold Blumenfeldet. Stabs-Schaarführer SS Wessely elgondolkozott. Vég­eredményben miért ne tehetné meg. Ha hozzáérkezik a parancs, hogy huszonöt foglyot át kell küldeni a műhely­táborba, miért ne dughatná közéjük Viteket is? Jó pénzért megteheti. Legfeljebb Glocke őrmester düh­rohamot kap. — A kiigénylés már megtörtént? kérdezte. — A foglyoknak hétfőn meg kell kezdeniök a mun­kát nálam. Ezt már tudomásul vette a táborparancsnok­tól kezdve mindenki. A lublini katonai parancsnokság is és a Gestapo is. A te dolgod, mein Lieber, hogy a hu­szonöt között legyen a Blumenfeld fiú. Te nem tudod, hogy miért kérem, nem tudod, hogy egyáltalában Ké­rem. Aszerint szabod meg az árat, hogy mi a kocká­zatod. Hohenbergen gróf lassan sétált fel és alá a szobában és úgy ejtette ki a katonás szavakat. Magas ember volt, jóvágású katonatiszt. Nehezen őszülő szőke haját elfa­­kította az öregség, de nem fehérítette meg teljesen; nagy kopaszság virított a feje közepén. Nyakában zsi­nór lógot, azon monokli. Széles, naptól vörösre sült ar­cán nagy szeplők is jelentkeztek, kemény nézésű kék szeme átható szigorral tudott nézni, Wesselynek az volt az érzése, hogy örökké vigyázzállásban kellene beszél­nie e parancsoló szemek tulajdonosával. A tábornok mindig rövid pipát tartott fogai között, még ha nem is volt benne dohány, de úri ember módjára ujjai közé vette, ha beszélt valakivel. A merev formákat tartó arisztokratával szemben Wessely feszélyezve érezte ma­gát. „Imponáló öregúr” — ismerte el magában. — „S nagy gavallér”. — Az apámnak borbélyműhelye van München mel­lett ... Megnevezte a faluját, a tábornok bólintott, persze, arra is járt. — Én is a borbélymesterséget tanultam otthon... Ha leszerelés után lenne pénzem ... nyithatnék egy mű­helyt valahol... az egyik bajor tó mentén fürdővendé­geknek ... női szalont is ... — Nos, mennyibe kerülhet egy ilyen műhely? — kérdezte Hohenbergen grófja. Wessely a szükséges összeg kétszeresét mondta. A tábornoknak szempillája sem rebbent. „Nem is drága Eugen fiának életéért” — gondolta. Csak borbélyműhe­lyért sok. Szemtelen árat tud kérni egy ilyen SS-borbély­­legény. Vajon biztonságban lehet-e a vendége, akinek a nyakán matat majd borotvájával? Ez a gondolat át­suhant rajta és mosolyt csalt az arcára. — Megkapod a pénzt — mondta, miközben kivette a pipát a szájából. — Persze előbb a fiúnak itt kell len­nie a táborban. Addig leelőlegezem az árut. Hohenbergen tábornok jó érzéssel nevetett. Megvette Eugen barátjának a fiát. Igazán örülni csak akkor fog, ha majd maga előtt látja. Visszafizetheti Eugennek, hogy a vállán cipelte a kötözőhelyre, amikor a gránátszilánk a két bordája közé fúródott. Derék fiú volt Eugen, kár hogy zsidó ... S a húga ... Karoline ... no, igen, a kar­csú Karoline, akinek a szépet tette... Amikor csak át kellett lovagolnia az egykori atyai birtokon ... amely­nek keleti részét Eugen Blumenfeld apja vásárolta meg Konrad Johann gróf atyjától... s ott volt a levegős, modern Blumenfeld-ház előtt. Ott süttette magát a na­pon a környék szépsége, Karoline... Nos, megéri ez a kis összeg a Blumenfeld-fiút... S Wessely alhadnagy már el is mehet.., Csak megbeszélte vele, mikor jöj­jön megint, hogy szerelmi szolgálatait igénybe vegye . .. Hohenbergen grófja a szeme közé csiptette a monokli­ját és belelapozott előjegyzési naptárába. Amíg a tiszti étkezőbe sétált, ahol mindig megjelent ebédnél, vagy vacsoránál, minduntalan Karoline járt az eszében. A frontélet ridegsége és szerelmi életének egy­hangúsága gyakran idézte fel emlékezetében ifjúságá­nak szép éveit; s emlékei közé mindig befurakodott az elegáns szállodai szobák képe, a széles ágyakkal, ame­lyekben jószagú nők hevertek. Karolinet nem illeszt­hette be ebbe a képbe, mert a csinos Blumenfeld-lánv tréfálkozásnak vette a közeledését. Igaz, nagy volt a korkülönbség, tizenhét-tizennyolc év. Karoline hálószo­bájába csak a templomon keresztül vezethetett volna Hohenbergen grófjának útja, ő pedig csökönyös agg­legény maradt. Karóiméból a karcsú derék látványa ma­radt meg, a fínomvonalú bricsesznadrágja, meg a fé­nyes lakkcsizmája; s pikáns arca, amelyből sokan a majdani nagyvonalú kokott kvalitásait jövendölték. Pe­dig nem az lett, hanem egy orvos felesége, a neve el­mosódott az emlékezetében, csak úgy rémlik, mintha valamelyik zeneszerzőével volna azonos. Strauss? Bruck­­ner? Vagy talán dr. Mahler? Régi dolgok ezek, mikor is volt az esküvője? Talán 1925-ben... Hohenbergen grófja külföldön tartózkodott akkor, küldetésben a had­ügyminisztérium megbízásából, a Weimari időkben, ami­kor Németország a nemzetközi együttműködés útját jár­ta még... Nos, elmúlt, bizonyára Karoline sincs már többé, kár volt érte... Ennek a Blumenfeld-fiúnak a felbukkanása úgy idézte fel Karoline képét, mint rit­kán hallott Bach-dallamot egy kecses templomtorony látványa. ¥■ Vitold nem tudta, mi történt levelével. Ismét mun­­kátlanul töltötte a napokat, néha ételhordó-kommandót vezetett a központi konyhától távoli tábor-részlegekbe, olykor a női táborba is, ahol éhesen kutatott a szeme Patyolat után. „Meg akarlak menteni magamnak” ... Nézni szerette volna a szemét, a felfelé tartott formás orrát, harmatosán fiatal bőrét... Hány éves lehet, meg sem kérdezte tőle. Nem több tizenhatnál... S vastag szőke hajfonatot lát ide-oda lebegni, amint ártatlanul lépegetett a táboriroda felé. Folytatjuk... EGÉSZ ONTARIOBAN A LEGNAGYOBB VÁLASZTÉK sportfelszerelések KERÉKPÁROK 1169 BLOOR St., W. LE 6-9718 PANNÓNIA DELICATESSEN 557 St.Clair W. 651-3318 MAGYAR CSEMEGÉS A ST. CLAIR- VAUGHAN RD. KÖRNYÉKEN NE MULASSZA EL MEGTEKINTENI megnyílt ói üzletünk az 532Eglinton Ave. alatt 488-5092 MINDKÉT ÜZLETÜNKBEN; IMPORTÁLT EURÓPAI ótelkűlönlegességek meleg és hideg büfé, finom saláták, szendvicsek helybeli fogyasztásra és elvitelre. Szemeskávé - sütemények - fagylalt - szalámik - felvágottak Tulajdonos a DEUTSCH HÁZASPÁR \ fw & Pest' hangulatért érdemes a ^ cWlenű $4.99 Csirkepőrkölt Rántott hal Sertéspörkölt Töltött káposzta Sertéskaraj levessel salátával és kávéval ■ Minden nap-Rántott borjúláb, halászlé töltött borjú és kacsa és sok más finom étel BINING ROOMBA MENNI / Tánczene minden este, vasárnap is a BALOGH-DUÓ-val (Balogh Jenő zongoraművész és dobosa) Békebeli pesti hangulat, régi és új slágerek NYITVA VAGYUNK MINDEN NAP! 200 BLOOR STREET, WEST Asztalfoglalás 923 6599 Mindenkit szeretettel vár Ladányi Artur és családja Parkoláshoz beiára* a Bedford Roadról i, City Parking) A LEGOLCSÓBB A ZSIDOPIACON ZIMMERMAN » HARTMAN élelmiszerárúháza 210 AUGUSTA AVE.. (Baldwíiuul szemben) HÁZHOZSZÁLLÍTÁS. . Telefon: EM 3-8974 $7? Gesztenye Cukrászda e$ dei icatessen i, de a régi finomságú süteményekkel. Szeretettel várja régi és új vevőit : KEMÉNY IDA tulajdonos. 1394 Eglinton Avenue West TELEFON: 782-1598 y Ha minőséget, igazi magyaros ízű hentesárut £ akar vásárolni, keresse fel Tüske Meat & Delicatessen-t TULAJDONOS: KOCSIS SÁNDOR Toronto egyik legforgalmasabb hentesüzletét Parkolás az üzlet mögött 566 Bloor St. W. • 533-3453

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents