Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-05-21 / 658. szám

14.oldal MENORA * 1977. május i 1. LADY CHURCHILL GONDJAI Az angol sajtó egy része nagy megbotránkozással írt arról, hogy Winston Churchill özvegye kény­telen férjének két festményét eladni, mert pillanatnyi anyagi viszonyai nem engedik meg eddi­gi életmódja folytatását. Az öreg hölgy, aki néhány hét múlva lesz 92 éves, és ma is abban a Hyde parkra néző lakásban él, amely­ben férje utolsó éveit töltötte, egy­általán nem fogja fel tragikusan a dolgot. Ügy nyilatkozott: a ké­pekből befolyó összeg bizonyára elegendő lesz számára. Természe­tesen nem arról van szó, hogy Lady Churchillnek nyomorognia kellene. Az erőteljes angol inflá­ció következtében fix jövedelmei azonban nem teszik számára le­hetővé szokott életmódja folytatá­sát. Az angol lapok (természete­sen elsősorban a konzervatívok) kultúrbotránynak nevezik , azt, hogy „Anglia megmentőjének” öz­vegye, abban a koriban, amikor mások már alig tudják elhagyni karosszéküket, arra kényszerül, hogy eladja férje képeit. Különö­sen, miután közismert dolog, hogy Lady Churchill milyen ideálisnak mondható házaséletet élt férjével. A Marlborough-klán dúskált túlságosan a földi javak­ban. TaJálkozásuk „szerelem volt az első látásra”, és az is maradt életük végéig. 1908-ban házasod­tak össze, 56 évet töltöttek együtt példás, boldog házasságban. Chur­chill ifjúságáról könyvében (My Early Life) azt írja, hogy egészen fiatal korában két olyan nő volt, akiken szeretettel csüngött, az egyik az édesanyja, a másik pedig a da­dája. Nem vitás, hogy a harmadik „Clemmie” volt, ahogyan feleségét becézte. Egyetlen alkalommal sem mulasztotta el i kimutatni, hogy mennyire szereti, és milyen fontos számára ez az asszony. Röviddel halála előtt egy, a Sun című lap­ban megjelent nyilatkozatában azt mondta: „1908 szeptemberében nő-Churchill özvegye korához ké­pest nagyon friss. Mindössze lá­tása gyengült meg némileg, de nemrég is megjelent még unokája karján a Westminster Abbeyban azon a gyászistentiszteleten, me­lyet a nemrég elhunyt Anthony Éden emlékére tartottak, aki fér­jének egyik legjobb barátja és po­litikai munkatársa volt. Winston Churchill, a nyolcadik Marlborough herceg harmadszü­lött fiának, Lord Randolph Chur­chillnek volt a gyermeke, és ez­előtt 103 évvel jött a világra. A Marlborough-k, ha nem is Anglia legrégibb, de leggazdagabb főran­gú családjai közé tartoznak, de a hitbizományi rendszer alapján a vagyon zömét csak az elsőszülött fiú örökli. Így már Churchill apja sem szá­mított az akkori angol társadalmi viszonyok között vagyonos ember­nek. Felesége, az amerikai Jenny Jerome azonban gazdag volt (apja a New York Times kiadója, s le­het, hogy Churchill anyai nagy­apjától örökölte írói készségét). A hatalmas Marlborough-vagyon százegynéhány év alatt azért szin­tén megkopott. Például: a fejedel­mi blenheimi kastély (ahol Chur­chill is született, s amelynek mé­retei vetekedtek a Buckingham­­palotáéval) fenntartása óriási ösz­­szegeket emésztett fel. így érthető, hogy Randolph egy gazdag házassággal kívánta pótol­ni azt, ami pótolandó volt. Ami­kor közölte apjával, hogy felesé-A CHURCHILL-HÁZASPÁR SZOBRA, OSCAR NEMON ALKOTÁSA gül kívánja venni az amerikai Jenny Jerome-ot, az éktelen dühre fakadt, és eleinte hallani sem akart a házasságról. Később azon­ban győzött a józan ész, és fia óhajába azzal a feltétellel egye­zett bele, hogy Randolph előbb választassa meg magát képviselő­nek. Miután ez megtörtént, létre­jöhetett a házasság. Jenny Jerome, bár jómódú volt, de nem volt amerikai értelemben „igazi” mil­liomos. Hozományát százezer dol­lárra becsülték, ami akkor kétség­telenül igen nagy pénz volt, de messze elmaradt az „elsővonal­beli” milliomos amerikai lányok hozományától. Egy jó házasság Érdekes egyébként, hogy a Marlborough hercegek egyenes ágon tulajdonképpen az első her­ceggel kihaltak. A vagyon, a par­lament külön engedélyével a her­ceg leányára, Henriettára szállt, aki unokaöccséhez, Charles Spen­­cerhez’ ment feleségül, és így lett a Marlborough hercegek családi ne­ve azóta Spencer Churchill. Maga Winston Churchill tehát az angol és különösen a múlt szá­zad végi angol fogalmak szerint nem volt gazdag ember — ami azonban nem jelentette azt, hogy szegény lett volna. A blenheimi pompában csak mint vendég je­lent meg, de vidéki kúriáját, ChartwelTt már maga építette fel. Ide szokott járni pihenni és fes­­tegetni, s nénidig volt megfelelő londoni városi lakása is. Tagad­hatatlan tény azonban, hogy már miniszterelnöksége előtt is (ha el­tekintünk a képviselői fizetésétől és az időnként viselt miniszteri ál­lása után járó jövedelemtől) fő jövedelmi forrása írói tevékeny­­rége volt. Churchill kitűnő tollú publicista volt, s ezért az sem túlzás, hogy irodalmi Nobel-díjat kapott. Nemcsak cikkei, hanem különböző könyvei is, melyek szé­les skálát ölelnek fel (detektívre­­génytől egészen a komoly törté­nelmi munkákig), igen sikeresek voltak, és komoly jövedelmet je­lentettek számára. Churchill már érett férfiként, 34 éves korában ismerkedett meg Clementine Hozier-val, akinek az apja hivatásos katona volt, nagy­apja pedig Lord Airlie. Felesége sem volt vagyontalan, de nem sültem, és azóta boldogan éltem. Clemmie sohasem zsörtölődött, nem kötekedett, nem követelőzött, de ha mondott valamit, Winston hallgatott rá.” Politikai szempontból is ideális segítőtársa volt férjének. Arra tö­rekedett, hogy Churchillnek kelle­mes otthona legyen, hogy elége­dett legyen és feleslegesen semmi ne izgassa. Amikor Winstonnak idősebb korában nehezére esett, hogy gyakrabban látogassa meg választókerületét, „Clemmie” ezt is vállalta, sőt egy ízben beszédet is mondott helyette. Gyermekeikkel csak részben volt sikerük. A legidősebb lány, Diana 1909-ben született. Kétszer volt férjnél, és mindkét házassága válással végződött. (Egyik férje Duncan Sandys volt, aki az angol politika csodagyermekének számí­tott, és különböző magas politikai tisztségeket is betöltött.) Diana 1963-ban halt meg. Az orvosi vizs­gálat minden kétséget kizáróan megállapította, hogy öngyilkos lett, túl nagy adag altatót vett be. A második lánnyal, Sarah-val volt a legtöbb baj. Háromszor ment férjhez. Egyszer elvált, má­sik két férje meghalt. Mindezt in­kább szerencsétlenségnek lehetne mondani — de Sarah körül ren­geteg botrány is dúlt Örökölte apja heves vérmérsékletét és alko­­holszeretetét. (Hitler rágalmazott, aimikor Churchill! „részegesnek” nevezte. Bár Winston Churchill valóban 1—2 üveg whiskyt ivott meg naponta, de bírta az italt és sohasem volt részeg.) Sarah, saj­nos, alkoholista lett. Ennek követ­keztében állandóan botrányokba keveredett. Az USA-ban botrány­okozás miatt el is ítélték. Színész­nőként is próbálkozott, de sikerte­lenül. A harmadik lány, Mary, aki a háború alatt apja közvetlen mun­katársa volt, anyja szelíd termé­szetét örökölte és boldog házas­ságban él. A negyedik leány már hároméves korában meghalt. Churchill egyetlen fia, Randolph 1911-ben született; szeretett vol­na, de nem tudott politikai kar­riert befutni. A háború alatt apja egy ízben őt küldte Titóhoz össze­kötő gyanánt. Gyengébb szinten örökölte apja írói készségét, és publicistaként voltak sikerei. Szív­bajos volt, és alig valamivel élte túl apját. Az ő fia, Winston, ma konzervatív párti képviselő. Sőt Churchill özvegyének dédunókája is van, mert Randolph Churchill személyében Winston Il.-nek is van már fia. A Churchill után maradt kész­pénzvagyon 266 000 font volt. Szép összeg, de egyáltalán nem sok, ha arra gondolunk, hogy Churchill emlékirataival és azoknak külön­böző nyelveken való kiadásával és folyóiratokban való közlésével kö­zel egymillió fontot keresett. A Nobel-díj több mint százezer dol­lárját is ide számíthatjuk. Az öröklés tárgyát képező összegből 157 000 fontot kellett kifizetni örö­kösödési adó címén. Az özvegy így kereken 50 000 fontot örökölt, míg a fennmaradó összeg egyenlő részben oszlott meg az akkor még életben levő Randolph, valamint Sarah és Mary között. A legna­gyobb baj azonban az, hogy Chur­chill özvegyének nincs nyugdíja, csak annyi, amennyit minden an­gol állampolgár kap: havi 15 font 30 cent. T örvény buktatók Az angol törvények ugyanis nem biztosítottak nyugdíjat a volt mi­niszterelnökök özvegyének. Ponto­sabban: 1972-ben megszavaztak egy ilyen értelmű törvényt, de ennek nincsen visszaható ereje. Nem az első eset, hogy Lady Churchill készpénz hiányá­ban eladogat értékeiből. Az angol közvélemény azonban csak most értesült erről, ezért sokfelől el­hangzik az a követelés, hogy a kormány vegye kezébe a dolgok rendezését, és tegyék lehetővé azt, hogy az öreg hölgy utolsó éveit gondtalanul tölthesse. Az egykori miniszterelnök egykori hívei, kor­­társai szégyenteljesnek érzik ezt a helyzetet. A törekvés most az, hogy megfelelő mecénást találja­nak, aki megveszi az árverésre bocsátott képeket, s aztán egy ké­sőbbi időpontban visszaszármaz­tatja azokat a családnak. Chur­chill több volt mint amatőr festő, ez a szakemberek egyöntetű vé­leménye, főleg tájképei voltak hangulatosak, de ettől függetlenül is képei olyan unikumok, melyek gazdag gyűjtők számára értéket jelenthetnek. Éppen, ezért remélik a hagyománytisztelő britek, hogy valamilyen formában megoldást találnak majd Churchill özvegyé­nek anyagi problémáira. WESSELÉNYI MIKLÓS Az NSZK-ban, Ausztriában, Hollandiában és Svájcban egy­re nagyabb méretű kampány bontakozik ki: „Miért ne nya­raljunk az idén Itáliában?” címmel. Az újságokban, de te­levízióban is megjelenő figyel­meztetések általában hét fő­okot sorolnak fel, mely távol PANORÁMA kell hogy tartsa a turistáikat Itália szépségeitől: a rohamos inflációt, a rendkívül bizony­talan közbiztonsági helyzetet, a felderítetlen, megtorlatlan autólopások nagy számát, a szinte állandó sztrájkokat, a környezetszennyezettség ma­gas mértékét, a sevesói és más méregkatasztrófák kö­vetkezményei iránti teljes PANNÓNIA DELICATESSEN 557 St.Clair W. 651-3318 MAGYAR CSEMEGÉS A ST. CLAIR-VAUGHAN RD. KÖRNYÉKÉN NE MULASSZA EL MEGTEKINTENI MEGNYÍLT ÓI ÜZLET] az 532Eglinton Ave. alatt 488-5092 MINDKÉT ÜZLETÜNKBEN; IMPORTÁLT EURÓPAI ételkülőnlegességek meleg és hideg büfé', finom saláták, szendvicsek helybeli fogyasztásra és elvitelre. Szemeskává - sütemények - fagylalt - szalámik - felvágottak Tulajdonos a DEUTSCH HÁZASPÁR közömbösséget, és a szol­gáltatások rohamosan romló minőségét. Érdekes, hogy a la­pokban, tv-kben, rádiókban el­hangzó, megjelenő fényképek­re, cikkekre, az olasz illetéke­sek eddig nem reagáltak. * Viaszóra — ez az új divat Svájcban. Az olcsó szerkezettel ellátott, kör, illetve négyzet alakú órák súlya két és fél, három kiló, és régi népszerű falióra típusok formájára és mintájára készítik őket. A gyártók kétéves garanciát nyújtanak a viaszból készített szerkezetre — egyetlen kikötés mellett: az órákat 65 Celsius foknál nagyobb hő nem érheti. Ekkor ugyanis a viasz olvadni kezd és az órának vége .. . Hat nyugatnémet városban harmincöt színészt alkalmaz­tak a — középiskolákban. Egyelőre két és fél évre. A szí­nészek feladata, hogy feléb­resszék a tanulókban az alkotó munka iránti érdeklődést és kialakítsák bennük a jó sze­repléshez szükséges tulajdon­ságokat. A kijelölt művészek hathónapos pedagógiai tanfo­lyamon vettek részt, majd két hónapig az iskolák tanári ka­rával ismerkedtek, mielőtt munkába álltak volna. A kí­sérlettől azt várják, hogy új tehetségek felbukkanását segí­ti majd elő, továbbá jelentősen megjavítja majd a kísérletre kijelölt iskolák növendékeinek magatartását nagy nyilvános­ság előtt. Furcsa kiadvány jelent meg London­ban. Címe: „őfelsége a királynő, kalap­ban”. A fotóalbum háromszáz művészfo­tót tartalmaz, mely mind kalapban ábrá­zolja II. Erzsébetet. Egy holland cég olyan hűtőszekrényí. hozott forgalomba, mely annak, aki este tíz óra után nyitja ki ajtaját, vaskos go­rombaságot mond, nemes figyelmeztető célzattal. Lefordítva körülbelül így hang­zik: „Nem kotródsz innen, te falánk ka­ja-zsák”. Ha valaki hajlandó eltűrni a sértést — éjfélkor is megvacsorázhat. >jc Kirk Douglas, a kedvelt amerikai filmszínész egyik szenvedélye a vasútmodellezés. Legutóbb egy nagy amerikai vasútmodellversenyen első dí­jat nyert egyik munkájával, mely a Pa­cific Railway első mozdonyát ábrázolta. A működőképes modellt 10 000 dollárért akarták megvásárolni — de nem volt el­adó. A verseny után bekerült Douglas öt­venkét többi mozdonya mellé. * Búcsú negyvenkilenc év után. Jen Jensen dán építési vállalkozó és fivére 1928-ban vásárolt egy Ford-kocsit, mely idén áprilisig hűen szolgálta őket. A fi­véreknek azonban most meg kell vál­niuk kocsijuktól; a ikílencvenhat éves Jen Jensennek és két évvel idősebb fivé­rének ugyanis nem engedélyezték a ha­tóságok, hogy a jövőben a volán mögé üljenek. Látásúik és hallásuk annyira megromlott — állítják a szakemberek —, hogy nem alkalmasak többé az autóve­zetésre. A két fivér megsiratta az autót: „A legjobb barátaink egyike volt.” Nem is adják el az öreg jószágot, hanem a ga­rázsban őrzik tovább. Sőt, lakhelyük, egy sziget elöljárójához is elmentek és felvetették vele végrendeletükbe: az öreg Ford vigye majd koporsójukat a teme­tőbe. finom... ? Egy Ids cigaretta valód' Ha az 1932-es évforduló való­ban a századik volt, akkor a cigaretta az idén 145 éves. De lehet, hogy megvan már 170 is. Vagy még több? A nőneműek életkora fölöttébb Márpedig a cigaretta szót a ne­mek közt szigorú rendet tartó francia vagy német nyelv a nő­neműek közé sorolta. Az 1870-es ■ években kibocsátott legelső ma­gyar cigaretták egyike-másika is nőies neve kapott: Hölgy, La Fleur, La Favorité. A nők hajlottak a csábításra. A könnyű füst bizsergető varázsát fo­kozta a tett merészsége. Amolyan „szalonfeminista” szárnypróbálga­tás volt ez a századforduló körüli időkben. Sok férj, hogy elejét ve­gye a más irányú emancipációs nekibuzdulásnak, némi vonakodás után, kegyet gyakorolva, engedélyt adott az olykori rágyújtásra. (A cigaretta mindenesetre már az első nekifutáskor ütközőpont­nak bizonyult. 1909-ben e tárgy­ban fakadnak dalra Wolf-Ferrari „Suzanne titka” című vígoperájá­nak szereplői is. A darab arról szól, hogy az eltünedezései miatt csalfaság gyanújába keveredő Su­­zanne-ról végül is kiderül, nem férfi van a dologban; cigarettázni bújik el egy titkos zugba. A férj megkönnyebbülten megbocsát. A 10 évvel később színpadra ke­rült HusZka-operettben, a „Lili bárónődben már szó sincs titko­lódzásról. A primadonna a bonvi­­vánnal együtt dalolja áradozva, hogy „Egy kis cigaretta, valódi, finom”...) Nem azért nem lehet mérget venni a cigaretta életkorára, mert a németben vagy a franciában nő­nemű. Inkább azért, mert 1932- ben, amikor az állítólagos cente­náriumot bedobták a köztudatba, a gazdasági válság miatt igencsak pangott a cigarettaforgalom. A készítmény erősen rá volt szorul­va arra, hogy a szokásos reklá­mozásnál hatásosabb, beszédtémá­vá váló felhajtás legyen körülötte. (Az egyik változat szerint az 1832—33-as török—egyiptomi há­ború során történt, hogy egy egyiptomi hadfi — pipája eltör­vén — a puskaporos gyutacs pa­­pírkapszlijába töltött dohányra gyújtott és a többiek is követték példáját. A másik történet szerint az 1832-ben Szíriában harcoló egyiptomi katonáknak szánt pipa­­szállítmány ment ripityára, s ezért ezek a harcosok is rájöttek a pa­­pírkapszli leleményére. Lehet, hogy így történt. Ám a dohány­zásról szóló krónikákban olyasmi is szerepel, hogy amikor 1807-ben a lü'becki francia helyőrség spa­nyolra cserélődött, ezek a katonák papírba sodort dohányt szívtak. Még régebbi eredetet sejtet a szív­rabló kalandor, Casanova XVIII. század végi emlékiratának egyik megjegyzése azokról a spanyol ga­vallérokról, akik színes papírba csavart dohányt füstölnek.) Az 1930-as évek elején — az akkor lezajlott világválság okozta általános szegénység miatt — ke­vesebb gyári cigaretta fogyott. Do­hányosok tömegei tértek át a kész­nél sokkal olcsóbb, maguk sodor­ta, házilag hüvelybe töltött füs­tölnivaló szívására. A Magyar Ki­rályi Dohányjövedék kincstári hasznával tetézett árú cigarettái és cigarettadohányai helyett az úgynevezett „finánc nem látta”, vagyis egyenesen a termelőtől származó dohánynak nőtt meg a forgalma. Ezt aprították házilag hajszálvékony csíkokra. És bár ez a dohány nem esett át szakszerű kezelésen — a gyárinál sokkal ma­róbb füstöt adott —, ez volt az olcsó, ezt kellett szeretni. Ez sem volt iríkább „koporsószög”, mint az 1 filléres Honvéd vagy a 2 fil­léres Levente, amelynek plakát­jaira kajánul ráfirkálták: „Büdös, mint egy levente.” A gyanús centenáriumról még csak annyit: 1932-ben az Ameri­can Tobacco Co. 26 millió dollárt költött cigarettapropagandára; a Lucky Strike gyár csupán az NBC- nek 2 milliót folyósított reklámért. A zürichi pszichotechnikai intézet 8000 dohányárust kérdezett ki, a cigarettázásra ösztönzés kívánatos módszereiről. Franciaországban Lebrun mi­niszterelnököt „választják meg” a francia dohányosok szövetsége el­nökének. Az egyik montmartre-i színházban megrendezik a dohány­zó nők versenyét: a legtöbbet, leg_ szebben szívó nőt kikiáltják a do­hányosok „királynőjének”. Olasz­országban heti két alkalommal féláron árusítják a kész cigaret­tát. Csehszlovákiában „szívónapo­kat” rendeznek, ingyenes kóstoló­val. Pödrésre viszont nemcsak a nél­külözés vitte rá a dohányosokat, hanem az ügyességet kívánó mű­veletbe való belefeledkezés öröme is. Nem akármilyen művészet volt úgy elrendezni a dohányszálakat a papíron és olyan rudacskába göngyölíteni, hogy a dohány se hulljon ki belőle, de a levegő is át tudja járni; a nyelvhez tartva csak annyira megnedvesíteni a „modianót”, azaz a papírt, hogy szét ne málljon, mégis jól ragad­jon. Ehhez kellett az ügyes zsa­néros „dózni”, amelynek rugóra járó fedeléhez kis nyelv szorította a papírt. Azt az „illemszabályt” pedig, hogy a másnak pödört ci­garettát a megkínálttal kell meg­­nyálaztatni, még a legfaragatla­nabb viselkedésű fickó is ismerte. „Hülzr.ibe” — magyarul karton­­szopókás végű hüvelybe — töltö­getni a szálas dohányt ugyancsak nem tartozott a ripsz-ropsz végez­hető tevékenységek közé. Ha a hüvely végét rosszul húzták rá a dohánnyal teli nyitható-csukható bádogbábra, ha a papírt kibökő kocsánydarabkákat nem távolítot­ták el gondosan a tömnivalóból, ha túl száraz, ha túl nedves volt a dohányfű, akkor rengeteg ve­­sződséggel járt, szaporátlan volt a töltögetés. Egy azonban bizo­nyos: sodrott vagy töltött cigaret­tából senki nem gyújtott egyikről a másikra, nem is okvetlen taka­rékosságból, hanem mert — fő­képp a sodráshoz — minden egyéb tevékenységet félbe kellett szakí­tani. Aki napi 20 cigarettánál többet szív el, arra azt szokták mondani, „szenvedélyes” dohányos. De le­het-e szenvedélynek nevezni azt a teljesen szenvtelenné vált gépies­séget, ahogy a sokat füstölők rá­gyújtanak? Többségük oda sem figyelve, akaratlan reflexként nyúl a cigarettacsomaghoz, valahány­szor külső-belső feszültségváltozás éri. A mértéktelenül cigarettázó ember már régen megfosztotta magát a dohányzás eredeti élve­zetétől, „szenvedélyét” prózaibbá, sivárabbá sdlányította, mint leg­hétköznapibb életfunkcióit. Az effajta dohányzásról nyíltan és brutálisan ki kell mondani, hogy ez nem élvezeti-érzelmi-indu­­lati töltésű szenvedély, hanem nar­­kománia, vagyis kóros nikontin­­éhség. De hát mi az oka, hogy a do­hányosok mind mohóbban élnek a „kék önámítással”, ahogyan Sza­bó Lőrinc nevezi a cigarettafüs­töt ugyanilyen című versében? Mellőzzük a közhelyszerű megál­lapításokat a rágyújtásra késztető stresszekről, egyéb, belső nyugta­lanságot keltő, objektív körülmé­nyekről. Annál is inkább mellőz­zük, mert 30—40 évvel ezelőtt, amikor az 1976-os mennyiségnek nem egészen harmada fogyott, ak­kor is volt mit levezetni a ciga­rettával. Már kevésbé figyelmen kívül hagyható ok, hogy ma a kereseti viszonyokhoz képest a ci­garetta összehasonlíthatatlanul ki­sebb tétel az egyéni költségvetés­ben, mint amikor tízezreknek egy­szerűen nem volt miből megven­niük a napi füstölnivalót.

Next

/
Thumbnails
Contents