Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)

1977-05-21 / 658. szám

olnar

MEGERŐSÍTIK a nato-t

Természetesen a múlt hétnek Is megvoltak a maguk politikai érdekességei, amik elsősorban az általánosan tudoijnásul vett témakörben, tehát; a nyugat és a kommunizmus közötti fegyverkezési versenyben, a detente jövőjében és a Közel-Kelet kérdésében jelentkeztek. Túlságosan frissek mégezekamost alakuló események ahhoz, hogy analizálni lehetne őket, s ezért most inkább csak magukat a puszta híreket közöljük, s nyilván következő heti számunkban már némi magyarázatot is tudunk adni az eseményekhez.

A múltnál is fontosabb a jelen. Mire olvasóink kézbe veszik ezeket a sorokat, már ismeretes lesz az izráeli választások pontos eredménye — mi ezt most még nem tudhatjuk. De szinte biztos, hogy a kormány még jó ideig nem alakul meg, előbb koalíciós tárgyalások következnek. Ezzel részletesen foglalkozik

munkatársunk Benedek Pál alanti cikke. Ha viszont a választások esetleg mégis a LIKUD pártszövetség győzelmével végződnének, ez teljesen új helyzetet teremtene nemcsak Izraelben, de az egész Közel-Keleten.

C ártér elnök és Asszad Szíriái elnök megbeszélése, illetőleg az erről kiadott jelentés nem váltott ki különös lelkesedést Izraelben; még Rábin a lemondásban lévő és igen mérsékelt miniszterelnök is úgy nyilatkozott: a tárgyaláshoz Asszad diktált Cártérnek.

Arról van szó, hogy az Egyesült Államok, amely mindenképpen létre akar hozni valamilyen közelkeleti békét, visszavonulásra kényszerítené ugyan Izráelt, viszont körül a határok mentén amerikai megfigyelő csapatokat tartanának fenn — ugyanúgy mint most a Szinájban, — amelyek megakadályoznának egy újabb háborút.

Van oka mosolyogni

Izráelnek talán ez ellen nem is lenne különösebb kifogása, (Jeruzsálem visszaadását kivéve), ha Carter ezt nem kívánná összekötni egy külön Palesztinái állam megalakításával. Izrael ebbe nem mehet bele. A palesztin menekült kérdés megoldása csakis egy jordániai - palesztinai államszövetség keretén belül lehetséges.

Egy nappal később azonban Cayter elnök remekelt. A NATO országok tanácskozásán a legkeményebben lépett fel a Szovjetunió fegyverkezési fenyegetése ellen. Lényegében meghirdette az új fegyverkezési versenyt, s a NATO országok, amelyek most sok tekintetben le vannak maradva, az 1980-as évek közepére ismét megszerzik maguknak a fegyveres fölényt. S ebben az általános fegyverkezésben Amerika vezető szerepet játszik és sikerült maga mellé állítania a nyugati szövetségeseket.

Brown hadügyminiszter néhány héttel ezelőtt mondta meg: Amerika minden fegyverkezési versenyt meg ing nyerni. Hát most elkezdődött...

BELPOLITIKAI JEGYZETEK IZRAELBŐL

A mindent eldöntő 40 százalék

Az izráeli választás, amely négy évre eldönti a Kneszet összetételét és talán a közel-keleti helyzet további alakulásának is egyik fontos tényezője lesz, még „nyílt kérdés”-t jelent. A jóslást persze nem tiltják a törvényeink, de ajánlatosabb komolyan felmérni az esélyeket.

Minden héten lemérik a közvélemény alakulását, s ami nagyon szembeötlő, hogy a kisebb

pártok egymással összevetett erőviszonya folyton módosul, de nem változik a két erócsoport. a Máárách és a Likud feltételezett parlamenti ereje — ahogy a felmérések szerint kiokoskodható. Az derül ki. hogy négy, vagy öt mandátummal kap többet a Máárách, mint a Likud.

jelent, hogy egyik szinonimája a ,,sólyom"-nak. Baloldali — az meg úgy is mondható, hogy „galamb”. De mivel kapcsolatban?

Kizárólag egy vonatkozás dönti el A sólymok —vagyis a jobboldaliak nem hajlanak a területi

engedményekre, a galambok — tehát a baloldaliak — viszont azt mondják, hogy a béke fontosabb, mint a ÍJ év előtt elfoglalt területek. Béke ellenében nyugodtan lemondhatunk a területekről, v így azok jórészéről.

INKÁBB A UKI I)

NEHÉZ LESZ KORMÁNYT ALAKÍTANI

Ez így önmagában elég reálisnak tűnő adat. Csak akkor kerül más megvilágításba, ha hozzáfűzzük, hogy a legutóbbi mértékadó felmérés szerint — a Háárecben, vagyis a legjelentősebb héber reggeli lapban jelent meg — a szavazók negyven százaléka még nem döntötte el a feltevésének pillanatáig, hogy kire szavaz.

Tegyük fel. hogy ez így önmagában túlzás. Nem negyven csak harminc, vagy huszonöt százalék áll még a döntés előtt — akkor is nyilvánvaló, hogy jósolni lehetetlen. Csak a türelem segít. Meg kell várnunk a választás másnapját, amikor kiderül majd. hogyan szavazott az izráeli átlagpolgár.

Mivel erre a türelemre csak az olvasót inti e sorok írója, de ő maga türelmetlenül kombinál és egyre csak a lehetőségeken töri a fejét, ez a cikk nem ér véget a bekezdés végeztével, hanem folytatjuk az okfejtést.

Az a legvalószínűbb, hogy csak igen kis különbség lesz a két nagypárt ereje között, tehát soha nem látott mértékben megnehezedik a kormányalakítás művelete.

Izráel belpolitikai életéhez úgy hozzátartozik a koalíció, mint ahogy New York sem képzelhető

MILYEN ERŐS

Az. ugyanis aligha vitás, hogy a Máárách veszíteni fog az erejéből — ha összehasonlításként a jelenlegi Kneszet mandátum eloszlását vesszük — s a DAS akármilyen sikeres lesz, 14—16 mandátumnál semmi esetre sem kap többet. Sokak szerint annyit sem. Lehet, hogy a professzor és társai kénytelenek majd beérni 8 —10 parlamenti ülőhellyel.

De vegyük a legjobb esetet. Ha 16 mandátuma lesz a DAS-nak. akkor sem elképzelhető, hogy kormány alakítható a Máárách és a DAS összefogásával. További koaliciós partnerre lesz szükség. De ki lehet az? Pontosabban — ki iohet számításba?

el a Szabadság-szobor, illetve Párizs az Eifel torony nélkül. Ez azért van, mert az izráeli választó még soha nem adott abszolút többséget egyetlen pártnak sem. Ben Gurion elég népszerű volt, de abszolút többségre ó sem számított soha. A nagy országalapító miniszterelnök is koaliciós alapon vezette az országot. Az utódai szintén.

Csak az a különbség, hogy Ben Gurion egykori pártja, a Mapáj mindig jelentős relatív többséget kapott és nem volt nehéz megtalálni — bizonyos engedmények fejében — a koaliciós partnereket. Még a legutóbbi választások után sem volt különösebben nehéz a koalíció megszervezése, mert az kétségtelennek tűnt az eredmények láttán, hogy a Munkapárt és a Mapám szövetsége, a Máárách lesz

— más párt nem is lehet — a koalíció központi ereje.

Most esetleg nem így lesz. Elképzelhető. hogy noha a Máárách kerül ki győztesen a választásból

— relatív többség birtokában —. de kicsi lesz ez a többség és még akkor sem válik lehetségessé kormány alakítása, ha a „DAS” nevű új párt, Jigáél Jádin professzor pártja hajlandó bekapcsolódni a kormányzásba.

LESZ A DAS?

Lássuk először a két klasszikus, sok évtizedes koaliciós hagyományokkal rendelkező partnert. Az egyik a Vallásos Nemzeti Párt.

Megírtuk, hogy ebben a pártban nagyszabású „nemzedéki őrségváltására került sor és a fiatalok vették át a vezetést. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy oda a párt hagyományos mérsékelt, kiegyenlítődésre hajló vonala. A fiatalok valamennyien aktivisták, s jobboldaliak is — a mi. izráeli politikai zsargonunknak megfelelően. Vagyis a jobboldaliság nem azt jelenti Izraelben, mint más országokban. Ma tulajdonképpen csak annyit

Nos, a Vallásos Nemzeti Párt ilyen értelemben jobboldali párt lett a fiatalok hatalomrakerülése által és inkább a Likud leendő koaliciós partnere, nem a Máárách-ban látja az ideális társulási lehetőséget.

A másik régi. kipróbált koaliciós partner, a Független Liberális Párt nem vádolható ma sem jobboldali elhajlással, de más baja van. Minden emberi számítás szerint felmorzsolódik most ez a párt és a parlamenti erejéből 50 százalékot vészit, mert legalább ennyi

szavazót elvesz tólük a DAS. Sok jelszó azonos a két pártban, de a DAS most vonzóbbnak tűnik.

Ezért kevés az a két mandátum, amennyivel rendelkezni fognak a választások után. Most négy képviselője ül ennek a pártnak a Kneszetben és a független liberálisok a parlamenti számarányukat meghaladó mértékben vannak képviselve a kormányban is. Két miniszteri tárcával rendelkeznek. Erről minden bizonnyal le kell mondaniok.

Tehát?

KÉT lehetőség

Milyen koaliciós lehetőség képzelhető el?

Két lehetőség felvetésére szorítkozunk. Az egyik, hogy noha a Likud kevesebb mandátumot kap. mint a Máárách. mégis megbízást kap a kormány megalakítására — csak azon az alapon, hogy könnyebben tudja majd összehozni a 61 mandátumra támaszkodó parlamenti blokkot.

A másik lehetőség ennél sokkal merészebb fordulatra épül. Arra az elképzelésre, hogy a Máárách és a Likud alakit együtt kormányt — kihagyva a többi pártokat. Ez

lenne a logikus megoldás. Nagyon erős. több mint 80 mandátumra támaszkodó kabinet alakulhatna, de az erejét nem is elektorál is alapon látnánk elsősorban, hanem olyan vonatkozásban, hogy a nagy nemzeti összefogásra utalna. A két nagypárt — a feszült nemzetközi helyzet és egy esetleges újabb közel-keleti háború megelőzésének jegyében — azt mondaná a népnek, hogy most elfeledjük, ami szétválaszt bennünket, s csak az a lényeg, ami összefűz, a nagy nemzeti felelősség —. s kormányt alakítanánk.

AKINEK PERESZ IS SOK VOLT

Igaz, a Mapám kicsit berzenkedne — nekik még Peresz miniszterelnökjelöltsége is sok volt. hát még Begin esetleges miniszterelnök-helyettessé való megválasztása —. de végül is megértenék, nincs más út, mert csak így maradhat a munkáspártok szövetsége a hatalom részese.

Ez még mindig jobb megoldás, mint ha ellenzékbe vonulnának és szabad utat engednének a Likud számára, hogy csináljon koalíciót a DAS és a Vallásos Nemzeti Párt bevonásával. Mert ez a lehetőség kézenfekvő.

Azonnal hozzáfűzzük, hogy van némi merészség is ebben a kombinációban, de percekkel a választások előtt ez is megengedhető. Es további hozzáfűzni valónk hogy valóban sok múlik most az ingadozókon.

akik eddig még nem határoztak. Ha nagy arányban fordul ez a 40 százalék egyik, vagy másik irányba, akkor felboríthatják az összes kombinációkat, mert vagy a Máárách, vagy a Likud kap a vártnál több szavazatot.

De hogy lesz valóban?

Kombinálhatunk ebben a vonatkozásban is. Valószínű úgy lesz. hogy ez a 40 százalék a végén szintén megoszlik. Fele a Máárách. a másik fele a Likud erősítője lesz — eltekintve azoktól, akik a különböző kispártokra szavaznak. Vagyis végeredményben fenntarthatok az összes eddig részletezett elképzelések. Ha nem is tovább, a választásokat követő 24 óráig, amikor kihirdetik az eredményt. Addig okoskodhatunk. Aztán? Aztán okosak leszünk...

Benedek Pál

Előre a 32 <trás börtönhétért

Millhaven község nevét Ontarioban mindenki ismeri, csakúgy, mint Amerikában mindenki hallott a Sing-Sing-ről, Franciaországban az Ördög-szigetről, Magyaroszágon Vácról. Millhaven Ontario legszigorúbb börtöne, ide zárják be azokat a veszedelmes bűnözőket, akik más fegyintézetből már “kikoptak” tudniillik kiderült róluk, hogy egy általános börtönben képtelenek megfegyelmezni őket és ezért szükség van arra, hogy a fegyelmezhető, estleg javítható raboktól eltávolítsák ezeket.

Millhaven tehát minden valószínűség szerint nem tévesztendő össze sem egy lánynevelő otthonnal, sem valamelyik Hilton Hotellal.

A kérdés inkább az, hogy valóban olyan rossz-e mint amilyennek mondják. És egy másik kérdés, hogy lehetne-e egyáltalán jobb és betöltené-e a rosszra épülő hivatását akkor, ha jó lenne. Vagyis el kell határozni, hogy jó-e a társadalom szempontjából egy jó börtön, ahová vágyódó lélekkel sóvárog a rab, vagy inkább e társadalom szempontjából a rossz börtön a jó, amelytől a rab reszket és igyekszik elkerülni.

Mindez pedig azzal kapcsolatban merült fel, hogy egy parlament által kiküldött vizsgáló bizottság nyomozást folytatott Millhavenben, hogy megállapítsa, méltók-e a fegyőrök feladatukra, s helyzetük magaslatán állanak-e, avagy rosszindulatukban és butaságukban elkövetnek-e olyan cselekményeket, amelyek sértik a fegyencek emberi jogait. Mert, ha kiderül, hogy a fegyőr rosszul bánik a rabbal, úgy a fegyőr nem alkalmas szerepére, hiszen bűnöző, akit be kell csukni (Esetleg Millhavenba) és csupán az a kérdés, hogy kiket találnak majd megfelelőket az őrzésükre.

Nem szeretném ha félreértenék e sorok íróját, aki maga is alaposan kitapasztalta mit jelent rabnak lenni egy olyan börtöoben, ahol a rabtartó azt csinál amit akar. Sót, — egy olyan börtönben, ahol szinte valamennyi rab teljesen ártatlan volt, ahol a renitenskedésnek még gondolata sem jutott eszébe, s ahol a fogolytartók közé nem csupán véletlenül keveredett be egykét szadista, hanem gondos kontra-szelekció volt, és a fegyőri minősítés elnyeréséhez nélkülözhetetlen volt az abszolút kegyetlenség, az abszolút erkölcstelenség, az abszolút gonoszság. Miután pedig az ügy mibenlétét ilyen módon sikerült alaposan kitapasztalnom, távol áll tőlem, hogy gondolkodás nélkül a rabtartók oldalára álljak.

Mindezek előrebocsátása után mégis meg kell állapítanom, hogy ami Millhavenben vizsgálat név alatt történt, az teljes elmebaj. A parlamenti vizsgáló-bizottság ugyanis elmarasztalta a fegyőröket, többet elbocsátottak közülük, többet fegyelmi eljárás alá helyeztek, még olyan is volt, aki ellen bűnvádi eljárás indult, s ennek következtében most a Millhaven-i fegyőrök sztrájkkal fenyegetőznek. A vizsgáló-bizottság ténymegállapításai tanúvallomásokon alapultak.

Pedig érdemes lett volna. A súlyos terhelő tanúk tudniillik a “Millhaven-i foglyok bizottsága” vezetőségéből kerültek ki. Pontosabban Millhavenben a fegyenceknek szakszervezetük van, amely nemcsak érdekeiket képviseli és nevükben tárgyal a börtönigazgatósággal, de amelyik sztrájk és^ piket-jogot is vindikál magának, s úgy érzi, jogában áll beleszólni a börtön igazgatásába.

Úgy látszik azonban a szakszervezeti bizottság tagjai nem voltak megelégedve a vizsgáló-bizottság bánásmódjával, mert a 9 személyből álló vezetőség egyik tagja bizonyos Howard Brown hosszú cikket eresztett meg a Toronto Star úgynevezett Op-Ed oldalán, vagyis a hivatalos szerkesztőségi cikkekkel szembenlévő oldalon, amelyben leírja a rabok sérelmét Millhavenben.

Irigylem Howard Brownt. Nekem eddig csupán annyi sikerült, hogy 8-10 soros levélkéim jelenjenek meg ezen az oldalon, míg Brown már első kísérletre több mint negyed oldalt kapott. Sajnos a bevezető nem árulja ja el, hogy nogyan lett brown a fegyenc szakszervezet vezetőségének tagja. Persze nyilván úgy, hogy megválasztották a szabad fegyencek szakszervezetébe, de inkább az érdekelne, mivel érdemelte ki az író egyáltalán e szakszervezeti tagságot. Mit követettel amiért átrakták az úgynevezett ’’nehéz fiúk” közé. Mindezt persze nem tudjuk, viszont tény, hogy Howard Brown vádjai ugyancsak megalapozottak. ’’Évek óta figyelem — mondja mint egy hivatásáért lelkesedő kutató tudós — mit képes tenni börtönrendszerünk az emberek lelki és fizikai egészségével. Láttam mint tömik tele magukat idegcsillapftókkal, hogy végén már különbséget sem tudnak tenni igaz, és ábrándkép között, és végül hogy kerülnek el a Kingston-i börtön idegosztályára.”

Howard konkrét példát is említ, a 29 éves Bobby Landerst, akit Millhavenben mindenki úgy ismert, mint’’rabtársaiért minden áldozatra kész jótét lelket, kinek csupán egyetlen’ vágya volt az életben, hogy szabad legyen”. S aztán meghalt mikor már 10 évet töltött le 12 éves börtönbüntetéséből, mert szívrohamul kapott, és csak későn mentek segítségére.

Hát ne szakadjon meg az ember szíve. Bobby Landerst ezek szerint 19 éves volt, mikor egy kanadai bíróság 12 évi börtönre Ítélte. Valószínűleg nem csirkelopásért, talán még csak nem is marihuána szívásért.

Persze lehet vitatkozni,, honnan tudja Brown, hogy Landersen lehetett volna segfeni, vagy talán mégsem. Szinte naponta hallunk olyan szívrohamokról, ahol az áldozatot előző nap vizsgálta meg egy orvos és semmi gyanúsat nem észlelt. Ezekért a halottakért viszont senki sem emeli fel szavát, ők nem tagjai a fegyenc-szakszervezetnek.

Brown cikkéből még borzalmasabbak derülnek ki. A millhaveni fogház úgy épült, hogy minden cellában volt egy kis pirosgomb, amit a rab megnyomhatott, ha egészségügyi segítségre volt szükség. Néhány évvel ezelőtt azonban az őrség kikapcsolta a készüléket, mert kiderült hogy egyetlen pillanatot sem tudtak pihenni’ezek az áldott rabok rájöttek, hogy mivel tudják kikészíteni őrzőik fizikai és idegi ellenállását. Éjjal-nappal szólta mentőcsengő. A fegyőrök kikapcsolták, amivel Brown szerint bebizonyították, hogy érdektelenek a más ember bajával szemben, tehát le kell váltani őketa fegyőri hivatásról. Az ilyen ember, aki nem rohan a csengőjelre, meg szobapincérnek sem nagyon alkalmas, hát még fegyőrnek.

Itt azt is érdemes lenne magkérdezni, hogy tényleg olyan borzalmas-e a millhaveni börtön kórháza, hogy oda nem viszik be szívrohammal a rabokar?Hiszen Brown szerint még túlzott nyugtatószedés miatt is odakerülnek^. Én tehát ez ügyben a kételkedés jogának alapján inkább a fegyőrök oldalára állnék, lehetséges, hogy mégsem ők a kizárólagos felelősek egyes rabok korai vagy késői halálá - ért.

Van egy másik súlyos panasz is. A börtönben nevelő-program volt, tantermekkel, sporthelyiségekkel, kultúrszobával, stb... 1% ezt a börtönvezetőség megszüntette. Miért? — kérdi Brown. Csak azért, mert a foglyok nehány ártatlan blokádrüntetést rendeztek, és elfoglalták a helyiségeket. Azóta a foglyok unatkoznak, ez pdig olyan kegyetlenség, amit egy börtönbüntetésre irélr szabad rab( illetőleg szabad ember) nem köteles eltűrni.

Ezért a rabok szakszervezete a börtönvezetőség leváltását követelte, , s m.-rt a jó szervezettség csodákra képes .ezt el is érte. Az új börtönigazgarósag aztán alapos rendet csinált a fegyőrök között és letörte a fegyőrök szakszervezetének törekvését, amelyben sztrájkot akart hirdetni, hogy a fegyőrök jogai is magvédessenek. Lehet, hogy a börtönigazgatóságnak igaza van, mi magunk is hiszünk abban, ahol a szakszervp^eti szervezkedés nem mindig jogosult. Tűzoltók, mentők, fegyőrök ne sztrájkoljanak, elvégre ők nem rabok, akiknek mindezt szabad.Kőzben pedig a millhaveni fogolybizottság vezetősége most arról tárgyal, mikéntfoglaljon állást a fegyőrök fizetésrendezésének kérdésében, ki jogosult túlórára és ki nem, kinek van joga közvetlenül a foglyok mellett dolgozni, ki az akit csak külső őrzésre szabad felhasználni.

Legközelebb a börtönlakók szakszervezete fogja eldönteni, hány órát szabad őket őrizni, mennyi időt kell nekik őrizetlenül tölteni. Heti 32 óra őrizet egy rabnak nyilván bőségesen elegendő, a többi ellen tiltakoznak. Ha nem teljesíik a kérésüket sztrájkba kezdenek, nem hajlandók többé elhagyni a börtöncellát, még akkor sem ha idő közben lejárt a büntetésük.

Meg is értem őket. E.G.