Menora Egyenlőség, 1977. január-június (16. évfolyam, 641-663. szám)
1977-04-16 / 653. szám
8. oldal MENORA * 1977 április lb. BARZILAY ISTVÁN : Magasan állt már a búza, nyári nap tüzelt, veteményesfcertekben folyt a munka s itt-ott egy-egy állat is legelt, kevés nagyon, mert a barmokat levágatták a németek és a frontra küldték a húsukat. A falu előttük volt már, s Vitoldot megint elővette a rettegés. — Jártam itt azelőtt kétszer is, valaki még felismerhet. Lusja tudta, hogy Vitold tizenöt éves volt, amikor utoljára meglátogatta Szosját, egykori pesztonkáját ebben az Isten háta mögötti faluban. Anyjával volt autón, földesurak leereszkedő módján körülnézni a régi cseléd új házatáján. — S ebben a szakállas óriásban valaki majd felfedezi azt a rövidnadrágos kisfiút — sóhajtott Lusja. Letelepedtek egy fa tövébe; a faluba diilőút vezetett, amelynek göröngyein parasztszekér rázta őket idáig. Micsoda kaland volt ez az út... Piotr mindennel ellátta őket, de alaposan kifosztotta Vitoldot, tíz aranyat követelt tőle a szolgálataiért, szó nélkül fizettek; de ezért fényképes igazolványt kaptak Tedeusz Vitoid Donszki és Alicia Donszki névre; Vitold 27, Lusja 17 éves parasztházaspár; s Vitold a falu legnagyobbra nőtt legényének a ruháját, Lusja pedig helyre szoknyát, pruszlikot, csizmát, buggyos alsónadrágot és három alsószoknyát. S ezt a paraszti öltözetet a hosszú barangolás során itt-ott kiegészítették falusi üzletekben. S Piotr vezette is őket az első napokban, mig aztán illedelmesen elbúcsúzott és visszatért az erdei viskójába. Aludtak falusi gazda szénapadlásán és ha úgy hozta a sors útszéli csárda padlóján; erdőben is tanyáztak és egy borzalmas felhőszakadást deszkából összetákolt viskóban vészeltek át. A nagy árvizek idején egy domb tetejéről menekítették meg őket két paraszttal együtt, akikkel közösen dolgoztak. Olykor-olykor ugyanis elszegődtek még mezei munkára is. Egyszer vonatra is felültek, s riadtan menekültek a szabad mezőre, amikor repülőgépek támadták a vasútvonalat. Egyszer ebéd után éppen letértek az útról, mert patak folyt mellette s úgy gondolták, egy fa tövében esznek valamit, megmosakodnak, s talán ott maradnak éjszakára. S alig tettek egy-két lépést a lejtőn, motorkerékpárt pillantottak meg. Megtámasztva állt az út mentén; gazdája, tejfelesszájú, szőke német katona egy fa tövéből éppen felemelkedett, ruháját hozta rendbe, mert szükségletét végezte. Még tizennyolc éves sem lehetett, cingár német legényke. Automatafegyvere a fának támasztva, oldalzsákja mellette a földön. Lusja ösztönösen visszaigyekezett az országútra, de már nem volt idő rá, a katona rájukfogta a fegyvert. — Mit akartok? — kiáltott rájuk németül. Lusja megérezte, hogy a katona fél, Vitold szakálla és széles válla, magassága ki tudja milyen gyanút ébresztett benne. — Ide igyekeztünk a patak mellé — szólalt meg Lusja és szerette volna mindjárt leharapni a nyelvét. Mert németül beszélt. Egész idő alatt tudta fegyelmezni magát, ha német szót hallottak, úgy tettek, mintha nem értenék. S most elkövette a hibát. — Hol tanultál németül? — kérdezte a katona, 3 Lusja reszkető térdekkel válaszolt; — Csak egy kicsit tudok ... az iskolában tanultam... — Kik vagytok? Zsidók? Vagy kommunisták, vagy partizánok? — Parasztemberek vagyunk — válaszolta Lusja. — Az ukrán vidékről menekültünk, s munkát keresünk errefelé ... és itt van az igazolványunk ... s az uram nem tud németül még egy szót sem ... A német katona felordított, inért Vitold teljes erővel belerúgott a könyökébe. A fegyver a levegőbe repült. S Vitold már rajta volt a németen s a nyakát fogta rettenetes kezével. Legurultak a patak partjára. Lusja lehasalt a földre s maga alá dugta a katona fegyverét. S hallgatta a szörnyű lihegést, amint Vitold erőlködik s a kis katona halálhörgését. S aztán csönd lett. SZAKADÉK — Gyere ide — hallatszott Vitold hangja. — Valamit kell tennünk ezzel a döggel. Maga előtt gurította a fegyvert s úgy ereszkedett le a patak mellé. A katona a hasán feküdt és feje belelógott a vízbe, nem látta az arcát. — Én vagyok az oka — mondta és elsírta magát, — mert elfelejtkeztem magamról és németül szólaltam meg. — Ne érzelegjünk most — szólt rá Vitold nyersen. — Kell találnunk egy helyet, ahol elrejthetjük... Vitold lélegzete valamivel rövidebb volt a rendesnél. Csak az mutatta izgalmát. Arckifejezése mereven bújt meg a szakáll mögött. Keze még ökölbe szorult, úgy maradt, amikor a katona nyaka kisiklott az ujjai közül. Lusja nem mert a katona nyakára nézni, félt, hogy meglátja rajta Vitold ujjlenyomatát. A fűzfák gyökerei egy darabon a föld felett szaladtak, amíg utat találtak maguknak a mélységbe. A katona oldalán kis lapát is volt, azzal tágították ki a távolságot két párhuzamosan szaladó gyökér és a föld között, oda erőszakolták be a holttestet. — Nem akarom látni az arcát, ne fordítsd felfelé — lehelte Lusja ásás közben kétségbeesetten. Vitold vállat vont, de engedelmeskedett. Jó magas hantot lapátoltak a hullára. Aztán átkutatták az oldaltáskáját. Még kávé is volt benne és konzerv. Futár lehetett, akit messzi útra küldtek, teljes felszereléssel. Vitold felült a motorkerékpárra, maga mögé ültette Lusját és elindult vele a patak folyásával ellenkező irányba. Nem az útra kanyarodtak, mindig csak a szántóföldek ösvényein robogtak. — Jó nyolcvan kilométert tehettünk meg — mondta alkonyaikor Vitold. Falu határába érkeztek, Vitold hangtalanul tolta maga előtt a motorkerékpárt. Az első kerítésnél átemelte és otthagyta az udvaron, ők pedig kiballagtak az országútra, hogy mielőtt a forgalmi tilalom órája beáll, felkérezkedjenek valami járműre. Az országúti jelzőtáblákból tudták meg, hogy Lodz közelében járnak, csaknem száz kilométerrel eltávolodtak útirányuktól. Micsoda kaland ... Sietve indultak minél messzebbre a várostól, útszéli csárdába jutottak, ahol meleg vacsorát ettek és szilvapálinkát ittak, Vitold megint többet, mint ahogyan Lusja szerette volna... j3 most itt vannak Szosja faluja közelében, vége a vándorlásnak. — Mit akarsz? Még Szosja sem fog felismerni — ismételgette. — El sem hiszi majd, hogy te vagy a gazda fia, akit a kocsiban tolt valaha. Vitold nyugtalan volt, sietett volna a faluba Szosja házát megkeresni, de nem mert a község egyetlen utcáján végigmenni, hanem hátulról, a földek felől akarta megközelíteni a házat, ilyenkor már otthon vannak a parasztok. — A német katonától nem féltél — jegyezte meg, miközben a lemenő nap útját figyelte. — Mástól sem félek — riadt fel Vitold sértődötten. — Hát persze, hogy nem — engesztelte sietve —, akkor pedig miért kell ennyire lopózkodni? Álruhánk olyan tökéletes^aoha senki nem vonta kétségbe, hogy menekült parasztok vagyunk és munkát keresünk. Húzta az időt; tudta, hogy Vitold talán már másnap nem lesz vele, itthagyja Szosjánál, a faluban. Már meg sem próbálta, hogy lebeszélje erről, ez a gondolat rögeszmeként ült Vitold agyában. — Ha naplót vezettem volna, az utókor részletes leírást kapna arról, milyen különös helyeken szerettük egymást a vándorút alatt — mondta kedveskedve. — _________NYÁRI CHARTER UTAZÁSOK AZ 1977-ES EVRE TORONTO-BUDAPEST-TORONTO Utolsó Ara Indulás Május 30 Június 13 Június 13 Június 23 Június 23 Július 5 Július 12 Július 18 Augusztus BUDAPEST-TORONTO-BUDAPEST AZ IBUSZ HIVATALOS KÉPVISELETÉBEN $479.00 Csűrben és barlangban, kocsmák padlóján, erdőben, fapriccsen és útszéli árokban. S nincs a lengyel síkságnak egyetlen patakja sem, amelynek a partján ne szerelmeskedtünk volna. S megtanultuk, hogy nem is kell levetkőzni, nem voltunk meztelenek már legalább négy hete ... Mamus nem is fogja elhinni, hogy olykor napokon keresztül még részletekben sem mosakodtam ... — Nem kell ilyesmit elmesélni Mamusnak — mosolygott Vitold. — Majd a Blumenfeld-házban széles, puha ágyban fogsz aludni velem és naponta fürödhetsz, süllyesztett kádban, amelybe lépcsők vezetnek. S az Álmodra egy fegyveres őr fog vigyázni a parkban. — Minek fegyveres őrizet? — furcsállotta Lusja. — Ha vége lesz a háborúnak, nem bánthat minket senki... Vitold nem válaszolt. Felcihelődött, Lusja szomorúan követte. Persze megint neki kell kérdezősködnie, amint az egész hosszú vándorlás alatt. Szosja negyvenkét éves lehetett Vitold emlékezetű szerint, ötvennél is többet mutató, fáradt asszonyt ismertek meg benne, akinek a szeméből bőven ömlöttek könnyek, amikor az „úrfit” megpillantotta. Hiába volt a parasztruha és a szakáll, az első szóra felismerte, mint anya az évek múltán visszatért fiút. Sopánkodva tipegte körül és a kezét csókolgatta, a drága jó ezredes urat és a nagyságos asszonyt emlegette. Lusját kisaszszonykának nevezte, alföldi kiejtésével sem tévesztette meg, mert — mint mondta — tudta ő, hogy az úrfi biztosan hercegnőt választott magának. Kását ettek és tejet ittak, fekete búzakenyeret kaptak hozzá. Két gyerek volt otthon, toprongyos és elhanyagolt apróságok; a három nagy közül egy lány, aki már tizenhat éves, férjhezment a szomszéd faluba, a nagy fiú ki tudja, hol van, talán az erdőkben bujkál, a másik az apjával a városban dolgozik és csak vasárnapra jön haza, vagy akkor sem. — Nincs hely itt az én számomra — állapította meg Lusja, amikor egyedül maradtak. — Ennyi ember a két kis szobában, hová fektetnek le? Vitold nem válaszolt; de hamarosan belátta, hogy jobb helyet kell keresni Lusja részére a faluban. — Vasárnapig itt maradsz, amig a férfiak hazajönnek, májd talál Szosja más családot, ahol megmaradhatsz. Legfeljebb három-négy hétről van szó ... Két aranyat kapott Szosja a vendéglátásért, hálálkodva hajlongott érte és vetette a kereszteket. Aztán Vitold három napi pihenés után elindult messzire, a porosz határ felé, Hohenbergenbe. Lusja pedig Nadzsa Lubmszki lakásába költözött át. Nadzsa nem hitte el, hogy Lusja parasztlány, már akkor sem, amikor átjött, hogy megnézze Szosja kislányát, akinek láza volt és fájt a torka. Kövér, szomorúszemű asszony volt, bába, aki a mesterségét sosem tanulta, de mégis a falu orvosa és esze volt egyben. A férje útmester, aki reggeltől estig az utakat rótta, ha pedig eső esett, a falu egyetlen kocsmájában ült. Nadzsa, a falusi jegyző lánya, messziről került ide, mert szégyent hozott családjára, elcsábította a félig paraszt útmester, s idehozta, két megyével odébb. Négy gyereket szült neki, csak az egyikről tudott, idősebb lányáról, akit az asszony megbocsátó szülei neveltek fel és városban ment férjhez, jómódú timármesterhez. Másik lánya valamelyik varsói bárban, vagy nyilvánosházban keresi meg a kenyerét, clcsavargott, mert nem akart megmaradni a nyomorúságos faluban. Két fia katona volt amikor kitört a háború, talán Oroszországba kerültek. Lusja elváltoztatott beszéde mögül kihallotta az iskolát, s viselkedéséből kiérezte a gyerekszobát. Leleplezni nem akarta — Nadzsa derék asszony volt és a pénzt is szerette, disznóbél-zacskóba gyűjtötte, amit megtakarított. Rejtélyes üzleteket bonyolított a természetben fizetett honoráriummal, amelyet a falusiaktól kapott, örökké úton levő férje csempészte be az élelmiszert a városba. Éhes volt az egész környék, a falut kifosztotta a hatósági ellenőrzés; a tilalmakon pedig csak a pénz segített, jó volt tehát a fizetővendég. Lusja három nap alatt megismerte a falut, a nyomorúságát, elmaradottságát. Még iskolája sem volt, a gyermekek a szomszéd faluba jártak, ha az időjárás engedte. A falu felnőtt népe analfabéta volt, még tucatnyi sem akadt, aki ími-olvasni tudott. A templomtoronyra sem futotta, a harang faépítményen állt a kis imaház mellett, ahol vándorpapok miséztek, a szomszéd plébánia küldte őket. Orvos sem élt a környékén, amióta az egyetlent, aki zsidó volt, elhurcolták a szomszéd faluból. Ezért is esett a választása Nadzsára, aki kirítt ebből a környezetből; legalább néhány értelmes szót válthatott valakivel. Csak az estéktől félt, amikor hét hónap után először, egyedül kellett lefeküdnie. Sírva vágyódott Vitek után, aki ki tudja hová bujt meg éjszakára. S az átsírt, átszenvedett éjszaka után reggelre megbetegedett. — Te, lányom, állapotos vagy, jó néhány hónapja —állapította meg Nadzsa elég aggodalmas hangon. Gumilepedőt rakott alája s mozdulatlan fekvést parancsolt rá. — Elveszíted a gyereket, ha nem vigyázol magadra — intette. — Azt nem akarom — kiáltott fel ijedten. — Az uram odalenne. Váratlanul ismerte fel, hogy a benne rejtőző gyér-. mek, akinek létezéséről eddig nem is tudott, mindennél fontosabb neki. Vitek szerelmének gyümölcse. Mi-. lyen szép lesz felnevelni, nem itt, hanem Amerikában, ahová Vitekkel a felszabadulás után kivándorolnak. — Ha olyan nagyon odalenne, miért hagyott itt állapotosán? — kérdezte Nadzsa, mialatt rejtélyes orvosságot kotyvasztott a vérömlés elállítására. Füveket főzött össze, kétféle porral keverte s kanállal adta be neki. — Hiszen nem is tudott róla, én sem sejtettem — védekezett és megbánta mindjárt. Mert hogyan tudhatta volna a falusi bába, hogyan szűnt meg az asszonyok nőiessége a táborokban, az éhezés és a testi leromlás periódus-zavarokat idézett elő, vagy még ennél is többet, egyeseknél hosszú hónapokra megszüntette a kivá-' lasztódás folyamatát. Lusja sem kerülte el ezt a sorsot a tábori fogsága idején és a zavarok azóta is folytatódtak. A változás a bunkerben, majd a vándorlás alatt itt-ott jelentkezett erős fájdalmakkal — s most, amikor a baj bekövetkezett, jött rá, hogy terhessége eddig sem folyt zavartalanul, csakhogy éppen nem tudta, mi történik vele. — Több mint három hónapig vándoroltunk — védekezett. — Nem láttam önmagamat, szinte sosem feküdtünk le. Ruhástól aludtunk a szabad ég alatt, vagy tömegszállásokon. Azt hittem, hogy kissé meghíztam ... Elfelejtette az alföldi kiejtést és a régi, hazai, társalgási nyelvezetet használta újból, még jól is esett viszszatémi saját egyéniségéhez. — Majd, ha jön a körorvos, megmondja, hogy mikor kelhetsz fel. Nem hiszem, hogy a hetedik hónap előtt — mondta Nadzsa. Lusja annyira vágyott a gyermeke után, hogy erős akarata is a gyógyuláshoz segítette. Mozdulatlanul feküdt, Nadzsa szerzett neki mindenféle olvasnivalót; gondosan ápolta és a lehetőségekhez képest jól táplálta. S szállította a híreket — és Vitek leveleit, amelyek érkezni kezdtek. Nem árulta el, hogy honnan írja őket, címet sem adott meg, hogy hová válaszoljon neki. S közben meleggé érett a nyár, július is elmúlt, amikor Vitek jelentette, hogy megérkezett a Hohenbergenbirtokra. PEDIKÜR Manikür Több évtizedes gyakorlattal. Telefonhívásra házhoz is megyek. Hívja Évát 241-4907 Gesztenye Cukrászda cs dei ^átessen í ,.uhu. de a régi finamságú süteményekkel. Szeretettel várja régi és új vevőit : KEMÉNY IDA tulajdonos. 1394 Eglinton Avenue West TELEFON: 782-1598 A KIÁLLÍTÁST LÁTNI KELL! Több mint 300 régi magyar olajfestmény látható Torontóban! TORONTO-BECS-TORONTO CHARTER UTAZÁSOK Apr. 25. Apr. 25. Máj. 24. SÚLYHATÁR 66 LBS KÜLÖNJÁRATÚ AUTÓBUSZ SZOLGÁLAT BECS repülőteréről BUDAPESTRE és vissza a repülőtérre. —--------------------------------------------------------£_______________________________________________________ BUDAPEST-MONTRE AL-BUD APEST MONTREÁL-BUP APEST-MONTREAL_____________ Jelentkezéskor 50.00 dollár előleg fizetendő, a teljes összeg 60 nappal az indulás előtt Július 14 Augusztus 11 449.00 Július 13 Augusztus 2 479,00 i Csecsemőknek 35 dollár A legkellemesebb, átszállásnélküli utazás, COLLECT TELEFONHÍVÁST ELFOGADUNK (416) 361-1101 Úgyszintén regi magyar fémjelós EZÜST étkészletek, a legnagyobb választék ezüst tálcákban, kerek. ovális, szögletes hal és sütemény tálcák tálak, gyümölcs-kosarak, gyertyatartók, szivardobozok, teáskannák és készletek, dísztárgyak a XIX. század és a századfarduló idejéből való kézi veretű ezüst remekművek. Hétfőtől-szombatig: 9.30 tol 6 ig. Használja ki ezt a lehe tőséget és látogasson meg bennünket! Wov\b of [ntíqutá |9rt (Saller? 418 EGLINTON AVE.W. PH.485 04B1
