Menora Egyenlőség, 1976. január-június (15. évfolyam, 588-611. szám)
1976-03-27 / 600. szám
MENDEFI a tsuimi imt isioosic tim IZRAEL ÉS A PLO. KÖZÖS TÁRGYALÓASZTALNÁL Mikor ezen a héten az ENSZ Biztonsági Tanácsában először ül le közös tárgyalóasztalhoz Izráel és a palesztinai terrormozgalom képviselője, kétségkívül valami új kezdődik a Közelkelet történelmében. Kár lenne letagadni, hogy Izráelnek erkölcsi hátrányt jelent eddigi álláspontjának feladása. Az, hogy a zsidó állam kormánya nem volt hajlandó szóbaállni azzal a szervezettel amely elpusztítására törekszik, nagyon is érthető álláspont. A mostani tárgyalásokon sem várható más, mint hogy Herzog ENSZ fődelegátus kifejti, miért nem hajlandó Izráel semmiféle engedményre Arafáték mozgalmával szemben. Aki csak az ott elhangzó beszédeket figyeli majd, arra a megállapításra fog jutni, hogy közeledésre semmiféle kilátás nincs és a helyzet bármilyen megoldására irányuló törekvés: reménytelen. Aki azonban az eseménysorozat egészét s a jelenségeket is figyeli, az valószínűleg kevésbé lesz sötéten látó. Izráelen belül is egyre többen vannak olyanok, akik az eddigi merev álláspont feladását sürgetik és még az eddigi gyilkosokkal is hajlandók szót váltani, ha a legkisebb remény is mutatkozik a vérengzések csökkentésére. Mert szép dolog, ha egy kormány szigorúan és mereven ragaszkodik erkölcsi és ideológiai álláspontjához, de még szebb dolog, ha egyetlen emberélettel csökkenteni lehet a jövendőbeli áldozatok számát. Arafát terrorbandája gyűlöletes társaság. Az is kétségtelen, hogy Izráelnek meg lenne a katonai ereje, hogy felszámolja őket, s ahhoz is, hogy egy csapásra rendet csináljon a megszállt területeken, amelyek az elmúlt hetekben ismét tűzfészekké változtak. Csakhogy más dolog a ténylegesen meglévő erő és más annak felhasználási lehetősége. Izráel kilenc éve tartja megszállva a jordáni terü-BEHEDEK PÁL leteket. E kilenc év alatt a megszállás olyan humánus és mérsékelt körülmények között folyt, amely joggal kivívhatta volna a világ megbecsülését. De nem vívott ki semmit. A világ fütyül a humanizmusra, a világ a terrort és az erőszakot értékeli. És mivel Izráel ezt humanitárius okok miatt nem tette a múltban és nem teszi és nem is teheti a jövőben sem, nincs más mód, mint a tárgyalások. Hogy ezek a tárgyalások reménytelennek néznek ki?Igaz. Ugyanolyan reménytelennek, mint 73 végén — 74 elején reménytelennek tűntek az Egyiptommal való tárgyalások. És ma mégis ott tartunk Izráel déli határain, hogy még a legsúlyosabb differenciák ellenére sem kell háborús veszélytől tartani. Egyiptom felszámolta a Szovjetunióval való kapcsolatait, teljesen átállt a nyugati vonalra, onnan várja fegyverellátását. S ez egyúttal automatikusan jelenti, hogy egy izráel -egyiptomi konfrontáció lehetősége vagy megakadályozása a nyugattól, elsősorban az Egyesült Államoktól függ. Vagyis Anwar Szádát teljesen tudatosan mondott le arról, hogy Izráellel fennálló konfliktusát háborús úton intézze el. Megelégszik olyan fokozatos engedményekkel Izráel részéről, amik annak nem okoznak fájdalmat és nehézséget, s ugyanakkor lehetővé teszik, hogy Egyiptom belső problémáinak megoldására fordítsa erejét. A CIA által múlt héten napvilágra bocsátott titkos jelentés, mely szerint Izráel 15-20 atombombával rendelkezik, megfelelő elriasztó erőt jelent, vagyis egyúttal garanciát ad arra, hogy ezeknek az atomfegyvereknek felhasználására nem kell, hogy sor kerüljön. Az Izráel és az arabok között fönnálló viszály súlypontja az északkeleti határokra tolódott el, mégpedig azért, mert ezekben az országokban, elsősorban Szíriában tudta Izraeli katonák tüntetést vernek szét Hebronban. még megvetni a lábát a Szovjetunió. Az, hogy a kommunista-imperialista hatalom teljesen kiszoruljon a közelkeleti térségből, izráeli és arab érdek egyaránt. Talán úgy is lehetne fogalmazni: az arab világ csak akkor fenyegeti komolyan Izráelt, ha a Szovjetunió ugrásra készen mögöttük áll. A jelenlegi helyzetben mindenfajta tárgyalás a nyugatnak jó s a keleti világnak kedvezőtlen, ezért tehát Izráelnek a tárgyalások útját kell választani akár kompromisszumok árán is. Múlt héten borzalmas szálloda-tüz pusztított a Tel Aviv és Haifa között félúton lévő Natanja tengerparti üdülővárosban. Négy turista meghalt, 46 megsebesült. A terrormozgalom magáénak követeli a merényletet, és a helyzeten nem sokat változtat az, hogy az izráeli kormány szerint csupán “felvágnak”. Az eset mindenképpen az Izráel szempontjából létfontosságú turisztika csökkenését vonja magával. Ugyanígy lényegtelen, hogy mennyi a tényleges erő a jordáni megszállt területek gyermektüntetései mögött, amik a múlt héten véres (ha nem is nagyon véres) megtorlásokat váltottak ki. Az úgynevezett palesztinai felszabadító mozgalom az állandó nyugtalanságokkal képes eredményeket kivívni s ezen mit sem változtat a homokba dugott fej struccpolitikája. Ha viszont az e heti ENSZ- tárgyaláson a két szemben álló fél kölcsönös vádaskodásokat kezd, ez legalább azonos tárgyalóasztalnál történik, b vala ' bálvány remény van arra, hogy a vádak fokozatosan enyhülnek és valami kibontakozás halvány körvonalai jelennek meg. Arafát nem örökéletű, mint ahogy nem bizonyult örökéletűnek Gamal Nasszer sem. A zsidó állam örökéletű s így megengedheti magának, hogy tárgyaljon, kivárja, amígegyegy politikus eltűnik a színtérről. Aba Evén, a volt külügyminiszter (nehéz lenne antiszemitizmussal vádolni), múlt héten egy beszédében Szádátot a béke emberének nevezte. Hátha egy pár év múlva Arafát utódjáról is hasonlóképpen fog megemlékezni valamely vezető izraeli diplomata. A PLO-nak véres a keze, megszorítani nem kell. De meghallgatni őket és közvetlenül vonni le a tanulságot mondandóikból; ebből nem származhat semmi baj. Elkerülhető-e a vérengzés? Mikor több mint egy évtizeddel ezelőtt Rhodesia fehér kisebbsége úgy határozott, hogy elszakad Nagybritanniától, nem volt nehéz előrelátni, hogy előbb-utóbb bajok lesznek. A faji öntudatra, sőt túlzott faji öntudatra ébredt afrikai népek nem sokáig tűrhetik el, hogy 280.000 fehér ember kormányozza a hat és félmillió néger lakosságot. Könnyű volt elitélni lan Smith szűklátókörű kormányát, faji gőggel megvert népét. 1976-ban mondani véleményt ugyanerről a kérdésről jóval nehezebb és kényesebb. A baj itt van, s meglehetősen hiábavaló azon meditálni, ki és hogyan okozta. A kérdés inkább az, ki lehet-e valahogy mászni belőle anélkül, hogy — mint Kenneth Kaunda, a különben mérsékelt beállítottságú zambiai elnök mondotta —, fehérek vérében fürödjenek a néger felkelők, vagy — és ez lényegében ugyanoda torkollik — feketék vérében fürödjenek a rhodesiai rohamcsendőrök. lan Smith rendszere gusztustalan és elitélendő, mert a fekete többséget elnyomásban tartja. De teljes képet csak akkor kapunk, ha mindjárt hozzá is tesszük: egyetlen feketék által vezetett afrikai országban sem élnek a négerek olyan magas anyagi színvonalon,mint Rhodesiában. Józan eszű ember, fehér ember nem helyeselheti az ilyen formájú fajelnyomást, józan eszű fekete nem helyeselheti azt az elnyomorodást, amiben a rhodesiai négereknek lesz részük akkor, ha győznek. Van-e bármilyen módon kiút ? Második hete folynak intenzív tárgyalások lan Smith miniszterelnök és a rhodesiai feketék felszabadító mozgalmának egyik mérsékelt vezetője, Joshua Nkomo között. A tárgyalások hol megakadnak, hol ismét folytatódnak. Nkomo azonnali hatalomátvételt sürget, cserébe azt ajánlva, hogy megfékezi a fölszabadító mozgalom szélsőséges szárnyát és fehéreknek, feketéknek egyaránt békés életet biztosít. Ez ugyan jól hangzik, de Smith miniszterelnök joggal kételkedik: vajon Nkomo képes lenne-e ígérete betartására. ö, Smith inkább időt kíván húzni s a rhodesiai feketék önállóságát, illetőleg a teljes egyenrangúságot 10-15 évre szeretné kitolni. Ez viszont aligha fog sikerülni. A rhodesiai fehérek ugyanis szinte teljesen egyedül állnak a világban. Még a másik fajvédő ország, a Délafrikai Unió is kijelentette, hogy az ő határai nem a Mozambique-ot Rhodesiától, hanem a Rhodesiát Délafrikától elválasztó vonalon kezdődnek. Vagyis Smithék nem számíthatnak délafrikai segítségre, még kevésbé amerikai támogatásra s ezt Kissinger külügyminiszter már múlt héten — ezúttal Hl ÜBÍG ÍZ IZMIII BELPOLITIKAIAK? AZ IDŐS HÖLGY VISSZATÉR Golda Méir 78 éves. Talán nem illik hölgyek korát ilyen pontosan meghatározni — elég lenne esetleg egy utalás, hogy sok közéleti tavaszt látott —, de Izráel volt miniszterelnöke szívesen emlegeti a korát. Mintha csak büszkélkedne az évei számával. Van is mire büszkének lennie. Két évvel ezelőtt — pontosabban 1974 májusában — megbukott. E bukás hátterében a jomkipuri háború állott és Golda Méir, aki egyébként akkor is idős asszonynák mondta önmagát —, felállt a kormány asztalától és átadta a miniszterelnöki hivataltRábinnak. <3 meg visszavonult és hozzálátott az emlékiratai megírásához. Nemrég megjelentek az emlékiratai és valóságos bestseller-sikerük volt a zsidó világban. Sőt azon túl is. Lehet, hogy magát a könyvet nem olvasták a zsidó világ határain túl sokan, de mivel a nagy világlapok és hírmagazinok beszámoltak a könyvről, s részleteket is bőségesen közöltek belőle, nyilvánvaló, hogy igen széles körben szereztek tudomást Izráel volt kormányfőjének memoárjairól. Golda egy napig sem élt úgy, mint a korabeli nagymamák, miután lemondott a miniszterelnökségről. Köztudomású, hogy szeret előadni — kitűnő, szuggesztív erejű szónok, nem vitás —, tehát gyakran tett eleget különféle meghívásoknak és előadott kibucokban, egyetemi hallgatók előtt, sőt külföldön is gyakran megfordult, ha hívták. Az Egyesült Gyűjtőakció rendezvényein mindig nagy sikere volt. Legelsősorban angol nyelvterületen. Igaz, nagy több, mint 50 éve alijjázott, de legjobban mégis angolul szónokol. Ezen a nyelven szuverén módon fejtegeti a mondanivalóját. Amikor Amerikában járt, Ford elnök és Kissinger is fogadta. Egy nagy politikusnak kijáró tisztelettel tárgyaltak vele, arra való tekintet nélkül, hogy már nincs szerepe saját országa közéletében. Legalábbis nem vezető szerep már az övé. Néhány héttel ezelőtt Brüsszelben volt nagy sikere Goldának. A Szovjetunióban élő zsidók alijjajogáért harcoló nemzetközi kongresszus díszvendége és központi szónokaként jelent meg ott és elsöprő erejű beszédet mondott. Ismételten kifejezte, hogy a zsidó nép nem mond le az oroszországi testvéreiről. Ki tudja, hányadszor elevenítette fel azt az élményt, amikor Izráel első moszkvai nagyköveteként találkozott az oroszországi zsidósággal, ő maga is meglepve látta, milyen mélyek a gyökerek. Brüsszelből hazatérve belpolitikai síkon várt meglepetés a volt miniszterelnökre. Mélyreható válságjelek mutatkoztak saját pártjában, a Munkapártban, amelynek főtitkára, Méir Zármi lemondott. A párt legjelentősebb vezetői — talán egy-két ember kivételével — arra próbálták rábírni Zármit, hogy maradjon a helyén. Vonja vissza lemondását. Erre nehezen hajlott, de végül Golda Méir vette kézbe a dolgot és ő megmásította Zármi álláspontját. A pártfőtitkár a helyén maradt. Ezt követően fel- Folytatás a 13.-ik oldalon diplomáciai kendőzések nélkül — világosan megmondta. Talán egyetlen kiút lenne, ez pedig az, ha Délafrika érvényteleníti a brit nemzetközösségből történt egyoldalú kilépését. Ez esetben Rhodesia ismét angol koronagyarmattá válik s őfelsége kormányának kutyakötelessége, hogy fenntartsa a rendet a fennhatósága alatt lévő területen. Hogy ilyen elképzelés máris felmerült, annak jele, hogy Callaghan angol külügyminiszter (és valószínűleg eljövendő miniszterelnök) személyesen adott át egy tiltakozást Moszkvának, melyben figyelmeztette, hogy Anglia nem lesz hajlandó sem szovjet, sem kubai beavatkozást eltűrni Rhodesiában. Azt hisszük, inkább azoknak van igazuk, akik az angol jegyzéket üres fenyegetőzésnek tartják. A fehérek mögött nem áll senki, a feketék mögött az egész fekete és az egész kommunista világ. Az erőviszonyok meglehetősen egyenlőtlenek. Azt hisszük, a negyedmillió rhodesiai fehér telepes közül azok járnak majd legjobban, akik minél előbb kimenekülnek a körülzárt országból. No. 600 Csak nagyon gondos olvasói ennek alapnak vennék észre különben a fejlécen a dátum mellett ezt a bűvös számot. Hatszáz. Ez a Menóra hatszázadik példánya. Tizenöt év óta kopogtatunk be — eleinte csak kisméretű havilapként —, most pedig már mint a szabad világ legnagyobb oldalszámú magyarnyelvű lapja hétről-hétre olvasóinknál. Nem vagyunk hívei az ünneplésnek, különösen önmagunkat nem szeretjük ünnepelni. De ugyan ki tagadhatná, hogy megvan az okunk az elégedettségre. Aki nem járatos a nyomdagépek birodalmában, talán nem is tudja, milyen idegőrlő, nehéz és felelősségteljes munka mindig változatos, érdekes, friss, jól informált lapot csinálni. Olyanok vagyunk mint a diák, aki minden héten érettségizik. Vagy a színigazgató, akinek minden héten van egy premierje. S mint ahogy a diákot nem nyugtathatja meg az, hogy majd legközelebb a pótérettségi sikerül, mint ahogy a színigazgató nem vigasztalódhat azzal, hogy majd a következő bemutató darabját jobban szereti a közönség, úgy a szerkesztő sem engedhet meg magának egyetlen bukást, egyetlen rossz felelést sem. Mert az újság különös műfaj. Ami jó benne és érdekes, másnapra elfelejtik. Ami rossz benne és hibás, azt még évek múlva is emlegetik. Sok gondolat tódul agyunkba, amikor ezeket a sorokat írjuk. De mintha csak isteni rendezésként érkezett volna, épp a mai postánkban kaptunk egy előfizetéshez mellékelt levelet, s ebből szeretnénk idézni. Detroitból küldte kedves barátunk, a magyar emigráció egyik tehetséges, ismert költője(K.A.), aki különben — s ezt most már teljesen lényegtelenként említjük — őskeresztény. " Bocsánatot kérek, hogy egy kis késéssel fizetek elő a világ legjobb magyarnyelvű lapjár a . Lehet, hogy barátunk túloz, de azért mégis jólesik. Ha pedig sokan vannak, akik ebben a véleményben osztoznak, úgy a lap szerkesztői, munkatársai úgy érzik, hogy a mindenheti öldöklő hajsza, az idegeskedés, a fáradság nem volt hiábavaló. Talán egyszer még majd ünnepelni is megállunk. Mondjuk, — az ezrediknél.
