Menora Egyenlőség, 1976. január-június (15. évfolyam, 588-611. szám)
1976-03-20 / 599. szám
8. oldal MENORA * 1976, március 20. KOVÁCS DÉNES: örömmel értesítjük ■ m m — Vigyázz magadra! Ne fázz meg! Mindennap írjál! A jegyed megvan? Ne ismerkedj akárkivel. Hol a sálad? Nehogy dohányozzál! Edd meg, amit becsomagoltam. Ne hajolj ki az ablakon menet közben! Ne szóljak annak az úrnak, hogy vigyázzon rád?... — Ugyan, anyuka, nem vagyok hatéves! — fakadtam ki türelmetlenül. Szégyenkeztem a búcsújelenetet szemlélő utasok mosolyán. Apám loholva érkezett meg egy halom képeslappal és egy nagy doboz csokoládéval. Végülis sípoltak s a meglendülő vonat pöfögését elnyomták apám szénanáthájának durranó tüsszögései. Magas, szőke, még mindig gyönyörű és királynői termetű anyám integető alakja egyre kisebb lett, majd hirtelen eltűnt a vágányok, lámpák, huzalok és váltók erdeje mögött. Egyedül maradtam, végre. Teljesen egyedül. Kockás, nemrégen vásárolt sportruha, ellenzös útisapka, rohanó tájak, mély, szabad slukkok a cigarettából, édes falatok a csokoládés skatulyából, előkelő étkezőkocsi, titokzatosnak tűnő asztaltársak. Egy lefátyolozott, jólábú, erősen rúzsozott nő, akit magamban Mata Harinak keresztelek. Vágtató vidék, merengések, melyek középpontjában én, mint nemzetközi kémtörténet hőse szerepelek. Troppauból ez a kis döcögő vonat, mely lihegve kapaszkodik a hegyek közé, már csak ócska vicinális. A fülke rosszkedvű munkásokkal, nagykendós parasztasszonyokkal zsúfolt, a zajban érthetetlenül ropogtatják a nyers szavakat. Gyanakodva, mulatva szemlélnek. Kockás útiruhám farsangi jelmeznek tűnhet. A sárga bőrkeztyűt zavartan húzom le a kezemről. Torokkaparó pipafüst, mosdatlan testek kigőzölgésének nehéz és istállók idegen, trágyás falusi szaga ül a mellemre. Az egyik komámasszony hirtelen felpattan, szemében állati rémület lobban, felém mutogat és valamit kiabál. „Krev!...Krev!“... — azt hiszem, ezt sikoltja. Homlokomra cseppen valami. Letörlöm. Tapadó, sötét, vörös folyadék, mint a vér. Felállók, fejem felett a kézitáskám feneke már teljesen vörösre ázott és a szivárgó ragacs megfestette világos esőkabátomat is. A meggylekvár! Az az átkozott meggylekvár! Nyalogatom ujjaimat s mutogatom, mondogatom a károgó asszonynak: „Lekvár!“ De ők csak kiáltoznak: „Krev! Krev!“... És szörnyedve hátrálnak. Lekapom a táskát és nemcsak az édes meggylétől, de a szégyentől is pirosán kibotorkálok a mellékhelyiségbe. A lekváros üveg persze eltört. Hogy könyörögtem anyámnak, ne csomagoljon felesleges vajat és szalámit, libamájat zsírjában, kekszet és ezt a rémes dzsemmet, — most minden összekeveredett, összeragadt: zsebkendők, füzetek a libamájjal, zoknik, ingek és könyvek a füstölt szalonnával és a meggyízzel. Tanácstalanságomban nem tehetek mást: egyenként dobálom ki táskám használhatatlanná vált tartalmát a szűk vécé-ablakon. Azután, ahogy lehet, táskástul együtt megmosakszom. Anyám tulajdonképpen elég könnyen beleegyezett ebbe az utazásba. Engem semmiféle ambíció sem fűtött, hogy belépjek apám üzletébe. De attól a gondolattól is megborzadtam, hogy egyetemre menjek s tovább magoljak a gyűlölt tankönyvekből. A kereskedelmi érettségi amúgyis csak a közgazdasági főiskolára jogosított volna, a közgazdasághoz pedig — Morus Tamáson és az Utópián kívül — más nem vonzott. Ezt a megoldást Gerster, a német gyáros, főhitelező sugalmazta és én örömmel kaptam rajta. A cseh Szudétavidék egyik, kőfaragóiról híres falujában, a Saubsdorfban székelő és főiskola jelleggel bíró, németnyelvű építő- és köfaragómesteri főiskolába iratkoztam be vendéghallgatónak. Vendéghallgató. Már a szónak magának is volt valami varázsos hangzása, a külföld pedig a legtöbb magyar fiatalembert mágnesként vonzotta. Arra gondoltam, hogy két év után okosan, kiművelten, egy külföldi egyetemet végzett biztonságával másként foglalhatom el helyemet az apai iroda íróasztala mögött, mintha egyenesen a családi ebédlőből érkeztem volna villamoson. A ,,külföldi tanulmányút" dicsfényével most egy cseh vicinális mellékhelyiségéből dobálom ki lekváros ingeimet az éjszakába. A piszkos munka izgalmában persze elmulasztom Saubsdorf feltételes megállóját és jóval később, kapkodva szállók le Freiwaldauban és kétségbeesve nézem, hogy nagy bőröndjeimet miként ragadja a poggyászkocsi az ismeretlen messziségbe. A pirosképű, mogorva állomásfőnöknek dadogva magyarázom helyzetemet. — Beszéljen csehül! — utasít röviden. — Ez Csehszlovákia! — Sajnálom — mondom. — de én magyar vagyok. Vendégdiák — teszem hozzá fitogtatva. — Magyar!! — kérdezi vissza, ha lehet még nagyobb undorral. — Én viszont csak németül tudok — mentegetőzöm. — Mit csináljak? —1- Menjen Berlinbe vendégdiáknak! — dörgi gúnyosan tanácsát és bevágja orrom előtt irodája ajtaját. magyarázón Az állomás dombon van, a városka fényei elérhetetlen messzeségben hunyorognak. A templom tornya az éjfél zengő ütéseit küldi felém a megeredő esőben. Behúzódom a sötét, üres, hideg várócsarnokba. Éhes vagyok. Vágyódva gondolok az eldobott libamájra, a füstölt szalonnára. Most még a meggylekvárnak is megbocsájtanék. Az indóház előtt tehervonatok tolatnak, elnyújtott idegen káromkodás harsan. Fázom. Magamra húzom vöröspecsétes kabátomat. Félálomban apám tüsszögését hallom és anyám hangját: „Ne szóljak annak az úrnak, hogy vigyázzon rád?“ Másnap reggelre befutnak az elveszettnek hitt bőröndök és egy rozoga helyi autóbuszon átdöcöghetek Saubsdorfba. Felhőt pipáló, fenyőszakállas hegyek lábán a kis falu rendezett, tiszta és szomorú, mint egy pedáns özvegy. A nyers gránitból épült házak sivárak, siránkozik az ólmos ég és idegen még a hideg, éles, havasízű levegő is. Csak az zaj ismerős: Minden második házból üzletünk lármája szűrődik, — Náci bácsik és Harkányi urak kopácsolnak. Kőfaragók hazájába érkeztem. Gerster szobáról is gondoskodott számomra. A kis ház két vénkisasszony tulajdonosa: Mathilde és Liselotte mosolyogva sietnek felém. Anyám sulykolta udvariassággal csapom össze a bokámat és csókolok kezet. Mathilde elpirul, Liselotte elsápad, az emeleti ablakból pedig két vihogó diákfej tűnik el — csak hangos német röhögésüket hallom: „Láttad, kezet csókolt!...“ Az őrgróf kezet csókolt!... Bruhahahaha...“ — Még két diák lakik nálunk — mondja Mathilde és szobácskámba vezet. A szobám ragyog a tisztaságról, hideg és barátságtalan. Ebédre — amikor megismerkedhetem a röhögőkkel: Hansal és Alberttel — seszínű leves van, papírszeletnyi marhasült és hozzá fejenként öt darab öklömnyi zsemlyegombóccal. Másnap is marhaszelet van zsemlyegombóccal, harmadnap is. Kivéve pénteken. Akkor csak zsemlyegombóc van. Már az első ebédnél sikerül Hansot és Albertét ismételten megröhögtetnem azzal, hogy étkezéshez vizet iszom. Ilyesmiről sohasem hallottak. Az ember, szerintük, reggel kávézik, este teázik, délután a korcsmában sörözik. — De, ugyebár — jegyezte meg Hans művelten, — a népek szokásai különfélék. Ismertem egy zsidót, az állítólag megette a nyers hagymát. Képzelje, beleharapott a hagymába, — rázkódott meg Hans és magyarázatként undorral hangsúlyozva hozzátette: — Persze, zsidó volt!... Maga milyen fajú? — kérdezte. Meglepődtem. Zsidózás már volt a kereskedelmiben is, apám hitét ösztönszerűen szégyelltem, de megnyugodtam keresztény voltomban. A milyen fajú kérdést most hallottam először. — Római katholikus vagyok — mondtam. — Az ugyan csak vallás — vonta vállát Hans, de békítőén hozzátette: — Csak úgy kérdeztem... Az iskola kastélyszerű külsejével uralta a falut.vAz igazgató, doktor Wlathek, alacsony finomarcú, kecskeszakállas szobrászművész barátságosan fogadott: — örülünk, hogy a nagyszerű Magyarországról érkezett hozzánk valaki, ugye. Én cseh vagyak, ugye, az iskola is az, de tanáraink németek, a diákok is főként azok. A szünetekben a legtöbben hazautaznak a közeli német városokba. Lehet, ugye, hogy fog itt majd hallani mindenfélét. Fiatalság, bolondság, ugye. Kiabálnak, barna ingben felvonulnak, meg mindenféle maskarában járnak, énekelnek... De ez demokratikus állam rendelkezzék velem. És ne hallgasson senkire. Ez Csehszlovákia és nem Németország. Legalábbis, ugye, ameddig én vagyok itt az igazgató. A főiskolán nagy megerőltetést nem kívántak tőlem. A tanárok igyekeztek a vendéghallgató kedvében járni. A rajztanár elkészítette helyettem a szabadkézi rajzokat: a szobrászat előadója megmintázta agyagmodelljeimet. De egy építész és egy matematikus jóvoltából, kik néhányszor egy héten lakásukban magánórákon láttak vendégül, megtanultam a műszaki rajz és a kófaragás számvetéseinek alapjait. Feleségeik „Blümchencaffét” tálaltak fel. Olyan híg kávét, hogy a lén keresztül jól lehetett látni az ibrik fenekére festett virágokat. A többi órákon részben ismeretséget kötöttem a kosárgörbe szerkesztéssel, mészkőbányászattal, sírkő tervezéssel, részben a pad alatt Thomas Mannt, Kastnert, Hoffmanstahlt, Hölderlint, Zweiget olvastam eredetiben. A déli zsemlyegombócokat és az azokat követő tunyaságot legyűrve az iskola műhelyébe kellett sietnem, a kötelező gyakorlati kőfaragó órákra. Nyers mészkő —, márvány —, gránit- tömböket: makacs sziklákat tükörsimára faragni volt a feladat. A gránit olyan kemény volt, hogy hiába vertem hegyes, fogas, százféle vésőmet a mázsás kalapáccsal, az visszaugrott, mint a hátrafelé sült puska. A mészkő és márvány viszont olyan finnyásan érzékenynek bizonyult, hogy a leggyengédebb fakalapács ütés után is váratlanul kicsorbult az értékes anyag sarka, vagy éle. Több«t ütöttem a kezemre, mint a vésőre. ujjaim véreztek, megdagadtak, karjaim elnehezedtek, akaratomtól független, önálló mozgásba kezdtek. A nehézség mellett a fizikai munka hallatlanul unalmas is volt. A nyersanyag bosszúálló szellemének legyőzése nem jelentett örömöt és az egyoldalú birkózásban a kő bizonyult erősebbnek. Nem értettem izmos társaim buzgó, örömteli kopácsolását. A fiúk durvák és faragatlanok voltak, mint a bányából érkező kőtömbök. Legtöbbjük apja, nagyapja is kőfaragó volt. Nem a daloló, művészvérű olasz szoborfaragók, hanem a precíz, német iparosok fajtájából valók. Született fizikai erejük, mint kazánba zárt gőz feszítette izmaikat és a tanórák alatt lezárt szelepeket egy-egy ivászat, verekedés és a délutáni kalapálás alkalmával minduntalan ki kellett nyitniuk. Közöttük nem lehetettem viccmester. A legkisebb szellemességet sem akarták megérteni. Humorérzék helyett is csak erejük volt, bár „tréfás fickóknak" tartották magukat. Bizonyságul már az első napokban elkaptak a műhelyben, mint „új fiút” és diákhagyományaiknak megfelelően „meggyalultak". Nyolc-tíz bivalykülsejű erőművész- óriás rontott nekem, a többiek indiánordításának kíséretében pokrócba csavartak, a csomag két végét megragadták és a levegőbe emelve meglengettek. A hintázás közben, a mélypontnál sziklás kőtömbhöz érintettek: „meggyalultak”. Himbálództam a sötétben, gyomrom a torkomba szaladt, a zuhanásoknál pedig akkora ütések érték altestemet, hogy azt hittem, az agyam egészen apró, pépes cafatokká szakad. Mintha a semmibe rohant volna velem valami rakétalöketű pokolgép. Csak távoli üdvrivalgás érkezett el hozzám nagyonis földi üzenetként... és egy adag epesárga, mégis édesen piros íz ömlött a számba: a gyűlöleté. Sírni szerettem volna, de amikor kicsomagoltak, lábamon alig állva, kötelességszerűen vigyorogtam és meghívtam a gyaluló társaságot egy forduló sörre. Három napig az ágyat nyomtam, magas lázam volt, összevissza beszéltem. Nem látogatott meg senki. A negyedik napon sántikálva vánszorogtam az iskolába, ahol a fiúk nagyokat csapkodtak a hátamra, biztosítottak, hogy nagyszerűen mulattak és kérdezték: ugye én is? És mondogatták, hiába, ők már ilyen tréfáskedvű fickók! Gerstert a két esztendő alatt csupán egyszer láttam. A nácikkal rokonszenvező dúsgazdag gyáros, úgy látszik hazájában nem kívánta kapcsolatát a Kohn céggel felfedni. Iskolai behatásomat, vénkisasszony házigazdáim kiválasztását a távolból, egyik Saubsdorfban honos üzemvezetője közvetítésével intézte. Tanulmányi előrehaladásomat azért figyelemmel kísérte, — olykor felhívta igazgatómat, hogy utánam érdeklődjék. Egy téli délután pársoros üzenet várt rám, hogy este hét óra után tíz perccel Gerster, egy freiwaldaui kávéházba kéret, hozzak magammal fogkefét, pizsamát. Éppen olyan pontos volt, mint a vasutak, a templomok toronyórái, vagy az érkezések időpontjai. A férfiak még viselték mellényük zsebében a zsebórákat, amelyeknek aranyláncai sörtől puffadt hasuk fölött fityegett. Életüket, születéstől-halálig ezeknek a zsebóráknak egyhangú, könyörtelen ketyegése szabta meg. Gerster fekete sportkocsiján a pár órányira fekvő Altvater - dorfba,- a Gerster család gyáráról és kastélyáról nevezetes községbe igyekeztünk. Az autóút alatt nem sokat beszéltünk. Egyszer megkérdezte, hogy vagyok és hosszabb szünet után pedig, tetszik-e nekem a vidék. Többet nem is beszéltünk. A kastély zordon volt, hatalmas fűtetlen termeivel, egyszerű falakkal, az óraszoba gyűjteményével, melyben sok kicsi, nagy, fali, asztali, búrás, naptáras, felhúzós és örökmozgó szerkezet lármázása a pontosságra, kötelességre és múlandóságra figyelmeztetett. Gerster mama is zordon volt. Szikár, szigorú tekintetű hölgy, dús szemöldökkel. Némán, csupán aranykeretű cvikkere mögül elóvillanó pillantásaival és fejének erélyes biccenéseivel dirigálta a cselédeket. Fekete selyemruhát viselt, mellén fehér csipkezsabót és orra tövében duzzadt, lilás bibircsókot. A vacsora egyhangúsága nem okozott meglepetést. Vizizű levest tálaltak fel, látszólag délről eltett marhasültet, zsemlyegombócot, savanyukáposztát, sajtot, fekete kenyérrel és vastag barna sört. Vacsora után a mama magunkra hagyott minket és Gerster apróra kikérdezett. Először iskolai tanulmányaimról, azután a sirkőüzletről. Hogy mit gondolok, mennyi az átlagos évi forgalom, milyen gyorsan lehetne túladni a raktárkészleten, mennyi az évi adónk, kintlevőségünk, bankszámlánk, hogyan lehetne bővíteni a vevőkört, mennyit költünk rezsire, háztartásra és végül, hogy írok-e még verseket? Bár az üzlet dolgait csak felületesen, inkább hallomásból és saját apró megfigyeléseimből ismertem, igyekeztem legjobb tudásom és apám érdeke szerint válaszolni. Már elég fáradt voltam a megerőltető vizsgáztatástól. Az óraszobában éjfelet csengettek, kongattak, berregtek, sípoltak, kakukoltak az órák. De lefeküdni még nem lehetett, mert egy angliai üzleti kőrútról, barátja társaságában Gerster öccse AKAR ÖN IS EGY JÓ HAJVAGAST? BILL S BARBER SHOP MEN’S HAIR STYLISTS Keresse fel LIGETI volt budapesti, Váci-utcai FÉRFI FODRÁSZT ahol I. osztályú volt budapesti két férfi fodrászno is biztosítja a gyors kiszolgálást. NŐI HAJVÁGÁSOK * AIR CONDITION 559 ST. CLAIR AVE„ W. * Telef,: <553-3779^J Ha minőséget, igazi magyaros ízű hentesárut akar vásárolni, keresse fel Tüske Meat & Delicatessen-t TULAJDONOS: KOCSIS SÁNDOR Toronto egyik legforgalmasabb hentesüzletét Parkolás az üzlet mögött 566 Bloor St. W. 533-3453 MINDENFÉLE asztalos munkát házit és iparit vállalok- Kiteken cabinet, recreation room, bungalowboz hozzáépítés. Telefonhívásra házhoz meg) J. JERICSKA licenced asztalos-mester Tel: 494-4414 TV - STEREO I I: SZERVIZ , ELADAS | : Hívja Mr. TÓTH -ot :i — 15 éve — Torontóban 633 - 1332 MAGYAR SPECIALITÁSOK A jfranz ÉTTEREMBEN £iózt JUHASZ BANDI a zongoránál. Ebéd 12-től 3-ig, - vacsora 5 órától zárásig 603 MARKHAM ST- (Bloor-Bathurst-nél) - MIRVISH VILLAGE Asztalfoglalás: 531-6063 Parkolás az üzlet mögött. Tulajdonos: NEMES DÉNES cycle A sports EGÉSZ ONT ARIOBAN A LEGNAGYOBB VÁLASZTÉK sportfelszerelések KERÉKPÁROK érkezett meg. Számukra ismét felszolgálták a már ismert sivár vacsora még sivárabb maradványait és végnélküli beszámoló következett az angliai kőfaragó piac lehetőségeiről, a politikai és tőzsdei helyzetről. Az ifjabb Gerster szerint az angol tőkések egy része elismeri Hitler zsenialitását,szívesen fektet pénzt a német nehéziparba és az a véleményük, hogy a nácizmus Németország belügye, nem lehet csodálkozni azon, hogy Hitler visszakívánja csatolni a cseh Szudetta vidéket. Benes nem sokat számit, az angol parlament bolond lenne, ha háborút kockáztatna meg ilyen butaság miatt és amúgyis Hitlernek az az utolsó területi követelése. Ez utóbbi megjegyzésen a két Gerster jóizüt kacagott. Éjjel két óra volt. Szemeim gyulladtak voltak. Bocsánatot kértem tehát és elköszöntem. Egy vén cselédlány mutatta meg a szobámat, amely hideg volt. mint a jégverem. A kályha a sarokban füst nélkül árváskodott. Az agg nő szolgálatkészen megkérdezte, kinyissa-e az ablakot? Dideregve jelentettem ki, hogy az nekem teljesen mindegy. Nem tudtam elaludni. Számok és német pártjelszavak cikkáztak a menyezeten és fogvacogva figyeltem, hogyan fagy meg a víz a lavórban. Alig vártam a reggelt. Felöltöztem, de hajnalban mégsem mertem kimozdulni a szobámból. Hét óra felé mégis bemerészkedtem az ebédlőbe. Gerster akkor már éppen végzett a reggelijével, újságjával és kedélyeskedve kérdezte: ..Mi az, fiatalúr, lustálkodtunk?” Unszolt, hogy siessek a reggelimmel, mert zsúfolt napja van és közvetlenül reggeli után velem kíván tárgyalni. Kapkodva nyeltem a forró ..Blumchen"-kávét. Az irodák, ahová Gerster egy függő folyosón vezetett át a kastélyból, többemeletes háztömböt foglallak el. Fél nyolckor már géppuska-kattogással dolgoztak az írógépek. Könyökvédős sörtehajú fiatalemberek szaladgáltak rajzokkal, aktacsomókkal a hónuk alatt, vagy hajoltak íróasztalaik, rajztábláik fölé. A felszerelés igen modernnek tűnt: számológépek, bonyolult könyvelőmasinák, diktafonok, csőposta, iratliftek, rejtett hangszórók . . . Gerster behívatta titkárnőjét és előző esti beszélgetésünk minden mondatára emlékezve, tömören összefoglalva, saját megjegyzéseivel kiegészítve lediktált egy jegyzőkönyvet. Az utolsó mondatok így hangzottak: „Ifjabb Kovács úr kijelentette, hogy irodalmi ambícióit végleg feladta, tanulmányai gyors és eredményes befejezése után teljes felelősségű cégvezetőként — édesapjával megegyezve — átveszi a Kohn-féle üzletet, annak minden jövedelmével és a Gerster Albert Fiai főhitelezóvel szembeni minden kötelezettségével együtt.” A titkárnő a feljegyzést szinte pillanatok alatt gépelte le több példányban. Az egyik másolatot Gerster írta alá. Az eredeti példány aláírásához mosolyogva nyújtotta nekem töltőtollát. Egy másik milliomos kőfaragógyárossal is összehozott a sors, jobban mondva apám kérő levele, hogy a régi üzletbarát Hugó Gessler álljon kissé mellém a nagy idegenben. Ez a kicsi, majomarcú, csúf, de kedves mosolyú emberke volt az, akinek íróasztala fölött még ott függött a „legjobb vevő", apám ifjúkori fényképe. Az özvegy Gessler szép villája egy freiwaldaui domboldal dúsantermő gyümölcsöskerjének közepén fehérlett. Az első meghívás óta, amikor autóját sofőrjével küldte értem, minden szombaton megjelent a nagy fekete kocsi, — feltűnést, irigységet és port kavarva Saubsdorfban —, hogy bevigyen a freiwaldaui vikendre. A villa virágos, világos berendezése néhai Gesslerné derűs háziasszonyi tevékenységéről adott kései hírt. A fiatal, csinos, friss levegőtől kárminpirosarcú házvezetőnő keze nyomán visszaverte a parketta az elhaladók alakját és a mindig tárt ablakokon riadtan szöktek vissza a porszemek. Gessler hétvégi programja — és így egy ideig az enyém is — változatlan volt. A szombat délután a háztartási naplók és újságok átböngészéséé volt. A lapokból felnézve a karvalyorrú öregúr időnként megjegyezte: — Tudja, ez a Hitler nem is olyan buta fiú! Csak a zsidókat hagyná békében, nem lenne semmi baj. Ha nem üldözne minket, szavamra, magam is hívévé szegődnék. Mit csinált abból a Németországból! Rend. fegyelem, pontosság, munka ... Es azt a német munkát, kivitelt, minőséget megnézheti! Amikor megjegyeztem, hogy Hitler, azt hiszem hamarosan lengyeli Csehszlovákiát, Benessel együtt és félek, hogy Gessler bácsi megismerheti közelről is a német munka precizitását, — az öregúr legyintett: ' — Nem eszik a levest olyan forrón! Szombat este mindig ugyanaz a kisvárosi férfikompánia ülte körül az ebédlőasztalt. A fiúgimnázium hórihorgas igazgatója, a kövér postamester, egy pofaszakállas sírkőkereskedő és egy hosszúhajú fogorvos. A leves után, amelyet Gessler tűzforrón szürcsölt fel mohó gyorsasággal — valamilyen húsétel következett, zsemlyegombóccal és savanyukápostával és vagy sajt, vagy valami sütemény. A pecsenyéstálon két vékony szelettel több hús volt, mint ahányan az asztal köríl ültünk. Gessler az egyik szeletet külön tányérra, a házvezetőnő részére rezelválta, a másikat pedig szó nélkül, minden szombaton a soronkövetkezó Úriembernek szervírozta. Sohasem tévesztette el, hogy ki a soros és a kitüntetett udvarias mosollyal fogadta el a semmi falatot. Folytatjuk.... KANADA LEGNAGYOBB VÁLASZTÉKÚ iHANGSZER SZAKÜZLETE A VILÁG LEGFINOMABB ZONGORÁI: STEINWAY, BLUTHNER. PETROF-FORSTER VONÓS-FÚVÓS-PENGETŐ HANGSZEREK lElönyös árak - Csere — Javítás — Bérleti nemenu HOUSE OF MUSIC LTD. 553 QUEEN STREET WEST, TORONTO tr/jr/jr/or/jr/i 1169 BLOOR St., W. LE 6-9718 I PATACSI Cipó'Szalqn I EURÓPAI IMPORT I GYÓGYBETÉTES I NŐI és FÉRFICIPÖK § L> 480 Blooi St West Tel: 533-8122 Az összes EU RÓP Al ház-! tartási és konyhafelszerelési cikkek beszerzési he-FORTUNE HOUSEWARES IMPORTING CO,. 388 SPADINA AVE., Telefon: 364 - 6999 PONTIAC BUICK PONTIAC BUICK PONTIAC HÍVJA-RUDNAI ANDRÁST Cj es Kl ti SO Ml • PO 7 RAS l.l \() H \S/S \I I KU( SIKK M Al l \ KO/ÖSUiO __---RI. Si PANNÓNIA DELICATESSEN | A ST. CLAIR-VAUGHAN RD. KÖRNYÉKÉN j MAGYAR CSEMEGÉS i SZEMESKÁVÉ * MAGYAR HENTESÁRU | K«NV\KOS MEGGY * L1KÓRÖS CSOKOLÁDÉ v MAGYAR KERÁMIÁK ÉS KÉZIMUNKÁK , I Tulajdonos a DEUTSCH HÁZASPÁR I “I j 557 St Clair W. 651-3318 _j ypininill 4 35C1YONGE ST{JUST-MM «K—^3tK ---XtcU BUS. 482-4777 Res 922-8428 482-1840 MIHÁLY GULYAS (gross) volt nyíregyházi és budapesti ügyvéd REPRESENTING MT. DENNIS EB REAL ESTATE LIMITED
