Menora Egyenlőség, 1976. január-június (15. évfolyam, 588-611. szám)
1976-03-06 / 597. szám
8. oldal MENORA * 1976 március 6. KOVÁCS DÉNES: ÖRÖMMEL ÉRTESÍTJÜK ■ ■ ■ Azon a nyáron, mint cserkészparancsnok, én képviseltem iskolánk csapatát a lengyelországi jamboreen. Az éghajlat hűvös volt, a fogadtatás meleg. A lengyelek rokoni szeretettel fogadtak minket. Igyekeztem felnőttes komolysággal és cserkésztiszthez méltó katonás fegyelemmel viselkedni. Baj csak akkor történt, amikor a krakkói várban megszemléltük Pilsudszky marsall sírját. Egy kriptába kellett a kanyargó csigalépcsőkön libasorban levonulnunk. Lent maga a legfelsőbb parancsnokunk, gróf Teleki Pál állt díszőrséget. A sötét lépcsők után a kivilágított kripta elkápráztatott. A ravatalon ott feküdt, teljes tábornagyi díszben a bebalzsamozott Pilsudszky. Arcának száraz bőrét rózsásra festették, ajkait berúzsozták, a koporsó üvegfedele alól nyitott halszemei komikus szigorral meredtek rám. Kísérttetiesen hasonlított az osztályfőnökünkhöz, aki fura tótossággal beszélt és most azt vártam, mikor ül fel s szólal meg osztályfőnököm hangján a nagy halott: „Mit mán megint csinálsz, te gazfickós csirkefogdmegl... A kripta áhitatos csendjében hangosan elröhögtem magam. Teleki gróf szemüvege megvillant a sápadt alvilági fényben. Másnap kihallgatásra rendelt, amelyen hosszú előadást tartott a lengyel-magyar barátságról a szégyenről, amit az egész magyar cserkészetre hoztam, és azt mondta, csak azért nem rendel azonnal haza, mert nem akar botrányt. Ha hazarendelt volna, nem ismerhettem volna meg Lilian Thielt. Lilian svéd volt, magas, feltűnően szép, úszóbajnoknő, egy stockholmi bankár lánya és a számomra olyan titokzatos fjordos hangzású Djursholtnbó! érkezett. Hogy mi tetszett meg neki rajtam, — nem tudo;\ talán számára én az ismeretlen és egzotikus pusztát, paprikás temperamentumot jelentettem. Németül jól megértettük egymást, és a szabad délutánokon kéz a kézben becsavarogtuk a Spala erdőit, a nemzetközi táncestéken polkát jártunk és a tábortűznél megfogadtuk, hogy soha nem felejtjük el egymást. Amikor a táboromban rám esett a napi szakácsszolgálat sora, meghívtam ebédre Lilian közvetítésével az egész svéd leánycsapatot.Éjjel a szakácskönyvet bújtam, hajnalban keltem, a gazdasági főnököt lekenyereztem új, Varsóban vásárolt töltőtollammal és egy amerikai cserkésszel „csendzselt“ mindentudó százágú bicskával, és hihetetlen izgalmak után 12-re fenyőfából ácsolt asztalokra szervíroztam csajkákban — anyámtól örökölt vendéglátó örömmel — a borjúpörköltöt galuskával és a földbe ásott tűzhelyen sült almáspitét. Az inspiciáló Teleki Pál szeme megakadt az erdei tisztáson falatozó, egy fiútáborban szokatlan, vidám társaságon, a nevető, gyönyörű svéd lányok csokrán és az izgatott, árvalányhajas kalapú vendéglátókon. Hátratett kézzel odasétált az asztalokhoz, hitetlenül vizsgálgatta a csajkák lukulluszi tartalmát, azután leült és szárazon azt mondta: — Megkínálhatnának engem is egy falatkával az urak. Az almáspite után a tűzhely tellől kitapsoltak a jókedvű lányok. Teleki felvont szemöl. ikkel meredt rám. Fehér kötényesen, szakácssüvegben csak ehezen ismert fel. De azután megértőén legyintett: — Hát persze, hogy te vagy az. Azután hozzátette: — Ezzel az almáspitével lekvittel-1 valamit. Liliannal évekig leveleztünk s kitt éltük jövendő életünket. Apja a következő nyárra meghívott magukhoz, mint írta, hogy a lánya visszaadhassa azt a lengyelországi ebédet. De anyám nem engedett elutazni. Kijelentette: — Svédországban hideg van és sok a medve! Azért a kereskedelmiben is megtettem a magamét.A kicsapást csak véletlenül úsztam meg. Népszerűségem tetőpontján a nyári cserkésztáborozás javára nagysikerű színielőadást-rendeztem. A szép bevételt a tornatanárral az ő nevén bankba tettük. A bankigazgató fia, osztálytársam, rövid idő múlva megsúgta nekem, hogy az iszákos ember hírében álló tornatanár az egész pénzt kivette. Izgalomtól vörösen rohantam az igazgatónkhoz, a tornatanárt sikkasztó tolvajnak neveztem. Az igazgató emelt hangon kérte ki az iskola nevében, hogy ilyen szavakkal illessem a tanári testület egy tagját, — de azután halk hangon megígérte, hogy kivizsgáltatja a dolgot. A tornatanár megneszelte a bajt, talán valami kölcsönt szerzett és gyorsan visszatette a pénzt. Osztálytársam, akitől információmat szereztem, mindent letagadott; azt vallotta, soha nem beszélt velem ilyesmiről. A bankigazgató papát is beidézték, az azonban fia bizonyítványát féltve, és a jobboldali, a ligeti klubban is hangoskodó tanártól tartva kijelentette, hogy semmiről sem tud és amúgyis kötelezi a banktitok. Az igazgató hétfőre összehívta a tanári konferenciát, amelynek kicsapatásomról kellett határoznia. Az elóttevaló vasárnap október hatodika volt, nemzeti ünnep. Mint önképzőköri elnök, én olvastam fel az ünnepélyen az 1848- as szabadságharc után kivégzett hősök, az aradi vértanúkról szóló lírai megemlékezésemet. A másnapi konferencia, saját vértanúi sorsom miatt, mondhatom, nyomott hangulatban voltam. „Damjanich felemelt fejjel lepett a bitófa alá..." — olvastam komor hangon, amikor különös sípoló hangra lettem figyelmes. Az öreg, kopasz, nagyhasú, feketebajuszú Horner tanár úr, a kereskedelmi ismeretek előadója az utolsó széksorban elaludt. Fejét elóreejtette, nyála kicsordult s bajusza alól halkan fujódott elő a hortyogás magas sípolása. Homlokomon megdagadtak az erek. A vértanúk emléke, a másnapi konferencia réme eltűnt. Rémülten próbáltam csitítani magamat: nem, most nem szabad elnevetnem magamat. Erőltettem, hogy szomorú dolgokra gondoljak, a saját halálomra, fekete színekre, Damjanich elkékült, mártír arcára, igazgatóm elképzelt hangjára: „Önt súlyos tiszteletlenség, tanára igaztalan meggyanúsítása és az ön romlott erkölcsei miatt e tanintézetből kitaszítjuk!...“ De a nyomasztó képek és az olvasott szöveg mögül előtört a sípolás, Horner krumpliorra, félig nyitott szája. Halántékom lüktetett; kezem s egész testem remegni kezdett, gyomoridegeim bolond táncot jártak. És közben elcsukló hangon olvastam-. ,,Október szürke fénye dicsfényt vont az elnémított hősök koponyája köré. Damjanich nyugodtan szólt oda a hóhérnak: barátom, teljesítse kötelességét..." A tanári konferencia súlyos megrovásban részesített, de nem csaptak ki. Igazgatóm lépett közbe. Azt mondta: „Az a diák, akit a nemzeti érzés annyira magával ragad, hogy a mártírokra emlékezve maga is, szinte látható módon átszenvedi sorsukat, mint a tegnapi ünnepélyen a nevezett Kovács, harmadikos, az nem lehet romlottlelkű és a tanári karnak segítenie kell, hogy ez az ifjú bűnbocsánatot nyerhessen.“ Boldog voltam. A fiúk szemében valóságos hős lettem. De a megrovásról értesítették anyámat, aki hosszabb szünet után ismét megpróbálta eljátszani nagyszabású jeleneteit. Végighallgattam egyre fokozódó kitörését, de amikor a drámai csúcsponton pofonra lendült a karja, ösztönszerűen és szelíden lefogtam. Anyám szeme soha nem látott meglepetésre tágult. Percekig nem jutott szóhoz. Erős voltam, gyorsan növekvő kamasz. Szegény mozdulni sem tudott. Most érthette meg, hogy a kép, amelyet rólam, mint nyolc-tízévesről mint valami pillanatfelvételt őrzött lelkében, — örökre elsárgult. Amikor elengedtem csuklóit, egy székbe rogyott és — mint a filmek egymásbaúszó képein — egyszerre tíz évet öregedett. Azt a tíz esztendőt, amelyről közben elfeledkezett. Még mindig csönd volt. Meglepett érdeklődéssel vizsgált. Én sápadtan, összeszorított szájjal álltam. Láthatóan megnyertem tetszését. E perctől kezdve anyám, a „Nagy Parancsnok“, közlegénnyé vedlett mellettem. Elismert férfinek a családban és szűk körünkben szidásra, becézésre, utasitgatásra való „gyerek“ apám maradt. Nővérem közben, a sok huzavona, halogatás, tanulmány, bálkirálynősködés évei után férjhez ment. Szüleim egy leendő gazdag vőben remélték az üzlet és életük megmentőjét megtalálni, de csalódtak, a téstvérem, aki közben gyönyörű nővé nyílt, már nemet mondott egy nagyjövedelmű ügyvédnek; elutasított egy moziszínészkülsejű építészmérnököt, mert az nem volt elég művelt. A kérők sorában volt egy sor zsidó nagykereskedő, akik „túl zsidóknak", s jónéhány katonatiszt, földbirtokos és tanár, akik viszont „túl keresztényeknek“ találtattak. A kiválasztott férj végülis egy elszegényedett, nem adonisz és nem különös műveltségű, egyszerűen gondolkodó, mindennapi férfi volt, „A Gyuri". Gyuri nem sokkal előbb az ország egyik legnagyobb műszergyárának résztulajdonosa volt; elkényeztetett, krakéler Az esztendő egyik felét Brioniban, pesti estéit pedig Nagymezőutcai mulatókban töltötte. Negyvenéves korára testben és anyagiakban megrokkant. A gyárat családja túlzott költekezése, bátyja ostoba társ-üzletvezetése és egy híres bankház bukása kergette csődbe. Gyuri gyenge szervezetét pedig a brioni kaszinó koktéljei és a Moulin Rouge pezsgői marták lukacsossá. Az utóbbi években az adóvégrehajtók elől bujkált és állandóan változtatta albérleti szobáit és valami ügynöki állást vállalt. Szüleim, ahelyett, hogy megkapták volna az áhított kedves, gazdag, csinos, ifjú vöt, a napi gondokkal küzdő üzletből apanázst fizettek a mindig mogorva új rokonnak. Az érettségiig a diákköri szerelem iskolájának két vizsgáján kellett átesnem s mindkettőn megbuktam. Nemi kérdések gyakorlatában tizenhét esztendős fiúfejjel majdnem olyan tapasztalatlan voltam, mint annak idején nászutas anyám. Magyarországon „jobb polgári háznál“ nem illett ilyesmiről beszélni. Közelálló barátom nem akadt; nagyothalló, naiv apámmal nem tanácskozhattam. Végre is nem ordíthattam a fülébe a kérdést: „Apuka, kérem, hogyan csinálják?...“ Az iskolában cserélgettünk ki „élményeket“, de ezek nagyjából felvágásokon alapultak. Én is játszottam tehát a tapasztalt Don Jüant, de ártatlanságomat elárulni nem mertem. Akkor már franciául is tanultam. Mademoiselle Lilly Lamonde járt hozzám minden kedden, este héttől kilencig, hogy beavasson a számomra olyan furfangosan előkelő nyelv rejtelmeibe. Lilly fekete volt, pisze, nyúlánk, hadarva raccsolt és kis egérke szemei huncutul nevettek. A nehéz francia nyelvvel szemben az ő nyelve rózsaszín volt, mint a macskának. Egyáltalában volt benne valami cicaszerű; imádta a csokoládét és a tejet. Az órákra mindig készítettem pohár tejet és szerény zsebpénzemből összespóroltqm a keddi bonbonra-valót. A je~ mange ragozása közben szorosan mellettem ült a kereveten, éreztem ruganyos testének melegét, hegyes melleit, amelyek szinte átszűrtük blúzait, kerek térdét, és gyengéden simogattam kezét, finom ujjait, mint művész a hagadűjét. Másról azonban nem lehetett szó, mert a szomszéd szobában anyám rakodott, apám tüsszögött hatalmasokat. Beszélgetni nem tudtunk, mert Lilly csak franciául beszélt, én pedig még nagyon kezdő voltam ezen a téren is. Az egyik kedden felhívott telefonon s pergő franciasággal, amelyet csak nehezen értettem meg, arra kért, hogy én keressem fel kis józsefvárosi albérleti szobájában, mert megfázott és nem mehet el hazulról. Lilly ágyban, mélyen dekoltált, rózsaszínű hálóingben és valami francia parfőm illatfelhőjében fogadott. A francia nyelvkönyvet ki sem nyitottuk, de a fullasztó csókokon s a szerelmi játék észtvesztő végletein túl nem jutottunk. Egyszerűen az én mulyaságom miatt. Fejfájósan, megvert kutyaként és lázasan jöttem el abból az albérleti szobából. Szó szerint lázasan, — Lilly ugyanis valóban meg volt fázva. Annyira szégyelltem magam, hogy anyámat kértem: mondja le az órákat, nekem most már teljes erővel az érettségire kell készülnöm. Nem mertem volna többé Lilly egérke szemei közé nézni. Azóta sem tudok sokkal többet az oly szellemes francia nyelvből, mint: A dolog annyira bántott, hogy elhatároztam — végére járok tudatlanságomnak. A prostituáltak birodalma a Vig-utca és környéke volt. A fényes Nagykörút mögötti sikátorok, apró földszintes házak voltak otthonaik, amelyeknek falain a mesterség címereként vörös lámpa világított sejtelmesen. Az ablakok mögül színes fény és ócska zongoraszó szűrődött. A kapuk alatt és a gázlámpák körül hosszúhajú árnyak mozogtak. Nyomasztó félelemmel siettem végig a szűk utcákon és nem mertem megállni a suttogó, rekedt hívásokra: „Gyere be, szép fiú, nem bánod meg...“ Már fáradt voltam a menekülő kószálástól, amikor hirtelen elhatározással, húnyt szemmel a semmibe ugrottam: „Gyere!“ — szóltam oda egy árnynak s követtem siető lépteit. Egy kékre festett házhoz vezetett. Két rövidet kopogott és felszólított, hogy adjak egy pengőt a kapunyitó portásnak. Az estére leginkább ezekre a pénzt kérő felszólításokra emlékszem. Adnom kellett egy pénztárgép mögött trónoló tisztes, nagymamakülsejű madamenak, az apró törülközőkkel zsonglőrözó szobaasszonynak, egy nagybajszú bácsinak, akiről nem sikerült megtudnom, hogy mi volt a hivatása és miért kapott borravalót. Az árny egy földszintes, udvari kamrába vezetett, felcsavarta a gázlámpát és vetkőzni kezdett. A málló falak mentén egy vaságy állt, előtte görbelábú asztal, amelyen egy porcellánkutyus gubbasztott búsan. A sarokban széken egy lavór, valami rózsaszínű gyanús folyadékkal. A kamrában a fertőtlenítő kórházi illatot terjesztett. — Na, mi lesz? — kérdezte az ágyon kombinéban várakozó árny s a gázláng rőt fényénél megcsillantak fémfogai. Az árny valóságos szörnyeteg volt. Ritkuló haja olcsó festékkel volt sárgára kenve, melle elomlott, bőre petyhüdt volt, kora meghatározhatatlan, és amikor föléje hajoltam, rum és savanyúcukor szaga csapott az orromba. Harisnyáját, cipőjét magán tartotta, akárcsak rózsaszínű, pikánsnak vélt harisnyatartóját, mely által a kép már nemcsak szívfacsaró, de komikus is lett. Gyakorlott, únott mozdulattal húzott le ingoványszerű puhaságába, s amikor mozdulatlanul hevertem karjai között, kissé meglepve kérdezte: „Jé, te még szűz vagy?", de fáradtan, egykedvűen semmit sem tett, hogy a szerelem titkaiba bevezessen. Egy ideig a kancsal porcellánkutyát bámultam. Talán tíz perc telt el, amikor a szobaasszony beszólt: „Sietni, Ollyka nagysám, vendége van!“ A rózsaszínű harisnyatartós lábak ellöktek maguktól. Kapkodva szedtem magamra a ruhát. Ollyka gúnyosan szemlélt és azt mondta: „Legyen máskor is szerencsém, pubika!“ Otthon nem győztem mosakodni és arra gondoltam, ha tényleg ez a szerelem, amiről annyit olvastam és képzelődtem, akkor ez engem egyáltalán nem érdekel. Az érettségi torkotmarkoló izgalmain is túlestem. Csak a kettős könyvvitel írásbelijén volt baj. Üzleti tervet kellett készítenünk és a mérleg végösszegének kellett a többiekével azonos számot mutatnia. Nekem valami gyanúsnak tetsző 526 forint jött ki. „A tiéd mennyi?“ — kérdeztem suttogva a szomszédomtól. „72 millió 526 ezer 211 forint és 45 fillér" — válaszolta. Hirtelen elhatározással a dolgozatomra borítottam a tintásüveget. A szerencsétlen végeredmény eltűnt a tintatengerben. Tanárom, a többi tantárgyból való jó eredményem miatt, megkegyelmezett. A vizsgák végeztével az osztály, kéz a kézben bejárta a régi termeket, a poros udvart, megkerültük a vén akácfákat s lementünk a kazánházba is, ahol annyiszor csempésztem át a tételeket Erzsikének. S közben könnyes felszabadultsággal harsogtuk a dalt: „Ballag már a vén diák tovább, tovább. Isten veletek, cimborák...“ Az ablakból irigy alsósok leskelódtek. A bankett a ligeti, lampionokkal díszített Rózsakért vendéglőben zajlott. Összetegeződtünk tanárainkkal. A kövér Horner tanár úr teljesen elázott, a vállamra borult és akadozó nyelvvel siránkozott a fülembe: „Édes egy barátocskám, kérlek alássan, nekem egy olyan büdös feleségem van, de egy olyan...“ A tornatanár, aki csak úgy öntötte magába az ingyen italt s rekedtre ordította a torkát a „Jegenyefák nem nőnek az égig...“ kezdetű nótával, belémkarolt és azt mondta: „Öregem, te azzal a nyavalyás pénzzel csuda, micsoda bajt csinálhattál volna a te komádnak, node!...“ — itt hirtelen abbahagyta a mondatot, nyálasán megcsókolt és minden átmenet nélkül ismét elordította magát: „Hogy aszongya, hogy jegenyefák nem nőnek az égig!“ Hanem amikor a kompánia hajnal felé, tanárostól elindult a Vig-utcába, én diszkréten lemaradtam. „Érett“ lettem. I í 14 Kétszer kellett átszállnom. Egyszer Olmützben, egyszer Troppauban. A cseh városnevek szürkesége mögött szürke házak, egyforma utcák úsztak el a vonatablak keretében. Egyforma falvak után egyformán álmos szántóföldek lustálkodtak. Egyre kisebb, egyre szegényebb vonatokba szálltam át két, hasasra tömött kézitáskámmal. A nagy bőröndöket Pesten feladtam. A Keleti Pályaudvaron még fölényes világutazóként búcsúztam el a nemzetközi gyorsvonat előtt anyámtól. Folytatjuk.... LESLIEG. ARVAY NOTARY PUBLIC INCOME TAX 456 BLOOR ST. WEST, TORONTO, Ont. M5S 1X8 Telefon 531-5308 — 431-5627 PANNÓNIA DELICATESSEN A ST. CLAIR-VAUGHAN RD. KÖRNYÉKÉN MAGYAR CSEMEGÉS SZEMESKÁVÉ * MAGYAR HENTESÁRU KOvvaKOS MEGGY * L1KŐRÖS CSOKOLÁDÉ MAGYAR KERÁMIÁK ÉS KÉZIMUNKÁK , Tulajdonos a DEUTSCH HÁZASPÁR 557 St.Clair W. 651-3318 KANADA LEGNAGYOBB VÁLASZTÉKÚ HANGSZER SZAKÜZLETE A VILÁG LEGFINOMABB ZONGORÁT: STE1NWAY, BLUTHNER. PETROF-FORSTER VONÓS-FÚVÓS-PENGETŐ HANGSZEREK Előnyös árak - Csere - Javítás - Bérlet] Remenu HOUSE OF MUSIC LTD. 553 QIIEEN STREET WEST, TORONTO CSARDA Étterem a torontói magyarok találkozóhelye. A legkitűnőbb magyar ételek és italok kaphatók Naponta rántott borjúláb CIGÁNYZENE* HAZAI HANGULAT* FIGYELMES KISZOLGÁLÁS ÜNNEPSÉGRE KÜLÖN TEREM 720 Bay St. Toronto 597-0801 PONTIAC BUICK PONTIAC BUICK PONTIAC HÍVJA-RUDNAI ANDRÁST l'j es Kilt NO 1/ / «P07H.I.N I I IV H 11/N M I KO< MKKM AI I \ KO/ÓSSU, R! 3501YONGE STIJUST ), Az összes EURÓPAI háztartási és konyhafelszerelési cikkek beszerzési he-:! FORTUNE HOUSEWARES IMPORTING CO„ 388 SPADINA AVE.. Telefon : 364 - 6999 j: Dr.CRIST A FABINYI | Mrs. ON ROT i legmodernebb hol lywoodi { KOZMETIKAI eljárásokat alkalmazza * TANÍTVÁNYOK szakszerű kiképzése. I 716 PALMERSTON AVE. ^ | Telefon: LEI -6318. ^ MINDENFÉLE asztalos műnkét házit és iparit vállalok. Kitchen cabinet, recreation room, bungalowhoz hozzáépítés. Telefonhívásra házhoz megy ,J. JERtCSKA licenced asztalos-mester Tel: 494-4414 TV - STEREO i: SZERVIZ . ELADAS jj Hívja Mr. TÓTH -ot:: — T5 éve — Torontóban 633 - 1332 | P AT ÁCSI Cipó Szalon I EURÓPAI IMPORT GYÓGYBETÉTES NŐI ét FÉRFICIPÓK 1 [> 480 Bloor St. West Tel: 533-8122 BUDAPEST MEAMARKÉT TORONTO EGYIK LEGFORGALMASABB SZAKÜZLETE LEGVÁLASZTÉKOSABB * LEGFRISEBB * LEGOLCSÓBB Kényelmes parkolás az üzlet mögötti city parkolöht-l\on. 200 kocsi férőhellyel. FIGYELMES KISZOLGÁLÁS Tulajdonos: VARGA GYULA TELEFONRENDELÉS — FREEZER-ORDFR 517 BLOOR ST. W. TORONTO Tel: 531-5202 "6 nap nyitva” „Toronto legjobb magyar hizikosztja r -írja a Daily Star és a Globe and Mail ll\ JÓ HÁZIKOS7.TOT AKAR ENNI U MA/alKU^AlUI AhAK tninil PÉNTEKEN: halászlé, tdróscsusza. SZOMBATON: sólet, töltött kacsa. VASÁRNAP: töltőit borjü, töltött csirke ESPRESSO Új tulajdonos:Mr. és Mrs. CSESZKO 521 Bloor St.,W.Tel: 531-5872 és 531-0081 BA KELL MENNI AKAR ÖN IS EGY JÓ HAJVAGAST? BILL S BARBER SHOP MEN’S HAIR STYLISTS Keresse fel LIGETI volt budapesti, Váci-utcai FÉRFI FODRÁSZT ahol I. osztályú volt budapesti két férfi fodrásznő is biztosítja a gyors kiszolgálást. NŐI HAJVÁGÁSOK • AIR CONDITION
