Menora Egyenlőség, 1976. január-június (15. évfolyam, 588-611. szám)

1976-02-28 / 596. szám

MEN D RH

♦Kr.August J.Molnar P.O.Box lo84 New Brunswick, New Jersey o

closs ma'l

U.S.A

registration No. 1373.

AZ (SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

“BOCSÁSD EL AZ EN NEPEMET” - követelték Brüsszelben

Szinte a világ valamennyi zsidó személyisége megjelent múlt héten azon a brüszszeli értekezleten, amit hivatalosan "Világkonferencia a szovjet zsidóságról" címen hívtak össze. Ez a második ilyen jellegű értekezlet ebben az évtizedben. 1971-ben már volt egy hasonló ülés a belga fővárosban, amit ugyancsak vad szovjet vádaskodás és fenyegetés előzött meg, de aminek eredménye minden várakozást felülmúlt. Akkor ugyanis sikerült annyira felrázni a világ figyelmét, hogy az általános nyomás következtében a Szovjetunió kénytelen volt kitárni kapuit. Míg az 1971-et megelőző negyedszázad alatt csupán tízezer zsidó hagyhatta el a Szovjetuniót, 1971 és 1975 között 115 ezer jelentkezőnek engedték meg, hogy áttelepedjen ősei földjére. E négy év volt a szovjet alijja csúcspontja, utána azonban azonban bekövetkezett a visszaesés.

A Szovjetunió teljes politikai erejével kiállt az arabok mellett s természetesen ezalatt a törvénytelenség, a hazudozás, a hamis uszítás, a Szovjetunió teljes ideológiai és gazdasági fegyvertárának felvonulása értendő. Nemcsak felfegyverezték a velük szimpatizáló arabokat, ( országokat és magánvállalkozásokat egyaránt,) nemcsak segítettek Izráel nemzetközi elszigetelésében és megbélyegzésében, de megakadályozták a szabad kivándorlást is. 1973-tól fokozatosan megnehezítették a kivándorlási vízumok kiadását és 1975-ben már csupán 8500 orosz zsidónak adtak engedélyt ízráelbe való áttelepedésre.

A cionista világszervezet azt reméli, hogy ami sikeres volt 1971-ben, az esetleg sikerül 1976-ban is, s ezért minden erőt bevetettek a brüsszeli értekezletbe. Hogy az elképzelés nem helytelen, arra a kommunista hatóságok idegessége a legjobb bizonyíték. A pártkongresszus előtt álló Kreml ugyanis majdnem hisztérikusan reagált a brüsszeli értekezlet hírére. Még a belga kormánynál is tiltakoztak a konferencia engedélyezése ellen, azt állítva, hogy az ellentétes Helsinki szellemével.

Helsinki szelleméről mostanában sokat beszélünk a világ mindkét oldalán. A szellemek szava általában nem egyértelmű, de soha ilyen ködös szellem nem jelentkezett a világon, mint a helsinki. Ezt aztán mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, s olyan színű lepedőt húz rá, amilyen csak jólesik. A szovjet-értelmezte kisértet azt mondja, hogy Helsinkiben megtiltották minden más hatalomnak, hogy beavatkozzék, ha a Szovjetunióban, vagy csatlósállamaiban valamilyen törvénytelenséget követnek el. Mert ez — úgymond — beavatkozás más országok belugyeibe. Helsinki szelleme csupán akkor engedélyez beavatkozást, ha a beavatkozó valamilyen kommunista hatalom. így tehát Moszkva még egy nemhivatalos küldöttséget is elküldött Brüsszelbe, egy bizonyos Sámuel Zivs nevű zsidó ügyvéd vezetésével, akik ott azt kívánták bizonyítani a küldötteknek, hogy egy határozott állásfoglalás csak súlyosbít a szovjet zsidók helyzetén, még kevesebb szabadságuk lesz, mint eddig.

Ez különben nem új vonalvezetés. A magyarországi hatóságok is fölbéreltek ilyen zsidó ügyvédeket, hogy á zsidóság nevében adják el ezt a politikai elképzelést Nyugatnak, és sajnos vannak, akik be is veszik. Szerencsére a brüsszeli konferenciát olyan személyiségek vezették, mint Golda Méir volt miniszterelnöknő, Josef Almogi a Szochnut elnöke, akikről az ilyen ostoba propaganda lepereg.ök teljesen tisztában vannak a világpolitikai megosztottságának horderejével és mikéntjével, s tudják, hogy Moszkva ellen csak az erőteljes fellépés használ.

A brüsszeli konferencia egyhangú határozatot hozott, amelyben követelte a szovjet zsidóság szabad alijja jogát. Moszkva azt állítja, hogy a kivándorlásra jelentkezők 98.4 százalékának megadta a kivándorló vízumot. A szám olyan pimaszul magas, hogy menthetetlenül a szovjet választások eredményeit juttatja az emberek eszébe, ahol az ország népe minden alkalommal 99.86 százalékban tesz hitet a rendszer mellett, mégpedig olyan biztonsággal, hogy azt rendszerint már a választások előtt néhány héttel ilyen tízezreléknyi pontossággal lehet megjósolni. Tehát minden száz jelentkező közül — mondják a szovjet hatóságok — ők csak egyet tartanak vissza. Most már csak az a kérdés, hányán jelentkeztek kivándorlásra. A konferenciát rendező cionista hatóságok ugyanis 80.000 elintézetlen zsidó kérelemről tudnak, és ezt nevekkel bizonyítják, Ha az oroszok igazat mondanak, úgy nyolcmillió szovjet zsidó jelentkezett kivándorlásra, akik közül hétmillió kilencszázhúszezer meg is kapta a kivándorlás jogát. A moszkvai statisztikával tehát nem is érdemes foglalkozni.

Az oroszok szempontjából legfeljebb azt érdemes megemlíteni, hogy kevés ügybe fektetnek annyi energiát, mint a zsidóság által hangoztatott vádak leszerelésébe. Egymást érték a sajtóértekezletek, ahol felvonultatták az Izráelből visszatért csalódottakat, ( semmi okunk nincs kétségbevonni, hogy ilyenek is vannak,) és azt bizonygatják, hogy az izráeli élethez viszonyítva a szovjet zsidók paradicsomban élnek, a szovjet paradicsomban. Ha tehát a brüsszeli értekezlet hangulatának első reakcióit figyeljük, úgy meg kell állapítanunk, hogy az sikeres volt.

Természetes, hogy egy ilyen nagyhorderejű értekezlet nem múlhat el belső viharok, a zsidóságon belüli véleményeltérések megnyilatkozása nélkül. Ilyeneknek

Brüsszelben is tanúi lehettünk. Két jelentős személyiség került szembe a kongresszus főáramlatával, mégpedig ellenkező oldalról támadva azt. Baloldalról az elpusztíthatatlan Náchum Goldmann tagadta meg a kongreszszuson való részvételt.Goldmannak van egy közel negyedszázada fönnálló elképzelése, amely sosem vált valóra, s amelyről ő maga, túl lévén a 80. életéven, nem hajlandó tudomásul venni, hogy elévült. Ez az elképzelés az, hogy ö, Náchum Goldmann, tárgyalóképes kell maradjon Moszkva felé, mert eljön a nap, amikor meghívják őt a Kremlbe, ahol ugyanolyan magyfontosságú szerződést köthet majd, mint egykor Adenauerral a német jóvátételről. Goldmann papíron még ma is a Zsidó Világkongresszus elnöke. Inkább papíron, mint valóságban. A Világkongresszus tényleges ügyvezetői részt vettek a brüsszeli tanácskozásokon, ahol (és ez nem meglepő) senkinek sem tűnt fel Náchum Goldmann hiánya. Hiába ! Bármilyen tehetséges, okos is legyen egy zsidó vezető, ha szembehelyezkedik az izráeli politikai érdekekkel, túllép rajta a történelem.

Jobboldalról Méir Kahane, az egykori newyorki rabbi, a Zsidó önvédelmi Liga főnöke támadta a kongresszust. Kahane véleménye szerint Moszkvát nem diplomáciai nyomással, hanem terrorcselekedetekkel lehet jobb belátásra téríteni. Ezt a szélsőséges álláspontot a kongreszszus többsége nem akarta hallani s így tumultuózus jelenetekre került sor. Mivel Kahane 1971-ben is botrányt okozott, a belga kormány már akkor nemkívánatos személynek minősítette, s így most rendőrök hurcolták ki az ülésteremből. Kahane közben ezt ordította a televíziós felvevőlencsék előtt: "Hadd lássa

a világ, hogyan bánnak itt a zsidókkal. A szovjet zsidók sosem lesznek szabadok,mert itt köztünk árulók vannak".

Ez persze szélsőséges és ostoba álláspont. Nincs semmi mutatnivaló azon, hogy a belga állam hogyan bánik a zsidókkal, mert hiszem kifogástalanul bánik. Mint ahogy a brüsszeli kongresszus résztvevői között sem voltak árulók azok, akik Kahane politikai ellenfelei. Kahane tehát ostobaságot beszélt.

De ugyancsak helytelenül jártak el azok, akik a harcias rabbit rendőrökkel vitették ki. Miért nem mondhatná el a terrorról a véleményét egy olyan világban, ahol a terror nemzetközileg elfogadott úri politikai eszközzé vált. Miért ne hirdethetne terrort a terroristák ellen. Moszkva vagy Áráfát nagyjából egyremegy. Ez volt a kongresszus egyetlen árnyoldala.

Különben jó hogy megcsinálták, s különösen jó, hogy megcsinálták, éppen a Szovjetunió 25. pártkongresszusának előestéjen. Egész biztos, hogy ezen a kongresszuson a cionizmust fogják megnevezni mint főellenséget.

Meir Kahane

mint az amerikai imperializmus legveszedelmesebb megjelenési formáját, de az is biztos, hogy utána az oroszok ( akik nagyon jó politikai matematikusok) ki fogják kalkulálni, hogy nem érdemes nemzetközi botránnyá dagasztani néhány tízezer szovjet zsidó kivándorlási jogát és az orosz alijja ugyanúgy fel fog gyorsulni a következő evekben, mint ahogy felgyorsult 1971 után.

Miféle Jóska?

" Ha ma rendeznének általános választásokat, Kanada népe elsöpörné a liberális kormányt". John Diefenbaker, a vén oroszlán, valószínűleg pontosan mérte föl a helyzetet, amikor a kanadai Konzervatív Párt vezetőválasztó kongresszusán így körvonalazta egy kormányváltozás lehetőségeit.

Igen érdekes konvención választották meg az új pártvezért, a lelépő Róbert Stanfield helyett. Az új vezető s esetleg eljövendő miniszterelnök egy eddig jóformán teljesen ismeretlen 36 éves fiatalember, az albertai Rocky Mountain választókerület képviselője, Joe Clark lett. Hogy jól választottak-e a konzervatívok vagy rosszul, ezt csak a jövő döntheti el.

Clark kellemes megjelenésű, értelmes, szimpatikus egyéniség, aki a kongresszus második napján mondott beszédével győzte meg a küldötteket arról, hogy alkalmas Trudeau miniszterelnök megbuktatására és Kanada vezetésére. Ennek ellenére sem lehetünk meggyőződve arról, hogy a toryk jól választottak; nem-e dobták el maguktól egy biztos választási győzelem lehetőségét.

A kongresszus ugyanis sajnálatosan azt bizonyította — bármennyire is igyekezteken-•3S*30S3S3tSS3S3SSS3S3S3S3K3SSK3S3SSSSÍ3S3SS3SSKS6X3SSKSSSS3S3SJK3S3KSSS

Ml

AFRIKA SORSA?

Az angolai tragédia sajnálatosan nem lezárása, hanem csak kezdete volt egy új világpolitikai időszaknak. Az, hogy az egykori portugál gyarmat önálló országnéven szovjet gyarmattá vált, ma már befejezett tény. A szomszédos afrikai országok, a Délafrikai Uniót is beleértve, a nyugateurópai kormányok, Portugáliával együtt elismerték Agostinho Neto szovjetbarát kormányát.

Mást nemigen tehettek. A szovjet győzelmet az amerikai kongresszus vívta ki, amikor szövetségesei lába alól kirántva a talajt, megszüntette a fegyverszállításokat. Az Egyesült Államokban az a veszedelmes helyzet állt elő, hogy az egyetlen, sokat ügyetlenkedő külügyminiszter mellé most egy második ügyetlenkedő külügyi szervet is fölállítottak, magát a kongresszust, amely beleszól a külpolitika intézésébe.

Külpolitikai döntésekhez mozgékonyságra, gyors elhatározásokra van szükség. Az amerikai kongreszszus 530 tagból áll, s mint az egyik képviselő, Bell, szellemesen megjegyezte, legtöbbször azt sem tudják eldönteni, másnap reggel hány órakor kezdjék az ülést.

Azt viszont el tudták dönteni, hogy az európai szövetségesek után ma már az afrikai szövetségesek sem mernek hinni egy amerikai segítségben. A szovjetbarát kormány elismerése tulajdonképpen az utolsó védeljárás a kommunizmus előretörése ellen. A délkeletázsiai dominóteória most Afrikát fenyegeti. Senki sem hiszi el, hogy Castro az angolai kaland befejezése után visszavonná tízezren fölüli hadseregét Afrikából. Fidel nem is ígéri ezt, épp az ellenkezőjét mondja. Segíteni fogja tovább a forradalmi mozgalmat.

Castrónak a maga szempontjából igaza van. Moszkvának is, mely december közepéig még tárgyalni akart Kissingerrel Angola jövőjéről, de mikor látta az amerikai megosztottságot, — hogy az elnök és külügyminiszter kezét a törvényhozók megkötötték, — elhatározta a területlerohanását.

Mi lesz a következő lépés ? Macbride amerikai néger diplomata Béke Nobel-díjas Afrika szakértő azt állítja, hogy még husvét előtt megkezdődik a Szovjet-támogatta invázió Rhodesia ellen, ahol oroszok és kínaiak által kiképzett partizánok állnak készen Mozambique-ban és Zambiában.

Ha a józan észben hinni lehetne azt mondhatnánk, ez veszedelmes vállalkozás. Nem kell ugyanis más, minthogy a bajbanlévő rhodesiai kormány érvénytelenítse Angliától való elszakadását a akkor Anglia erkölcsi kötelességévé válik, hogy beavatkozzék a háborúba. A józan észben azonban nem kell hinni, Anglia hallgatni fog és Rhodesiát ( kétségtelenül fekete lakossága többségének helyeslése mellett) lenyelik a kommunisták.

Egy másik frontvonalon, az Angola és a Délafrikai Unió határvidéken ugyancsak feszült a helyzet s ugyancsak Nyugat ostobasága miatt. Mint ismeretes, a délafrikai csapatok visszavonultak Angolából és délnyugat-afrikai protektorátusuk Namibia határát védik. Ezt annál inkább tenniük kell, mert a Délafrikai Unió legfontosabb erőműve, az Okavongo folyó mentén angolai területen fekszik. Ezt Délafrika nem adhatja fel, mert az ország energiaellátása ezen alapszik. Az új angolai kormány követeli a délafrikaiak kivonulását a területről, de Voerster kormánya a végső háborúra is el van szánva ebben a kérdésben.

Nem kellene végső háborúról beszélni, a délafrikai hadsereg elég felkészült ahhoz, hogy akár a kubai intervenciopisták ellen is felvegye a harcot. De itt ismét közbelép Anglia és Amerika, akik nem a bolsevizmustól félnek, hanem a fehér fajvédelemtől, s arra akarják rábeszélni a délafrikaiakat, hogy vonuljanak ki Namíbiából.

Nem kell hozzá több mint egy év, és az afrikai kontinens egész déli fele szovjet befolyás alá kerül.Nyolcezer mérföld nyíre a szovjet határoktól.

Joe Clark és felesége Maureen

nek ellenkezőjét hangoztatni —, hogya Konzervatív Párt élesen m’egoszlik. Mint a különböző hirmagyarázók emlegették, szemben áll egymással egy Diefenbaker és Stanfieldpárt, egy vörös tory és egy kék tory párt, egy öregek pártja és fiatalok pártja ( elválasztóhatár 40 év) , egy francia párt és egy angol párt. A megosztottságok között talán az ideológiai a legkevésbé fontos. Az ugyanis, hogy az új pártvezér, Clarl^, az úgynevezett vörös toryk csoportjához tartozik, senkiben sem kell hogy aggodalmat keltsen. A vörös ez esetben semmiképpen sem objektív, legfeljebb konzervatív párton belüli relatív értelemben jelentkezik. A komoly bajt a megfigyelők a francia-angol megosztottságban látják. Az egész választási eljárás alatt ugyanis az ötven éves, — liberálisból konzervatívvá átvedlett, — volt québeci igazságügyminiszter, Cloude Wagner vezetett, ö volt a legfelkészültebb, legnagyobb reményekre jogosító jelölt, bírta majdnem minden konzervatív vezető bizalmát. Diefenbaker a processzus közben már gratulált is neki, mint a Konzervatív Párt elsőfrancia vezérének Kanada történelmében. Aztán mégsem győzött. Miért? Éppen mert francia-kanadai. A kongresszuson nyugat-Kanada legostobább politikai rétege, a " vörösnyakú" ultrakonzervatív angolszász fajvédők túlságos nagy számban voltak képviselve, s ezek nem voltak hajlandók franciára szavazni még akkor sem, ha annak politikai meggyőződése lényegesen közelebb áll hozzájuk, mint Clarké, aki viszont angol, sőt albertai.

A kongresszuson minden szónok hangsúlyozta, hogy Kanadát nem lehet megnyerni Quebec nélkül. E pillanatban Quebec hetvenegynéhány képviselője közül csupán három a konzervatív. Ha ezt nem sikerül a legközelebbi választásokon legalább megtízszerezni, úgy lőttek a konzervatív kormány alakításának, bármilyen ' tálat övezi is Trudeaut. De vajon nem lesz-e a mostani döntésnek súlyos visszahatása a francia választók körében ? A francia-kanadai Wagnert mindenki elfogadta volna, az angol-kanadai Clarkot — annak ellenére, hogy a franciát is anyanyelvi fokon beszéli — már nem biztos. Az utolsó választási menetben Clark nem egészen 60 szavazattal győzött Wagner ellen, tehét elképzelhető, hogy a konzervatív kormány megalakításának lehetőségét 60 ostoba nyugatkanadai farmer dobta el a párttól.

Mindez persze nem biztos és különösen nem jelenti Clark érdemeinek és képességinek lebecsülését. Lehet, hogy sikeresen veszi majd föl a harcot Trudeau ellen, és éppen annak saját fegyvereivel győzi le. Hogy miért?

A trudeaumánia idején a jelenlegi miniszterelnököt mint 40 éves fiatalembert választották meg. Aztán kierült róla, hogy már akkor is 44 volt, ma pedig 56. Most jelentkezik egy nála 20 évvel fiatalabb ellenfé', jóvágású, fotogén, jól hat a televízió képernyőjén. Tökéletesen beszéli mind a két nyelvet. És a felesége . . . Hűha! . . . Margaret Trudeau elbújhat Maureen Clark mellett. A pártkongresszus a fiatalok kongresszusa volt és Maureen legalább tíz százalék extra szavazatot jelentett. Viszont Kanada is a fiatalok országa, s a pártvezér egykori titkárnője — jelenlegi felesége a választókra is vonzó hatást gyakorol majd.

A konzervatívok tehát kockázatos, merész kalandba bocsátkoztak Joe Clark megválasztásával. Hogy sikerük lesz-e vagy sem,majd kiderül. Reméljük, helyesen választottak; mert az ország lakossága — e lap szerkesztőségével együtt —, torkig van már I rudeauval.