Menora Egyenlőség, 1976. január-június (15. évfolyam, 588-611. szám)
1976-01-17 / 590. szám
1976. január 17. * MENÓRA olda A. S. KAZEH. KÉT ÍTÉLET (Krimi) A május délutáni nap már ferdén tűzött a pályára, melyen a mérkőzés öldöklő irama egyre fokozódott. A második felidő közepétől — amint az a nagy mérkőzéseken sokszor előfordul — a játékosok lendülete nem lankadt, inkább szinte szédületesre gyorsult úgy, hogy a rádió és a televízió pergő nyelvű közvetítői képtelenek voltak minden mozzanatról beszámolni. A gyönyörűen karbantartott pályán úgy cikáztak az egyenlő képességű csapatok játékosai, mint csendes folyású patak vize felett a fürge szitakötők. A tribünökön szorongó, izzadó és izguló több mint százezernyi tömeg alig-alig bírta már idegekkel. A nézőkön határozottan inkább látszott a kimerültség, mint azon a huszonkét fiatalemberen, akik ennek a sokak által “sorsdöntőnek" mondott meccsnek a szereplői voltak. Ha a “sorsdöntő" jelölés túlzásnak tűnt is, a sportolók és sportkedvelők szerint határozottan óriási jelentőségűnek számított az utolsó selejtező a Nemzetközi Serlegért induló küzdelmeken, melynek győztese — hozzáértők szerint — jelentőségben vetekedik a világbajnokság győztesével. Mindkét csapat három-három nagyon kemény ellenfél legyűrése után jutott idáig, mindkettő veretlenül és egyforma pontaránnyal. A vegediek ugyan egy góllal többet lőttek, mint a fantaniak, akiknek a kapuját viszont egy kapott góllal kevesebb terhelte. így az esélyek kiegyenlítődtek s itt, ezen a kissé párás délutánon kellett eldőlni: melyik város válogatottja vegyen részt a N. S. nyolcas előmérkőzésein, melyre már bejutni is dicsőségnek számított. A két város, illetve sportklubjaik vezetősége részint biztonsági okokból, de egyáltalán nem mellékes üzleti elgondolásból is úgy határozott, hogy ezt a meccset a főváros legnagyobb, alig elkészült stadionjában bonyolítják le, mégpedig külföldi játékvezető közreműködésével. Megszerezték az összes hozzájárulásokat és engedélyeket; pályát, olasz játékvezetőt, a két partbírót, sajtót, vadonatúj dresszeket, szóval mindent, amit pénzért meg lehetett kapni. — Közbevetőleg: a befektetések már a nagy nap előtt bőségesen megtérültek a televízió- és rádióközvetítési jogok díjából. -A játékvezető negyven év körüli csupaizom olasz, eddig hibátlanul látta el a könnyűnek igazán nem mondható feladatát. Mindenhol jelen volt, mindent meglátott, nem tűrt durvulást; szaknyelven: kézben tartotta a mérkőzést. A közönség, a mindig elégedetlenkedő, mindent jobban tudó, csúfolódó és veszekedő, a játékosok hibáiért is a bírót okoló közönség szinte egyhangúlag meg volt vele elégedve; nem egy erélyes intézkedéséért hatalmas tapsot kapott, mert az ítéletei határozottak és igazságosak voltak. A második félidő harmincnyolcadik percében, amikor még mindig l:l-re állt a meccs, Fantan szőke balszélsője kapta a labdát, két vegedi játékossal keveredett harcba, pillanatokon belül két csatártársa sietett feléje, a szélső át akarta adni a labdát, de megcsúszott, elesett, az utána rohanók kereszetülbuktak rajta, azokon meg a szembe futók estek úgy át, hogy hat-hét játékos feküdt egymáson. A játékvezető ott termett, egyik-másiknak segített is és a felugrálóknak “továbbot" intett. Az elárvult labdát feldobta és az máris a pálya túlsó széle félé repült. A csatárok, összekötők követték s néhány pillanatig senkinek sem tűnt fel, hogy a balszélső fekve maradt. Különösképpen a rádió szpíkerje — aki pedig alig győzte követni a villanásszerűen pergő iramot, — figyelt fel a mozdulatlanul fekvőre, amit talán akaratán kívül nyomban be is mondott a mikrofonba. Akkor már a tribün első soraiból, kezében tranzisztoros rádióval, odafutott valaki, lehajolt a fekvőhöz és azonnal felegyenesedett, a mentők felé integetett. Egy fiatalabb férfi is ott termett, szintén lehajolt, megfordította a sérültnek véltet, megtapogatta, a szívéhez hajolt, majd ijedten felállt: — Halott, — mondta. — Ugyan, — hitetlenkedett a másik. Mindketten orvosok voltak. Az idősebb ismét odahajolt s tágra meresztette a szemét. A balszélső valóban meghalt. Közben a partjelző kétségbeesetten integetett a zászlajával, mire — és a tribünről áradó hangorkánra — a játékvezező lefújta a játékot és a pályára betódpló közönséget már messziről hessegette. — Morte — mondta neki valaki. Erre az előtte állókat félrelökve, a fekvőhöz lépett, ránézett, aztán a saját kezére (talán az óráját nézted, a fejéhez kapott, ordított, a haját tépte, lerogyott s a fejét a földhöz verte. A rendőrtiszt gyorsan, erélyesen intézkedett. — Nyugalom közben édes a pihenés, — vigasztalta magát az önkényesen megváltoztatott közmondással, amíg a heverőn igyekezett kényelmesebb fekvésre vackolódni. Felvette az újságot, azonnal le is dobta. Könyvért nyúlt, kinyitotta, de oda sem nézett lapozgatás közben. Az igazság az volt: sem a nyugalmat, sem a pihenést nem érezte édesnek. Mióta kiverekedte a nyugdíjaztatását — amivel kívül rekedt a közbiztonság őreinek állandóan idegfeszítő robotjából —, halálosan únta magát. Az ősszel, amikor valósággal elrabolták a miniszter eltűnt unokája megkereséséhez (akit egy farkaskutya pár órával előbb szültkölykei között talált meg, azzal búcsúzott el az országos főparancsnoktól, hogy ha még egyszer rendőrségi ügyben hozzá küld valakit, azt feltrancsírozva, postacsomagban fogja visszaküldeni. Régi baratai, tiszttársai ha meg akarták látogatni, előbb telefonon felhívták és “nem szolgálati” előzetes bemondása után közölték látogatási szándékukat. Csak egy esetben történt meg, hogy a látogatója, akivel a kertben üldögélt. véletlenül valami nyomozásra terelte a szót. Az öregúr rövid ideig hallgatta*, majd .felállt, belekarolt, a kapuhoz vezette, ott elbúcsúzott tőle: — Legközelebb nagyon szívesen látlak, feltéve ha más témád lesz. — És becsukta utána a kaput. Nem akart bűnügyekkel foglalkozni, viszont azok nélkül üres lett az élete. Biciklizett, horgászott, úszkált, sétálgatott és... és förtelmesen únta magát. Az utóbbi időben a gyomra sem volt rendben. Az orvos diétát rendelt, aminek következtében naponta többször összeveszett Sárával, a házvezetőnőjével. Most is, amikor hetet kongatott az öreg, sétálós falióra, megjelent Sára, kezében tálca, rajta a pohár langyos tej, két szelet pirított kenyérrel. — Ha le meri tenni az asztalra, én az egészet kidobom az ablakon! — bíztatta undorodva, a tej láttán. Sára, aki már nagyon megszokta ezeket a zsörtölődéseket, nyugodtan az asztalra csúsztatta a tálcát. — Nem is dobom ki. Nem én. Inkább odaborítom a padlóra. Az öregasszony felkapta a tálcát. — Az istenért, ne őrjítsen meg! Az orvos ezt rendelt... — Adja az orvosnak. — Én már nem tudom... Az előszoba ajtónál csengettek. — Ez meg ki a nyavalya lehet? Vigye ki azt a zagyvalékot, ne szégyenítsen vele és nézze meg... Ismét csengettek. — Ejnye, azt a... — felugrott^ maga ment ajtót nyitni. Fiatal rendőrtiszt állt ott és a feljebbvalónak járó tisztelgéssel köszöntötte. Gavra az egyenruha láttán dühbegurult. — Mit akar? — Önnel beszélni. — Ki küldte? — Senki. — Senki? Ez biztos? — Igen. — Lépjen be. Az asztal melletti egyik székre mutatott: — Üljön le. — Köszönöm. — Máskor ne jöjjön hozzám egyenruhában. Nem szeretem az uniformist. — Bocsánatot kérek, ezredes úr... -— Nem vagyok ezredes! — csattant fel, — nyugállományban vagyok, érti? — Méltóságos uram... — Ne méltóságozz, a fene rágjon meg, van nekem tisztességes nevem. — Ezt már sokkal lágyabban mondta, mert tetszett neki a legény nyugalma. Különben is egyre törte a fejét, honnan ismeri ezt a főhadnagyot, akinek a kora szerint legfeljebb hadnagyság járhatna... — szóval, mit is akartam mondani? No igen. Minek köszönhetem a látogatást? — Ezr... Gavra úr segítségét kérni jöttem. — A... mi a nyavalyámat? — A segítségét. — Magát mégis küldte valaki! — Ismétlem, nem küldött senki. Szorult helyzetben vagyok, kérem... — Kártyáztál? Nyakon váglak. Mennyi kellene? — Nem kártyáztam. Nem pénzt kérek. Az Öreg elgondolkodott. Ha nem küldte senki, ha nem pénz kell neki és mégis ilyen bátran be mert állítani hozzá, nem mutatkozott be, akkor ez a fickó ismeri őt. Talán a tanítványa volt? végignézett a fiatalemberen és hirtelen emlékezett: persze, ez rabolta el őt, amikor a miniszter unokáját... Elmosolyodott. — Te! Ha megint dajkának invitálsz... — Nem. Nem veszett el senki. — Hanem? — Gyilkosság. — És nálam keresed a tettest? Vagy engem gyanúsítol? Figyelmeztetlek, van alibim! — Nem igaz, — gondolta, — nincs alibije. Reggel horgászott, délelőtt sétált, délután aludt, aztán megint kószált, de az ég-világon senki olyanra nem emlékszik, akivel bizonyíthatná... — Nem itt keresem, hanem önnel szeretném keresni, — mondta csendesen a tiszt. — Nofene. Mit tudok én segíteni? — Kérem, engedje meg, hogy röviden elmondjam... — Nekem ne mondd röviden, hanem részletesen. Az ördög rakjon a tarisznyájába, rendőr vagy, tudnod kell, hogy a nyomozás... Szóval, csicseregj mar, — mondta és Összeráncolta a homlokát, mert észrevette, hogy be hagyta magát ugratni. Dehát olyan kedverevaló ez a kölyök! A főhadnagy egyszerű, világos szavakkal mondta el a futballpályán történteket. — A szerencsétlen játékos holttestét a közelben lévő orvosi egyetemre vitettem, a halál okának azonnali megállapítását kértem, a játékosokat kihallgattam, úgyszintén a színhely közelében ülő nézőket is. Sehol semmi gyanúsat nem találtam. Közben megkaptam a boncolás eredményét is, illetve nem is volt már szükség boncolásra. Hetvenöt miliméter hoszszúságú kemény acéldrótot szúrt valaki a fejébe. — Csinos... — A futballistákat egyelőre ott tartom a rendőrségen. Természetesen a vezetőik követelik a szabadonbocsátásukat. A két olasz partjelző a szállodájukban tartózkodik, két detektívet rendeltem oda. Az útlevelük nálam van. Sokáig nem tarthatom vissza őket, nincs ellenük bizonyíték. Egyáltalán nincs bizonyíték, csupán az a kalaptűszerű drót, és éppen azt nem tudom megállapítani, hogy kié volt? — A játékvezető? — Mint mondtam, a pályán idegrohamot kapott. Kórházba vitték, ott elaltatták. Eddig nem lehetett kihallgatni. Az orvos szerint reggel előtt nem is lehet, és nem is sokat várok tőle. — No-no! Nem tudhatjuk előre. — Kérem, nagyon kérem, tessék tanácsot adni. Az őrizeteseket nem tarthatom bent sokáig. Úgy érzem, holtpontra jutottam. — Holtpont? Marhaság, hiszen még semmit sem csináltál. — Mit kell tennem? — csillant a remény a főhadnagy szemében. — Mi van a játékosok dresszeivel? — A dresszek?... — Hát mit gondolsz, miként került oda az a tű? Besétált a pályára és belebújt a balszélső fejébe? Besétált... besétált... Rozsdás volt? — Nem tudom. — Pupák! Azonnal hozasd ide. Ott a telefon. A vendég tárcsázott. — Azonnal itt lesz, — jelentette. — És a dresszek? Hol vannak? Azokat okvetlenül kerítsd elő, lehetőleg megjelölve, melyik kié volt, ha nincs rajtuk a nevük. Az ilyen sportdresszeken általában nincs zseb, tehát valahová, valamelyik szegésbe beleszúrva vihette csak magával. Szerencséd, ha a tű rozsdás, úgy hagyott látható nyomot. — Berohanok a hivatalba... — Ne rohangálj! Az embered hozza a tűt, igen? El tudja intézni? Vagy inkább szólj be az osztályodra és bízz meg valakit. — Igen. — Valaki jelentkezett. — Tuka őrmester jöjjön a készülékhez. Tuka? Itt Perse főhadnagy. A futballistákat őrzik? Helyes. Hol vannak a dreszszeik? Igén, amiben játszottak. Elvitték? Várjon. — befogta a kagylót, jelenteni akarta Gavrának, aki már intett a kezével. — Tuka! Két riadóskocsi azonnal útnak indul és a két bátyút visszahozzák. Azok viszszaérkeztéig a futballisták maradnak. Végeztem. Letette a kagylót. — Remélem, nem késtünk el. — Attól nem félek. Inkább attól, hogy potyára küldtük őket. Na mindegy. Kérdezd meg a kórházat, kihall - gatható-e a tálján? — Ottlétemkor az orvos szerint reggel előtt semmiesetre sem. — Nem baj. Mi van a filmekkel? — Bocsánat... — Te angyali bárányka. Egyáltalán, tudod, mi a film? Intézkedj a televíziónál, hogy az előhívott filmeket ne vágják össze, lejátszani sem szabad, kizárólag az oda érkező rendőrbizottság előtt. Mondd meg, hogy az írásbeli útban van. Intézkedj, hogy a felettesed vagy helyettesed ilyen értelmű letiltást kézbesít - tessen ki egy órán belül. Sürgős, azonnal, sürgős! ''Perse magához húzta a telefont. Valakivel a televíziónál beszélt, az a valaki hosszan magyarázott. — Várjon! Maradjon a készüléknél! — Mi a baj? — Azt mondja, a filmeket már előhívták, összevágták, egy óra múlva a hírekben akarják levetíteni. — Kivel beszélsz? — Pakotán rendezővel. Gavra közelebb hajolt, félretólta Perse kezét, a kagylót kissé maga felé fordította, úgy, hogy a vonal túlsó végén hallható legyen a hangja: — Mondd meg neki, hogy előbb a rendőrség akarja látni, addig másnak nem vetíthetik. Mondd meg, hogy ha a kivágott filmekből egyetlen kocka is hiányozni fog, rendőrségi utasítás megszegését követi el. Mondd meg neki, hogy gyilkossági ügyben nyomozol, tehát állampolgári és büntetőjogi kötelességeire és azok esetleges következményeire gondoljon. — Halló, Pakotán úr! — Igen, minden szót hallottam. Megértettem. Mikorra várjam az urakat? — Hamarosan ott leszünk. Az írásbelit egy órán belül megkapja. Végeztem. Felhívta a helyettesét, bediktálta a szöveget. — Az ügyeletessel Írasd alá és azonnal küldd! Végeztem. Közben Gavra konyakot, bort, cigarettát rakott az asztalra. — Mit iszol? — Köszönöm, nem élek szeszes itallal. — Nem-e? Akkor gyújts rá. — Köszönöm, nem dohányzom. — Sokat köszöngetsz a semmiért. Hm... Nem, hát nem. Nős vagy? — Nem. — Menyasszonyod, barátnőd, szeretőd csak van? He? Ne is felelj, látom a fancsali képeden a választ. Hm... hm... nem iszik, nem dohányzik, nem izé... nem szeret... Mondd, mi a fenének él az ilyen ember? Vagy szentté akarod avattatni magadat? Szent Perse... Tényleg jól állna neked. — Ezre... Gavra úr sem iszik, sohasem dohányzott és... — Állj! Még egy szót és a tyúkszemedre lépek. Csengettek. — Hnna! Hála a papnak, — morogta kisietve. Nyomban ment is vissza, kis, kövér, polgáriruhás rendőrt tuszkolva maga előtt, aki vigyázzba vágta magát és a tenyerén dobozt nyújtott át a főhadnagynak. A tiszt kinyitotta. Vatta között homályos acéltű feküdt, a végén kis, tompazöld üveggombbal. Gavra csipeszt vett elő, azzal emelte ki a dobozból, sokáig nézegette. — Ez bizony valaha kalaptű lehetett, — mutatta, — talán elvágták vagy eltört. Reszelővei hegyezték ki, elég tompa a hegye... Hm... Nagyon erős kéz kellett ahhoz, hogy a hajon és a csonton at bírja szúrni, mégpedig észrevétlenül, százezernyi szempár előtt, vagyis nagyon gyorsan. No igen, hiszen valamennyien sportolok ' voltak ott. Viszont, tudtommal, a futballistáknak inkább a lábuk, mint a kezük izmos. Bár nincs kizárva, lehet közöttük e^őskczü is. Jó lenne tudni a foglalkozásukat. — A személyi adatokban... — Az semmi. Mindenki mondhatott, amit akart. Lehetett például ezelőtt kovácslegény, de nektek virsliárúsnak vagy bolhatáncoltató művésznek mondta magát. — Talán tetszene megnézni őket? — Nem tetszene. — A rendőrt elküldhetem? — Előbb igyon valamit fiam, és gyújtson rá. De ha maga is absztinensnek dicséri magát... — Tisztelettel jelentem, szolgálatban vagyok. Köszönöm. Különben normális... — Én is köszönöm, fiam, — nevette el magát az öreg. Kedélyesen rátapsikált a rendőr pocakjára és kikísérte az előszobaajtóhoz, ahonnan visszatérve, rámordult a vendégére: — Hívtál autót? — Autót? Miért? — Egyrészt, mert a napi járkálnivalómat már lebűnhődtem, másrészt, mert a kedves gyilkosod aligha fogja tiszteletét tenni nálunk. He? Perse nem értette, nem is kérdezte, mit akar ezzel mondani; rögtön autót hívott. Egyúttal megkapta a jelentést, miszerint Vegeden megtalálták a csomagot. — A kocsi érkeztéig érdemes lenne papizni. Éhes vagy? Hozok valamit. — Választ nem várt, kisietett, púposra rakott tálcával ment vissza. — A porkolábom elment. Szabad vagyok, felmentve érzem magamat a tejcuclizás kötelezettsége alól. Hálával tartozom neked. Szedj már magadnak, ne finnyáskodj. No nézd már... ezekből a jó falatokból soha nem ad nekem a vén boszorka... vajon kivel akarta megetetni? Nem tudod? Nem hát. A tűvel nincs szerencséd, nem rozsdás. Mit gondolsz, miért ölték meg azt a szegény fiút? A főhadnagy a villára tűzött első falatra nézett. Letette. — Sok mindenre gondoltam. Véletlen? Lehetetlen. Hirtelen dühroham? Valószínűtlen. Harag?Régebbi sértés? Bosszú? Szerelmi háttér? — Az orvos szerint milyen mértani szögben hatolt a fejbe a tű? — A földön feküdt. Majdnem teljesen derékszögben. — Ki feküdt közvetlen rajta? — Az elesés pillanatában az ellenfél egyik játékosa hanyattvágódott, de keresztbe esett, olyanformán, hogy csak a lábai voltak az áldozat testén. Különben is... — No, nyögd ki. — Ezredes úr... bocsánat, Gavra úr, nekem szent meggyőződésem, hogy sportolók mérkőzés közben nem ölik meg egymást. Könnyebb-súlyosabb sérülések előfordulnak, elég sokszor szándékosan okozottak is, de még a futballnál is durvább sportágakban, mint bokszolás, szabad stílusú birkózás, satöbbi esetében is a legritkábban fordul elő halál és az sem a partner hibájából. — Szóval a tű csak úgy a levegőből, csupa pajzánkodásból repült a balszélső fejébe? — Nem így gondoltam, de azt hiszem, valahol máshol kell keresni... — Igazad lehet, de előbb le kellene tapogatnod a kizárható okokat. Addig szép, hosszúra növekedik a szakállad. — A tányérja mellé könyökölt, tenyerébe hajtott fejét ütemesen ingatta. A fiatalnak is ráncok barázdálták a homlokát. Reménykedve nézett az egykori híres nyomozóra: “Bár fogna valami szagot ez a cinikus, morgós, drága, jó ember...” — fohászkodott magában. A “drága" lassan felemelte a fejét és olyan keményen nézett rá, hogy borzongást érzett a hátán. — Össze-vissza halandzsázol a játékosokról, ám egyetlen szót sem szólsz azokról, akik nem rugdosták a labdát. He? — A partjelzőkre gondol? Az egyik a pálya túlsó oldalán tartózkodott, ő számításon kívül esik. A másik az elesés pillanatában húsz-huszonöt méter távolságra lehetett, közvetlen előttem, erre határozottan emlékszem. Mikor odafutott, az elesettek már tápászkodtak fel. Nem is lehetett előzőleg a közelében, mert a szélső harca a két másikkal csak a pillanat töredékéig tartott, a labda pedig nem került kívül a határvonalon. — Remek. És a játékvezető? — A játékvezetőre nem emlékszem tisztán. Úgy rémlik, kissé távolabb állt. Igen... Várjunk csak... ■ persze, odafutott és... és mintha segítette volna felemelni... segítette... segítette... de kérem szépen... a bírók nem szoktak felsegíteni... A kapu előtt autó tülkölt. — Ez nekünk szól. Gyerünk. — Mérgesen nézett az ételhalmazra. — A hétféle nyavalya törje fel! Egyszer lett volna alkalmam telezabálni magamat... te sem ettél. Mafla. Hanem a szerencsemalac farkát el ne engedd, hékás! Perse nem értette, mit akar az öreg a malac farkával. Elrobogtak a televízió épülete felé. A kórház különszobájában a beteg lassan, hunyorogva nyitogatta a szemét. Fehéret látott, sok fehéret, a sok fehérből kivált egy külön fehér és az föléje hajolt. Becsukta és ismét kinyitotta a szemét. Aztán valami meleg, puha érintette az arcát s enyhén ütögette. Hangot hallott, emberi hangot, kérdést, amit nem értett meg. A puha meleg most a homlokára simult. _ Asszonykéz, — volt az első tudatos gondolata. Felnézett. Az ápolónő hajolt fölötte, ismeretlen nyelven szólt hozzá, a hangsúlyból erezte, hogy egyre kérdezi. Ettől tért magához, visszatért az öntudata... folytatás all. oldalon
