Menora Egyenlőség, 1976. január-június (15. évfolyam, 588-611. szám)

1976-01-03 / 588. szám

M

E

N

Ő

R

E

,Mr.August J.Molnár P.O.Box lo34 New Brunswick, New Jers 3-y: o 30o3 Ü.S.A.

Second closs mail registration No. 1373.

AZ (SZAKAMERIKAI MA6YAR ZSIDÓSÁG LAPJA

XV. évf. 588. szám

Ara :

30 cent

1976. JANUAR 3.

EGRI GYÖRGY:

OLVASÁS K0

ZBiN

Talán akad még olvasóim között, aki emlékszik rá, hogy 1974. szeptemberében “ENSZ tagállam leszek’* címmel egy cikket kanyarítottam, melyben bejelentettem az ENSZ akkori főtitkárának, U-Tantnak: 105 Almore A ve, Downsview, Ont. alatt önálló köztársaságot alapítottam, és felvételemet kértem az Egyesült Nemzetek Szövetségébe.

Elmondtam, hogy kéttagú köztársaságom megfelel az alapszabályoknak, és mivel egy, a pincében elhelyezett tartályban olajat is találtam, semmi' akadálya nem lehet tagságomnak.

ötletem nyilván igen jó volt, hiszen azóta már vagy harminc hasonló kapacitású és hatékonyságú állam jelentkezett az ENSZ-be és fel is vették őket. Hogy engem, a business eredeti kiagyalóját, illetőleg kéttagú köztársaságomat miért nem vették föl, örök rejtély és titok maradt volna, ha most nem olvasom az újságokban az újonnan kipattant hírt: “Botrány az Egyesült Nemzetek Szövetségében — készpénzért vásárolják a szavazatokat.”

Most már mindent értek. Szóval féltek a konkurenciától. Buthan és Omár, aZöldfok-8zigetek és még ennél is kisebb szigetek, nem akartak tagtársak lenni a 105 Almore Avenue-val; nyilván féltették tőle világhatalmukat. Attól tartottak, hogy ha mi is jelentkezünk az ENSZ-ben szavazateladóként (vagy esetleg szavazatvásár lóként) , úgy emelkednek az árak — csökken a business. Ezért titkos Ülésen kigolyóztak engem és kiakolbólítottak a díszes akolból. Most itt állunk mindketten a legnagyobb bajban, én az ENSZ nélkül és az ENSZ nélkülem. Kár. Nagy kár nekem is, még nagyobb kár az ENSZ-nek. Nekem azért kár, mert félek, hogy elmulasztottam a döntő pillanatot. Olajam a pincében veszedelmesen fogy (idén kemény tél van, sokat kell fűteni). Az ENSZ is elmulasztotta a döntő pillanatot: jövőre már, ha akar sem tud tagként felvenni. Én ugyan valószínűleg leszek, de hogy az ENSZ lesz-e, ki tudja?

A nemzetközi politikában mindig is adtak-vettek szavazatokat. A mostani botrányban kipattant hír tulajdonképpen semmi újat nem tartalmaz, csak az árak meglepőek. De talán még az sem. Húsz évvel ezelőtt egy világkörüli út még jó dollárpénzben is belekerült 15.000 dollárba; ma 1500-ért bárki megkaphatja. Egy atombomba előállítását csak az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió tudta megfizetni; ma már minden valamirevaló új szaharai államocska kacsintgat a gondolat felé. Tehát miért kellene meglepődnünk azon, ha egy szavazatnak, aminek ára valamikor néhányszáz millió dollár volt, ma az értéke lecsökkent

10.000 - 5000, vagy ha nem döntő kérdésről van szó, 500 dollárra. A hír szerint ugyanis 500 dollár egy szavazat az ENSZ kevésbé fontos albizottságaiban, különösen sale — kiárúsftás — idején.

KIHAGYTAK A BIZNISZBŐL

Az ilyen látványos kiárúsításokra rendszerint a hóvégeken kerül sor, amikor az ENSZ tagállamok egy része anyagi nehézségekkel küzd. Nevezetesen: lakbért kell fizetni. Az új pápua köztársaság nem egykönnyen tartja fenn a követségi helyiségeket a méregdrága newyorki lakbérek mellett. Nem neheztelünk rájuk, ha nem tudnak ellenállni a csábító ajánlatoknak.

Ez rendszerint úgy történik, hogy Pápua Kázmér nagykövet úr az ENSZ folyosóin odamegy nagyrabecsült kollégájához és így szól: “Kedves Umbaba

Rumbaba excellenciád, nem tudnál nekem elsejéig kölcsönadni egy húszast?’ Mire Rumbaba elsápadva válaszol: “Kedves Kázmér fődelegátus, én is éppen tőled akartam kérni.”

S most ott állnak ők ketten, ketten a Harmadik Világból, akiket ime, a kapitalista világ nyomorra kényszerít. Valami üzletet kell csinálni, de gyorsan. Szerencsére éppen arra sétál egy olajgazdag arab, aki pillanatok alatt felismeri a helyzetet. “Mi az öcskös? — szól Pápua Kázmérnak, — tán anyagi bajok vannak?’ — Bizony, bizony, — hangzik a válasz, — nem tudok lakbért fizetni, sőt ennek a szegény Umbabának még a holnapi Rumbabára sem telik.” .

“No, ezen mindjárt segítünk — mondja az arab. — Mennyi is az a lakbér?* “478 dollár 73 cent.” — jön a válasz. “Na jó; mondjuk, kereken 500.” Az üzlét létrejön, az arab ország átutalja a lakbért Pápuáék háziurának, Mr. Grünsonnak. Mr. Grünson annyira megörül a váratlanul talált pénznek (sose hitte volna, hogy Pápuáéktól lakbért láthat), hogy húsz dollárt azonnal átutal izráeli célokra. 21 dollár 27 cent még mutatkozik az önálló állam javára; ezért másnap a követ úr átküldi a csinos titkárnőt az arab nagykövetségre: inkasszálja

be a pénzt. Minden teljes rendben van.

Hát persze, hogy engem kihagynak a buliból. A 105 Almore Avenue köztársaság nem tartozik ugyan a szuperhatalmak közé, de lakbérkifizetési nehézségei nincsenek. Ezek szerint valahol a középhatalmak közt foglalunk helyet. 500-ért szavazatot nem adnánk. Attól függ persze, miről van szó. Ha az Izráelt megbélyegző határozat, ha a Puerto Rico önállóságát követelő határozat amugyis biztosítva van, legfeljebb a szavazatarány mutatkozik jobbnak, úgy valamit természetesen engednünk kellene az árból. A kereslet - kínálat törvényei alól mi sem vonhatjuk ki magunkat. De ha az Egyesült Államokat éppen a mi döntő szavazatunk bélyegezné imperialista hatalommá, úgy erősen kitartanánk voksunk értékét. 500-ért nem bélyegzőnk. 1000-ért sem. Ha azt akarják, hogy mi tegyük az Egyesült Államokat földönfutóvá, elszigeteltté, szégyenbélyeget hordozóvá, úgy legalább 1500-at követelnénk.

De talán van egy másik ok is, amiért mi nem kerülhettünk be az ENSZ tagállamai sorába. Az ENSZ tagállamai ugyanis nagyjából két csoportra oszthatók. A kis országok vezetőinek jelentős része nem tud írni-olvasni. A nagy demokráciák vezetőinek jelentős része nem tud számolni. Most képzeljék el, milyen zűrzavart okoznék én, aki megtanultam mind a hármat. Mert mit is csinálnék én az ENSZ-ben, ha valamelyik arab ország meg akarná vásárolni szavazatomat ?

Jaj istenem, nehogy valaki erkölcsi prédikációt várjon most tőlem. Dehogy állítom, hogy én nem szavaznék Izráel ellen. Hiszen időközben éppen Jigál Álontól, Izráel külügyminiszterétől tanultuk meg, hogy az Izráelellenes szavazatokat nem

“úgy” kell felfogni . . . hanem amúgy. Vagyis, hogy nem

mindegy, hogy ki szavaz Izráel ellen és milyen meggondolásból. Például ha Mexikó szavaz Izráel ellen, azt azért nem kell “úgy” felfogni, mert Mexikó elnöke, Echeveria

ENSZ főtitkár szeretne lenni és azért szavaz Izráel ellen, hogy az arabokat megnyerje magának. Viszont Echeveria közismert Izráel-barát,ezért jó lenne, ha ő lenne az ENSZ főtitkár, tehát ha ő Izráel ellen szavaz, az jó Izráelnek.

Én is közismert Izráelbarát vagyok. Tehát ha én Izrael ellen szavazok, az nem

" úgy" szavazat, hanem " amúgy" szavazat. Talán még ENSZ főtitkár is lesz belőlem, feltéve, ha az utolsó pillanatban mégis fölvesznek az ENSZ-be. Legfeljebb az a veszély fenyeget, hogy az izráeli turisták nem látogatnak ,el hozzám. De ha Auerbach néni nem látogat el hozzám, ez legföljebb megerősít abban a meggyőződésemben, hogy Izráel ellen szavazni jó üzlet.

Szóval mit csinálnék? Először is azt válaszolnám nagyrabecsült arab ENSZ-kollégámnak: " Nézze kérem, én

egy szavazatot nem adok. Mert ha megbontom a csomagot, mit csinálok a többi szavazattal? Nekem ebben az évben harminc különböző ügyben kell szavaznom. Vegye meg mind, úgy olcsóbb. Világéletemben vonzódtam az "en gross" üzletekhez. Tudom, hogy magának most csak egy szavazatra van szüksége, de nem árt az, ha jobb háznál van néhány tar talék-voks félretéve télvíz idején. Vegyen tőlem egy Izráel-ellenes szavazatot, adok mellé három Délafrika-ell nest, két spanyol megbc 'st, egy ritka cí'ilcKxí o-‘.L-iiirui A peiuany t, négy timori kivonulást, mindezt potom húszezerért. Lássa be, nekem is többe van. Még ráadásul kap tizenkét üres szavazatot, két hálószoba-lámpát és egy gipszvázát. All az üzlet vagy nem áll? "

Természetes, hogy áll az üzlet. És a Harmadik Világ kis országai nem lennének versenyképesek velem, mert nem tudnának hálószobalámpát és gipszvázát szállítani.

Lássák kérem, mennyire más szelek fújnának az ENSZ-ben, ha a 105 Almore Avenue is teljesjogú tagállamként képviseltethetné magát. Mert így . . . hát hogy is mondjuk: valami nincs

rendjén. Nem a becsület hiányzik; az nem volt eddig sem a politikában, nem lesz ezután sem; de az üzleti érzék, a számolni tudás, a józan ész, az bizony elkelne.

Igen tisztelt ENSZ főtitkár, Waldheim úr ! Tisztelettel megismétlem négy évvel ezelőtti jelentkezésemet. Az ENSZ-hez való tartozást nem korlátozza a lakosság száma. Kéttagú országom — amely különben az alapszabályoknak megfelel, — felvétele körül nem lehet vita. Hajlandó vagyok aláírni a nemzetközi szerződést, hogy minden határvillongást vagy egyéb vitát békés tárgyalásokkal intézek el, egyetlen szomszédom ellen sem indítok fegyveres támadást, és ENSZ- szavazások idején megfelelő anyagi ellenérték fejében hajlandó vagyok a bevett szokás szerint működni.

Szóval nem akarom én megbontani az ENSZ jól bevált rendszerét, éppen ellenkezőleg. Én akarok lenni a Harmadik Világ elismert és megbecsült vezére, aki helyreállítja a szavazatok megbecsült értékét a világpiacon illetőleg a világszervezetben.

Egy szavazat: 1000 — egy centtel sem olcsóbb. Mi? Hogy 999.85? Akkor inkább hagyja itt. Majd én rendet csinálok.

I

Boldog Újévet!

Boldog Újévet kívánunk kedves Olvasóinknak !

Ezzel a számmal a Menóra tizenötödik évfolyamába lép. 1961 július 1.-én hagyta el a nyomdát Északamerika magyar zsidósága lapjának — akkor még nagyon szerény, nyolc kis oldalból álló — első száma. Azóta nagy utat tettünk meg; nem volt könnyű a kétszeresen emigráns újságot az északamerikai kontinens legolvasmányosabb és legolvasottabb magyarnyelvű lapjává emelni.

A sok nehézség között azonban egy sem volt olyan súlyos, mint amin lapunk az elmúlt hetekben, a kanadai postasztrájk következtében ment keresztül. Megjelenésünk a múlt hetekben — a fennállás óta először — rendszertelen volt. Ezen azonban szerencsére túl vagyunk. Ettől a számtól kezdve ismét minden héten bekopog a postás a Menóra előfizetőihez, sőt, még az eddiginél is nívósabb lapot adunk az olvasók kezébe.

Az egyre növekvő inflációt nem tudjuk kivédeni. A nyomási költségek, a posta ára egyaránt emelkedik, s a Menóra árát kénytelenek vagyunk fölemelni. A példányonkénti eladási ár 40 cent lesz, az egyévi előfizetés díja pedig 18 dollár. Cserébe azonban két extra oldalt adunk, vagyis a most következő év folyamán a minimális oldalszám 14 lesz.

A postásba ájfc következtében elmaradt lapokért az előfizetés határidejét egy hónappal meghosszabbítjuk. Azoknak tehát, akiknek előfizetése 1975 december 3l-én lejárt, azok| nak lejárati határát január 31-ig halasztottuk ^ el. Még egy kedvezményt adunk: Akik január 31—ig beküldik a következő évi előfizetésüket, azoknak az előfizetési ár még erre az évre is 15 dollár lesz. Ugyanez vonatkozik az új előfizetőkre is.

Ebben az évben fokozottabban kapcsoljuk be olvasóink közé a nyugati partvidék magyar zsidóságát. A mostani számból, és utána két hónapon keresztül, 1400 mutatványszámot küldünk ki Los Angeles és környéke magyar zsidóságához. Reméljük, újságunkéi fogja nyerni tetszésüket és nagy számban csatlakoznak előfizetőink táborához. Máris szeretettel üdvözöljük őket olvasóink között. Rövidesen los angelesi helyi érdekességű híreket is olvashatnak a hasábokon.

Az új, az eddiginél is gazdagabb Menóráért köszönetét mondunk munkatársainknak, de elsősorban hűséges olvasóközönségünknek.

Az "év embere"

A Time Magazin, Amerika legelterjedtebb politikai hetilapja, minden évben kijelöli, kit tart az “év emberének”. Ezévben elmaradt az újévi szám vezéroldaláról a férfi képe, akit a Time Magazin jó vagy rossz szempontból legjelentősebbnek tekint. A szerkesztők magyarázata szerint a világpolitikában az átértékelések évét éltük, senkit nem tudnak jelentősként kiemelni. Ehelyett az “év nőiről” adnak felsorolást; első helyen Betty Fordot, az elnök szürke és lényegtelen nejét említik, elismerve ezzel, hogy nők között sem tudtak kiemelkedőt találni.

Az az érzésünk, hogy a Time Magazin téved. Nem átértékelés van a világban, hanem erkölcsi válság, ami nem múlik el nyomtalanul az újság fölött sem. 1975 ugyanis bővelkedett érdekes karakterekben, akiket nem hajlandók észrevenni azok, akiknek ez elsősorban lenne figyelő kötelességük. A világ erkölcsi válságát ugyanis az okozza, hogy a különböző elvek — legyen az politikai, filozófiai, vallási vagy társadalmi elv — egyaránt elvesztik tartásukat. Ha tőlünk kérdeznék, kit tartunk kiemelkedőknek eSben az évben, habozás nélkül azokat választanánk, akiknek megvan a bátorságuk ahhoz, hogy saját erkölcsi meggyőződésüket bátran hirdessék. Kevesen vannak ilyenek a világon, de azért vannak.

Első helyen talán Dániel Moynihamet, Amerika fődelegátusát az Egyesült Nemzetekben említhetnénk. Moyniham semmiképpen sem minősíthető sikeres diplomatának. A State Department csődje megbénítja munkáját; nem ad lehetőséget neki arra, hogy elképzeléseit valóra is váltsa. De bátorsága, szókimondása nemcsak tisztletreméltó, de szinte egyedülálló korunkban. Egy ember, aki a feketére azt mondja, hogy fekete és a fehérre azt, hogy fehér. Hogy az angol közmondást idézzük: ásónak nevezi az ásót.

A legnagyobb dicséret nem is látványos megnyilatkozásaiért illeti. Az, hogy Idi Amint fajvédő gyilkosnak nevezi; hogy megállapítja: az Egyesült Nemzetekben többségi diktatúra uralkodik; hogy a megszégyenítő szavazás után Chájim Herzog izráeli delegátust átölelve megy ki a teremből — ezek napipolitikai megnyilatkozások, melyeknek hordereje talán nem döntő. Ami döntő, hogyMoyniham teljes őszinteséggel mutat rá az alapbetegségre is. Szerinte — és mások szerint is (akik esetleg nem merik kimondani) — a demokrácia az eddig ismert legelviselhetőbb emberi együttélési forma, de semmiképpen sem többségi forma. 2500 éve, hogy Periklész Görögországában emberi méltóságra emelték az embert, de azóta is — a világ nagyrészén és a legtöbb időben — az emberek többsége diktatórikus rendszerekben élt, és primitív ember számára ez ? természetes Ebből Moyniham néni a*c a tanulságot vonja le, hogy meg kell adnunk magunkat sorsunknak. Éppen ellenkezőleg. A demokratikus erőknek szorosan kell összetartani, félretenni az egymás közti apróbb ellentéteket, és egymást támogatva szállni szembe a diktatórikus erőkkel. Vagyis Moyniham azt az új erkölcsi felfegyverkezést látszik megadni a szabad világnak, amelyre olyan régen várunk. Olyan politikát hirdet, melynek gyümölcse nem holnap, hanem az évtizedek távlatában jelentkezik.

Ha már az “év emberénél” tartunk, lehetetlen elfeledkezni arról, hogy ilyen erkölcsi felfegyverkezést keletről is kapott a nyugati világ. Az “év embere” választáskor foglalkozhattak volna Száchárov személyév e 1 , is, a béke Nobel-díjjal kitüntetett szovjet atomfizikussal. Emberi nagysága nemcsak abban mutatkozik meg, hogy szembeszáll a Szovjet hatalmasaival, és akár szabadságának veszélyeztetése árán is hirdeti, hogy a détente azért van halálra ítélve, mert az ő országának vezetői hamiskártyások. Erkölcsi szempontból ennél sokkal nagyobbat produkált. Szembefordult saját múltjával, saját korábbi énjével. Nemcsak arra jött rá, hogy a Szovjetunió részére nem szabad atombombát produkálni, ő, aki a szovjet hidrogénkutatás vezető lángelméje volt, most egységesen utasítja el a gyilkos fegyverek használatát és gyártását keleten és nyugaton egyaránt, s ugyancsak egységesen emeli fel szavát az elnyomások ellen, keleten és nyugaton egyaránt.

Gyorsan két példát is adtunk, hogy a Time Magazin viszolygása az “év emberének” kijelölésétől oktalan és jogtalan. A Time mága is áldozatul esvén a “nagy átértékelések évének”, nemcsak azt nem tudja többé, mi a jó és mi a rossz, de azt sem, hogy mi a fontos és mi a lényegtelen. Tisztában vannak nyilván ők is az általunk megemlített személyek fontos szerepével. Hiszen művelt, okos emberek és sokkal nagyobb ismeretanyaggal, kutatási lehetőséggel rendelkeznek, mint mi. Mégsem emelték ki egyiket sem. Miért?

Mert az átértékelés korát éljük — és ki tudja, mi lesz holnap? Hátha szégyen lesz, ha valaki őszintén hisz abban, amiben hisz...