Menora Egyenlőség, 1975. január-június (14. évfolyam, 543-565. szám)

1975-03-22 / 552. szám

• ■ . A ' • N . ■ ■ ' r i * j I -i

. . • '• >■ •.

t (. »

/ • y , * * ■ •

(S9QREQ3 ;3g&; iftÉfc lMÉKfe||jS| Ékj. A §jflMBHM|| tHHUHB *. August J,5foln"r»

Hmm ük A vv I ■■ wbTMh • p.o.bok 1034

í/WEND

kr “

AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSI0ÉSÁ6 LAPJA

KORSZAKOS DIPLOMÁCIÁI VÁLTOZÁSOK ELŐTT

A két ellenlábas: Kissinger és Jackson.

Nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem, hogy pillanatnyilag melyik politika a hasznosabb?

Néhány évvel ezelőtt, mikor a détente gondolata először öltött alakot a világdiplomáciában, lelkes örömmel üdvözöltük őt. Az öröm oka nem abban rejlett, hogy hittünk volna az ú.n. hidegháború végleges megszűnésének lehetőségében. Éppen ellenkezőleg. Pontosan tudtuk, hogy a XX. század második felének legdöntőbb kérdése, a szabad világ vagy kommunizmus kérdése nem oldható meg békés megegyezéssel, ugyanúgy, mint ahogy nem oldható meg háborúval sem. E súlyos és nagy kérdésre a felelet még valahol a történelem méhében rejlik, s nagyon valószínű, hogy választ a kérdésre ilyen vagy-vagy formában nem fogunk kapni soha.

Érdemes a történelmet tanulmányozni. Vajon megoldódott-e valaha is a fejlődés egyetlen fázisában a "kinek van igaza" kérdése? Nem. A történelem csak egyszerűen aktualitáson kívül helyezte a problémát, és ha egy eszmerendszer győzőt" is, sohasem tartotta meg eredeti formáját, hanem hasonult a környezethez, az emberhez: a történelem " történt", anélkül, hogy diadalmaskodott volna. Az emberek élték az életüket, és mivel soha nem voltak hajlandók hosszú távon alkalmazkodni valamilyen eszméhez, az eszme alkalmazkodott hozzájuk.

Kapitalizmus és kommunizmus vitája nem fog eldőlni, és a világ nem fog megállni, nem lehet atomhalál — legfeljebb atom-unalom —, és ha mondjuk 50 év múlva esetleg még beszélnek is majd kommunista és kapitalista államokról, a szóhasználat mögött már nem lesz lényeges különbség.

Az volt, és most is az a meggyőződésünk, hogy a szabad emberiség egyetlen feladata: túlélni a kommunizmus kezdeti korszakát, amíg — mint minden forradalmi változás — vérengző és zsarnoki, és ha ez sikerül, úgy az emberiség továbbra elviselhető társadalmi formákban fog élni, ha ugyan az eddigi társadalmak bármelyikét elviselhetőnek lehet nevezni.

Ehhez azonban az kell, hogy e vérengző és terrorista időszakot az emberiség valóban túlélje és főleg megakadályozza azt, hogy a kommunizmus, mostani formájában, diadr^maskodjon a világon. Nem. az önmagát amúgyis használhatatlannak minősítő eszme, hanem a szovjet terjeszkedés megállítása a lényeges.

Ebből a szempontból a détente az első időkben jól működött. Az elmúlt öt évben sikerült a szovjet terjeszkedést megállítani. A détente alapja egy többsarkú világ kialakítása volt, és a kínai-amerikai közeledés a Szovjetuniót váratlanul érte. A kezdeményezés — a II. világháború óta először — Amerika kezébe kérült át és a Szovjet volt, amely hosszú időn keresztül az események után futott. A zenét a tánchoz azonban vitathatatlanul Kissinger szolgáltatta.

Ezért tekintettük őt az utóbbi évtizedek legsikeresebb a, merikai politikusának.

Anélkül, hogy a külügyminiszter diplomáciai zsenialitását kétségbe vonnánk, meg kell állapítanunk, hogy a détente hasznossági periódusa elmúlt. Az oroszok néhány év alatt hozzászoktak az új játékszabályokhoz, s ma már ennek keretén belül legalább olyan ügyesen táncolnak, sőt muzsikálnak, mint az Egyesült Államok. Nem kell különösebb éleslátás ahhoz, hogy megállapítsuk: 1975-ben a szabad világ leírhatja egész Délkelet-Ázsiát, kiszorul az Ibér-félszigetről — tehát súlyos veszteséget szenved Dél- Európában —, minden valószínűség szerint Tito halálával teljes egészében át kell engednie a szovjet blokknak Jugoszláviát, és minden ellenkező várakozás ellenére alaposan meg fog gyengülni a helyzete a Közelkeleten is.

Hogy ez miért alakult így? Azért, mert a titkos diplomácián alapuló politizálásban a despotikus rendszerek mindig előnyben vannak a demokratikus országokkal szemben. Az egyik legnagyobb angol diplomata. Sir Harold Nicolson állapította meg, hogy a titkos diplomáciában a de-1- mokráciák gyengesége éppen demokratikus voltukban Rejlik- mert nem képesek sem elég gyorsan alkalmazkodni az új helyzethez, sem pedig a titkot titokban tartani.

Az oroszok villámgyorsan alkalmazkodnak, célkitűzéseiket saját köreiken belül senki sem kritizálja, s ennek következtében a régi helyzetek kiaknázásából mindig győztesen kerülnek ki.

A szabad világ védekezési lehetősége csak abban rejlik, ha mindig új és új helyzeteket idéz elő s a kezdeményezést állandóan kézben tartja. Mivel a détente játékszabályai egy idő után ugyanúgy az oroszoknak kedveznek, mint ahogy azelőtt a hidegháború is

nekik kedvezett, nincs más mód, mint hirtelen uj helyzetet teremteni a sakktáblán új stílusban folytatni a játékot.

Kissinger sajnos erre nem alkalmas. Nem azért, mert képessége vagy képzettsége hiányzik hozzá. Az emberi alaptermészetből adódik, hogy a siker konzervatívvá tesz. Az amerikai külügyminiszter foglyává vált saját elképzelésének és elképzelése sikerének. Nem veszi észre, — vagy ha észreveszi, nem meri bevallani önmagának —, hogy elérkezett az ideje egy teljesen új politizálási formának.

Hogy ezt ismét hidegháborúnak nevezik-e, vagy valami új nevet adnak neki, teljesen lényegtelen. Még attól sem kell különösen félni, hogy e változás híveit a túlsó oldalról hidegháborús uszftóknak fogják nevezni. A hidegháború ugyanis —ha ennek eredményéi a “meleg” háború elkerülése lehet — alapvetően jó dolog. Márpedig a jelenlegi szituá- * eió semmiképpen sem vezet már a békés megoldás felé. Hosszú időn keresztül ebben az irányban haladt, de a történelemben is van egy u.n. spirál-elmélet. Egy bizonyos idő után az események fejlődése a körnek ugyanarra a pontjára jut el, ahol korábban volt, csak egy lépcsőfokkal magasabban. Most éppen ott tartifhk, ahol 6>-7 évvel ezelőtt, csak éppen a spirálgyűrű kissé feljebb emelkedett. Olyan, hogy világbéke nem volt és nem is lesz soha. A történelemben háborúk és békék váltogatták egymást, s a béke ugyanolyan átmeneti, mint a háborúi Legfeljebb az időtávolságokat kötelességünk minél jobban elnyújtani a béke javára.

Éppen ez a béke-elnyújtás követeli most meg a világtól, hogy új politikát: az erős kéz politikáját alkalmazza. Hogy bekövetkezik-e ez, nem tudjuk. Délkelet-Ázsiában biztos, hogy elkésett a szabad világ. Ott kommunista hatalomátvétel lesz, olyan békével, amely sokkal véresebb, mint az eddlgi háborús háború. Portugália, Spanyolország még megme thc*r r iné, de csak akkor, ha az amerikai politika változása mielőbb bekövetkezik. Ettől függ különben Jugoszlávia sorsa és Izráel sorsa is.

Persze, minél előbb, annál jobb. Sajnos, nagyon gyors változásra nem számíthatunk,éppen a demokratikus módszerek nehézkessége következtében. De egy év a történelemben nem túl hosszú idő. és nem kell okvetlenül változást hozni az amerikai választásoknak; a választások közeledésének puszta ténye máris a politika átértékelését kényszerítheti rá a jelenlegi adminisztrációra. Jövő novemberben választások lesznek. Pillanatnyilagúgytűnik, hogy a Demokrata Párt elnökjelöltjeként Jackson szenátor indul, aki új stílusú, kemény-kéz külpolitikának a híve. Kissinger kényes helyzetben van. Ha mostani próbálkozásai nem járnak sikerrel, s az Egyesült Államokat külpolitikai kudarcok érik, úgy éppen ő az, aki a hatalmat a Demokrata Párt kezére játssza át. A republikánusok tehát saját maguk nem fogják tűrni, hogy a jelenlegi külügyi vonal változatlan maradjon akkor, ha az a közeljövőben nem ér el váratlan, átütő sikereket.

Kissinger külpolitikája zseniális, hasznos és eredményes volt. Most már azonban túllépte ezt az idő; és azok, akik éppen ma kezdenek lelkesedni a détente politikáért, alaposan lemaradtak az események fejlődése mögött. A konzekvens magatartás lehet igen tiszteletreméltó erkölcsi álláspont, de semmíesetre sem hasznos politika.

Kissinger már beírta nevét a világtörténelembe, reményt adott jónéhány évre a szabad emberiségnek, de aligha hiszszük, hogy az Egyesült Államok külügyminisztereként fogja megérni az 1976-os év nyarát.

E.Gy.

Vijjogó galamb

Ha leegyszerűsített szóhasználattal akarnánk élni, azt mondhatnók, hogy lapunk a mérsékelt galambok álláspontjához áll közel az izráeli béketárgyalások kérdésében. Ez kb. azt jelenti, hogy szeretnénk, ha béke uralkodna a közelkeleti térségben, s az a véleményünk, hogy ennek érdekében még kockázatot vállalni is érdemes. De nem jelenti azt, hogy hívei vagyunk a feltétel nélküli egyezségnek és különleges örömmel nézzük azokat a kissingeri erőfeszítéseket, amelyek aránytalanul nagyobb izráeli koncessziókat követelnek egy egyezmény létrehozása érdekében, mint amilyeneket az egyiptomiaktól vár.

Nem rajongunjk azért, hogy Kissinger minden alkalommal forró csókkal üdvözli Szádét elnököt s aztán néhány órával később megveregeti Rábin vállát. Nem maga a megkülönböztető aktus a zavaró, hanem a jelkép mögött meghúzódó lényeg. Éppen ezért örömmel hallottuk a legfrissebb hírt (lehet, hogy mire e sorok az olvasóhoz kerülnek, ez már nem lesz a legfrissebb) , hogy Kissingernek meg kellett hosszabbítania egyik Jeruzsálem! tartózkodását, mert az izráeli kormány megmakacsolta magát.

A minisztertanács ugyanis úgy döntött, hogy Rábin csak az eddigi döntések szellemében folytathat megbeszélést az amerikai külügyminiszterrel. Ez azt jelenti, hogy Izráel ragaszkodik Egyiptom részéről egy olyan nyilatkozathoz, amelyben az határozottan kifejezi a békeszándékot, illetőleg leszögezi, hogy nem tekinti magát Izráellel szemben hadviselő félnek. Ha ilyen kijelentés nem hangzik el, úgy az izráeli csapatok legfeljebb 15-20 mérföldes visszavonulásra hajlandók, de semmiképpen sem oldják föl a Giddi és Mltle szorost és nem Uritik ki az Abu Rodeisz-i olajvidéket.

Szádét — és ez az ő szempontjából érthető —, viszont éppen ehhez ragaszkodik. Népével már túlságosan elhitette, hogy ezek a területek heteken belül visszakerülnek Egyiptomhoz és így, ha kevesebbet fogadna el, nagy csalódást okozna az arab világnak. Engedményekre azonban ennek érdekében nem hajlandó.

A megegyezés létrehozása az Egyesült Államoknak, Egyiptomnak, Izráelnek egyforma érdeke. A tárgyalások folyamán Izráel van a nehezebb helyzetben, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek neki is ütőkártyái. Az egyik ilyen aduja, furcsa módon, éppen az, hogy ha nem sikerül egyezményt összehozni, úgy a kormány megbukik vagy lemond. Ha ugyanis* Izráelben új választások lennének, valószínűleg az ú.n. sólymok erősödnének meg, talán éppen egy egyesült Begin- Dáján-Vallásos csoport kerülne hatalomra, s akkor hosszú időre lőttek a megegyezésnek. Ez a kissingeri politikai koncepció öszszeomlását eredményezné, s ezt a külügyminiszternek minden áron el kell kerülnie. A State Department főnöke tehát úgy lesz kénytelen a következő menetben visszarepülni Szádáthoz, hogy közli vele: valamilyen komoly engedményt, valamilyen hatásosabb megnyilatkozást mégis kell tennie Egyiptomnak is.

Változatlanul bízunk abban, hogy Egyiptom és Izráel között lesz valamilyen közeledés, a szélsőséges arab álláspont rovására és bánatára. Ennek azonban bizonyos erőegyensúly alapján kell történnie, nem pedig egyoldalú engedményekkel. Ha az izráeli kormány ezekben a tárgyalásokban időnként erőt mutat, sőt megmakacsolja magát, ezzel nem csökkenti, hanem erősíti a tényleges békekilátásokat.

Epsteinék tanulsága

Elképedve olvastuk a torontói lapokban Linda Epstein történetét, aki 19 éves korában, két évvel ezelőtt elhagyta a szülői házat és csatlakozott a Krisna-hívők mozgalmához.

Mondanunk sem kell, hogy együttérzésünk teljes egészében az Epstein szülőkkel van — illetőleg lenne, ha nem gondolnánk arra, hogy Linda családi életből való kivonulásának alighanem otthoni zavarok az okozói. Szomorúan nézzük fiataljainkat, akik nem találják helyüket az életben, a kialakult családi légkörben és vitathatatlanul téveszmék áldozatai lesznek. Ezek a téveszmék azonban rendszerint azért következnek be,mert otthon, a családi nevelés során nem kapnak olyan eszméket, amik kielégítenék őket, amiket becsületesnek erezhetnének. Az Epstein család története ezt a megállapítást félelmesen aláhúzza.

A szülők ugyanis két év után elhatározták, hogy valamit tenniök kell az ügyben. Mit tettek? 2000 dollárért felbéreltek egy hivatásos útprogrammozó művészt, aki vállalta, hogy Lindából kiveri a Krisna-hitet. Sajnos, ezt a kiverést majdnem szószerint kell érteni.

Lindát édesapja elcsalta a Krisna-közösségből és egy motelba vitte, ahonnan hosszú időn keresztül nem engedték ki. Ezalatt a hivatásos átprogrammozó meggyőző érvekkel állt elő. Ez abból állt, hogy letépte Linda nyakából a vallást jelképező láncot, Krisnát többször fattyunak nevezte, s addig Linda nem mehetett vissza a szülői házba, amíg el nem ismerte, hogy ő korábbi agymosások következtében lett a Krisna-tévhit áldozata, de ezen most már túl van, most már engedelmes jó lánya lesz szüleinek és azok szerint a normák szerint fog élni, amiket azok kívánnak.

Sajnálatos, hogy e sorok írójának vallása, társadalm’ helyzete, bizonyos fokig a világról alkotott értékítélete is valószínűleg közéi áll Epsíeinékéhoz. Nem rajongana, ha gyermeke Krisna-hívőként táncolna és csörömpölne az utcákon, és nem szokott még le arról a meggyőződésről, hogy 19-20 éves korban egy fiatalnak már ki kell alakítania életének valamely komoly elképzelését. Dehogy erről egy 2Léves lányt az Epsteinék által alkalmazott módszerrel lehessen meggyőzni, nos, ebben a cikkíró nemcsak kételkedik, de egyenesen undorral tölti el.

El tudjuk képzelni, hogy Linda a mindenható dollár imádata elöl menekültKrisnához, és aligha lesz rá meggyőző hatással, hogy 2000 mindenható dollár most visszaerőszakolhatja őt a szülői házba. Lehet, hogy a Krisna-szekta tagjai valóban valamilyen agymosás-formát alkalmaztak a lányon, de az biztos, hogy az ellen-agymosás még sokkal roszszabb. A gyógyszer ezúttal veszedelmesebb, mint a betegség.

Arra nem is érdemes szót vesztegelni, hogy a családi élet erőltetésénél sokkal döntőbb a törvények tiszteletben tartása.» Hiszen útkereső bolondos gyermekeink ellen éppen az a legnagyobb kifogásunk, hogy nem tartják be a polgári életforma szabályait és törvényeit. De milyen jogon követelhetnénk tőlük, ha ezeket éppen mi magunk rugjuk fel; ha emberrablással, az emberi jogok felrúgásával, törvénytelen foglyulejtéssel akarjuk a Lindákat meggyőzni arról, hogy nekünk van igazunk, a mi erkölcsünk a magasabbrendŰ, a mi életformánk a szebb, finomabb, üdvözítőbb?

Ezek az Epsteinék — szerencsém van nem ismerni őket — élő bizonyítékai annak, hogy a gyermekeknek, akik kirohannak a szülői házból, van valami igazuk. Örülnénk, ha Linda visszatalálna a polgári életformához, de ennél sokkal nagyobb lenne az örömünk, ha Epsteinék — az Epsteinek — találnának viszsza az emberi életformához.

Talán akkor, ha nem programozni akarnák a gyermekeket, hanem fiatalságuktól kezdve egyenrangú emberként kezelnék őket, ha a .családi otthon melegét legalább annyiraxfontosnak tekintenék, mint az üzleti sikert, ha az ebédlőasztalnál a gyerek problémáiról és nem az újonnan megszerzett dollárokról lenne szó, kevesebben rohannának el Krisnát szolgálni. Ebben az esetben nem kellene "ellen-program ózni", mert a jól irányított fiatal agy amúgyis kivetné magából a hamis programot. Linda nem tért vissza a szüleihez; Linda csak bevonult egy börtönbe, amit hiába hívnak szülői háznak, ha egyszer nem" az a szelleme.

Én igazán sajnálom Epsteinékat. Nem azért mert két évre elvesztették utat kereső, butuska lányukat, hanem azért, mert most vesztettek el véglegesen és örökre egy felnőtt nőt, akit akarata ellenére kényszerítettek egy meggyőződése elleni életformára.

~ Ara: #

XIV. évf. 552. szám 30 cent 1975. MÁRCIUS 22.